Kapitány Máté

BLUES-T A BOLHAPIACRÓL

2013 július

BLUES-T A BOLHAPIACRÓL

Azt nekem ne mondja senki, hogy minálunk vidéken csak a mulatós van. A pesti kocsmákban is az megy, voltam már Pesten, tisztában vagyok vele. Attól még ott sem, és itt sem csak az megy. Ne legyünk hülyék, ez már nem az általános, nincs több kifogás a baromságra. Mi? Mindjárt mesélek a képről is, nem kell türelmetlenkedni. Amikor először csináltam, este volt, és a kocsma hátsó falának dőltem, az orromba tülekedett a mész szaga és Eger városa, papok városa jött az ablakból. Azóta is elfog a hányinger, valahányszor hallom, mert mindig eszembe jut, hogy a pumpálás ritmusára osonkodnak a csuhások, és olyan kéjenc vigyor ül ki a képükre, pedig otthon az ágyam fölött függ a Krisztus. A templomba is úgy járok, hogy előtte beveszek egy Daedalont. Néha még a tücsökszótól is rám jön az émely, mint a nyál a kutya szájából, mikor az az orosz elhúzza a mézesmadzagot. Persze azért nem lettem prűd, ahogy a nagymama szokta mondani, prűd, annyi történt csak, hogy már a prűd szótól is megfájdul a fejem, mert egy púderrel kikent arc csendes párolgása jut eszembe róla. Különös szervezetem van, azt nem tagadom, az agyam kihatással van rá, de azért szimpatikus az idegrendszerem. Biológia ötös, nekem egyedül az osztályból, csak mondom.

Szóval a kép. Most már rátérek. A háttérben nagypapám tájképe. Hatalmas keze volt, duzzadó erekkel, amikor megsimogatott, úgy éreztem magam, mint egy apró bogár. A kép már jó régen készült rólam, akkoriban, amikor még a lokni volt a menő, és radioaktív fényben játszó dzsenni-üdítőitalt ittunk a nyáron, ami hiába volt kivis, azért kék volt, és azon a nyáron volt rajtam először tanga, amit a fővárosi unokahúgom hozott ajándékba, és ami mindig bevágott, és beszorult, viszont amikor a szél belekapott a szoknyába, úgy csalogatta hozzám a fiúkat, mint a cukor a darazsat, úgyhogy végeredményben nem túlzott az unokahúgom, amikor azt mondta, hogy ez lesz a te varázseszközöd, na, mindegy, a lényeg, hogy elmondom, miként is volt ez a gitár a képen. 

