fbpx
Lipp Tamás

BIZÁNC ÉS A HONFOGLALÓ MAGYAROK

1995 július

BIZÁNC ÉS A HONFOGLALÓ MAGYAROK

Mozgalmas történelmünk során gyakran sodródtunk egy-egy világbirodalom bűvkörébe. Hogy csak az emlékezetesebbeket említsük: szoros kapcsolatot tartottunk a nagy napkeleti – onogur-bolgár, kazár, bizánci, török és szovjet – birodalmakkal, és fennhatósága alá tartozhattunk a két nagy napnyugati impériumnak, a Habsburgnak és a harmadik németnek is. Birodalmi tapasztalatokban tehát – már ami az alattvalói élményeket illeti – nem szűkölködünk. Vannak, akik a bizánci birodalom vonzásában eltöltött időszakot történelmünk egyik legfontosabb örökségének tartják, mondván: ,,Kelet-Európa megértéséhez nemcsak általános történeti szempontból elengedhetetlen Bizánc ismerete, hanem azért is, mert mai társadalmi-politikai mentalitásunk számos ellentmondása változatlanul hordoz rejtett bizánci örökséget”. Mások – ezzel kapcsolatban – ,,Bizánci-paradigmáról” beszélnek. Ám az is igaz, hogy szinte alig ismerjük ennek az öntörvényű, zárt és titokzatos világnak a belső életét.

jó diplomáciai érzék

Bizánc és a magyarság valószínűleg először kazár közvetítéssel került kapcsolatba. Azt tudjuk, hogy a 830-as évek előtt közös fennhatóság alatt éltünk: Levedi, a magyarok kendéje egyben a kazár birodalom harmadik méltóságát is viselte. A kazárok szoros kapcsolatot tartottak fenn Bizánccal. Obadja Chanuka kagánról, Álmos és Levedi kortársáról a bizánci krónikák feljegyezték, hogy II. Mihály császárt tartotta példaképének, s bizánci mintára szervezte át a kazár kaganatust. Obadja erős központi hatalmat akart létrehozni, s tudta, hogy ehhez a politeisztikus sámánizmus helyett olyan egyistenhitre épülő ideológiára lesz szüksége, amely a földi egyeduralmat egy szilárd égi hierarchiával hitelesíti. Ezért a kagán és kísérete először fölvette a keleti kereszténységet, majd – hogy a fokozódó bizánci, s az egyre agresszívebb iszlám hódításnak gátat vessen – áttért a zsidó hitre. (A választás jó diplomáciai érzékre vall, hiszen a zsidó vallás alapkönyvét, az Ószövetséget mindkét ellenfél, a kereszténység és az iszlám is elismerte; a vallásháborúk az „újszövetségekkel”, Jézus és Mohamed élettörténetével kezdődtek.) Obadja központosító törekvései ellen azonban lázadás tört ki a kanganátusban, s a lázadók között ott találjuk a magyarokat is, akik – a hozzájuk csatlakozott néhány kazár (kabar=lázadó) törzzsel – átköltöznek a Don folyó nyugati partvidékére. A magyar (és kabar) törzsek fennhatósága ekkor egészen az Al-Dunáig terjedt.

