TÉNY ÉS VÉLEMÉNY [3]

„Az emigráció kategóriái: Aki hazájából emigrál idegenbe. Aki hazájá­ban marad, és belső idegenségben rejtőzik. Aki az emigrációban emigrál a magányba.”¹ Korunkban feltűnően sok közép- és kelet-európai művész tett szert a saját bőrén hasonló tudásra, mint e sorok szerzője, Márai Sándor. Tapasztalataik általános érvényűek. Egy másik emigráns, Czesław Miłosz szerint a költő talán arra születik, hogy szájával „az örök szabadságvesztésre ítéltettek” szólaljanak meg.² Az író nemcsak helyettük, helyettünk alkot, sokszor helyet­tünk is él.

I.

Ezért, hogy minden kivételes egyedisége és rendkívülisége ellenére Hamvas Béla (1897–1968) alighanem a 20. századi magyar szellemi élet legtipikusabb alakja. Hogy mi­ben és mitől tipikus, azt Németh László pontos kifejezéssel jelölte meg: „honavesztett”.³ Ezt értsük először is szó szerint: 22 éves, amikor 1919-ben családjával együtt kénytelen elhagyni Pozsonyt, ahol addig élt, mert evangélikus lelkész-tanár apja nem hajlandó hű­ségesküt tenni az új csehszlovák államnak. Magyarország megcsonkítását Hamvas így személyes tragédiának érzékelhette. A kitaszítottság érzése soha többé nem hagyta el. Ennek jelképe, a sziget, kétszer is felbukkan életében: 1935-ben Kerényi Károllyal ilyen néven alakít kört és folyóiratot, s az élete utolsó évtizedeiben írt háromkötetes esszégyűj­teménynek a Patmosz címet adta, annak a szigetnek a nevét, ahová János apostolt száműz­ték. A különcnek tartott, csoporthoz-irányzathoz nem csatlakozó Hamvasnak a háború előtt egyetlen vékonyka esszékötetet sikerült kiadnia.
kritikai kivégzőosztag
Háromszori katonáskodása alatt megjárta az orosz frontot, volt németországi katona- szökevény. 1945 januárjában bombatalálat pusztította el lakását, könyvtárával, kéziratai­val, jegyzeteivel egyetemben. Ennek ellenére bizakodva dolgozott. Feleségével, Kemény Katalinnal együtt írt könyve (Forradalom a művészetben) 1947-ben még napvilágot látha­tott, ám a munkát kritikai kivégzőosztag fogadta — első sorában Lukács György tüzelt —, aminek „eredményeképpen” minden, azóta megjelent Hamvas-írás: posztumusz. Az 1948-tól gazdálkodóként, majd 1951-től vidéki erőműépítkezéseken raktárosként-segédmunkásként dolgozó Hamvas az első és hatásában páratlan magyar szamizdatszerző. Nyolc-tízezer oldalra rúgó kéziratos életművének darabjai számtalan másolatban terjedtek; lelkes magyarázói szektákat alkottak. Jeles András joggal mondhatta nemrég: „Hamvas Béla egy szál maga ellenhatása, ellenmérge tudott lenni az egész Rákosi-kor­szaknak.”⁴ A korábbi különc kiátkozott ellenséggé lett. Helyzetét, a helyzetet Szőcs Géza képe világítja át: „1955-ben egyetlen ember élt Magyarországon, aki Herakleitosszal, Buddhával, Lao-cével és Shakespeare-rel mindenikük anyanyelvén nemcsak beszélgetni, hanem beszélni is tudott volna. Ha az emberi szellem e négy prófétája Tiszapalkonyán szállt volna le a repülőről, s ha megszólították volna az első munkást, s az épp Hamvas Béla lett volna, s miután három éjszakát átbeszéltek volna vele (nappal ugyanis Hamvas­nak maltert kellett hordania, de lehet, hogy vendégei segédkeztek volna neki), nos, vajon mit gondoltak volna akkor ezek arról: ha ebben az országban ilyen egy segédmunkás, vajon akkor MILYENEK LEHETNEK az ország ÍRÁSTUDÓI? De szétnézve az ország­ban, mindent megértettek volna.”⁵

Hamvas visszafogadására a hivatalos társadalomba, műveinek kiadására csak az 1980-as években, napjainkban érett meg az idő, annak az általános felismerésnek a nyo­mán, hogy az ún. szocializmus csődbe ment, s az elmúlt negyven év katasztrófába taszí­tott bennünket. 1983-ban jelent meg először kötete, mely három, az 1930-as évek közepén született tanulmányát fűzte egybe. Ezt követte 1985-ben egy Bernben kiadott könyv, majd 1987-ben három és 1988-ban két kötet.
szellemi út
Noha ez a hét könyv a terjedelmes életműnek még mindig csak egy (valószínűleg kiseb­bik) része, ahhoz talán már elegendő, hogy a művek kiadásának esetlegességét megtörve, keletkezésük időrendjébe állítva őket, kirajzolható legyen a gondolkodó-esszéíró Ham­vas szellemi útja. (A szépíró Hamvast figyelmen kívül hagyom. Nem azért, mert négy regénye közül csupán az 1948 és 1951 között született első jelent meg — némi késéssel, 1985-ben —, hanem elsősorban azért, mert a Karnevál számomra nem említhető egy na­pon az esszékkel — bár természetesen ugyanazok a kérdések kavarognak itt is, ott is.)

Hamvas kiindulópontja — annyi más kortársához hasonlóan — a világot átható válság tudatosítása volt. Kierkegaard és Nietzsche nyomdokain haladva ismerte és magyarul el­sőként ismertette a katasztrofizmus technokrata, történetfilozófiai és egzisztenciális- egzisztencialista változatait. A válság tudatosítása juttatta el a teljes tagadáshoz, a „nihilizmushoz”, ruházta fel „a végső kétségbeesés vad elszántságával”, és az ebből táplálkozó szabad látásmóddal és stílussal. „A megkövesedett közöny mindazzal szemben, ami tör­ténik és történni fog, teljes vágytalanság és nemtörődömség: a nihilistának mindegy, hogy mi következik, a tényeket hidegen és megvetően veszi tudomásul; de ugyanakkor a nihi­lista gúnyos és keserű, feldúlt és ugrásra kész, van benne valami halálmegvető vakmerő­ség, annyira megkérgesedett, hogy semmire sincs tekintettel — mindent elvesztett.”⁶

