Boda Zsolt

A GLOBÁLIS DEMOKRÁCIA FELÉ

1999 szeptember

A GLOBÁLIS DEMOKRÁCIA FELÉ

A demokrácia fogalma – az etimológia felől közelítve – elsődlegesen a nép uralma. De ez sok mindent jelenthet: a minimalista („elitista”) verziótól (mely szerint a népuralom négyévente fél percig, a szavazólap beikszeléséig tart) a széleskörű participációra épülő modellen keresztül (legyen szó az úgymond civil szféra vagy a korporatív jellegű szervezetek részvételéről a döntéshozatalban) egészen a közvetlen demokráciáig. Ám akármilyen formában valósuljon is meg, a demokrácia lényege, hogy az emberek valami módon képesek beleszólni az életüket érintő kérdésekbe; képesek kontrollálni azokat, akik a döntéseket hozzák.
a definiálás problémái
Gondolatmenetemhez elegendő a demokrácia ilyen hevenyészett (semmiképp sem árnyalt) meghatározása, már csak azért is, mert ha a definiálás problémáit akarnám kifejteni, amellett kellene érvelnem, hogy a demokráciákat igazából csak a családi hasonlóság alapján írhatjuk körül. A demokrácia „mint olyan” feltehetően nem határozható meg. Következésképpen olyan új formáihoz, intézményeihez is hozzá kell szoknunk – vagy egyenesen tevőleges részt kell vennünk létrejöttükben –, amelyeket egyelőre nem ismerünk vagy nem érzünk szerves részének.

A demokrácia, mint ez széles körben elfogadott, a többségi döntéshozatal elvére épül. Bár a többség uralma alkalmasint a kisebbségek elnyomásához vezethet (ezt elkerülendő bölcs dolog a demokratikus intézményeket a jogállamiság elveivel átitatni), a régi meggyőződés szerint mégis alkalmas a „gyengék” érdekeinek megjelenítésére. Általánosan megfigyelhető ugyanis, hogy az „erősek”, a hatalommal, befolyással, vagyonnal rendelkezők kisebbségben vannak a társadalomban; a többségi döntéshozatal elve így elméletileg lehetőséget biztosít a többieknek, hogy a minden bizonnyal kiküszöbölhetetlen egyenlőtlenségeket valahogy (legalább részben) ellensúlyozzák. Azt is szokás mondani, hogy a demokrácia szerencsésen ellenpontozza a piac működésének elvét. Mert bár „a nagy hal megeszi a kis halat” elv nem a természettörvény erejével érvényesül a piacon (épp elég ellenpéldát ismerünk, amikor új, innovatív kisvállalatok a semmiből küzdik fel magukat a „csúcsra” – a magam részéről nem becsülöm alá a piaci dinamizmus, a schumpeteri „kreatív rombolás” erejét), de ugyanazon az absztrakciós szinten, amelyen a demokráciát fentebb meghatároztam, elfogadhatjuk, hogy a piacon többnyire mégiscsak a nagyok és erősek határozzák meg a folyamatokat. Ha a kapitalizmus valamelyest megszelídült múlt századi „vad” formájához képest (legalábbis itt, az északi féltekén), abban a politika, a társadalmi (fogyasztói, alkalmazotti, környezetvédelmi stb.) érdekeket megjelenítő törvények (vagyis a demokrácia) jelentős szerepet játszottak.