A bizánci krónikákból tudjuk, hogy a magyarok 839-ben éppen itt, a Duna-delta keleti felén kerülnek először közvetlen kapcsolatba Bizánccal, amikor a bolgár kán követe keresi fel őket, hogy segítségüket kérje. (A magyarok szegről-végről rokonoknak számítottak, hiszen korábban ők is a nagy onogur-bolgár birodalomhoz tartoztak.) Majomir kán szorult helyzetében fordult a „rokonokhoz”: azok a makedón foglyok lázadtak föl ellene, akiket évekkel azelőtt éppen az ő parancsára hurcoltak el. A bizánci császár viszont most a lázadók kérésére hajókat küldött, hogy hazaszállítsa őket. A magyar főemberek, nyilván az előre kialkudott hadisarc fejében, elvállalják a megbízást, s néhány ezer főből álló csapattal meg is jelennek az Al-Dunánál. Bizánci források így tálalják az eseményeket: „És megérkeztek a császár hajói, hogy fölvegyék és a fővárosba vigyék őket. Azonmód hunok (a bizánci krónikák a magyarokat néha – a hasonlóság okán – hunoknak, máskor – mivel korábban a türk birodalomhoz tartoztak – törköknek nevezik) jelentek meg végtelen tömegben. A türkök pedig azt mondták nekik: ’Adjátok nekünk mindazt, amitek van, és menjetek, ahová akartok!’ Ezek azonban nem fogadták ezt el, hanem három napon át csatarendben álltak, és a negyedik napon kezdtek hajóikra szállni. Látván ezt a türkök, az ötödik órától egészen estig tartó harcba bocsátkoztak velük… És megfutamodott a pogány nép, a makedónok üldözték őket. Aztán pedig hajóikra szálltak és épségben eljutottak a császárhoz.” A magyarok másodjára 894-ben, a honfoglalás előestéjén találkoznak a birodalommal: ekkor a császár személyes megbízottja, Niketasz Szklírosz patrícius (a Kemény) keresi fel őket. A bizánci követet Árpád és Kurszán, a magyar törzsszövetség két első embere fogadja. Megváltozott a korábbi (839-es) szereposztás: ezúttal a görögök hívják segítségül a magyarokat – a bolgárok ellen. Most már egyértelmű, hogy a bizánci külpolitika hatalmi érdekkörébe akar vonni bennünket? De vajon mi oka van erre?

ágyába fogadta

Hogy a kérdésre válaszolhassunk, mindenekelőtt a bizánci államgépezetben ez idő tájt bekövetkezett változásokat kell figyelembe vennünk. A „makedón fordulat” III. Mihály császársága idején kezdődik, amikor a részeges, homoszexuális, de a krónikák szerint igen „charme” kis uralkodó megismerkedik Bazillal, a makedón származású lovászfiúval, aki azzal hívta fel magára a legfelső körök figyelmét, hogy legyőzte az addig legyőzhetetlennek hitt, híres bolgár birkozóbajnokot. A császár nemcsak hogy ágyába fogadta a fiatal, erős és meglehetősen ambiciózus ifjút, de a befolyása alá is került. Mihály – Bazil tanácsára – leváltotta a hadsereg régi elöljáróit, s helyettük tehetséges, főként Makedóniából származó tiszteket nevezett ki. Bizáncban akkor tárt karokkal fogadták a szomszédos népek szegény sorsú fiait: a szlávok és más alattvalók főként a császári testőrségben és a titkosszolgálatnál csinálhattak karriert. Bazil néhány év alatt kezébe kaparintotta az államgépezetet mozgató valamennyi szálat. 867. szeptember 23-án aztán elszánja magát a végső tettre is: éjszaka leszúrja szeretőjét, III. Mihály császárt, s ezzel a világ legnagyobb birodalmának trónját egy makedón lovászmester foglalja el.

Bazil kétszer nősült. Első házasságából, melyet még azelőtt kötött, hogy Mihállyal megismerkedett, egy fiúgyermek született: Konstantin. Másodjára Mihály korábbi szeretőjével: Eudókiával lépett házasságra. Ebből a kapcsolatból született a későbbi császár, Bölcs Leó. Leó köztudottan rossz viszonyban volt az apjával. Bazil ugyanis Konstantint szánta utódjául, ezért parancsnok-császárrá koronáztatta. Ám a fiatal trónörököst meggyilkolják. A tettes ismeretlen, Bazil beleőrül a csapásba. Leó ekkor tizenhárom éves. Mi történt? Egyes krónikák szerint Bazil és fia, Konstantin, hazatérvén az arabokkal vívott győztes hadjáratból, nagy ünneplésben részesült. Phótiusz pátriárka ott állt a császári palota kapujában, s komor arccal ismételgette a szertartás szövegét. És akkor az ifjú trónörökös váratlanul összeesett és meghalt. (Mások tudni vélik, hogy Konstantin a díszlakoma alatt lelte halálát.) Mindenesetre 879. szeptember 23-át írtak azon a napon. Pontosan tizenkét évvel korábban, éjszaka Mihály császár vérében fagyva feküdt a palota hálószobájának mozaikpadlóján. Bazil végzett vele.