A válságirodalom, vagy ahogy ő nevezi, „a krizeológia”⁷ áttanulmányozása a negyve­nes évek elején arra a felismerésre vezette, hogy többről, másról van szó, mint az egyes valóságterületek összeomlásáról, de annál is többről, mintha a válság gyökerét a történel­mi időben visszafelé haladva lehetne megtalálni. Ahhoz, hogy válságtudata lehessen az embernek, valamilyen tudásra van szüksége a válságokat megelőző egységről, egészről. Hamvas ennek az időtlen vagy idők feletti időnek a tudását hívja őskornak vagy aranykor­nak, s fura módon összekapcsolja a történelmi idővel. Igaz, nem a szokásos időszámítás keretében, hanem a keleti asztrológia világhónapja segítségével, amit görögül aion-nak mondanak. Egy aion kb. kétezer év. Az aionok „annyira zártak, hogy az egyikből a má­sikba való átmenet kritikus. A világévek felén, hat világhónaponként nagy katasztrófák keletkeznek. Ilyen volt a legutóbbi, időszámításunk előtt tizenháromezer évvel, Atlantisz elsüllyedése”.⁸
hármas tagolódás
I.e. 600 körül kezdődik az aranykor utáni új, most már történelmi világhónap. Ekkor élt Kínában Lao-ce és Kung-ce, Indiában Buddha, Iránban az utolsó Zarathustra, Kis-Ázsiában Hérakleitosz, Nagy-Görögországban Pythagorasz. „Az egymástól független filozófusokban vagy vallásalapítókban közös tudat él. (…) Mindegyik tudja, hogy az em­beri történet legnagyobb megrázkódtatása kezdődött. (…) Új bűnbeesés, de most, úgy látszik végleges, örök és visszavonhatatlan.”⁹ Azóta apokalipszisben, ítélet alatt élünk, s ebbe az apokalipszisbe beletartozik a személyes üdv, az egyéni tudat jegyében fogant európai kereszténység is. „Az univerzális őskort az individuális történeti kor váltja fel; a költészet és a metafizika is az egyes embernek a kezébe kerül. Lezárul. Individuálissá lesz. Középpontja nem az isteni egyetemes lét, hanem a személyes emberi Én.”¹⁰ Ez a világhónap, amely egyébként a Halak csillagképében állt, most van véget érőben — aminek jele a legújabb válság. A Vízöntő aionjába lépünk, az apokalipszis még mé­lyebb bugyrába, ahol „az egyén tudatos tevékenységének helyébe a tömeg tudattalan tevé­kenysége lép”; „az egész emberiség készül egyetlen lélekké olvadni, amely hiszékeny, maradi, zsarnok, gondolkozni, szeretni nem tud, csak félni, reszketni, őrjöngeni és fő­ként pusztítani, mert a tömeg feladata a kultúrák lerombolása.”¹¹ Hamvas tehát hármas tagolódásúnak látja az emberiség útját. Az i. e. 600-ig tartó arany­kort metafizikai tudás jellemezte, amely hierarchikus rendet eredményezett. A király, a rex sacer uralma alatt a különböző minőségeket és képességeket megtestesítő kasztok harmonikusan éltek együtt.

Az aranykorra következő kb. 2500–2600 év alatt először a szellemi kaszt, a bráhmanok uralma szűnik meg, s felváltja azt a kshatrija, a lovagi kaszt, a katonák, majd a vaishya, a polgári-gazdasági kaszt uralma.

A következő világhónapban, a mostani vaskorban már a szolgáló-munkás kaszt, a shudra jutott hatalomra.¹²

Az apokalipszis fölrajzolásában Hamvas a háború előtt nem volt egyedül. Annál inkább egyedül maradt az itthoniak közül 1945 után. És ez hatásának legfőbb titka. Ő egyetlen pillanatra sem hagyta magát az új, napfényesnek kikiáltott történelmi sorsfordulóktól megvesztegetni. Ítélet alatt élünk. Amivel traktálnak bennünket, abból semmi sem igaz, annak az ellenkezőjére kell törekednünk. Egyenlőség? A dolgozó nép hatalma? Nem. A szellemi útmutatóktól megfosztott csőcselék tanácstalan tombolása. A munka mint az élet értelme? Nem. Az öröm az. Tervgazdálkodásra van szükségünk? Nem, mert „a terv csaknem teljes egészében a levegőbe épül”. Társadalom? Nem, mert azt kisajátította az állam — de persze az állam sem, mert azt meg felőrölte a hivatal, s „ma ott tartunk, hogy a hivatal az államon már túlnőtt. Ami egy népből látható, az a meztelen organizáció. A kormányzati aktust nem előzi meg elvi megfontolás. Üzemi mozzanat, egyéb semmi. Azt, hogy mi a helyes, nem az értelem dönti el, de már nem is az önkény, de már nem is a többség nevében a terrorisztikus összeesküvők kis csoportja, hanem a racionalizált személytelen mechanizmus.”¹³
belső emigráció
Hamvas az élet minden területére kinyilatkoztatja az apokalipszist. Nem érvel, hanem kinyilatkoztat, mégpedig meglehetős általánossággal. Kinyilatkoztatásait az ruházza fel konkrétsággal, hogy az életnek akár a leghétköznapibb, legapróbb tényeivel is szembesít­ve szavait: magától értődő igazságnak bizonyulnak. Életünk újra értelmes magyarázatra talál — igaz, ez az apokalipszis rendjének a magyarázata. Hamvas ily módon a maga belső emigrációjából arra mutatott rá, hogy mindnyájan az apokalipszis hontalanságába szorultunk. (Korunk apokaliptikus jellegének a felismerése manapság, a posztmoderniz­mus idején: közhely, már napilapok hasábjaira is leszivárgott. Hamvas hatása emiatt — paradox módon épp művei megjelenése idején — feltehetőleg megcsappan. Ám nem csappan egyedülálló szellemi bátorsága iránti csodálatunk.)

A szellemi bátorság, vagy ahogy ő nevezi: a „félelemtelenség” két forrásból táplálko­zik. Abból a „nihilista” mindentagadásból, amiről eddig szó volt, s ami egész pályáját végigkísérte és a válság meghaladásának a tudásából, a „katarzisból”.¹⁴ Hogyan képzelte a válság meghaladását? A Hamvas-magyarázók általában megegyeznek abban, hogy vé­gig ugyanúgy. Holott mintha megfigyelhető lenne némi elmozdulás gondolkodásában. Hangsúlyeltolódás, amely azonban döntő jelentőségű, mert végül is azt érinti — a magatartáson túl —, „mire tanít” bennünket az életmű.

Ilyen szempontból az alapkérdés, hogy visszatérhetünk-e az aranykorba. Hamvas igenlő válasza René Guénont követi, aki szerint a visszatérés a hagyományon keresztül valósulhat meg. A hagyomány: „Az ember és a transzcendens világ között lévő kapcsolat folyamatosságának fenntartása, az ember isteni eredetének tudata és az istenhasonlóságá­nak mint az emberi sors egyetlen feladatának megőrzése.”¹⁵
szent könyvek
A hagyományon Hamvas nem azt a kultúrát érti, amely a történelemben élő ember értékeinek szüntelen gyarapítása, egymásra építése. A hagyomány kinyilatkoztatásszerű metafizika, amit egyrészt őriz „az emberben élő örök szeretet”,¹⁶ másrészt őrzik a szent könyvek: a kínai taoizmus és konfuciánizmus, a tibeti és a szanszkrit buddhizmus, a hin­du jóga művei, az iráni zend aveszta, az egyiptomi Hermész Triszmegisztosz, a héber Ó- testamentum és a kabbala, a Talmud, a kelta druida tudás, az azték, maya, inka tanítás, a görögök közül Orpheusz, Hérakleitosz, Püthagorasz, az alexandriai gnózis, a khaldeus asztrológia, alkímia és számmisztika, a mohamedán Korán. Mindezeknek a misztikus kinyilatkoztatásoknak az őse a Véda.¹⁷