Bangladesi szövetgyár, wikimedia.org

Bangladesi szövetgyár, wikimedia.org

Manapság viszont a globalizációnak nevezett folyamat keretében aggasztó tendencia bontakozott ki: miközben a piac és a piaci szereplők hatalma túllépett az országhatárokon, a demokrácia beszorulni látszik az országhatárok közé. Ebből az következik, hogy a „gyengék” érdekeit nincs aki, ami képviselje, míg az „erősek” hatalma egyre nő. És tényleg: közismert, hogy a legnagyobb multinacionális vállalatok éves forgalma többszörösen meghaladja az olyan közepesen fejlett és közepesen kis országok, mint például Magyarország éves hazai össztermékét. A globalizáció-kritika egyre bővülő irodalma pedig bőségesen adatolja azokat az eseteket, amelyek a vállalati hatalommal élést és visszaélést példázzák; beszámolnak a csökkenő reálbérekről és állami adóbevételekről; a növekvő egyenlőtlenségekről és az erodálódó szociálpolitikákról; a veszélyes technológiák és az ismeretlen kockázatokat (lásd génmanipuláció) megtestesítő termékek terjedéséről; a legnagyobb vállalatoknak juttatott állami támogatások növekedéséről.[1] Hol az az erő, amely ellensúlyozná a multik hatalmát?
globalizációs tendenciák
A gazdasági és a politikai hatalom kiegyenlítésének elvben két útja van: vagy a gazdasági erőt kell ismét lokálissá tenni, azaz megállítani a globalizációs tendenciákat, vagy a demokráciát kell valamiképp globálissá tenni. További lehetőség a két út kombinációja, amit például David Korten is alkalmaz: bár a könyve végén megfogalmazott politikai program és gyakorlati ajánlások elsősorban a lokális hatalom megerősítéséről, visszaszerzéséről szólnak, azért például a nagy, nemzetközi gazdasági intézmények (IMF, Világbank, Világkereskedelmi Szervezet) átalakításának terve, a nemzetközi spekulatív tőkemozgásokra kivetett (egyébként a Nobel-díjas James Tobin által javasolt) adó ötlete a globális megoldásoknak is tesz engedményeket.

Ha a gazdasági és a politikai hatalom egymástól elszakadó hatókörének problémája megoldódik, akkor az feltehetően éppen így fog történni, azaz a helyi társadalmak megerősödésével és a politikai hatalom valamilyen formáinak nemzetköziesedésével. Az, hogy a globalizációs tendenciákat ellentétes irányú folyamatok kísérik, jól ismert: a lényeglátók ezt a jelenséget például a „glokalizáció” talán kissé erőltetett fogalmával igyekeztek becserkészni.[2] A demokrácia nemzetköziesedésére talán nehezebb példákat találni, ám bizonyos fejlemények azért figyelmet érdemelnek. Itt van például az Európa Parlament, amely ugyancsak regionális, de kétségkívül nemzetközi és demokratikus intézmény. Az Európa Parlament jogkörét az Európai Unió fejlődését rögzítő szerződések fokozatosan bővítették, és a kezdeti, lényegében véleménynyilvánításra korlátozódó szerepétől elmozdulva mára tényleges döntési jogkörökkel rendelkezik. Korántsem lényegtelen, hogy több kérdésben (szerintem) pozitív, a gazdasági globalizációt fékező álláspontot alakított ki: elutasította az OECD kidolgozta és a multiknak minden eddiginél szélesebb jogokat adó, a liberalizált világgazdaság alkotmányának szánt Multilaterális Befektetései Egyezményt (Multilateral Agreement on Investment — MAI), de elvetette például az élő szervezetek szabadalmaztatására irányuló javaslatot is (amelyet elsősorban a génmanipulációban érdekelt vegyipari konszernek szorgalmaznak).

Lyza Danger: Telerakott polcok egy amerikai áruházban, flickr.com

Lyza Danger: Telerakott polcok egy amerikai áruházban, flickr.com

Az Európa Parlamenthez hasonló regionális intézmények elvben máshol is létrejöhetnek – mondjuk Észak-Amerikában, ahol a Kanadát, az Egyesült Államokat és Mexikót tömörítő szabadkereskedelmi egyezményből (North American Free Trade Agreement – NAFTA) idővel kinőhet egy gazdasági és politikai unió. (Trump megválasztása után ez erősen kétséges – a szerk.) De ennél fontosabb lenne a globális intézmények demokratizálása, amire ugyan vannak törekvések, de eredményekről nemigen lehet beszámolni. Az ENSZ intézményrendszerének és döntéshozatali eljárásának reformja évek óta húzódik, és nincs okunk feltételezni, hogy a folyamat hirtelen felgyorsulna; a Világbanknál ugyan tapasztalható volt a projektek értékelésekor elmozdulás a szélesebb társadalmi részvétel biztosítása felé, ám kétlem, hogy ezzel kimerült volna minden lehetőség az intézmény demokratizálására.