egyszerre két összeesküvés

A tizenhat éves Leót a család arra kényszeríti, hogy feleségül vegye unokatestvérét, Teophanót, az öregedő hercegnőt, akit nem szeret (egy levélben csak „száraz deszkának” nevezi), de azért örül, hogy a palota napsütötte déli szárnyába költözhet, s így megszabadulhat apja sötét, fojtogató közelségétől. Leó később viszonyt kezd egyik udvarhölgyével, Zoé Zaützinával. Amikor a rabiátus, zord Bazil tudomást szerez erről, fiára támad, ököllel leüti, s a földön fekvő, magatehetetlen testet rugdosni kezdi. Nem sokkal ezután Leót felségsértéssel vádolják és három évre bebörtönzik. Egyes krónikások szerint csak Phótiusz pátriárka közbenjárására menekül meg attól, hogy megvakítsák. Mások ezzel szemben tudni vélik, hogy Leó felségsértési pere is Phótiusz koholmánya. Nincs kizárva, hogy mindkét állítás igaz. A ravasz pátriárka egyszerre két vasat tartott a tűzben. Úgy gondolta, ha sikerül a Bazil-ellenes összeesküvés, akkor még mindig lesz elég idő Leó eltávolítására, ha viszont nem sikerül, Leó jóindulatára nagy szüksége lehet. Hogy volt-e ez idő tájt Bazil-ellenes összeesküvés vagy sem, ma már nehéz lenne eldönteni. Meglehet, hogy egyszerre két összeesküvés is volt. Az egyiket Phótiusz és pártja szervezte, a másikat Leó és hívei. Tény, hogy Leó 886-ban kiszabadult a börtönből. Egyes források szerint Bazil azért kényszerült szabadon bocsátani a fiát, mert annak népszerűsége – különösen a fiatalok körében – nőttön nőtt, s jogtalan fogva-tartása lázadást robbanthatott volna ki a városban. Leó tavasszal szabadult, röviddel ezután, augusztus 29-én Bazil vadászbaleset következtében elhunyt. A hivatalos magyarázatot senki sem hiszi el, a városban különféle pletykák terjednek. Végül Bagdadból érkezik a leghihetőbb verzió: a császárt Leó párthívei ölték meg. Hogy miként szivároghatott ki ez a hír a távoli arabokhoz, nem tudni. Talán a kalifa is támogatta az összeesküvőket? A későbbi események egy ilyesfajta kombinációt is lehetővé tesznek. Mindenesetre Leót a „baleset” után egy nappal a Szent Szófiában császárrá koronázzák.