Ami az emberben lévő örök metafizikai érzékenységet — a hagyomány megnyilvánulá­sát — illeti, az ugyan örök, ám csak igen kevesekben van meg. Ahhoz, hogy megpillant­hassuk a profán világban a szakrálist, ahhoz szüntelen éberségre van szükség.¹⁸ Hamvas esszéinek a legszebb részei azok az idilli képek, amelyeken ez a hétköznapi misztika ra­gyog, s amelyekről Kemény Katalin azt írja: „A geometrikusan szigorú struktúrán átszűrődik a megnevezhetetlen aranykor zenéje, a böhmei megszelídült fény, hol egy rövid esszében gyümölcsről, borról, hol csak egy félmondat nyitotta résben a hajnali ég kékjé­ben világító sárga rózsáról.”¹⁹ A szakrálisnak a profánon keresztül átszűrt megnyilvánulá­saként kell felfogni azt is, amit Hamvas egy vidék, egy táj géniuszának hív. A géniusz a tájba ágyazott örök magatartástípus, s mint ilyen, költőien megvilágító lehet. Például egy méhes. „Mit jelent a méhes? A távlatot. A szubjektum-szituáció realizálását.”²⁰ Mi­helyt azonban Hamvas ezeket az örök emberi típusokat megpróbálja a történelembe he­lyezni, zavaros nemzetkarakterológia kerekedik ki. (Minden nemzetkarakterológia zava­ros.) Például a méhest úgy írja le, mint a magyarságot alkotó öt géniusz egyikének, a déli-délnyugati géniusznak a központi-szimbolikus színterét.²¹ És erre már csak vállat vonni lehet. Kizárólag délnyugaton volt méhes? És jelenleg, amikor már sehol sincs, mi van a délnyugati géniusszal? S tovább kérdezve: Miért épp öt és nem huszonöt a géniuszok száma? S hol marad a magyarság lelki alkatának mégiscsak részét képező Budapest? S a mai népvándorlás, keveredés idején ki és mi az egyes géniuszok letéteményese?²²
mi történt az emberiséggel
A szent könyvekben megnyilatkozó hagyományokról vallott felfogását és az ebbe a hagyományba való beavatás misztikus módjait Hamvas legteljesebben a Scientia Sacrában fogalmazta meg. Ennek a sokszorosan túlméretezett könyvnek sem sikerült azonban összeegyeztetni az összeegyeztethetetlent: a kinyilatkoztatásszerűen adott, illetve a törté­nelmi időben alakuló kultúrát, nem sikerült megválaszolnia az ebből adódó megválaszo­latlan kérdéseket: mi történt az emberiséggel i. e. 600 körül? Ki vagy mi volt bukásának oka? Maga az ember? Isten? Sátán? Hamvas elképzeléseiből hiányzik a világban lévő rossz, s hiányzik az, ami az európai kereszténység történetiségében központi: a szabadság problémája.²³ Az időtlen aranykori létnek mindig a boldogság a tétje, a szabadság csak a történelemben válhat kérdésessé.

De az időtlen és a történelmi mechanikus egy sorba állítása zavart okoz még a kinyilat­koztatás megítélésében is. Ki az alanya a hagyománynak? Isten? Ha igen, akkor milyen viszonyban áll a szent könyvek szerzőivel? (Apróság például, hogy az egyik aranykori könyv szerzője, Kung-fu — Konfucius még az aranykorban élt, ám a filológia tanúsága szerint a neki tulajdonított tanítás legalábbis jó része 900 évvel későbbről, tehát egy törté­nelmi aionból származik.) Mi volt a szent könyvek nyelve? Hamvas több helyütt is kije­lenti, hogy „minél régibb a nyelv, annál metafizikaibb. Ha nem így lenne, nem lennénk kénytelenek minden univerzális szavunkat a kínai, a szanszkrit, a görög, a latin nyelvből venni.”²⁴ A felsoroltaknál archaikusabb nyelv a litván. Igaz, szent könyv nem íródott lit­vánul, mert a litván írásbeliség csak a 16. században született, de a kinyilatkoztatás ettől még történhetett litvánul, hiszen pl. a Védák egyik központi fogalma, az egyetemes szel­lem törvényét jelentő szanszkrit dharma ugyanaz a szó, mint a mai litvánban harmóniát jelentő darna.
tudattalan kollektivitás
Az aranykor és a történelem azonos szinten tárgyalása csupa feloldhatatlan ellenmon­dást szül. Hamvas pályáján akkor következett be a már említett hangsúlyeltolódás, amikor az egyéni tudatot uralomra juttató világhónapot többé már nem, vagy nemcsak az aranykor univerzális személyének a távlatából ítélte meg (és ítélte el), hanem a jelenkor tudattalan kollektivitása felől visszatekintve (magasztalta fel). Mintha a jelenlegi aionból az arany­korba való visszatérést többé már nem közvetlenül képzelte volna el, hanem az egyéniség aionján keresztül: a mából először térjünk vissza az elmúlt 2600 évbe, s csak utána az őskorba. (Sokszor persze nehéz egyértelműen megkülönböztetni az univerzális személyt és az egyéni Ént, mert ahogy Dúl Antal is joggal figyelmeztet rá, „személy és individuum egymástól elválaszthatatlanok. A mindannyiunkban élő egy és egyetemes személy (…) mindig individuumunk egyedi színein és minőségein át szólal meg.”²⁵

A negyvenes évek második felétől szaporodnak meg Hamvas esszéiben az egyént-személyt középpontba állító és mindenfajta kollektivitást tagadó megnyilatkozások: „Csak a személy valóság. A személy, vagyis a szellem, végül Isten. (…) Az Antikrisztus nem személy. Még csak nem is dolog. Az Antikrisztus a személytelenség ténye.”²⁶ „Én magam nevében vagyok, de nem magamért.”²⁷ (Ez az európai személyiségfelfogás — és egyúttal az európai szabadságfelfogás alapja: az ember követi, megvalósítja önmagát, mégpedig úgy, hogy nem marad meg önmagában, hanem kitéve magát a szabadság koc­kázatának, valami másban és másért igyekszik saját maga lenni.)