A globális gazdaság játékosai feletti ,,civil kontroll” visszaszerzésének további útjai is vannak. Az elmúlt évek több botrányos esete ráirányította a figyelmet arra, hogy a multik sem tehetnek meg akármit: bár a globalizáció egyik aspektusa, hogy a vállalatok tevékenységének költségei és hasznai térben elválnak egymástól, és így előállhat, hogy például az Indonéziában iszonyatos körülmények között előállított (azaz társadalmi és környezeti költségeket termelő) terméket Amerikában értékesítik, a nemzetköziesedés ugyanakkor azt is jelenti, hogy mindez nem maradhat titokban, és adott esetben a vállalatokat Amerikában is megbüntethetik azért, amit a világ másik felén művelnek. Számos civil szervezet szakosodott arra, hogy a multik tevékenységét figyelje, a botrányokról hírt adjon, és mozgósítsa a társadalmat bizonyos elvek és érdekek mentén. Több eset bizonyítja, hogy ebbéli tevékenységük nem sikertelen. Amerikában például olyan ismert sportszergyártók, mint a Reebok vagy a Nike kerültek a kritikák kereszttüzébe a fejlődő országban folytatott, a klasszikus kizsákmányolást idéző „munkaerő-politikájuk” miatt, amibe a gyerekmunkások alkalmazása is belefért. Az eltussolhatatlan botrányra válaszul a cégek munkaügyi és szociális minimumokat állapítottak meg, és külső, auditáló cégekkel tanúsíttatják, hogy vállalásaikat betartják, például, hogy a focilabdákra ragasztott „Made without child labor” (gyermekmunka nélkül készült) címke valós tartalmú.
szuverén fogyasztó
Szembeállítottam a piacot és a demokráciát, sokan azonban ezt máshogy gondolják: szerintük a piac elméletileg éppen hogy a gazdaságban képezi le a demokrácia politikai gyakorlatát. A piac a szuverén fogyasztó elvére épül, ami azt jelenti, hogy mindenki szabadon eldöntheti, mit vásárol; úgymond a pénztárcájával szavaz. A központosított gazdasággal szemben, ahol az állam határozza meg az emberek számára elérhető javak körét, a piacon „szabad a vásár”: eladók sokasága kínálja különféle termékeit, és a vevők a maguk belátása szerint vásárolnak. A fogyasztó a közgazdaságtan szokásos feltételezései szerint persze elsősorban az ár és a minőség alapján választ, de nincs kizárva, hogy preferenciái egyéb elemeket is tartalmazzanak, és mondjuk környezetvédelmi szempontok szerint vagy morális megfontolásból hozza meg döntéseit.

A piacot elsősorban a liberális közgazdák (például Milton Friedman) szokták a demokrácia megtestesítőjeként ábrázolni – ideológiai elfogultságból kiinduló idealizálási hajlamuk jól látszik. Véleményem szerint a valóság elég messze van ezektől az ideáloktól. Hogyan lehetnék szuverén fogyasztó, amikor a reklámokból, termékismertetőkből legfőképp használhatatlan információkhoz jutok? Amikor lehetetlen megmondani, hogy a megvásárolni kívánt bútor alapanyaga fenntartható erdőgazdálkodásból, avagy masszív erdőirtásból származik? Amikor nem tudok nem fogyasztani génmanipulált szóját, hisz a szójalecitin rengeteg élelmiszerben jelen van, és az amerikai exportőrök szándékosan keverik a génkezelt és a kezeletlen szóját, hogy véletlenül se tudjunk különbséget tenni a kettő között? Amikor nincsenek információim arról, hogy a magnómat gyártó vállalat milyen szerepet játszik a fegyvergyártásban és -kereskedelemben? És nem egyszerűen arról van szó, hogy ezek a problémák csupán keveseket érdekelnek; a piac nagyhatalmú játékosai kínosan vigyázzák információs monopóliumaikat (is), és ha kell, bírói úton is megpróbálják kikényszeríteni a fogyasztói szuverenitás korlátozásait. Mint ismeretes, ez történt a génkezelt élelmiszerek esetében is: Amerikában a Monsanto vegyipari konszern határozottan fellépett az élelmiszerek megkülönböztetését lehetővé tevő címkézés ellen.

