VÉGTELENÜL VÉKONY
2003 június
Kisasszony,
beszélhetnénk itt egy végtelenül vékony szálról, ami, azt hiszem, végtelenül vékony
és áttetsző és összecsomózódott szál, egy damil mondjuk, ami talán tényleg a
lábunkra kötve, hogy végül megtaláljuk egymást, de nem is ez a fontos, mert például
el is szakadhatott ez a damil valahol, énbennem, vagy körülöttem mondjuk, ahogyan
el is szakadt, mert vékony és áttetsző szálról van szó, én meg hatvan kiló vagyok
meztelenül.
Tegnap azt írtam, hogy valami munka itt végleg befejeződött, súlyát tekintve üres,
mégis szívszorítóan emberi munka: hasonlítsuk a világot üvegezett bolti kirakathoz,
ami a gondolatok, az anyaság, Isten és más ehhez hasonló dolgok ritmusára
rendeződik, fényesen és némán, áttetsző távolságokra osztva fel a teret, amely
távolságok függvényében – súlyát tekintve üres, mégis szívszorítóan emberi az
ember.
Ezt írtam tegnap, és éjszaka négyszer hánytam a likőrfényes istenektől, anyáktól,
meg mindentől, ahogyan egyszer, amikor ketten megittunk egy üveg
mandulalikőrt, akkor hánytam ilyen édes és mandulaillatú sugarat…
Én miért nem tudom a felületi feszültséget, amiről azt hiszem, hogy van, amit üresen
és emberi módom szeretnék szeretni, miért nem tudom, nem a szívemmel, hanem
azokkal a szerveimmel, amik hajlamosak az elrákosodásra, az agyam, a tüdőm, a
nyirkom, a végbelem, a velőm, a gyomrom, a herém, a bőröm –, ilyenek tartoznak
ebbe a csoportba, amivel szeretni szeretném ezt a végtelenül vékony és áttetsző és
összecsomózódott szálat, ami talán tényleg a lábunkra van kötve, hogy talán
megtaláljuk egymást, és nem válaszképpen, csak úgy írom most, hogy a keserűlikőr
is fényes, mint az üveg, ugyanakkor a halál színei keverednek benne,
fájdalomcsillapítani a fény okozta károkat.
Mert tegnap gyöngyházfényű, ajakfényű és szemfényű kirakatok között sétáltam a
körúton, és akkor kezdtem érezni a súlyomat, hogy hatvan kiló kevés, az tíz kilóval
több egy cementeszsáknál, gondoltam, ha, gondoltam, a szemfényveszteségtől
eltekintünk – és akkor kimondtam és megcsodáltam ezt a vadonatúj szót,
megcsodáltam, mert nem értettem, ezt, ami egy végtelenül vékony és áttetsző és
összecsomózódott szál lehetne mondjuk, amit én üresen és emberi módon szeretni
szerettem volna, ugyanakkor érzem, hogy súlynak túl könnyű vagyok, formának
mégis túl tömör.
Ezt éreztem, amikor tegnap a befejeződött, emberi és üres munkáról
írtam, és reggelre aztán belázasodtam, és végtelenül vékony és áttetsző
és összecsomózódott szálak jutottak eszembe, amiről beszélnünk
kellett volna, és amiről nem beszéltünk, mert így talán mégis
elviselhetőbb volt minden.