Bölcs Leóval nem bánnak túlságosan kesztyűs kézzel a krónikák. Életét legrészletesebben a Logothetész krónikája címen ismert, s valószínűleg több szerző írásaiból szerkesztett mű tárgyalja. Az írás hangneméből a makedón dinasztiával szembeni ellenséges érzületre következtethetünk. A rosszallás nyilvánvaló oka: Leó apjának, a dinasztiaalapító Bazilnak alacsony származása. Még a fanyalgó krónikások is elismerik azonban Leó színes egyéniségét. (Olyan feltételezések is napvilágot láttak – bár ezt a bizánci intrikákban járatos történészek nagyobb része elveti –, hogy Leó apja nem is a komor, fanatikus Bazil, hanem a könnyűvérű, bohó Mihály. Az mindenesetre tény, hogy Leó anyja korábban Mihály szeretője volt.) Leóról följegyezték, hogy szelíd egyéniség, gyűlöli az erőszakot. Ugyanakkor, néha látszólag minden ok nélkül dühöng, indulatkitörései félelmesek. Gyógyíthatatlanul jóhiszemű. Szinte betegesen halogat minden döntést, az utolsó pillanatig méricskél, fontolgat, ám ha végre dönt, utána gyors és hatékony. Mélyen vallásos, de azt is tudjuk, hogy fiatal korában kicsapongó életet élt. Leó képmását egyetlen kép őrizte meg, egy mozaik, amely a Szent Szófia székesegyház egyik szentélyében található. Ezen a császár mélyen meghajolva imádkozik, tartása, ruházata a mindenkori bizánci császárok ünnepélyes tartását, ruházatát idézi. Talán csak az arca kevésbé arisztokratikus és átszellemült, mint az elődöké. Bajusza beretvált, szakálla, akár egy nomád fejedelemé: hosszú és gyér.

a Néger

Leó, amikor trónra kerül, szinte egyik napról a másikra lecseréli a teljes állami apparátust. Híveit, rokonait, barátait ülteti a legfontosabb posztokra, főként azokat, akiket korábban vele együtt felségsértéssel vádoltak, s börtönbe csuktak. A megszokottak mellett két új, ismeretlen arc is föltűnik a palotában. Az egyik a félig néger, félig örmény származású Sztílian Zaützasz, a császár barátnőjének az apja, akit a városban csak úgy hívnak: a Néger. Karrierje káprázatos gyorsasággal ível fölfelé. Előbb logothetenek (kb. miniszter), később bazileopatornak nevezik ki. Az utóbbi tisztséget a császár kreálta későbbi apósa számára, szó szerinti jelentése: apacsászár. Gyakorlatilag ő a második embere a birodalomnak. A másik különleges figura Szamonasz, Zaützasz arab származású titkára, akit pedig csak úgy emlegetnek az udvarban: az Arab. Később ő lesz a császári testőrség és titkosrendőrség parancsnoka, majd az arab–bizánci konfliktus kulcsfigurája.

Leónak szembe kellett néznie ellenségeivel is. Egykori tanárával, Phótiusz pátriárkával igencsak megromlott a viszonya. A ravasz, nagytudású, világi műveltségű főpap, aki olyan hűségesen szolgálta III. Mihályt, szembefordult a frissen föltörekvő makedónokkal, bár ezt egyértelműen sohasem nyilvánította ki. Sőt, egy időben úgy látszott, Bazillal szemben Leót támogatja, de Leó már nem hitt neki; egyik levelében „vén cselszövőnek” nevezi. Ez azonban nem elég indok ahhoz, hogy a keleti egyház nagyhatalmú fejét elmozdítsa hivatalából. A császár – bölcsen – sokkal súlyosabb érvet keres, s meg is találja ezt. Phótiusz írta annak idején Bazil törvénykönyvéhez a bevezetőt, ebben a pátriárka szerepét így határozta meg: „szemben áll a császárral, helyzete bizonyos értelemben rendhagyó, tevékenysége néha a felségsértéssel határos”. Nos, ebből már komolyabb vádiratot is össze lehet állítani. Végül Phótiuszt száműzik egy kolostorba, s a császár 886. karácsony napján saját öccsét, a tizenkilenc esztendős Istvánt koronáztatja egyetemes pátriárkává.

