Bíró Zsuzsa

VENDÉGSÉGBEN GEORGE STEINERREL

1999 április

VENDÉGSÉGBEN GEORGE STEINERREL

George Steiner, a világhírű kultúrtörténész és irodalmár, keserűen ítéli meg az európai kultúra esélyeit. Hosszú, sötét alagútról beszél, amelynek egyelőre nem látni a végét. De mert ő mindennek ellenére a reménykedés betegségében szenved, egy fiatal orosz nőről mesél, akit a Brezsnyev-korszakban koholt váddal letartóztattak, és hosszú ideig sötétzárkában tartottak fogva. Mivel a fiatal nő angol szakos tanár volt, a romantikus angol irodalom szerelmese, és betéve tudta Byron Don Juanjának több mint harmincezer verssorát angolul, elhatározta, hogy csupán a memóriájára hagyatkozva, oroszra fordítja a gigantikus alkotást. Mire kiszabadult, már elvesztette a szemevilágát, de a költemény teljes fordítása a fejében volt. És ma ezt tartják a Byron-féle Don Juan reprezentatív orosz nyelvű verziójának. George Steiner szeretné hinni, hogy ez a történet a szellem és a költészet elpusztíthatatlanságát illusztrálja.
a reménykedés betegsége
Mert a reménykedés betegsége titokzatos és súlyos kór – állítja Steiner –, aki paradox módon mégsem bízik a megváltásban. Hegel adomáját idézi: A Mindenható megkérdezi egy zsidótól: Mit akarsz? Megváltást vagy a reggeli újságot? – A reggeli újságot! – hangzik a válasz. És ez ma is aktuális. Mert ezekben a balkáni szörnyűségekben van valami, ami mintha a feltámadás illúzióit parodizálná. – Jöjj! – mondja az Úr. És egy hang: – Nem lehet. Boszniában vagyok. Sajnálom.

Akárhogy is, eljutottunk történelmünk epilógusához, és ebben a globalizált borzalomban G. S. egy trükkhöz folyamodik: a csodákban hisz! Csodához mindenkinek joga van, csak ki kell érdemelni ezt a jogot… – mondta egy televíziós beszélgetés alkalmából, Bernard Pivot műsorában. (Pivot a francia kulturális televíziózás legendás műsorvezetője. Nincs olyan Nobel-díjas író, nincs olyan művész vagy kulturális személyiség a világ bármelyik részéből, aki ne jönne el, ha Pivot elhívja a France 2 Bouillon de culture című műsorába.)

*

Négy vendég volt jelen azon az októberi estén ’98-ban Pivot-nál: ott volt a Wagner-örökség című mű szerzője, Richard Wagner dédunokája, Gottfried Wagner zenetörténész, ott volt Émile Shoufani muzulmán-katolikus-izraeli pap (akiről Hubert Prolongeau A názáreti pap címmel könyvet írt), ott volt a világhírű olasz színész-rendező, Roberto Benigni, Az élet szép című film alkotója, és Steiner, akinek akkoriban jelent meg új könyve, az Errata. Ő volt a társaság középpontja: az extraordinary fellow. Ez ugyan egy egyetemi cím és rang Cambridge-ben, de szó szerinti fordítása megtévesztően pontos: G. S. különleges fickó.

Hallgatom, amit Steiner mond: azt mondja, gyűjti a csendet. Nem nagyon értem: a csend volna a csoda? Kékszakállú várában a hetedik ajtó mögött talán egy ember ül, kezében könyvvel, körötte csend: fogod a könyvet, érzed, lapozod; súlya van és tapintása, ez fontos! Az olvasás szertartás, csendben zajlik. De ki olvas ma és hol vannak még csendszigetek? Fellini úgy gondolta, hogy ha mindenki csöndben lesz, akkor meghallunk majd valamit – mondja Benigni; aki a Hold hangja című Fellini-film főszerepét játszotta. – Egyelőre a heavy metal szól, és a világ tele van kamaszokkal, akiknek kalasnyikov kell a kezükbe ahhoz, hogy férfinak érezzék magukat… – mondja Steiner, és e pillanatban csöppet sem látszik bizakodónak.