Az új hangsúlyok az 1959-ben újraírt Az öt géniuszban, Hamvas legkiemelkedőbb mű­vében erősödnek fel. Ennek az alig százoldalas esszének a jelentősége nem a magyar lélek kiporciózgatásában, hanem e fordulatértékű hangsúlyeltolódásban van. „A végső cél nem a közösség, az mindig az emberi személy”; „a végső szó a személyiségé”; „a létezés legmagasabb szintje a személyes emberi lény”²⁸ — az ilyen és ehhez hasonló kije­lentések vezettek végül a történelem rehabilitálásához, amely most már „a szakrális létért folytatott küzdelemként” jelenik meg Hamvas szemében. A „történelem értelme, az egyetlen értelme a személyiség”²⁹, s ebből következően a jelenkor feladata azt a történelmi személyiséget megvalósítani: „Az öt géniusz ereje a derűs életeszmény (dél), a kultiváltság és a szociális egyensúly (nyugat), a természetközelség és érzékenység (észak), a sza­badságvágy (kelet) és a szövevényes gazdagság (Erdély) ma és most elsősorban a szemé­lyiség kérdése, de olyan értelemben, hogy a népen belül egység és rend és magas színvonal csak abban az esetben valósítható meg, ha ez az öt géniusz az emberek sokasá­gában harmonikusan tudatossá válik.”³⁰

A történelemben élő személy előtérbe állítása Hamvast logikusan vezette aztán a ke­reszténység szerepének újragondolásához. Élete végén a Scientia sacra második köteté­ben a kereszténység és a hagyomány viszonyát próbálta meg tisztázni. Amennyire e befe­jezetlenül maradt könyv elszórtan megjelent részleteiből megítélhető, Hamvas most már azért véli az Evangélium, „a szeretet életrendjének” a tanítását a legátfogóbb, legmé­lyebb hagyománynak, mert „a kereszténységben bomlik fel az emberiség autonóm sze­mélyekre, akik a közösségben nem tehetetlenségükkel, hanem éberen helyezkednek el.”³¹
támaszpillér
És talán ez Hamvas pályájának másik fő tanítása-tanulsága: egy ember, aki a maga hontalanságából az időtlen keleti misztika mértéktelenségébe menekült, hogyan közeledett a kereszténységhez, nem mint valláshoz, mégcsak nem is mint istenhithez, hanem mint a szabad emberi személyiség mértékével rendelkező, arra alapozott európai kultúra legfontosabb támaszpilléréhez.

II.

Stanisław Vincenz (1888—1971) Kelet-Galíciában született, „az ukrán nyelvű, görög­katolikus Unió árnyékában”³² olyan szegény lengyel kisnemesi családban, mely valami­kor Provence-ból vándorolt ide, az Észak-Kárpátok hegyei közé. A vidéket szokások­ban, tájszólásban elkülönülő kis „pásztortörzsek” lakták: a síkságon a rutének (ruszi­nok), az Erdős-Kárpátok nyugati részén a lemkek, közepén a bojkok, míg keleten egészen le délre, Bukovináig és Észak-Magyarországig Vincenz népe, a huculok, ezek a titokzatos hegyilakók, „akikben egyesek a szkíták és a gótok elszlávosított maradékait vélték felfedezni, mások a mongolok és a besenyők oldalági leszármazottait, megint mások ro­mán és ukrán törzsek utódait. Bizonyos csak az volt, hogy maguk a huculok kresztyaninak, keresztényeknek, verhovencinek, hegyilakónak, vagy russzki ludinak, orosz embe­reknek hívták magukat, román szavakkal kevert ukrán tájszólást beszéltek, és ősidők óta a Prut és a Cseremos, a szent hucul folyók völgyeiben, meg a Csamahora hágóin, s a galíciai-magyar erdőhát leghatalmasabb csúcsainak, a Klevának és a Jávorniknak a tövé­ben éltek; félnomádok, akik rövidlábú, kócos, hegyekhez idomított lovaikon ülve — ami­ket gazdáikhoz hasonlóan huculoknak hívtak — terelgették nyájaikat a tágas havasi lege­lőkön.”³³ E zárvány világba nemcsak lengyelek, ukránok, románok, magyarok, cigányok szorultak (s a Habsburg-monarchia széthullásáig mindenre rávetült Bécs és a német nyelv vonzó-riasztó árnyéka). A 18. század végén itt született a zsidó hasszidizmus is, és a pász­torvilágban olyan elemek csiszolódtak harmonikus egésszé, melyeknek eredete a tatárdúlás előtti Kijevi Oroszországig-Ruszig, az ennél is régebbi balkáni pásztortársadalmakig, és ezen is túl, az antik Görögországig nyúlik vissza. (Ezért szinte törvényszerű, hogy Vincenz Kolomeában, ebben a felerészt zsidók lakta, 32 ezres koszos kisvárosban gimna­zistaként tanulja meg eredetiben olvasni Homéroszt és Vergiliust.) Az osztálytagozódás kifejeződése a nyelv volt. A nép ukránul (huculul) beszélt, az urak lengyelül —, s a haszid patríciusok ugyanúgy uraknak számítottak, mint a magukat ruszinnak mondó görög-katolikus papok.³⁴ (Hucul dajkája révén Vincenznek két anyanyelve volt.)
mindenki ismeri egymást
Több ilyen, Kelet- és Nyugat-Európa találkozási pontján megdermedt világ létezett. A kelet-galíciai mellett ott volt például a Lengyel-Litván Köztársaságon belül kialakult zárvány, ahonnan többek között Czesław Miłosz származik, s amelyről legutóbb Tadeusz Konwicki írt felejthetetlen regényt, amelyben lefesti a belorusz parasztság tengerében a lengyel nemesi udvarházat a múlt század végén, nagyanyját, Helenát, a nemeskis­asszonyt, akit egy, az 1863-as lengyel szabadságharcban való részvételért Szibériára ítélt és onnan megszökött zsidó fiatalember csábít el. Az isten háta mögötti jelenbe múlt is, jövő is behallatszik: a felkelés után két cári funkcionárius a járás politikai felügyelője. Az egyik a költő Puskin petyhüdt-dekadens fia (apja lengyelellenes árulása miatt tele a lengyelek iránti bűntudattal), a másik a grúz Visszarion Joszifovics Dzsugasvili, Sztálin apja (tele az orosznál is oroszabb neofita éberséggel). Konwicki látomásában a belorusz-litván-lengyel-zsidó zug kozmikussá tágul: „Nagyanyám, Helena megy át a nem túl tágas tájon, amely az antik Görögországhoz hasonlatos. Minden városka, minden útkanyar, kereszteződés: az emberiség története. Itt mindenki ismeri egymást, egymástól származ­nak, és mindenki új történelmet, új mitológiát, új kozmogóniát teremt, amit aztán a za­rándokok és száműzöttek szétvisznek széles e világba. Itt nem találtak ki új masinákat, nem fedeztek fel ismeretlen kémiai elemeket, nem teremtettek jobb társadalmi rendszere­ket. Itt láthatatlanul, rejtve a csőcselék szeme elől az emberi szellem sűrűsödött össze, az ember belső erői izmosodtak; itt az ember — kiszűrődvén belőle az animális — fokoza­tosan megistenült, mielőtt elindult volna a nagy zarándokútra a mindenségbe, hogy talál­kozzék isten-fivéreivel.”³⁵

