Gosztonyi János

BIZALOM

1998 június

BIZALOM

Amikor a vagonajtó nagy robajjal félregördült, valaki mintha azt mondta volna: szabad az út! Napsugár tűzött a szemünkbe, szoknunk kellett ennyi fényt. Nem mozdultunk. Mozdulni se tudtunk.

Szabad az út, szabadok vagyunk! – hajtogattuk. Szokatlan volt az öröm, ölelgettük egymást, hogy haladjunk benne. Valamint a hitben. Az április végi nap s a ránk nyíló rétek segítettek.

Kora délután lehetett, s a lövedékek lyuggatta vagonsor oly nyájas vidéken vesztegelt velünk, amilyet csak álmában lát az ember. Így is léptünk a tájba, félálomban, nők, férfiak vegyest.

Egy közeli kis ligetben megálltunk, tanakodtunk. Mi volna célszerűbb. Ha ott a környéken nyomban jóllaknánk, vagy elvánszorognánk valami nagyobb városig? Fogalmunk sem volt, merre vagyunk.

szokott engedelmességgel

Ki engedte meg, hogy a vonatot elhagyjátok? – A fák közül katonák bukkantak fel, nem vártak választ. A szokott engedelmességgel léptünk ki a gyér fák közül a zsíros mezőre. Máshonnan is érkeztek ilyen körülfogott csoportok. A tavaszi rét minden zümmje, telefondrótok fémes vacogása csak arra volt jó, hogy ráébresszen: mekkora a csönd. S akkor anélkül, hogy egyetlen szó elhangzott volna, elpattant valami. Többen rikácsolni és futni kezdtek, akár baromfiudvarban a megriadt szárnyas.

Miért csinálják ezt? – hüledeztem magamban és nem futottam. Csak bőszítik őket.

Tésztaszín képű csapatunk jajgatása, csapkodó rongyaink – undorító. És már mindenfelől szóltak a fegyverek. A zűrzavarban csak a közelemben álldogáló katona szemölcse látszott bizonyosnak. Bal felső ajkán, az orrlebenytől délnyugatra. Épp megszólítottam volna, hogy valamilyen utasítást kérjek, s ezzel is jó benyomást tegyek rá, de valaki megelőzött. Bajtársa vagy felettese szólt rá, nem is parancsolóan, inkább feddőleg, ahogyan egy elmélázó valakire szólunk. „Armand!”

Talán nem is Armandot, hanem Artúrt, vagy nem is nevet, egészen mást mondott. Én Armandnak kereszteltem őt. Szükségét éreztem, hogy szólítsam valahogy. Elvégre a keze ügyében voltam. Szemölcse nem volt kellemetlen. Terjedelmes, de sápadt dudor. Ismertetőjelnek elég, bélyegnek semmi esetre sem, hisz ép bőr fedte. Még bajusszal sem kellett álcáznia. Nyilván az asszony is jól megvolt vele. Mert nemcsak a jegygyűrű, a szemölcsös katona teljes lénye családos emberre vallott. Az egyenruha, amely általában fedi, nála kiemelte ezt a jelleget. Arcának gyűrődései, minden táska, elszíneződés – a csökkenő életerő, s nem a rosszindulat jele volt. Nem hihettem, hogy ez az ember csak úgy rálőjön valakire. Nyugodtan figyeltem őt, immár a fű közül. Láthatóan nem nagy örömmel, bár vonakodás nélkül látott munkához.

gosztonyi2 0729

A fegyver csöve, igaz, nem az égre irányult, de a világban annyi a tér, amelybe ártalmatlanul puffogtathat az ember! Próbáltam Armand lövései után lesni, és sajnos, látnom kellett, amint egy rohanó, fiatal nő fülmagasságban az arcához kap, de egész tenyere sem elég ahhoz, hogy elrejtse a vért, amely hirtelen, s úgy önti el, akár egy nagy pirulás. Armand mégis célzottan tüzel? Aki mindig csak elszenvedi, úgy látszik, képtelen igazából felfogni az erőszakot. Mindegy. A felismerés pillanatában félelmemből minden más elem kihalt. A mezőn mindenki feküdt már, mert belátta: sem a futás, sem a jóhiszemű ácsorgás nem menedék.

Armand puskája lassan járt körbe. Nem remélhettem, hogy a dús fű elrejt előle. Magatartása azonban józan és gyakorlatias volt, tán kicsit becsvágyó is: láthatóan a távolabbi célpontokkal akart előbb végezni.

A hivatásos szőke katonák elhullván, Armand tartalékosként vonulhatott be. Tüdőtágulás kínozta, nehéz, visszarúgós puska jutott neki, s némileg a terepen járás is kimerítette. Nem kapkodott hát, de nem is kényelmeskedett. Látszott: van ideje, de nem él vissza vele. Végzi a dolgát tempósan, alaposan, ahogy vénülő szervezete engedi. Lehunyt fél szemén meg-megrándult a héj, egy-egy puskarúgásra ki is nyílt. Olyan színű szeme volt, mint a vadsóska, amely a fű közül, alig két kartávolságnyiról mosolygott rám. Meg kéne szerezni! – villant belém –, hiszen Armand nem felém lő. Tartogat. Vagy kímél. Elvégre én nem futottam, jóformán a csizmájánál heverek. Olyasvalakinek is tekinthet, akit voltaképpen már elejtett. És annyira kívántam azt a sóskát: Igenis szükségem van arra a parányi táperőre! Kinyúltam-nyújtóztam érte.

vadsóskát rágcsálva

És nem hiába bíztam Armandban. Mocorgásomra oda sem hederített. A vadsóskát rágcsálva úgy éreztem: ő látott el vele. De nem tagadhattam, hogy Armand egyre közelebbre és közelebbre céloz. Puskája csöve, ha nem is rám néz még, már idesandít. Többször töltötte meg fegyverét. Éreznie kellett, mint tapad rá a tekintetem. Nem nézett vissza, de sejtettem: kellemesen érinti. Úgy végezte dolgát, akár egy idős iparos, ha mestersége iránti érdeklődést tapasztal.