vannak megérzéseim

A bolhapiacra minden évben kivitt az apám, ez egy esemény volt, meg kellett hát adni a módját, kiöltözni, szalagot kötni a hajba, úgy ülni a biciklire, hadd lobogjon. Előttem tekert az apám, széles volt a háta, és középen kettévált rajta a fekete zakó, ahogy feszült a gerincén, alattunk futott az országút, a mezőről meg két irányból dőlt felénk az erős bálaillat. Tekertem én is egyenletesen, de valahogy izgatottabb voltam, mint máskor, valami befészkelt a gyomromba, és mocorgott, na nem egy embrió, persze, inkább olyan érzés volt, mint amikor kakilni kell, és attól izgatott kicsit az ember. Nekem nem kellett kakilnom, inkább megérzés volt ez, de annak igen delejes, régebben az ilyesmi miatt boszorkánynak kiáltottak volna ki, manapság meg inkább távgyógyító gyurcsokjozsef-lányának vagy cigánynak, ezért is nem hangoztattam, hogy vannak megérzéseim. A bolhapiacon már régi ismerősként köszöntöttek, és ez volt az első alkalom, hogy az apám nem szólt rám az elején, hogy mindig maradjak a sarkában, nehogy elragadjon a forgatag, most nem mondott semmit, csak végigmért, szigorúan, aztán közölte, hogy egy óra múlva találkozunk a falu végén, a viszontlátásra táblánál, nézzek szét addig, ő is azt teszi. A gyomrom elégedetten vette tudomásul, hogy gyurcsok-lánya vagyok, de a mocorgás még mindig nem maradt abba, várt még rám más meglepetés is. Valamivel később már a standok között sétáltam, kissé szórakozottan forgatgatva a tányérokat, körtemuzsikákat, serpenyőket, ólomkatonákat, használt kindertojás-figurákat, kínai gyártmányú késeket és első világháborús, rozsdás tiszti kardokat, aztán elmentem az egyik stand mellett, megtorpantam és visszasétáltam. Hátrafésült, hosszú, ősz hajú, harcsabajszos, pocakos férfi ücsörgött ott, és hangszereket árult. A kutyát se érdekelte, arrafelé nem volt szokás dobolgatni vagy szájharmonikázni. A harcsabajszos megörült nekem, pedig nem is kapott a szoknyámba a szél, ezért mondjuk kifejezetten hálás voltam neki, mármint a harcsabajszosnak, kedvesen mosolygott, noha jópár fogat elhullajtott már, kedvesen mosolygott, és azt mondta, hogy mit tetszik. Nézgelődöm, válaszoltam, és valóban nézgelődni kezdtem. Fortyogó zsír és kürtöskalács illata terjengett a nehéz levegőben, ettől olyan gusztusossá váltak a hangszerek is, kedvem támadt beleharapni az egyik rumbatökbe, olyanba, amilyet Mick Jagger is rázott a videón, amit apámnak mutattam az interneten. Elképzeltem, hogy rumos meggy íze van, és puha, mint a kókuszgolyó. A harcsabajszos egy ideig várt, aztán visszadőlt a székbe, amin ücsörgött, és valahonnan előbányászott egy gitárt. Pengetni kezdte, csak úgy halkan, mint amikor vacsora mellett szól a tévé. Felkaptam a fejem, kiesett a számból a kókuszos rumbatök, na, nem mintha olyan őrületesen jól játszott volna az a kedves, pocakos harcsa, inkább mert hirtelen elképzeltem, hogy én ülök azzal a gitárral egy székben, illetve a gitár ül velem egy székben, mert akkor úgy gondoltam, hogy pusztán attól, hogy egy gitáron játszom, gitáros leszek, és akkor teljesen mindegy, lány vagyok-e vagy fiú, pesti vagy vidéki, és hogy van-e rajtam tanga vagy sem. Mennyibe kerül, szólaltam meg hirtelen, és rámutattam a gitárra. A harcsa abbahagyta a húrok pengetését, és összeráncolta homlokát. Ez az én gitárom, felelte, nem eladásra szántam. Van ott még más hangszer is, válassz azok közül, te lány. Eszembe jutottak valamiért azok a régi mesék, amiket még anyám olvasott fel az ágy mellől, és amikben mindig azok voltak a legértékesebb, legcsodálatosabb kincsek, amiket nehezen adtak oda. Mégis, kérdeztem újra, most már határozottabban, szigorú és kissé gondterhelt arcot vágva, ahogy apám szokta, amikor alkuszik, mégis mennyiért adná oda. A harcsa már nem mosolygott, csóválta a fejét, és letette a gitárt, óvatosan ugyan, de a gitár így is felzendült szelíden, amikor a földhöz koccant az alja. Nem eladó ez a gitár, kislányom, sajnálom, de nem eladó. Bosszantott, hogy kislányomnak hív, na, pont ezért kellett az a gitár, hogy ne kislányomozzanak le lépten-nyomon az idegen férfiak. Csípőre vágtam a kezem, épp mint egy dacos kislány, éreztem is közben, hogy ezt nem akarom, de mégis csípőre vágódott a kéz, épp, mint egy dacos vidéki kislányé, villant be a felismerés. Azt azért nem mondtam, hogy lárifári, azt még sikerült magamban tartani. De nem hatott ez sem, mindössze annyit értem el vele, hogy a harcsa újra elmosolyodott. Nem kell a rumbatöke, vágtam aztán oda, és otthagytam a standját. 