A szűkebb pátria, a provinciális-regionális, illetve a nagyvilág, az univerzális össze­függésére utalt a cseh Iván Olbracht is, mikor a harmincas években a kárpátaljai zsidóság­ról írt elbeszélésciklusának a Golet a Völgyben címet adta. A golet — helyesen galut vagy gólesz — szétszóródottságot, a Szentföldről való száműzöttséget jelent. A száműzöttség segít megőrizni az ősi hagyományt, amely aztán ismét valami újnak a forrása lehet.
ma­gadból csinálsz pártot
Vincenz kedves szerzőinek pályájából, az Odüsszeusz bolyongását megíró Homérosz, „minden idők legnagyobb költője, a kereszténység legnagyobb költője, a nagy száműzött Dante Alighieri,”³⁶ s a múlt századi lengyel ún. Nagy Emigráció alakjainak — Słowacki, Mickiewicz, Krasiński, Norwid — pályájából szűrte le azt a tanulságot, amit aztán saját életútjával is mintázott. Az igazi univerzalizmus „éltető nedveit mindig a regionalizmusból szívja, s ez Európa vezérgondolata”.³⁷ Az emigránsok, a hontalanok hivatása ép­pen az, hogy e kettőt összekössék. Személyiségük, életük alapjainak a megtámadtatása, a visszhang és a közösség szüntelen hiánya, s ebből fakadóan az élet értelmének az elvesz­tése — mindaz, aminek kifejeződése a Haza elvesztése és a vándorlás — először nyomasz­totta e vándorokat, aztán mintegy kipenderítve őket provinciájuk szűkős zugolyaiból, ha­talmas energiát szabadított fel bennük. És ennek eredményeként, mikor mindegyikük — Dante szavával — „önmagára támaszkodó párttá vált” (Babits fordításában: „mikor ma­gadból csinálsz pártot magadnak”), ebből a sok pártból összeállt a mickiewiczi „bolygó nemzet”, „a szabadság elitje és mintája”.³⁸

Szemben Hamvassal, aki — az otthon maradottaknak szóló figyelmeztetésül — a maga hontalanságérzetét tágította egyetemessé, Vincenz korunk emberének tipikus számkivetettségét próbálta feloldani, arra törekedvén, hogy „mindenütt otthon legyen, hogy ne legyen idegenség”,³⁹ „a mundusból, a világból csinálván pátriát”.⁴⁰

A Vincenzhez hasonlóan Ukrajnából származó és ugyancsak emigrációba kényszerített kitűnő esszéista, Jerzy Stempowski (1894–1969) számára is az „ukrán végek” egyúttal kiindulást jelentettek, ahonnan a századelőn „négy út vezetett: az első Kijevbe, a máso­dik Krakkóba, a harmadik Pétervárra, s végül a negyedik akkor még nem Palesztinába, hanem egy nagy könyv felé mutatott a végén, mely titokzatos módon egybe tudta fogni Izrael mérhetetlenül különböző világát.”⁴¹ Lehet, hogy Vincenz is ezen utak egyikére lépett volna. 1906-tól 1914-ig Bécsben tanult biológiát és pszichológiát, szlavisztikát és szanszkritot, majd filozófiát. Hegel és Feuerbach vallásbölcseletét taglaló doktori érteke­zése azonban nagyapja udvarházával, birtokával együtt a tűz martaléka lett. A világhábo­rú meghiúsította esetleges egyetemi-tudományos pályafutását, s utána már másfelé for­dult. Sokat utazott, fordított, főként angolból, s készült a hucul világ megörökítésére, a nagy műre — a nagy mű, Na wysokiej poloninie (A magas poloninán) első kötete 1936-ban meg is jelent —, esszéket, tanulmányokat írt, melyekből kötet először csak 1965-ben látott napvilágot Párizsban, s csak 1980-ban otthon, Lengyelországban. 1939. szeptember 17-én a Molotov-beszéd és a rádióhír arról, hogy a Vörös Hadsereg átlépte a lengyel határt, Vincenzet hucul falujában érte. Angliában fizikusnak tanuló és éppen otthon szünidőző fiával együtt felkerekedett, s a Tatárhágón átgyalogolt Magyarországra, kifürkészendő, hogy családja többi tagjával egyetemben átköltözhet-e majd hozzánk, vagy esetleg tovább, Svájcba. Noha már elmúlt ötvenéves, s külföldön se vagyona, se munkalehetősége, s noha közvetlen veszély nem fenyegette, mégis tudta, hogy menekülni kell: „Szemeim előtt rögtön felrémlett az az áthatolhatatlan fal, ami egész világunktól elválaszt. Azt az egyet tudtam, hogy a szovjetek bejövetelével a világtól való tökéletes elszigetelődés következik be és valami folytonos szükségállapotszerűség. Rohangászni kell majd egy kiló cukor után, protekciót keresgélni, sorbanállással tölteni az időt. Ráa­dásul elismerést, ha nem egyenesen elragadtatást mímelni nemcsak a szovjet rezsim csú­csai, hanem holmi provinciális helytartói iránt is.”⁴²
tiltott határátlépés
Egy hónapot töltöttek a délies nap­fényben fürdő, a háborúról tudomást venni sem akaró idilli Budapesten. Visszaindulásuk előtti este Dohnányi zongorahangversenyét hallgatták a Zeneakadémián. Aztán a Kárpá­tok hóviharán át éjjel hazaértek, s erdőalji házuk kerítésénél a sötétből a géppisztolyos szovjet őr „Sztoj! Kto igyot!”-ja fogadta őket. Másnap mint ,burzsujokat’, akik ráadásul tiltott határátlépést követtek el, mindkettőjüket letartóztatták. Sok tízezer lengyelhez ha­sonlóan, Vincenz megismerkedett az NKVD különböző, általában iskolákból átalakított börtöneivel, kihallgatótisztjeivel, politrukjaival. A maga szelíd módján, modern Szókrateszként próbált mindent megérteni és megértetni. Ám ugyanakkor az igazság iránti kér­lelhetetlen elkötelezettséggel mindent látott. Stílusára jellemző annak a megörökítése, mikor egy komszomolistával beszélget. A fiatalember „eszmeiségével akarván kérkedni, maga elegyedett szóba velem. Elmesélte, hogy eszmei indítékokból, önként jelentkezett agitátornak, s utazott le ide, hogy megszervezze a választásokat, amelyekre a közeli na­pokban kerül sor. ‘Gondolja csak el — mondta oroszul, patetikusan és izgalomba jőve —, először a Szovjetunió részesíti ezt a szegény elnyomott népet ilyen nagy, szerencsés alkalomban. Először választhatnak. Úgyhogy bár nehéz velük szót érteni, tesszük, ami tőlünk telik.’ Próbáltam közbevetni, hogy az itteni lakosság már 1868 óta választ, 1908-tól egyenlő, általános és titkos választásokon, arra a jelöltre szavazván, amelyikre akar, s 1922 óta a nőkre is kiterjed a választójog. Azt is hozzátehettem volna, hogy bár a mi vidékünkön is ismeretesek voltak különböző választási csalások, bár itt is volt választási kolbász és vodka, s bár machináltak néha igen ügyesen a szavazatokkal, olyan azért még nem volt, hogy egyetlen párt jelöltjeit tartalmazó, előrenyomtatott szavazócédulákat osz­tottak volna ki.”⁴³