Gustave Doré illusztrációja Dante Poklához. Huszonnegyedik ének: A kígyók kínozzák a tolvajokat, wikimedia.org

Gustave Doré illusztrációja Dante Poklához. Huszonnegyedik ének: A kígyók kínozzák a tolvajokat, wikimedia.org

A Steiner-saga viszonylag közismert: Az apa bécsi zsidó, nagyon fiatalon már a legnagyobb bécsi bank jogi titkára. 1924-ben, öt évvel fia születése előtt elhagyta Ausztriát, már sejtette, hogy mi vár a zsidókra. „Hitler nem Németország volt. Hitler Ausztria volt” – magyarázza G. S. Csakhogy 1924-ben Hitler a landsbergi börtönben ült, naphosszat csokoládét zabált, és a Mein Kampfot írta. A papírt, a tintát és a csokoládét Winifred Wagner – Gottfried Wagner nagymamája – küldözgette neki. A náci párt szétspriccelt, és Pesten a Friss Újság harmadik oldalán gúnyos cikk jelent meg: Ki az a Hitler? G. S. apját rendkívüli életösztön hajtotta: Párizsban telepedett le, egy angol lap munkatársa lett. 1940-ben, a „furcsa háború” idején Paul Reynaud francia miniszterelnök Amerikába küldte vadászgépeket vásárolni, ott egy régi ismerőse, egy náciszimpatizáns amerikai német bankár figyelmeztette, hogy amíg még lehet, hozassa ki feleségét és kisfiát. Így került ki G. S. 11 éves korában a manhattani francia líceumba. Apja továbbra sem bizonyult rossz jósnak: lebeszélte a fiát, hogy érettségi után valamelyik elit francia egyetemen tanuljon tovább. Meggyőződése volt, hogy a következő évtizedek nyelve az angol lesz. G. S. tehát a Yale-re ment, de Angliában, Oxfordban doktorált, és az Economistnél, ennél a fantasztikus lapnál volt gyakornok. „Bebizonyítottam apámnak, aki egy nagy nemzetközi bankban dolgozott, hogy nemcsak irodalomról és filozófiáról, hanem nemzetközi kérdésekről is tudok írni.” A logikus az lett volna, hogy visszamenjen Amerikába, de Európában maradt, és ez különös módon boldoggá tette mindkettőjüket: idősebb Steiner úgy érezte, hogy Hitler mégsem aratott rajta teljes győzelmet.
memória-gyilkosság
„Ami kiváló, az nagyon nehéz…” – az apa Spinoza híve volt, és Pivot csodálkozik: ez az ember ötéves kisfiával eredetiben olvastatta el az Iliászt, sőt egyes részeket memoriternek is feladott. Lehetséges ez? – Pivot provokál. Fel akarja heccelni Steinert. Sikerül: G. S. dühösen szidalmazza a mai oktatási gyakorlatot, az a priori vulgarizálás bűneit, a szimplifikálást, a gyerekek lebecsülését, annak a bizonyos értékesebb agyi féltekének szándékos elsorvasztását, amnézia-okozást, memória-gyilkosságot… A gyereknek joga van ahhoz, hogy tiszteljék, hogy képességeit meghaladó követelményekkel terheljék; hogy próbálkozzon és tévedjen. Steinert ülve látom, nem tudom, milyen magas, én valahogy kicsi embernek képzelem, kicsi, dühös, szemüveges tudós bagolynak: titokban elégedetten nyugtázza, hogy minden figyelem felé irányult. A tévedés dicsérete? Igen, ezért adott új könyvének erre utaló címet: Errata. Tévedések. Megpróbálom elképzelni a világhírű kultúrtörténészt és irodalmárt ötéves korában, amint felmondja – ógörögül – Akhilleusz siratóbeszédét Patroklosz teteme fölött: „…csak utánad térek a földbe, nem hantollak el…” A kisfiú furcsa merev módon tartja jobb karját és jobb kezét, kínos születési rendellenesség, a szülők mégsem hajlandók sajnálkozni fölötte, és nem engedik, hogy csak az ép bal karját és bal kezét használja. Majdnem egy évig tart, míg megtanul a rossz kezével cipőt fűzni, de győz; mindenben győz, meggyógyul. Csoda? – Szerencséd van – mondja az apa Spinoza szellemében – szerencséd van, mert több nehézséget kell leküzdened, mint más gyereknek! És: – Ne csak szavald Akhilleusz keserveit, gondolkodj az értelmén is… gondolkodj a halálról.