Tekertünk a biciklikkel, apám hátán feszült a fekete zakó, biciklije kosarában a bolhapiacos zsákmány. Láttam a hátán, hogy elégedett, csak úgy sugárzott belőle a nyugalom. Én üres kézzel tértem haza. Anyám korai vacsorával várt bennünket, sült kolbász, sült krumpli, gyümölcs. Nem meséltem el nekik a bolhapiacot és a harcsát meg a gitárt. Csak annyit mondtam, hogy lehet, jövőre veszek egy új serpenyőt, csak hogy anyám örüljön. A vacsora végeztével jóéjszakát kívántam, és sietve vonultam el. Nagy ház volt a mienk, volt benne külön szobám, irigykedtek is a többiek. Az idegrendszerem csak úgy tombolt odabent, hangyák másztak az ideghúrokon, és a papok városát énekelték. Forgott velem a szoba, ahogy az ágyban feküdtem. Még világos volt odakint, amikor megfogalmazódott bennem az ötlet, hogy ellopom a gitárt. És mihelyst gyökeret vert ez a gondolat, az émelygés olyannyira elhatalmasodott rajtam, hogy nyomban el is okádtam magam. A pumpálás és a papok, a dzsenni és a bűntudat együtt már túl soknak bizonyult a gyomromnak. Tolvajszarka, ez volt az utolsó szó, ami még a tudatomba férkőzött, ezt is a nagymamám szokta mondani, aztán elnyomott az álom.

éjszakát váró tolvajszarka

A következő napon szokatlanul szorgos voltam, annyit segédkeztem a ház körül, mint még soha. Apám meg is dicsért, pedig ritkán szokott, anyám szerényen mosolygott, mintha ő lett volna megdicsérve. Ebédre átjött a tiszteletes úr, akit apám hívott át vendégségbe. Érkezése előtt a biztonság kedvéért bevettem a Daedalont. A kezem is csak akkor reszketett, amikor nem látták. Az éjszakát váró tolvajszarka azonban türelmetlenül vijjogott a torkomban, féltem, hogy egyszer csak kibukik a számon, amit mond. Inkább nem is beszéltem, csak lesütött szemmel, ahogy illik, végeztem a dolgomat. Ebéd után kávét ittak, aztán a tiszteletes úr elköszönt, mi pedig lepihentünk. A szobámban hallgatóztam, vártam, hogy végre felharsanjon apám hortyogása, és hogy megreccsenjen az ágyuk, ahogy anyám nyugtalan forgolódásba kezd. Akkor halkan felkeltem, és kilopakodtam a házból. Felkerestem a barátaimat, hogy kiderítsem, hol lakik a hangszerárus. Ahogy így házról házra jártam, és nyomoztam, úgy éreztem magam, mint a Columbo a fekete-fehér tévénkből. Kérdezd a Julit, mondták, az ő apja ismeri a hangszerárust. Elmentem hát a Julihoz, és a Juli tudta, hol lakik a harcsa. A szomszéd faluban, nem messze a temetőtől, a barnára festett házban. Nincs neki felesége, sem kutyája, egyedül él. Mielőtt hazasettenkedtem volna, még a Juli lelkére kötöttem, hogy ne beszéljen erről az egészről senkinek, a Juli arca pedig ragyogott, saját jelentőségétől szinte kikerekedett. Megköszöntem, és elszaladtam. A Juli még utánam kiáltotta, hogy mostantól ő is tangát hord. Futás közben úgy hátrafelé ordítottam vissza, hogy akkor az lesz az ő varázseszköze. Otthon, mikor becsuktam a bejárati ajtót, anyám éppen kászálódott ki az ágyból. Sikerült, gondoltam, és felvijjogtam, mint akibe ördög költözött.

kép | Jan Vermeer van Delft: Lány gitárral, wikipedia.org