Ricardo Funary: Állami munkaellenőrzés - cukornád vágó, Brazília, flickr.com

Ricardo Funary: Állami munkaellenőrzés – cukornád vágó, Brazília, flickr.com

A piac tehát jókora demokratikus deficittel rendelkezik – ugyanakkor kétségtelen: lehetőségekkel is. David Korten is utalt tavalyi, magyarországi előadásában arra, hogy a piac nem feltétlenül ezt a mostani piacot jelenti. Szerinte a mostani, nagyvállalatok uralta oligopolisztikus piaci struktúra éppen hogy ellentmond a piac lényegének, ami sok szereplőt, a választás lehetőségét és a társadalmi költségeknek a gazdasági döntésekben való megjelenését jelenti. Ennek az ideálnak leginkább a helyi igényeknek termelő kisvállalat tud megfelelni.

A jelenlegi tökéletlen helyzet is javulhatna, ha megfelelő információkkal rendelkeznénk a vállalatokról. Ha nemcsak a botrányokban buknának ki információmorzsák arról, hogy a vállalatok mit vagy mit nem tesznek a környezetvédelem, az emberi jogok védelme, a megfelelő munkakörülmények stb. érdekében, hanem mindezekről rendszeresen tájékozódhatnánk, és fogyasztói, befektetői, hitelezői döntéseinket ezek a szempontok is befolyásolhatnák.
merő haszonvágyból
Reménytelen idealizmus? Hisz mi vehetné rá a vállalatokat, hogy efféle adatokat kiszolgáltassanak magukról? Elvileg elő lehetne írni, de a globalizáció körülményei között csak akkor lehetne igazán hatékony, ha az államok egymással egyeztetve döntenének: a MAI helyett valami egészen más tartalmú nemzetközi megállapodást kellene tető alá hozni. Ennek esélye azonban jelenleg csekély, bár meglátásom szerint az EU-ban vannak törekvések a nagyobb vállalati transzparencia kikényszerítésére. Bizonyos jelek viszont arra utalnak, hogy a vállalatok hajlandók a nyilvánosság elé tárni tevékenységük eddig kevéssé ismert részleteit is – merő haszonvágyból.

A becslések szerint a világ tőkepiacain jelenleg 1000 milliárd dollár körül van az elsősorban társadalmi, etikai, környezetvédelmi vagy politikai szempontok alapján eszközölt befektetések értéke.[3] Más közelítések szerint az összefoglalóan „etikai befektetésnek” nevezett tevékenység az amerikai befektetések mintegy 10 százalékára terjed ki. Az viszont már nem becslés, hanem adat, hogy a brit vállalati nyugdíjalapok mintegy 2 milliárd fontnyi „etikai alappal” rendelkeznek; Nagy-Britanniában már 44 nyugdíjpénztár működik ilyen etikai alappal, és számuk gyorsan nő.[4] Olyannyira, hogy az etikai befektetések a pénzügyi szolgátatások leggyorsabban növekvő szektora. Persze, akárcsak a megújuló energia és az organikus mezőgazdaság esetében (amelyek szintén az átlagot jóval meghaladó mértékben növekednek), itt is elmondhatjuk, hogy a nulláról indulva könnyű látványos eredményeket felmutatni – a kérdés, hogy ezt a növekedési ütemet meddig képesek tartani és valóban meghatározó fontosságúvá válnak-e ezek a szektorok.