Hat hét után aztán magas kijevi írófunkcionáriusok közbenjárására Vincenzet kiengedték, mert úgy ítélték meg, hogy A magas poloninán „tulajdonképpen lengyel ruhába bújtatott ukrán könyv.”⁴⁴ Vincenzék nem haboztak: 1940 májusában most már végleg Magyarországra menekültek. A kultúra megsemmisülését is jelképezheti há­zuk sorsa: „Amikor már hosszabb ideje hírünk veszett, a szovjet hatóságok a könnyen szétszedhető gerendaházunkat úgy tíz kilométerrel lejjebb vitették, az ortodox templom mellé. Benne kommunista klubbot rendeztek be, újságokkal és a falon a vezérek képeivel. Sajnos, amikor 1941-ben híre ment, hogy a németek közelednek, a házat valaki felgyújtot­ta. Később az egyik szomszédunk azzal vigasztalt, hogy a ház felgyújtása nem ellenem, hanem a kommunista klub ellen irányult. A helyen, ahol azelőtt a ház állott, elemi erővel szerezte vissza jogait az erdő.”⁴⁵

Vincenz Nógrádverőcén telepedett le. Megtanult magyarul, összebarátkozott a Duna másik partján lakó Áprily Lajossal.⁴⁶ Itt, Nógrádverőcén lakott 1946-ig. Itt élte meg, mikor 1944-ben „bejöttek az oroszok”. Mint tolmács sok embert — főként nőt — mentett meg, s volt alkalma tapasztalni, hogy milyen végzetes mulasztás volt oly keveset tennünk a közép-európai államszövetség létrehozásáért.⁴⁷ Első, 1939–40-es és ezen újabb 1944–45—ös találkozásairól, szókratészi dialógusairól a szovjetekkel azon melegében könyvet írt. Ez Magyarország felszabadításának hiteles rajza. Az író 1945 nyarán néhány hétre Zalába látogatott. Látta, hogy ott — akárcsak mindenütt másutt vidéken — az NKVD volt az egyetlen úr. Emberei irányították a földosztást és főként a parlamenti vá­lasztásokat, tisztogatták a terepet a kommunisták előtt. Például úgy, hogy ellenséges pro­paganda vádjával elvisznek egy embert, aki egy esti magánbeszélgetés során csupán kiej­tette a száján a Kisgazdapárt nevét, vagy úgy, hogy a kisbirtokosokat egyszerűen beüldözik a városba.⁴⁸

Vincenz 1946-ban tovább vándorolt. Franciaországban telepedett le. Igen szerény kö­rülmények között egy La Combé nevű falucskában élt az Alpok közelében, majd utolsó néhány évében, már betegen, Svájcban.
szókratészi dialógusfüzér
Fő műve, A magas poloninán négy vaskos kötete közül a két utolsó posztumusz. (Az első kötet — Az őskor igazsága — 1936-os, varsói megjelenése után a következő hármat — Viszály; Levelek az égből; Koszorú örökzöldből — Londonban adták ki 1970 és 1979 között, majd 1980-tól Varsóban is.) A huculságnak ez a kézikönyve nehezen osztályozha­tó műfajilag. Egyszerre regény, eposz, etnográfiai tanulmány, esszé, szókratészi dialógusfüzér, múlt századi anekdota, életkép, emlékirat, sőt, Czesław Miłosz prózaversnek mondja.⁴⁹ Vincenz leírja a huculok szokásait, nyelvét, dalait, mítoszait, s történelmüket a múlt század végétől, attól a pillanattól kezdve, mikor az erdők kiirtásával megkezdődött a modern kor, megkezdődött a pusztulás. Mindez nemcsak az egyes életmozzanatok eu­rópai összefüggésszálaival van át-meg átszőve, hanem Vincenz európai műveltségű sze­mélyiségével is.

E hatalmas művel Vincenz végső soron ugyanarra a válsághelyzetre válaszolt, mint kortársai. A közelgő veszély talán sehol nem volt annyira a levegőben, mint a harmincas évek Lengyelországában. Jerzy Stempowski leírja egy beszélgetését az első világháború előtti idők legnagyobb hatású, majd utána elfeledett, magányos történészprofesszorával, Szymon Askenazyval: „1932-ben egy derűs nyári napon szokásos útvonalunkon végigsé­táltunk az Óvároson, s kiérvén az Aleje 3-ego Majára, leültünk egy padra. Szemben valamilyen nagy épülethez csinálták az alapokat. ’Mit építenek ide?’ — kérdezte Askenazy. —Azt hallottam, hogy a Nemzeti Múzeumot.’ — ‘Hogy van kedvük és energiájuk ilyen költséges épületeket emelni egy pusztulásra ítélt városban!’ — ’Hogyhogy pusztu­lásra ítélt?’ — hökkentem meg. — ’Ahogy itt ülünk a padon, szinte látom, ahogy jönnek sorban a német repülőgépek, és szórják bombáikat a városra!”’

De a válságtudat 1945 után is fennmaradt. A lengyel irodalomban többen is az i. e. 431–404-ben zajló peloponnésszoszi háború utáni helyzetben keresték a maguk párhuza­mait. A háború, mely véget vetett az antik Görögország hatalmának, s melynek a húsz év száműzetésre ítélt Thuküdidész volt a történetírója, ugyanúgy szerepel Czesław Miłosz A hatalom megragadása c. regényében, mint Stempowskinak egy 1957-ben írt esszéjében (Thuküdidészt olvasva), vagy Vincenz még Nógrádverőcén elkezdett, de az­tán befejezetlenül maradt, s csak 1985-ben kiadott regényében (Powojenneperypetie Sokratesa — Szókratész háború utáni peripetiái). E keserű könyvben Vincenz arra figyel­meztet Szókratész és az egymással a hegemóniáért versengő görög államok képviselői között zajló képzelt dialógusokon keresztül, hogy a világháború ugyanúgy Európa végét jelentheti, mint ahogy a peloponnésszoszi háború Görögország macedón és római elfog­lalásához vezetett. Vincenz a kormányzás különböző típusait bemutatva a legnagyobb egyéni szabadságot biztosító polgári demokráciát tekinti a legjobbnak. (Egyik kedvenc Dante-idézete a Purgatórium 8. énekéből: „mondd, mi lenne rosszabb az embernek a földön, mint ha nem lenne polgár?”⁵¹)
maga a jövő
A magas poloninán is a válságra ad választ. De éppenséggel nem úgy, hogy írója a hucul világot valamiféle őskori-népi-primitív példának állítaná be. Vincenz nem hisz semmiféle öröktől fogva és örökké tartóan változatlan, mitikus néplélekben. Egy nép lel­két az értékrendként felfogott kultúra adja ki, s ez a kultúra egyet jelent az időben mindig változó hagyománnyal. Aminek több rétege van: a történeti-írásos réteget mindig megelő­ző, egy szándékolatlanul-magától kialakuló szóbeli hagyomány, a legállandóbb réteg — de ez is csak addig marad eleven, ameddig az őt létrehozó életmód megvan.⁵² Vincenz nem akar a menthetetlenül elmúltba, valami aranykorba visszatérni. Számára „az egész Prut-vidék: költészet, a jövőből hangzó ígéret, maga a jövő”.⁵³ Ezt úgy kell érteni, hogy leírt egy valóban harmonikus emberi közösséget, annak a történetével együtt, hogy ez a harmónia milyen szólamokból és miként alakult ki, majd bomlott fel. S a jövőnek szól: tanulság éppen ez a történet.