stratégiai árucikk

Miután a császár lecseréli a régi adminisztrációt, és sikeresen maga alá gyűri az egyházat is, minden erejével a külpolitika felé fordul. Igyekszik békét kötni a birodalom valamennyi szomszédjával. Jól tudja, hogy ennek legfőbb eszköze, ha a térség népeit bonyolult, sokszálú kereskedelmi együttműködésekkel egymáshoz köti. Elsősorban a bolgárokkal és az arabokkal kívánja rendezni a birodalom kapcsolatait. A bolgár „szál” Zaützaszhoz, míg az arab Szamonaszhoz vezet. Leó, ami a bolgárokkal folytatott politikát illeti, apja nyomdokain jár. Elhatározza, hogy megújítja a 870-ben kötött bolgár–görög békeszerződést. Ez a mintegy negyed évszázada érvényes egyezség is főként kereskedelmi megállapodásokon alapult. A birodalom fölvásárolja a szlávok áruját: bőrt, szőrmét, viaszt, rabszolgát. Mindenekelőtt azonban a sót! Mert a kősó akkor – mai szóval élve – stratégiai árucikknek számított. Főként a nomádok használták a húsok konzerválásához – minden mennyiségben. A lovas nomádok több ezer kilométeres „kalandozásaik” idején a bőrzacskókban tárolt, s a fölhasználáskor forró vízbe szórt szárított húsporral (nomád Maggi!) oldották meg élelmezésüket. Bizánc a sókereskedelemben közvetítő szerepet játszott, s ezzel is növelte befolyását a szomszédos törzsekre.

A birodalom kereskedelmi ügyleteit az apró termetű, mókus szemű, örökmozgó „apacsászár” intézi. Zaützasz rábeszéli Leót, tegyék állami monopóliummá a sókereskedelmet. A császár nem ellenzi a javaslatot, hiszen ezzel jelentős többletbevételhez juthat a kincstár. Csakhogy Zaützasz a terv végrehajtásával két korrupt ügynökét, Kozmaszt és Sztaurakoszt bízza meg. Ők nem állami monopóliummá teszik a só adás-vételét, hanem saját maguk „privatizálják” azt. A bolgár kereskedőket császári rendelettel kitiltják Konstantinápolyból, s az egész áruforgalmat áthelyezik Thesszalonikibe, ahol Zaützaszék jelentős üzlethálózattal rendelkeznek. Ez a rendelet főként a bolgár kereskedőket érinti, hiszen a „bolgár út” Euxinéből a Boszporuszon át tengeren vezetett Konstantinápolyba, míg a másik útvonal a szárazföldön keresztül Thesszalonikibe sokkal hosszabb, körülményesebb és veszélyesebb volt. Simeon, a bolgár uralkodó erélyesen tiltakozik, hasztalanul.

a bűnbak

Leó és apósa a bolgár sókereskedelem ügyében ravasz játékot játszott. A nyilvánosság előtt úgy tüntették föl, mintha két különböző magatartás harcolna egymással: a jó és a gonosz. A császár az igazság és a törvényesség letéteményese, akit csak az „apacsászár” mesterkedései akadályoznak meg, hogy leszámoljon a korrupt kereskedőkkel. Az após pedig a gonosz „karvalytőke” megtestesítője, aki ráadásul még idegen származású is, így rendkívül alkalmas a bűnbak szerepére; ő tehát minden bajok forrása. Az ilyesfajta látszat-konfliktus, mint amilyen Leó és apósa között mutatkozott, egyáltalán nem ritka a bizánci történelemben. Már Jusztinianusz és Theodora is kiaknázta a császár és a császámő látszólag különböző fölfogásában rejlő taktikai lehetőségeket, miként arról Prokopiosz számol be Titkos történetében. Valószínűleg Leó és apósa is kitűnően „összedolgozott” a színfalak mögött. A gyakorlati életben járatlan Leónak nagy szüksége volt apósára, aki példával szolgálhatott neki a bizánci politikában oly nélkülözhetetlen gátlástalanságra, Zaützasz viszont csak a császár titkos támogatásával vezethette orránál fogva a szenátust és a közvéleményt.