A Greenpeace tüntetése a nukleáris energiatermelés ellen, Németország, wikimedia.org

A Greenpeace tüntetése a nukleáris energiatermelés ellen, Németország, wikimedia.org

Az etikai befektetéseket nem csupán morális megfontolások motiválják. Egy társadalmi vagy környezeti szempontból kockázatos tevékenységet folytató vállalat pénzügyi kockázatokat is jelenthet: botrányos ügyeik után a Nike-nak vagy a Shellnek is visszaestek az eladásaik; az európai országok génmanipuláció ellenessége a Monsanto részvények értékcsökkenését eredményezte. A bizalom kétségkívül fontos szerepet játszik az üzletben, a várakozások pedig gyakran önbeteljesítő jóslatként működnek. Akárhogy is, a nagy intézményi befektetők (például nyugdíjalapok) hosszú távra terveznek és biztos megtérülésben érdekeltek, márpedig ezt leginkább olyan vállalatok vagy szektorok tudják biztosítani, amelyek jó üzleti eredményeik mellett azt is igazolják, hogy tevékenységük társadalmi, környezeti kockázata alacsony. Eszerint nem kétséges, hogy a befektetőknek mit kellene előnyben részesíteniük: az organikus vagy a génmanipulációra épülő mezőgazdaságot.

Mindez annyira logikusnak tűnik. Mint ahogy az is, hogy a biztosító társaságok (mellesleg szintén komoly befektetők) ugyancsak a társadalmilag, környezetileg fenntartható gazdálkodásban érdekeltek. „Makroszinten” is, hiszen a globális környezeti változások növekvő kockázatokat jelentenek (a becslések szerint a Lloyd’s veszteségeinek 20 százaléka a megnövekedett környezeti kockázatoknak tudható be), de vállalati szinten is: a termékfelelősség biztosításnál például nem árt figyelembe venni a termék egész életciklusát, és felmérni a környezeti kockázatokat a gyártástól a felhasználáson keresztül egészen a hulladékká válásig.

Az elvárásoknak megfelelni próbáló vállalatok át kell világítsák működésüket, és bizonyos információkat nyilvánossá kell tenniük. Terjedőben vannak tehát az üzleti jelentéseket kiegészítő etikai, társadalmi, környezeti jelentések: egy tavalyi felmérés szerint például a brit vállalatok 68 százaléka ad ki környezeti jelentést, 17 százalékuk számol be a cég „társadalmi teljesítményéről”, 16 százalékuk pedig szokásos éves jelentésében említi a vállalati etikai kódexet és az abban foglaltak betartását. A becslések szerint a társadalmi teljesítményükről beszámoló cégek száma az évtized folyamán a négyszeresére nőtt.[5]
reklámízű öntömjénezés
Kérdés persze, mi van ezekben a dokumentumokban: reklámízű öntömjénezés vagy a vállalati gyakorlat összehasonlítható adatokra épülő szisztematikus áttekintése. Ma még kétségtelenül az első dominál, ám megfigyelők szerint a trend az utóbbi felé mutat. Ahhoz, hogy a vállalati jelentések betölthessék valós funkciójukat, a következő feltételeknek kellene megfelelniük[6]: Egyirányú, passzív befogadást feltételező kommunikáció helyett többirányú, aktív párbeszéd – ezt, mint néhány amerikai vállalat példája mutatja, az Internet felhasználása is elősegítheti. A jelentésben foglaltak hitelesítése ne esetleges legyen, mint ma, hanem úgyszólván kötelező. A jó példák sorolása, önfelmagasztalás helyett az ellenőrzést, összevetést lehetővé tevő, a negatívumokat sem elhallgató korrekt beszámoló készüljön. Mutasson túl az irányítási rendszerek (pl. ISO-szabványok) tartalmán: életciklus-elemzéseket, a szállítókkal szemben megfogalmazott elvárásokat stb. is foglalja magába. A különböző vállalati egységek ad hoc standardjaival szemben az egész vállalatra alkalmazott, globális standardok érvényesüljenek és tükröződjenek a jelentésekben. A beszámolók ne a marketing, hanem a vállalati irányítás elveit mutassák be. Ne a vállalat, hanem érintettjei, a társadalmi szereplők jelöljék ki a nyilvánosságra kerülő adatok körét. Végezetül a ma még uralkodó környezeti jelentések helyett komplexebb, társadalmi, etikai jelentésekre van szükség.