És ebben fűzi össze mély rokonság Stanisław Vincenzet és Márai Sándort. A (felvi­déki) polgári lét, abban a teljességben, ahogy Márai leírta, valószínűleg soha nem létezett — akárcsak a hucul társadalom. De nem is ez a fontos. A fontos mindkettőjük számára az, hogy a kialakuláson, a működő szerkezeten, majd a pusztuláson keresztül felmutatták egy embercsoport kultúrájának, az európai kultúrának vezérelvét.

Ez a vezérelv az egyéni szabadság. Márai is Dantét idézi: „ha magadból csinálsz pártot magadnak”, s hozzáteszi: „Az egyszemélyes, maszek-párt ma is az utolsó lehetőség.” S máshol: „nincs ‘népszabadság’. Csak egyéni szabadság van. A nép csak akkor szabad, ha az egyén szabad.”⁵⁴
viszonylagos szabadság
A nagy kérdés persze az, hogy hol húzódnak ennek az egyéni szabadságnak a határai, meddig mehetek el, hogy ne sértsem a másik ember szabadságát. E határt nyilván a „ne ölj!” parancsánál előbb kell meghúzni. Vincenz a görög aidos szót említi, mint aminek a segítségével szabadságunknak korlátot szabhatunk. A szó körülbelül azt jelenti: szégyenlősség, tapintat, szabályféleség, mérték.⁵⁵ Márai mintha pontosan ezt a fogalmat írná körül: „A viszonylagos szabadság, amely nélkül nincs értelme az emberi életnek, egy­szerre igazság és jómodor, méltányosság és türelmesség, osztozás és nagylelkűség, s amely a legcsodálatosabb vegyítése minden emberi szándéknak és indulatnak: egy mor­zsával több kell csak belőle, s már torlaszok emelkednek az utcán, egy lélekzetrevalóan kevesebb, s már börtön a világ.”⁵⁶

Jegyzetek

1. Márai Sándor: Napló (1976–1983). München, 1984–1985. Ujváry Griff Verlag, 98.

2. Czesław Miłosz: Zniewolony umysł. (Rabul ejtett értelem). Párizs, Instytut Literacki, 235.

3. Németh László: Aranykor és farkasfogak. (1936). In: Két nemzedék. 1970. 552.

4. Vonyakszanak. Beszélgetés Jeles Andrással. Filmvilág, 1988/10. 14.

5. Szőcs Géza: … és akiket nem. Életünk, 1987/9. 852.

6. Hamvas Béla: Krízis és katarzis. In: A világválság. Bp. 1983. 52.

7. Hamvas Béla: A világválság. (1937) In: A világválság. 80.

8. Hamvas Béla: A láthatatlan történet. (1943) Bp. 1988. 17.

9. Hamvas Béla: Kungfu-ce: Lun Yü Kung mester beszélgetései. (1942). In: 33 esszéje. Bp. 1987. 220.

10. Hamvas Béla: Scientia Sacra (1943–44). Bp. 1988. 73–74.

11. Hamvas Béla: A láthatatlan történet. 17, 22

12. Hamvas Béla: Scientia Sacra. 461-475. — Márai szintén új vaskorszaknak látta korunkat (Röpirat a nemzet-nevelés ügyében, 1942. 37.), amit egy 1982-es naplójegyzetében „plasztik-korra” módosított (Napló, 1976—1983. 151). Szerinte is e kor „végső célja és természetes következése az egyéniség megsemmisítése” (Kassai őrjárat. Bp. 1941. 68.), „s a nyájösztön rémuralma terjed el az egykori civilizáció óriási területei fölött”. (Egy polgár vallomásai. Bp. é.n. II. 318.)

13. Hamvas Béla: Értekezés a közigazgatásról. „Vigilia”, 1988/11. 853, 856.

14. Hamvas Béla: Krízis és katarzis. 52.

15. Hamvas Béla: A láthatatlan történet.

16. Hamvas Béla: Scientia Sacra. 188.

17. 91–92. Ellenpontként megint Márai Sándor: „Engem csak az ember érdekel, mindig és örökké az euró­pai ember. Nem vágyom a hindukat, sem a csurunga népet megismerni; lemondok a csendesóceáni szigetek emberi idilljéről. Engem csak az ember érdekel, akinek élménye a kultúra volt.” (Napló, 1943—1944. Bp. 1945. 353-354.)

18. Hamvas Béla: A láthatatlan történet. 158-161.

19. Kemény Katalin: Élet és életmű. In: Hamvas Béla: Szellem és egzisztencia. Bp. 1987. 163.

20. Hamvas Béla: Unicomis. (1948). In: Silentium. Titkos jegyzőkönyv. Unicomis. Bp. 1987.

21. Hamvas Béla: Az öt génius. Bem, 1985. 51

22. Nemcsak az ilyen, a „táj lelkéből” levezetett nemzetkarakterológia ismerettartalma csekély. Márai Sándor, aki irtózott mindenfajta misztikától, s aki számára például Rabindranath Tagore gyanús jelenség volt, „európa-ellenes, értelemellenes” (Egy polgár vallomásai. 82.), a kultúrán keresztül próbálta megragad­ni a „franciásságot”, „angolságot”, közben tudva-tudván, hogy „nagyon nehéz eligazodni fajták között, s nyegle és felelőtlen vállalkozás, ha valaki ‘ítél’ egy népről, s merev és mindig kissé szertelen tételekben állapítja meg, hogy a ‘németek’ ilyenek vagy olyanok.” (Egy polgár vallomásai, II. 160.) Amikor tolla ilyen tételre téved, az ő jóslatát is megcáfolja a történelem: „Nem hiszek abban, hogy a zsidók államalkotók, s hasztalan adják nekik holnap Madagaszkárt, több millió értelmes és ügyes zsidó épít majd valamit, ami lesz kényszerű emberi közösség, de nem lesz állam, mert nem ez a zsidóság szerepe a világban.” (Kassai őrjárat. 95.)

23. Török Endre éles szemmel veszi ezt észre: „Mivel (Hamvas) azt mondja, hogy az ember nem autonóm lény, hanem telephelye kozmikus hatalmaknak és erőknek, tagadja az ember szabadságát, miközben az embert teszi felelőssé a kozmikus rendből való kiesésért. Igazában nem tud mit kezdeni a szabadság metafizikai dilemmájával, s ezért a rossz eredetével és egzisztenciális szerepével sem, bármennyire látja is, hogy ebben rejlik a végső titok.” (Török Endre: Ami teljes, és ami részleges. Új Hold Évkönyv. 1988) 1. 264-265.)