A városban nőttön-nőtt a nyugtalanság, a só ára magasra szökött. Elterjedt, hogy Makedónia katonai kormányzója titokban tájékoztatta a szenátust: Simeon háborúra készül a birodalom ellen. Leó, hogy megnyugtassa a kedélyeket, látványos pert rendeztetett, amelyben kihallgatták Kozmaszt és Sztaurakoszt. Mindketten Muszikoszra, az apacsászár öltöztetőjére hárították a felelősséget, akit azonnal le is tartóztattak. A perben Leó maga mondta a vádbeszédet. A város népe azonban nem nyugodott meg. Amikor néhány hónap múlva Muszikoszt szabadon bocsátják, fiatal papok és diákok, főként az elcsapott pátriárka, Phótiusz hívei a szenátus elé vonulnak, és követelik a korrupt kereskedők példás megbüntetését. Leónak még kínosabb volt, mikor felesége, Zoé Zaützina egy kocsiversenyen át akarta nyújtani az első helyezettnek a babérkoszorút, s körülöttük többen is azt kiáltozták, hogy ,,az apacsászár egy trágyadomb”. Leó és Zoé, néhány testőr kíséretében, sietve távozott a stadionból.

A császár, amikor Makedónia katonai kormányzójától értesült, hogy Simeon háborúra készül ellene, nagyon nehéz helyzetbe került. Mivel a bizánci kémek a bagdadi kalifátusból már régóta egy nagy erejű mohamedán támadás tervéről tudósítottak, a haderő zöme az idő tájt a görög–arab határon állomásozott. Kétségtelen, hogy a birodalom keleten volt a legsebezhetőbb. És nemcsak egy esetleges arab támadás fenyegetett innen, hanem a birodalom belső ellenségei is erre a területre összpontosultak. Leó hiába szervezte át a birodalom közigazgatási rendszerét, hiába erősítette meg a themákat (területi, közigazgatási és katonai egység), a nagy keleti földbirtokosok hatalmát nem tudta megtörni. Ezek nemcsak a császár akaratától független, önálló területi politikát folytattak, de külföldi uralkodókkal is barátkoztak. Különösen a bagdadi kalifátussal építettek ki jó kapcsolatokat. Leó hatalmát nem is annyira a bolgárokkal vívott sóháború, mint inkább ezeknek a keleti főuraknak a határokon átnyúló titkos szövetségei veszélyeztették. Nyilván ezért is választotta éppen Zoét barátnőjéül, akinek apja és annak családja jelentős befolyást szerzett a keleti főurak között. A Zaützaszok, akik főként kereskedelemmel foglalkoztak, az egész birodalomra kiterjedő ügynökhálózattal rendelkeztek, s erre a császár is igényt tartott. Csakhogy Leó és a Zaützaszok szövetsége Zoé korai halálával hamvába holt.

saját ügynökhálózat

A Zaützasz-klán, amely a bolgárok elleni sóháborúban még jobban megerősödött, látván, hogy a császár oldalán újabb udvarhölgy tűnik föl, veszélyben érezte hatalmát, ezért teljes erejével szervezkedett. Meg akarták ölni a császárt, hogy helyébe Epeikteszt – a város egyik fiatal, művelt, s igen népszerű katonatisztjét – ültessék. A terv részletes kimunkálásában részt vett Zaützasz személyi titkára, Szamonasz is, aki minden jel szerint nemcsak a császár, de a Zaützasz-klán teljes bizalmát is élvezte. Szamonasz tekintélyes levelezést folytatott a birodalom keleti részein élő „rokonokkal”. Igen körültekintően járt el, ezért a szervezkedéshez nem a császári postaszolgálatot használta, hanem a Zaützaszok saját ügynökhálózatát. A városban élő összeesküvőkkel pedig személyesen találkozott, így minden szereplőt ismert. Hiába azonban minden óvatosság, váratlanul beidézik a császári bíróságra, majd letartóztatják. Néhány héttel később fogadja őt a császár, amit az udvar némi megütközéssel vesz tudomásul. Vajon miért nyerte el az Arab az összeesküvők után a császár bizalmát is? Valószínűnek tartjuk, hogy Leó már korábban fölfigyelt apósának rendkívüli adottságú titkárára, különös tekintettel annak keleti kapcsolataira, hiszen a császárnak alapvető érdeke fűződött ahhoz, hogy minél több és megbízhatóbb információt szerezzen be a keleti tartományokból. Sőt az is elképzelhető, hogy maga a császár adott utasítást Szamonasznak, hogy épüljön be a Zaützasz-klán összeesküvésébe. Mindenesetre Szamonaszt hamarosan szabadon bocsátják, s a császár „különleges szolgálataiért” protoszpathariusszá (főkardhordozóvá) nevezi ki.