Gottfried Wagner lenyűgözve hallgatja Steinert, nekem meg eszembe jut, hogy amikor a különleges fickó ötévesen a halálról meditált, 1934 volt, gyilkosságok, perek, kivégzések szörnyű éve, akkor történt a wiessee-i vérengzés is, Röhmnek és társainak lemészárlása… Gottfried Wagner nagymamája, a szép, fiatal Winifred sóhajtva jegyezte meg: Szegény Führer, ez borzasztó csapás, a legjobb barátai elárulták. Azon a nyáron Hitler díszvendég volt Bayreuthban. A Rajna kincsét adták, amikor Hitler fülébe súgták a hírt: Dolfuss osztrák kancellár merénylet áldozata lett… „Éjszaka és köd…”, sivította éppen akkor a színpadon Alberich, az az undorító korcs, az a nibelungnak álcázott zsidó a sötétség föld alatti birodalmából, aki magához ragadta a világ fölötti uralmat jelképező aranyat… Nacht und Nebel… (7 év múlva ez lesz a fedőneve a Führer titkos parancsának: a megszállt területeken minden ellenállást halállal kell megtorolni!) Előadás után az eufóriás Hitler bizalmasan közölte Winifreddel, hogy most ildomos lesz nyilvánosan mutatkoznia egy vendéglőben, hadd győződjenek meg az emberek saját szemükkel arról, hogy neki semmi köze sincs a merénylethez… Winifredet nem kellett meggyőzni. Vakon hitt Wolfban, a család meghitt barátjában, aki Németország megmentője lesz. A név: „Wolf”, wagneri reminiszcencia, a Ringben a hagyományosan farkasbőrbe öltözött Wotan fedőneve. Mivel Hitler a germán főistennel azonosította önmagát, a nevet egyfajta nom de guerre-ként használta. A ’19-es müncheni kommunista rezsim bukása után ezzel az álnévvel küldözgette informátori jelentéseit a Reichswehrnek. A Wagner-unokák körében meg a nyájas Wolf bácsi szerepébe bújt.

Gustave Doré illusztrációja Dante Poklához. Hetedik ének: Tékozlók és kuporgatók, wikimedia.org

Gustave Doré illusztrációja Dante Poklához. Hetedik ének: Tékozlók és kuporgatók, wikimedia.org

A dédunoka, Gottfried, aki 1947-ben született, gyerekkora óta ezzel a fantommal küszködik: nem az őrjöngő, tömeggyilkos szörnnyel, hanem a Richard Wagner eszméitől és zenéjétől megbabonázott, nyájas Onkel Wolf képével a családi albumokban, amelyekre dobogó szívvel bukkan rá titkos ládákban a Festspielhaus padlásán vagy a garázsban, apja BMW-je mögött, berozsdásodott alumínium dobozokban. Fotók és filmtekercsek, amelyeken a család tagjai láthatók Hitler társaságában: jókedv, nevetés, béke, idill, Wolf bácsi karonfogva Gottfried apjával. Levelek, újságok, dokumentumok, feljegyzések, és mindez tabu. Halálos téma.