Aidenvironment: Erdőirtás Indragiri Huluban, flickr.com

Aidenvironment: Erdőirtás Indragiri Huluban, flickr.com

A vállalati transzparencia előmozdítása természetesen a vállalati irányítás, menedzsment módszereinek, intézményeinek, a döntéshozatal módjának átalakítását is megkívánja. A hatalom új formáinak ellenőrzésére új mechanizmusokat kell találnunk. Úgy vélem, a különböző botrányos ügyekben bebizonyosodott, hogy a társadalom képes kikényszeríteni bizonyos normák betartását a gazdaság szereplőitől; rá tudja venni a multikat döntéseik megváltoztatására (mint például a Greenpeace a Shellt a Brent Spar fúrótorony elsüllyesztésének elvetésére). Az etikai befektetések és más példák pedig azt jelzik, hogy a piac ab ovo nem képtelen jutalmazni a társadalmi, környezeti fenntarthatóságot figyelembe vevő, felelős gazdálkodást. Nem reménytelen a vállalatokat beszámoltatni tevékenységük társadalmi és környezeti vetületéről, és arra ösztönözni, hogy e dimenziókban is versenyezzenek egymással. A gazdasági környezet változóban van és az értékek szerepe egyre fontosabbá válik.
Utópia volna?
Lehet, hogy mindez távolinak tűnik; ahhoz, hogy a piac valóban így működjön, nagyon sok mindennek kell megváltoznia. Utópia volna? A világban mindig sok tendencia érvényesül egyszerre: a globalizáció, a liberalizáció iszonyú erejű sodra aktivizálta az ellentétes erőket is; és míg a gazdaság nemzetköziesedése a jól ismert válságjelenségeket hívta életre, egyre nagyobb az igény – és így a lehetőség – a felelős vállalati magatartásra.

Kérdés, mennyiben lehet bízni a vállalatokban, és mit kell tennie például a politikának – mennyiben lehet felgyorsítani az események menetét. Konkrétan: ki kell-e kényszeríteni a transzparenciát, elő kell-e írni a jelentések publikálását. Ez hasznos lehet, de csak egy pontig, hiszen minden előírás szükségképpen a minimumot tartalmazhatja, miközben a megfelelés a szabályozásnak azt az érzetet kelti, hogy a feladatot elvégezték. A szabványosításra egyébként kormányzati és nem kormányzati szervek egyaránt kidolgoztak már szociális, környezeti, beszámolási standardokat. Ahhoz azonban, hogy a vállalatok fenntartható, felelős gazdálkodásra törekedjenek, hogy működésüket ennek rendeljék alá, és ha kell, akár alaptevékenységüket is újradefiniálják, értelemszerűen túl kell lépni az előírások formalitásán. Mindehhez rengeteg kreativitás szükséges: biztos vagyok benne, hogy új szervezeti, gazdálkodási és együttműködési formák születnek majd. Az angliai Etikus Kereskedelmi Kezdeményezés (Ethical Trading Initiative) például azon ritka szervezetek közé tartozik, amelyben vállalatok (például a Marks & Spencer), szakszervezetek, a kormány és társadalmi szervezetek együtt munkálkodnak: a munkavállalók jogairól, egészségügyi, biztonsági, környezeti témákban, és a vállalati transzparenciáról, az információs kötelezettségekről dolgoznak ki követelményrendszereket.

A nagyvállalatok, a multinacionális szervezetek ellenőrzése egyelőre nem megoldott – ám a demokrácia lehetőségei még korántsem merültek ki.

[1] Magyarul lásd például David C. Korten: Tőkés társaságok világuralma, Magyar Kapu Alapítvány EKF Hálózat, Budapest, 1996. Vivianne Forester: Gazdasági horror, Kossuth Kiadó, Budapest, 1998.
[2] Lásd Roland Robertson: „Glocalization: Time – Space and Homogenity – Heterogenity”. In: Mike Featherstone, Scott Lash and Roland Robertson (szerk.): Global Modernities, SAGE, London, 1995.
[3] J. G. Kreuze, G. E. Newell, S. J. Newell: „Environmental Disclosure: What Companies Are Reporting” Management Accounting, July, 1996.
[4] News from the New Economy, May, 1999, 1. o.
[5] Account Ability Quarterly, 1st Quarter 1999, 12. o.
[6] John Elkington előadása alapján, Schumacher College, 1999. június 16.
felső kép | Tüntetés: Transparency International Bangladesh, flickr.com