KONCERT 

Lengyel Zoltánnak

Két keze a zongora fölött.
Ujjai lesben.
Vár.
Várja a rezzenést vagy épp azt a mélységes csendet, amit most éppen
Liszt-szonátával
kell betöltenie.
A kíváncsiság imbolyogva lóg fejünk fölött.
Végleg elszántan várakozunk, hogy lehulljanak a kezek.
A kezei.

Ujjai,
mint pálmalevelek szürke árnyéka vetül a fehér billentyűkre.
Előrehajol,
mintha a zongora is közelebb hajolna hozzá.
Lehull az első hang, mint egy esőcsepp,
aztán elered a zápor…
szivárványhullás,
színek, hangok tócsába gyűlnek,

észre sem veszi és
én se,
csak melegség és hűvösség terjeng szinusz hullámokban, néha mintegy
pókháló szálán
fennakadunk egy ciszhangon
vagy valami ilyesmin,
nem is tudjuk tán, melyik melyik.
Tér, idő, hangok, színek,
itt és ott,
nálunk és nála;

több egymás mellett lengedező fonál.
Most csak a van van,
minden más csak lehet.
fonál és fonalat lengető lehelet,
és mind-mind esetleges,
mint az élet a Marson és
mint a Liszt-szonáta.
A nyitott ablakból
elszökne a szélbe.

kép | vecteezy.com