24. Hamvas Béla: Scientia Sacra. 68.

25. Dúl Antal: Sors és szó — Hamvas Béla kísérlete. In: A láthatatlan történet. 11.

26. Hamvas Béla: Silentium. (1949). In: Titkos jegyzőkönyv. Unicomis. 15.

27. Hamvas Béla: Titkos jegyzőkönyv. In: 136.

28. Hamvas Béla: Az öt géniusz, 55, 96, 97.

29. 12 5.

30. 97.

31. Idézi: Dúl Antal: Hamvas Béla — és „az a bizonyos esszé”. Életünk, 1987/9. 880.

32. Vincenz: Pauzaniasz. (Pauszaniusz). In: Po stronie pamięci. Párizs, 1965. Instytut Literacki. 33.

33. Martin Pollack: Nach Galizien. Wien-München, 1984. Christian Brandstatter Verlag. 82.

34. Vincenz: Dialogi lwowskie. (Lwowi dialógusok). (1959). In: Po stronie dialogu. Warszawa, 1983. PIW. II. 193.

35. Tadeusz Konwicki: Bohiń. Warszawa, 1988. Czytelnik, 86–87.

36. Vincenz: Adam Mickiewicz, poéta i czlowiek. (A. M. a költő és az ember). In: Po stronie dialogu, 1.120.

37. Vincenz: O mozliwosciach rozpowszechniania kultury i literatury polskiej. (A lengyel kultúra és iroda­lom terjedésének a lehetőségeiről.) In: Po stronie dialogu. I. 88.

38. Vincenz: Dantyzm w Polsce. (A danteizmus Lengyelországban.) In: Po stronie pamięci. 112–114.

39. Vincenz: Norwid — poeta dantejski. (N., a dantei költő.) In: Po stronie dialogu. I. 134.

40. Vincenz: Czym moze byc dziś dla nas Dante. (Mi lehet ma számunkra Dante.) In: Z perspektywy podróży. Kraków, 1980. Znak. 167.

41. Jerzy Stempowski: W dolinie Dniestru. (A Dnyeszter völgyében.) (1942). In: Eseje. Kraków, 1984. Znak. 91.

42. Vincenz: Dialogi z sowietami. (Dialógusok a szovjetekkel.) (1945). London, 1966. Polska Fundacja Kulturalna. 11.

43. 70.

44. 153.

45. 179.

46. Írt két gyönyörű esszét a Dunakanyarról, ha úgy tetszik, a táj „géniuszáról”. Az egyikben fájdalmasan aktuá­lis mondatok találhatók: „Ha el tudnánk képzelni, hogy valamiféle emberfeletti akadály vagy munkálat gátat emelhetne a Dunán a nyugati magyar határszélen — micsoda változásokat kellene annak kiváltania a közép-európai kontinens egész természetében. A Duna, ahogy magyar völgyében végigkanyarog, nemcsak eredménye a természet egyensúlyának, hanem feltétele is.” (Brama do Wę — Magyarország kapuja. In: Po stronie pamięci. 52.)

47. Vincenz: Dialogi z sovietami. 19.

48. 295, 300. — Érdemes Vincenz mindentudó és mindent előrevetítő beszámolóját összevetni azzal a kép­pel, amit Márai Sándor ad. Márai, a Nógrádverőcével szembeni Duna-parton, Leányfalun találkozott elő­ször szovjet katonákkal. Egyikük, egy ukrán százados szerint „ők a németek ellen harcolnak, Ausztriába és Berlin ellen mennek; Magyarország átvonulási terület számukra, s mert a magyarok ellenálltak, kénytele­nek harcolni ellenünk: s ha elmentek innen, a magyarok éljenek, ahogy akarnak. (…) Milyenek voltak? Nagyon fiatalok, lelkesek. Idegenek. Más világ, más fajta, kevés a közös emlékünk. Bizonyos, hogy én, aki egy elmúló kultúra maradék embere vagyok, ma találkoztam először egy új kultúra felsorakozó új embe­reivel.” (Napló. 1943–1944. 501.) Márai, aki Vincenzhez hasonlóan hitt az európai kultúra és a keresztény kultúra azonosságában, abban, hogy „minden emberi — egyéni és közösségi — vállalkozás igazi célja nem az Állam, nem a Párt, nem Európa, hanem az ember maga, a személyiség” (Uo. 154.), ez a Márai kénytelen volt — igaz, csak rövid időre — a Keletről jövő új kultúráról szóló üres közhelyekkel csalni önmagát — egyszerűen azért, mert Európa keleti feléről nem volt tényismerete, például nyelvismerete. Az 1945-ös for­dulat igazi természetét később ismerte fel. Egy 1980-as naplóbejegyzésben Jónás-tanulmánynak mondja egy belga író 1900-ból származó jövendölését, amelyben az áll, hogy ,,’csak várni kell, tűrni, és látni fogjuk, mint söpri el az évek folyamán a föld színéről a művelt Nyugatot a sárga Kína és a barna India. Keletről nem fény, hanem zsarnokság, nyomor, éhínség jön. Betörését nem tartóztatja fel a Nyugat felé terjeszkedő és más népeket ‘védelmébe vevő’ orosz birodalom, Moszkva nem képes a Keletről előhullámzó tömegmoz­galmakat megnyergelni. Az oroszok Kelet szálláscsinálói lesznek, rájuk zúdul Kelet első kegyetlen csapása. Ázsia útja Moszkván át vezet.’ Kísérteties sorok. 1900-ban még nem volt atombomba. Most már van Kíná­nak és Indiának is ilyen fegyvere.” (Napló. 1976–1983. 101–102.) Ma már azt is tudjuk, hogy talán nem is az atombomba a legveszélyesebb, hanem például a pakisztáni, afganisztáni, iráni, iraki, szíriai, törökor­szági muzulmán fundamentalizmus, amelynek nem véletlenül eshet első áldozatául az egyik legősibb ke­resztény nép, az örmény…

49. Miłosz: The History of Polish Literature. New York — London, 1973. 439.

50. Stempowski: Esej dia Kasandry. (Esszé Kasszandrának.) In: Eseje. 182.

51. Vincenz. Czym moze byc dziś dla nas Dante. 169. — Márai ugyanehhez a helyhez a következő kommen­tárt fűzi: „A kérdés a 13. században hangzott el, a firenzei polgári köztársaság embere mondta ki. A fasiz­mus, nácizmus, marxizmus, kommunizmus forradalmi kísérletei után időszerűbb, mint volt a múltban. A döntő szót a liberális, polgári demokrácia forradalma mondotta ki, mikor a monopolkapitalizmus ember­telen közjátéka után a dolgozó tömegek életét polgári színvonalra emelte.” (Napló. 1976–1983. 28.)

52. Vincenz: Uwagi o kulturze ludowej. (Megjegyzések a népi kultúráról.) In: Po stronie dialogu. I. 207.)

53. Vincenz: Start w przyszłość. (Rajt a jövőbe.) In: Z perspektywy podróży. 33.

54. Márai Sándor: Napló. 1976–1983. 49, 136.

55. Vincenz: Homer-ojciec ksztaltów. (Homérosz, a formák atyja.) In: Po stronie dialogu. II. 12.

56. Márai Sándor: Kassai őrjárat. 88.

kép | Kassák Lajos festményei