Nyilvánvaló, hogy Leó az állandó fenyegetettség miatt a keleti frontról nem tud haderőt átcsoportosítani a nyugatira. Ezért „villámháborút” indít Simeon ellen. Megbízottja, Krenitész hadvezér a császári testőrségből verbuvált elit alakulattal haladéktalanul útra kel bolgár földre. Nem tudunk arról, hogy a császár személyes biztonságáért felelős testőrséget más alkalommal is háborúba küldték volna. Ez a tény is jelzi, hogy Leónak valóban nem állt rendelkezésére keleten számottevő haderő. A krónikák szerint a bolgárok ellen küldött csapatban jó néhány kazár származású zsoldos szolgált, s mivel a kazár–magyar államszervezet sok szállal fonódott össze, az sem kizárt, hogy magyarok is szolgáltak Leó testőrgárdájában. Mindenesetre, a kazárok jelenléte arra vall, hogy a „makedón fordulattal” a bizánci császárok figyelme valóban a szomszédos nomádok felé fordult.

Amikor Simeon szétszórja a sebtiben ellene küldött görög hadtestet, s a foglyul ejtett szép szál kazár vitézek orrát levágatja, így küldvén őket vissza szégyenszemre a fővárosba, nyilvánvalóvá vált, hogy a császár a harctéren vereséget szenvedett. A katonáin kívül azonban volt egy másik ütőkártyája is – a diplomácia. Leó akkor – legalábbis a krónikák szerint – „nagy haragra lobbant, és elküldte a Szklírosznak nevezett Niketaszt hadihajókkal a Duna folyóhoz, hogy adjon ajándékokat a türköknek, és késztesse őket harcra Simeon ellen. Niketasz elment, találkozott azok fejeivel, Árpáddal és Kurszánnal, és miután megállapodtak egymással a támadást illetőleg, és kezeseket is kapott, visszajött a császárhoz.” Leó tehát, szorult helyzetében, éppen a magyar főemberekhez fordult segítségért. Úgy látszik, ifjúkori lázadásait feledve, apja – az egykori szegény sorsú makedón lovászmester, a dinasztiaalapító Bazil – nyomdokaiba lépett. Fokozott figyelemmel kísérte a szomszédos nomádokat, s a köztük – főként a legelők birtoklásáért – dúló ellentéteket igyekezett a birodalom hasznára fordítani, hogy ezzel is ellensúlyozza az arab kalifátussal szövetkező keleti klánok mértéktelenül megnövekedett hatalmát.