Az összeomlás sokkjában a Hitler-kedvenc Wieland Svájcba akart szökni. Winifred ezt árulásnak tartotta, anya és fia szakítottak, Wieland falat emelt a saját kertje és anyja kertje közé, szimbolikus elhatárolódás volt ez magától a múlttól is. Winifred amúgy derék anyaként magára vállalt minden bűnt, hogy tisztára mosdassa a fiait; nem hozott túl nagy áldozatot, nem alkalmaztak velük szemben komolyabb retorziókat. A múlt halálos téma, jelentette ki 1951-ben Wieland, amikor újra megjelent a porondon. „Az Ünnepi Játékok léte függ a hallgatástól” – mondta. „Ezekről a dolgokról nem kívánatos beszélni…” ezt meg Wolfgang, Gottfried apja nyilatkozta egy kései interjúban. Végül is mi köze volt a Wahnfried-villának a birodalmi kancelláriához, vagy a bayreuthi mesternek ahhoz a tömeggyilkoshoz, aki Wagner-rajongásával csak politikai céljait akarta legitimizálni? A bűnös az, aki Wagner művészetét félremagyarázta és meggyalázta. „A Wahnfried-villa pincéjében nincsenek hullák!” mondta ki Wolfgang a végső szót. Aki még ezek után is kérdéseket tesz fel, azt letaszítják a szent dombról. Bayreuth a feledés italából ivott.
Wolf bácsi
A hatvanas évek elején, az iskolai történelemoktatás keretében, náci propagandafilmeket néznek a gyerekek: látják a nürnbergi Sportpalast tomboló tömegét, háborús képeket, a Wehrmacht „hőstetteit”, buchenwaldi hullahegyeket – Wagner zenéjére. Gottfried kiborul. Tudni akarja, mit gondol erről a családja. Nem kap választ. Mellébeszélnek, hazudnak, leintik. Gottfried lesben áll, figyeli őket, lecsap, ha elszólják magukat, de amikor tisztázni akarja a zűrzavart, még jobban összekuszálódnak a szálak… Egyetlenegyszer valami mégis kicsúszik az apja száján, egy hangulatos este emlékéről mesél, Wolf bácsi a kandallónál ült, a német művészet jövőjéről volt szó, hogy majd a győzelem után két hatalmas központja lesz a Szépnek és a Jónak, egy Keleten és egy Nyugaton, az egyikben Wieland, a másikban Wolfgang lesz az igazgató. Lehet-e tisztelni azokat, akik Onkel Wolf kedvencei voltak? Egy idő után már nem akar kérdéseket feltenni: mindent tud. Van-e ennél skizofrénebb gyerekkor? Hogyan kell feldolgozni mindezt? A könyvek és tanulmányok, melyeket később ír, a konferenciák, amelyeken részt vesz, az izraeli „zarándok” utak, mindez szó, szó, szó. Lehet-e feldolgozni a dühöt és a szégyent? Létezik-e recept egy ilyenfajta „gyászmunkához”? Richard Wagner és Cosima Liszt dédunokája új identitásra vágyik, és megtagadja Wagner zenéjét.

Náci híradót néznek Pivot vendégei is. Időpont: 1940. Kép: Festspielhaus. Vonuló tömeg. Zene: mesterdalnokok, mesterek bevonulása. Szpíker: „A Führer parancsára, a háború ellenére idén is megrendezik a nagy Wagner-fesztivált Bayreuthban.” Kép: óriási tömeg, főleg katonák. Szpíker: ,,Idén az Ünnepi Játékokon 18 000 munkást és katonát látnak vendégül.” Kép: lassan közeledő autók, jönnek a dombra vezető park főútján. Ismét a tömeg. Az egyik autó begördül. Hitler és kísérete egyenruhában. Kiszállnak. A tömeg őrjöng, több tízezer kar lendül a Führer felé. Az autó mellett kontyos nő üdvözli a vendéget. Szpíker: „Winifred Wagner asszony fogadja a Führert.” Kép: a Wagner család tagjai, az egyik Wieland, a másik egy nagynéni, nem hangzik el a neve; Hitler boldog karlendítéssel köszönti a Wagnereket. („…tizenhárom éves korom óta álmodom róla, hogy egyszer részt vehessek Bayreuthban az Ünnepi Játékokon…” – írta Hitler a landsbergi börtönből Siegfried Wagnernek, Gottfried nagyapjának.) A tömeg ujjong. A Vezér megjelenik a Festspielhaus egyik első emeleti ablakában. Üdvözli a népet. Az őrjöngés tetőpontra hág, náci Woodstock riefenstahli stílusban. A zene felszárnyal, majd megszakad. Bejátszás vége.

– Mit éreznek, amikor látják ezt a tömeget? – kérdi Pivot, és mintha kicsit borzongana. – Vigyázat – mondja G. S., és mutatóujjával tanárosan böködi a levegőt. – Vigyázat! A zsidó állam eszméje egy bécsi Tannhäuser-előadáson született meg egy fiatal újságíró fejében… Herzl Tivadar a Tannhäuser zenéjéből merített inspirációt! Puff! A különleges fickó mutatóujja egy pillanatra fenn marad. Alig tudunk valamit arról, hogyan hat a zene az agyra és a lélekre… – mondja, és azon a „végzetes vonzerőn” meditál, amelyet Wagner gyakorolt a zsidókra. Valami misztikus jelenség van itt, függés a destruktív erőktől, történelmi paradoxon. Ki érti meg – kérdi G. S. – Hannah Arendt szerelmét Heideggerrel? Itt valami tragikus bűvölet munkálkodik… – Isten és Kafka úr hasonlítanak egymásra – mondja még –, rettentően túlkomplikálják a dolgokat. Egyszerű elemzéssel nem tudunk rendet rakni…