Volt abban valami különös, mondhatnám: megkapó, ahogyan bíbelődött velünk. Hisz sorba is járhatott volna, és közvetlen közelből – de ő nem! Még le is térdelt, noha egész törzse beleroppant, s úgy bajlódott tovább. Időnként ügyesen átlőtt fölöttem, kicsit jobbra, majd balra dőlve tüzelt. Az a benyomásom támadt, hogy tőlem nem tud rendesen lőni. Tágulnom kell útjából, mielőtt felingerelném. Gurulni kezdtem. Magamnak balra, neki jobbra sodródtam. Rövid kirándulásom során egy lengyelbe ütköztem. Homlokát a földhöz verve imát mormolt, amely vad szitokká változott. Attól tartott a fickó, hogy ketten, egymásba gabalyodva, kedvezőtlenebb elbánásban részesülünk.

Az idő darabkáira bomlott, mégis mindenre jutott belőle. Igazán hiszed, hogy az ima segít? – érdeklődtem. Újabb szitokkal felelt, s felém köpött. Ez jobban bántott, mint Armand higgadt tüzelése. Ám ebben a helyzetben összeverekedni végletes ostobaság lett volna. Tovább gurultam hát, hogy a lengyeltől eltávolodjam.

Hiba volt. Armand félreértette távolodó mozgásomat s abban a pillanatban már oda is pörkölt nekem egyet. Föld csapott a szemem közé. A kezdődő egyetértés, a kölcsönös rokonszenv-sugárzás, minden oda volt. És persze a nézelődés is. E pillanattól a fűbe nyomtam a képem, s csak azon igyekeztem, hogy minél kisebb célponttá zsugorodjam. Most már csak a fülem adott hírt mindarról, ami történt. A lengyel motyogása, ott a közelemben, fájdalmas jajongásba csapott. De jajongva is imádkozott tovább, s ez az imádság Istenen túl némileg Armandnak is szólt. Ő pedig, lám, hajlott a fohászra. Most újra és újra kizárólag rám lőtt. Ám én valami horpadásfélébe kerülhettem, mert csak rögöket éreztem a nyakamban s a hátamon. Nem lévén gyakorlatom a rám lövésben, minden ütésre, érintésre azt hittem: ez már a golyó. S az ötlött eszembe: mi van, ha végül annyira felbosszantom Armandot, hogy odasétál hozzám és egyszerűen… vissza kéne tán gurulnom elébe, vagy ott helyben emelkedni fel, hadd lássa: betartom a játékszabályokat. Ám mégsem ezt választottam, hanem egy kis jajszót. Igen, feljajdultam. Jajdultam egy hamisat, s összerándultam, mielőtt Armand önbecsülésének a tartós sikertelenség megárt.

gosztonyi3 0729

A tüzelés abbamaradt. Vezényszót megint csak nem hallottam. Valaki felszólított bennünket, hogy aki tud, álljon fel. Az utasítás színpadiasan körbejárt a mezőn. Kissé rekedt, kellemes biztatás hangzott fölöttem. Armand bajoros tájszólással, barátságosan nógatott.

De hátha csak meg akarják könnyíteni maguknak a célbalövést.

Az utolsó percek jobban aláásták áldozati jóhiszeműségemet, mint a megelőző másfél évtized.

A felszólítás egyre bátorítóbb hangnemben ismétlődött. Földhöz tapadva hátamra fordultam, s úgy lestem: mi történik a mezőn? Néhányan kezdtek feltápászkodni. Nyilván arra a belátásra jutottak, hogy az egyetlen lehetőség még mindig az engedelem.

Hát felkelek.

Armand vállra akasztott fegyverrel állt, tüdőtágulásával mit sem törődve dohányzott. Mintha szemrehányóan nézett volna rám, amiért ilyen épnek lát. Bocsánatkérően pillantottam vissza, s mert féltem: kevesellheti ezt, még nyögtem egy fájdalmasat. A nyögés bizonyára nem volt meggyőző.

A kis vasútállomáson, amerre visszatereltek, a bejáratnál, csupa könny s alkohol repülős üvöltött. Gép nélkül maradt, s a birodalomnak is, amelyet annyira magáénak érzett, visszavonhatatlanul vége. Tejkaramella-színű vasúti forgótárcsán kellett átpréselődnünk; összetorlódtunk. A repülős előkapta stukkerét és lövöldözni kezdett. Valaki följajdult, többen újra imádkoztak. Egymásnak feszülő vállak, törzsek. Nyomakodás és jajongás között a részeg repülős pisztolyára sandítottam. Bizonyosra vettem, hogy csak a levegőbe lő.

kép | Lee Krasner művei, wikiart.org