egyáltalán nem bölcsen

A magyarok, mintegy kétezres sereg élén, Árpád egyik fiát, Leventét küldik az Al-Dunához, ahol Eusztathiosz tengernagy hadihajói fedezik az átkelésüket. Innen nyugat felé nyomulnak, s miután egyesülnek a Nikephorosz Phokas vezette bizánci szárazföldi haderővel, megütköznek Simeon bolgár kán csapataival. A bolgárok a kán Duna menti erődjébe vonulnak vissza. Levente csapatai sok hadifoglyot ejtenek, akiket jó pénzért mindjárt el is adnak a birodalom rabszolgakereskedőinek. Simeon békét kér Bizánctól, és Leó, egyáltalán nem bölcsen kivonja erőit Bulgáriából. A magyar–bizánci közös hadivállalkozás végső soron tehát sikeresnek mondható. Csakhogy Simeon, aki korábban Leó iskolatársaként szintén Bizáncban tanult, úgy látszik, éppen olyan jól megtanulta a birodalmi politika legfontosabb alapelveit, mint kollégája. A katonai vereség után ő is elővette a diplomáciai ütőkártyát: azonnal titkos követet menesztett a magyarok hátában lakó besenyőkhöz, hogy ajándékokkal rábírja őket, támadják meg régi ellenségüket. Azok pedig, az úzoktól szorongatva, hajlanak is egy magyarellenes egyezségre. Az Árpád és Kurszán vezette törzsszövetség két tűz közé szorul: keletről a besenyők, nyugatról a bolgárok fenyegetik őket. Mindkét támadás előkészítésében nagy szerepet játszott a birodalmi külpolitika. 895-ben végül is ezek a bizánci akciók indítják el a később honfoglalásnak nevezett eseménysort.

Végezetül érdemes még megemlíteni, hogy a bizánci krónikákban főként Árpád és későbbi leszármazottai szerepelnek, míg fejedelemtársát, Kurszánt inkább a nyugati (frank, morva, bajor) források említik. Ismerünk egy bizánci szöveget (A birodalom kormányzása címen Bölcs Leó fia, Bíborbanszületett Konstantin jegyzi), melynek egy részlete meglehetősen árulkodó. Ebben arról olvashatunk, hogy a kazár kagán magához rendeli Levedi fejedelmet, s azt mondja neki: ,, Azért hívattunk, hogy mivel nemes származású, értelmes és vitéz vagy, és a türkök közt az első, nemzeted fejedelmévé emeljünk, és engedelmeskedj a mi szavunknak és parancsunknak.” Levedi azonban arra hivatkozik, hogy nincs ereje a tisztség betöltéséhez, ezért maga helyett Álmost, vagy még inkább annak fiát, Árpádot ajánlja, akit azután „kazár szokás szerint pajzsra emelvén fejedelemmé tettek”. Nos, ilyesmit csak ábrándos lelkű, csavaros szakállú, fűszeres vörösbort kortyolgató egyházatyák vethetnek papírra. A valóságban egy nomád fejedelem önként sohasem mond le a hatalmáról. A császárt bizonyára félretájékoztatták. A hamis informátor személyét is ismerjük. Árpád unokája, egy Tormás nevű főember érkezett a bizánci udvarba, hogy gazdag ajándékok reményében keresztvíz alá álljon. Tormás, amikor a magyarok korábbi hatalmi viszonyairól tájékoztatta a császárt, tekintettel az Árpád-dinasztia érdekeire, egyszerűen elhallgatta a kettős fejedelemség intézményét, igyekezett csökkenteni Árpád fejedelemtársának, Levedinek a szerepét, és egy szót sem ejtett Levedi fiáról, Kurszánról. Pedig Bizáncban még jól emlékezhettek Niketasz Szklírosz diplomáciai küldetésére, és arra, hogy ő a magyarok két főemberével: Árpáddal és Kurszánnal tárgyalt. Valószínűleg nem tévedünk, ha föltételezzük, Bölcs Leó is szívesebben vette volna, ha Árpádot – bizánci szokás szerint – pajzsra emelik, s ezzel egyeduralkodóvá teszik. (A kazárok esetében is elégszer panaszolta a császári adminisztráció a kettős fejedelemséggel járó bonyodalmakat.) Nem tudjuk, hogy – miként II. Mihály ösztökélte Obadját – Leó is tett-e konkrét lépéseket Árpád egyeduralmának megvalósításáért. Lehet, hogy titkos diplomáciai szálak vezetnek Bizáncból a Bécs melletti Fischa folyó völgyébe, ahol 904-ben Árpád fejedelemtársát, Kurszánt a bajorok egy lakoma alkalmával tőrbe csalják és megölik?

kép | Részletek a Képes Krónikából, wikipedia.org