„Egyáltalán: ember-e a zsidó?” Miféle lények ezek a minden emberségüktől megfosztott, visszataszító alvilági korcsok, Nibelheim ocsmány lakói, akik az egész világ aranyát akarják birtokolni? Wagner egy Krőzus nagyvonalúságával sorolja pamfletjeiben a tippeket a majdani Stürmer számára. Közben derűsen pumpolja zsidó kollégáit, Heinétől elcsórja a Bolygó Hollandi témáját, Meyerbeertől pénzt tarhál és színpadtechnikai megoldásokat, Mendelssohntól a hangfestés zenekari hangzásait „nyúlja le” – zenetörténeti szempontból mindez persze bonyolultabb, de azért igaz. És ott vannak, akik a műveit vezénylik és betanítják, ott van Hermann Levi, Joseph Rubinstein, ott vannak azok a lelkes zsidó hülyék, akik a reklámot csinálják, a magasztaló kritikákat írják, megtöltik a nézőteret, támogatják az Ünnepi Játékokat, a Wagner-egyesületeket stb. A hálátlanság eme tobzódását II. Lajos bajor király is megelégeli; a Parsifal bayreuthi bemutatója előtt csak azzal a feltétellel bocsájtja imádott mestere rendelkezésére a müncheni filharmonikus zenekart, ha Hermann Levi vezényli a bemutatót.

– Mit éreznek? – kérdezte Pivot. – Az út Bayreuthtól Auschwitzig vezetett – mondja Gottfried. – És ezért, antiszemita pamfletjei miatt, Richard Wagner is felelős. – Ebben minden jelenlévő egyetért.

Egy este, Linz városában, a 13 éves Adolf Hitler jegyet vett magának a linzi opera állóhelyére. A Lohengrin volt műsoron. Az élmény szinte földre sújtotta. „Úgy ért, mint egy villámcsapás. Egész valóm megrendült. Lelkesedésem a bayreuthi mester iránt nem ismert határt” – emlékezett meg erről az estéről a Mein Kampfban. Ettől kezdve Wagner megszállottja lett. Hogy van ez? Ugyanez a villámcsapás érte a 20 éves Thomas Mannt is? „…ott állt a szegényes, már-már elhanyagolt külsejű fiatalember az emelvény lábánál, feje fölött a mély, sötétkék ég, amely egy pillanatra sem szűnt meg gyötörni az idegzetét, […] és lelkesedéstől reszkető térddel fogadta be a Lohengrin-előjáték romantikus üzenetét…” Hogy van ez a dolog Istennel, az Ördöggel és Kafka úrral?

Gustave Doré illusztrációja Dante Poklához. Harmadik ének: Cháron érkezése, wikimedia.org

Gustave Doré illusztrációja Dante Poklához. Harmadik ének: Cháron érkezése, wikimedia.org

Elképzelem, hogy azon az estén Hitler nem tudott elég pénzt összeszedni, és nem nézte meg a Lohengrint. Nem volt villámcsapás és megszállott Wagner-imádás, nem volt lassan elhatalmasodó mitománia, nem tanulmányozta a Mester filozófiáját, nem zarándokolt el Bayreuthba, nem talált nyitott ajtókat Wagner vejénél, a prenáci Houston Stewart Chamberlainnél, akinek tébolyával saját tébolyát növelte, és amikor már vezér és kancellár volt és Németország megmentője, nem terveztetett a jövendő számára egy ugyanolyan, de hatalmasabb és ünnepibb Ünnepi Játékok Házát! 1945 februárjában pedig a Birodalmi Kancellária pincéjében nem készíttette el Linz város pontos mását, parányi játékvárost; amely a végső győzelem után épült volna fel, minden német városok koronaékszereként, azért Linz, mert építtetője 42 évvel azelőtt Linzben találkozott először Wagner géniuszával…

Egy Lohengrin-előadás miatt kellett hatvanmillió embernek elpusztulnia? Ilyesmire nincs válasz: és Steiner professzor gyűlöli az a priori vulgarizálásokat. Viszont Nietzschének ad igazat: Wagner zenéje nélkül számára is szegényes volna a világ, és a dolgok végén ott van a Trisztán mysterium tremenduma. – Apropó! – szólal meg Benigni – Rossini nem szerette Wagnert. Mikor megkérdezték tőle, mit gondol a zenéjéről, így válaszolt: „nem hallottam, és nincs szándékomban másodszor is meghallgatni…”

Ennyit Wagnerről.

*

Ha monológot mondana, Steiner a csend hiányáról beszélne. A heavy metalról és a rapről, Jackie Collinsról, a McDonald’s-ról, a KFC-ről, Bradbury rezervátumba menekülő, könyveket memorizáló hőseiről és saját kétségeiről: van-e jogunk az embereket igényesebb kultúrára ösztönözni?
intellektuális giccs
– A felvilágosodás csodálatos távlatokat ígért… – mondaná Steiner, ha monológot mondana –, Voltaire azt hitte, hogy többé nem lesz kínvallatás, Kant örök békéről álmodozott, a múlt század végén a párizsi világkiállítás a technika diadala volt, és rémálmaikban az emberek csak helyi háborúkat láttak. De jött a huszadik század irtózata. – Intellektuális giccs – mondaná Steiner – azt állítani, hogy tudtuk, vártuk, mert az ember vadállat. Senki sem tudott semmit. A humán tanulmányok és a tudomány nem látta előre az Apokalipszist.

És feltenné a kérdést, amellyel fél évszázada gyötri magát: hogyan lehetséges, hogy emberek, akik este Bachot és Schubertet hallgatnak, másnap megkínozzák embertársaikat? Mit ér a nevelés? A kultúra? Walter Benjamin szerint minden műalkotásnak embertelenség az alapja, de ez nem elegendő magyarázat… Vannak-e ösztöneinkben olyan gátak, amelyek ellenállnak a rombolási vágynak? Freud azt állítja, hogy a védőréteg keskeny, alatta vulkánok fortyognak. Sem a kultúra, sem a tudatlanság nem tudja megállítani a rombolást. Egy harmadik utat kéne találni.

Giovanni Stradano illusztrációja Dante Poklához. Huszadik ének: Jósok és varázslók bűnhődése a Negyedik bugyorban, wikimedia.org

Giovanni Stradano illusztrációja Dante Poklához. Huszadik ének: Jósok és varázslók bűnhődése a Negyedik bugyorban, wikimedia.org

Steiner megkérdi: – Mit adjunk a gyerekek kezébe kalasnyikov helyett? – Szeretetet – válaszolja Émile Shoufani.

Émile Shoufani, a muzulmán-katolikus pap, az Izraelben élő 800 000 keresztény egyik képviselője, hallgatagon ül, figyel; gyűjti a csendet ő is? A jeruzsálemi Szent Józsefről elnevezett középiskolában, amelynek alapító igazgatója, gyakran ül ilyen szótlan figyelemmel, mikor a tanítványai vitáznak. Ebbe a különleges katolikus intézménybe muzulmán vallásúakat is felvesznek, itt mindenki szabadon gyakorolhatja a vallását, de a vallási jelképeket és a szokásrendszerek szimbólumait nem hozhatja magával. Shoufani nem engedi be a vaskos kereszteket, amelyeket a libanoni háború idején tűztek ki magukra a katolikusok, és a muzulmán lányok arcát eltakaró fátylakat is kitiltja. Kemény küzdelem volt ez, de ma már mindenki betartja a játékszabályokat. Aki ebbe az iskolába belép, az szuverén személyiség, és gyakran valamelyik izraeli egyetemen tanul tovább. Shoufani különösen arra büszke, hogy évről évre több muzulmán lány végez a jeruzsálemi orvosi egyetemen – az ő egykori diákjai.

Shoufani még kisgyerek volt, amikor a nagyapját és a nagybátyját megölték az izraeliek. Abból, amit elmond, és főleg abból, amit nem mond el, arra következtetek, hogy ebédidő lehetett, amikor a nagymamája megkapta a hírt, hogy férje és fia holtteste 5 kilométerre hever elhagyatva… Sietve haza kellett volna hozni a halottakat, de az idős asszony nem indult: „Bocsássa meg Isten” – mondta, és előbb enni adott a gyerekeknek, ellátott minden tennivalót, „megadta az életnek az elsőséget”. Ez a katolikus arab asszony a saját törvényeit követte, és ezen a mindenféle gyűlöleteknek otthont adó földön semmilyen gyűlöletet nem érzett, még a gyilkosok iránt sem. Belülről pacifikálódott… Shoufani mindent a nagyanyjának köszönhet.

Bevágás. Egy fotó. Sötét szemű, fekete kendős, szép arcú idős arab asszony. Shoufani nagyanyja. Keresem szemében a belső békét, de csak egy villanás az egész.
ismerős áhítat
Megbékélés és megbékítés. Azért ez nem megy olyan egyszerűen. Shoufani 14 éves korában Jeruzsálemben egy haszid fiút lát imádkozni. Megdöbben: azt hitte, hogy az újszövetség felvételével a zsidó vallás története véget ért, Isten és zsidóság kölcsönösen elfordult egymástól, megszűnt a párbeszéd. És most saját imáihoz hasonló szavakat hall, ismerős áhítatot lát, ez a vele egyidős fiú ugyanahhoz az Istenhez szól, ez reveláció. Shoufani Párizsban jár egyetemre, pap lesz, kezébe kerül egy könyv, Treblinka a címe, még többet akar tudni a táborokról, elmegy Dachauba, totális sokk, nem lehet kiheverni, saját élményeként és – Kertész Imre kifejezésével – „világélményként” éli meg a soát. Egy eszményi Izrael állam ábrándjáról beszél, ahol vallásra, nemzetiségre, politikai felfogásra való tekintet nélkül minden állampolgár egy közös terv megvalósításán munkálkodik.

– Az abbé úr is a reménykedés betege… – mondja G. S. Újra tanulok egy szót: kozmopolita. Gyönyörű görög szó – mondja Steiner –, azt jelenti, hogy „a planéta polgára”. Ő kozmopolitának vallja magát. Sem zászlót, sem útlevelet nem akar, a gondolata is elborzasztja. Hangja felforrósodik, szemüvege villog, nyakkendője félrecsúszott. Figyelem, figyelem, George Steiner szól hozzátok a planétáról! Az élet meghívottjai vagyunk! – mondja. Meghívott, meghívó – ízlelgeti –, nagyszerű szavak ezek is! G. S., a szavak szerelmese? „Ide lettünk dobva!” – fordítja le a heideggeri „geworfen” kifejezést. Planétánk zsugorodik, vallásháborúk dúlnak mindenfelé. Tanuljunk meg egymással élni: te vagy a meghívó, én vagyok a meghívott, én vagyok a meghívó, te vagy a meghívott. Ebben van a titok…

Itt megszakad a szalag. Shoufani elmosolyodik. – Maga a diaszpóráról beszél, én Izraelről. De hiszen G. S. is Izraelről beszél. Egy állam szükségképpen nyúl erőszakhoz, George Steiner azonban egy olyan férfit vagy nőt, aki valamely embertársát meggyötri vagy megalázza, par définition nem tekinti többé zsidónak. Igen, tudja, ez rettentő arrogáns álláspont, tudja, paradox módon úgy beszél, mint egy ultrarasszista. De túlélésünk csoda, rejtélyes, különös… meg kell értenünk, hogy éppen mi nem alkalmazhatunk erőszakot. És önironikusan: „persze könnyű az ilyesmit Bernard Pivot-nál vagy Cambridge-ben kimondani, de vajon kimondhatnám-e Izraelben, abbé úr?”

Most veszem észre, hogy Bernard Pivot négy olyan fantasztát hívott össze, akik nem ismerik a gyűlöletet. Belülről pacifikálódtak.

*

Bejátszás Roberto Benigni: Az élet szép című filmjéből: Utcarészlet. Szakasz katona masírozik. Péküzlet vagy cukrászda. A vitrinen tábla: ZSIDÓKNAK ÉS KUTYÁKNAK TILOS A BEMENET! Egy 6 éves kisfiú, Giosué, a kirakatot nézegeti. Giosué: Vigyünk a mamának tortát. Mibe kerül? Próbálja elolvasni a feliratot. Apja (Benigni) mellé lép. Kerékpárt tol. Guido: Nem igazi torta. Játék. Mint a tankod. Gyere, Giosué… Elindul, tolja a kerékpárt, a kisfiú felzárkózik mellé. Giosué: Miért nem engedik be a zsidókat és a kutyákat? Guido: Mindenki azt csinálja, amihez kedve van. Nézd ezt a drogériát. Ők a spanyolokat és a lovakat tiltják ki. Aztán van itt egy gyógyszertár. Én egy kínaival voltam, a kínai egy kenguruval volt. „Bejöhetünk?” – kérdeztem. „Nem! Ide sem kínaiak, sem kenguruk nem jöhetnek be!” Giosué: De mi mindenkit beengedünk a könyvesboltba! Guido: Tudod mit? Kiírjuk, hogy… mi az, amit utálsz? Giosué: A pókokat. És te? Guido: A vizigótokat. Kiírjuk: Pókoknak és vizigótoknak bemenni tilos!

Giovanni Stradano illusztrációja Dante Poklához. Tizenhetedik ének: Geryon hátán, wikimedia.org

Giovanni Stradano illusztrációja Dante Poklához. Tizenhetedik ének: Geryon hátán, wikimedia.org

„Tisztelem és megértem azokat, akik, mint Elie Wiesel, azt mondják, hogy Auschwitzra egyetlen válasz a hallgatás. De nekem meg kellett szólalnom” – mondja Benigni, akire Primo Levi műve, az Ember ez? megrendítő hatással volt. (A cím: „Ember ez?” a minden emberi méltóságuktól megfosztott deportáltakra vonatkozik. Tragikomikusan rímel Wagner hasonló című röpiratára: Ember-e a zsidó?.) Primo Levi nem érzett gyűlöletet, csak igazságtételt akart – mondja Benigni, aki személyesen ismerte az írót. Előveszem Primo Levi könyveit. „…Nem hajlok rá, hogy megbocsássak korabeli ellenségeinknek, nem is bocsátottam meg soha egyetlenegynek sem, s azoknak sincs semmi kedvem megbocsátani, akik Algériában, Vietnamban, a Szovjetunióban, Chilében, Argentínában, Kambodzsában, Dél-Afrikában léptek a nyomdokaikba, mert nem ismerek olyan emberi cselekedetet, amely meg nem történtté tehetné a bűnt; azt akarom, hogy igazság tétessék, személy szerint azonban nem vagyok képes sem ökölre kelni, sem visszaütni.” Benigni nem zsidó, de azt mondja, hogy a holocaust az ő története is, és forgatás közben néha úgy érezte, hogy Primo Levi vele van. – Pierrot mon ami Dante Poklában jegyzi meg Pivot. És Steiner azt mondja, hogy a nácik szimbolikus, ördögi paródiája volt Auschwitz, ez a földön megteremtett pokol. Primo Levi is Dantéról beszélt egy francia bajtársának, Odüsszeusz énekét akarta emlékezetből elmondani. Steiner felidézi a jelenetet, amikor Primo Levi elakad, megpróbálja a rímek alapján összeszedni a folytatást, kétségbeesetten próbálkozik, de hiába, nem jut eszébe, nem jut eszébe. „Odaadnám a mai levesemet, ha össze tudnám kötni a ’non ne avevo alcuná’-t a befejezéssel…” Odaadná az aznapi levesét egy verssorért! Ez jelképes pillanat – mondja G. S. Pivot diszkréten jelzi, hogy lejárt a műsoridő, és G. S. nem folytatja. Megpróbálom kitalálni, minek a jelképe volt az a pillanat. Hogy a barbárság legyőzhető. Hogy van csoda. Vagy hogy akkor és ott egy alku köttetett (de hát kivel?), amit Primo Levi 42 évvel később fizetett meg (de hát kinek?), amikor kiugrott az ablakon.

Pivot búcsúzik: ördöngös gyorsasággal nemrég megjelent könyveket mutat, melyek a műsorban elhangzott témákhoz kapcsolódnak. Minden alkalommal rengeteg új mű, az ember elképedve kérdezi: még olvasnak a franciák? Jövő héten olyan írók lesznek Bernard Pivot vendégei, akik különleges éghajlatú tájakról, kertekről, fákról és erdőkről írtak.

kép | Gustave Doré illusztrációja Dante Poklához, Harmadik ének: Cháron tereli hajójába a bűnösöket, wikimedia.org