Bíró Zsuzsa

SZTÁLIN HALÁLA

2008 augusztus

SZTÁLIN HALÁLA

Ezerkilencszázötvenhárom március ötödikén Sztálin már napok óta halott, a világ azonban csak annyit tud, hogy a népek atyja súlyosan megbetegedett. Mivel kevés az információ, a BBC műsorát aznap felülírja egy lengyel pilóta disszidálásának szenzációs híre. A bátor szökevény, aki a légierők vezérkaránál dolgozott, állítólag értékes dokumentumokkal a zsebében egy menetrendszerű géppel bravúrosan átrepült a dániai Funen szigetére, az odense-i repülőtéren leszállt, és sorsát a dániai hatóságok kezébe helyezte. – Hogy hívják a fickót? – kérdem apámtól, aki a nagy események idején nem mozdul a rádió mellől. – Nem mindegy? Ha akarod, nevezd el Skrezetuskinak. A rettenthetetlen Skrezetuski apám egyik kedvenc írójának, Sienkiewitz tizenhetedik században játszódó trilógiájának szereplője. Ülök a rádió előtt, elképzelem a daliás lengyelt, akit a kövér, mosolygós kis dánok már kihallgattak és befogadtak, persze tudom, hogy valójában ez nem így megy, itt állambiztonsági kérdésekről van szó, mivel azonban az esemény Andersen liliputi mese-szigetén történik, jogos a cselekményt liliputi meseként kezelni vagy egyfajta „szentimentális porcukorhintés végtelenjébe helyezni”. Ezt a porcukor hasonlatot Kierkegaard (de ki az a Kierkegaard?) és egyik csúfondáros kedvű sétapartnere találták ki, amikor kortársukat és írótársukat, Andersent szapulták. Akárhogy is, Andersen élt, él, élni fog, és ebben az évben, a majdani új légkörben bemutatják Ránki György remekét, a Pomádé királyt, és az egész ország hallani fogja, hogy a királyon nem volt ruha. Ezerkilencszázötvenhárom március ötödikén, az alkonyi órákban, amikor Sztálin kísértete már bejárja Európát, noha erről a kontinens lakói még nem tudnak, ezen a kora tavaszi, borongós estén, Skrezetuski megkönnyebbült lélekkel talán az Andersen Múzeum relikviáit nézegeti. A pilóta, úgy sejtem, a tények embere, különös összefüggéseket nem keres saját maga, Andersen és Sztálin között, nem töpreng el azon a a furcsa véletlenen, hogy mindhármójuk apja suszter volt. Bár voltaképpen csak annyi ebből a tanulság, hogy mindhárman mély nyomorból kapaszkodtak fel a nekik elrendelt csúcsra.
elárvult a világ
Másnap hajnalban már hivatalosan is bemondják a gyászhírt, és a világsajtót elözönlik a nekrológok; ha ezeket a cikkeket egymás mellé terítenék, talán a Föld felét is befednék. Nem emlékszem, hogy akkor milyen hatást tettek rám az eposzi jelzők, amelyekkel az elhunytat elhalmozták, a szövegek borzalmasságát talán fel sem ismertük, megszoktuk, második anyanyelvünkké vált. Ma mindez szégyenletes és komikus, a rettegés és végtelen ostobaság korát azonban felidézi. És mert az igazi nagyság formája az egyszerűség (és e röpke pár szóban annyi fájdalom), a gyászoló írások rengetegében egy szürke, sallangmentes megfogalmazás a kedvencem. Íme: „Eltávozott korunk legnagyobb embere, utolsót dobbant a lángeszű bölcs szíve. Elárvult a világ.” Ez nem hivatásos újságíró alkotása, ezt érzelmeitől elragadva évfolyamunk egyik legjobb tanulója írta főiskolai osztályunk faliújságjára. Az alkalmi szerző a gimnáziumból hozta magával a Tánya nevet, mert tizenhat éves korában, amikor egy magyarórán példaképet kellett választani, ő Azsájev Távol Moszkvától című regényének hősnőjét, Tánya Vaszilcsenkót választotta. Ez a bátor szovjet lány egy távol-keleti nagyipari létesítmény építkezésén mutatott helytállásból példát, és mindig piros sapkát hordott. A mi Tányánk is piros sapkát hordott, egyébként én is és mások is, a hét törpe is, az ő sapkájuk csúcsos volt, a miénk lapos. Tánya pontosan tudta, mit akar; húszéves koráig már többször feljutott néhány neki rendelt csúcsra, egykor birtokában volt az a három dolog, amely Simone de Beauvoir szerint a gyerekkor privilégiuma, a szépség, a biztonságérzet és a boldogságra való képesség; tulajdonságok, amelyek önmagukat falják fel, és amúgy is, mire jó a szépség, ha az ember húszévesen már ott áll üres kézzel? Mindnyájunk keze üres volt, de az ő háta mögött sötét árnyék is leselkedett, és bármikor lecsaphatott rá, a városok és falvak tele voltak akkor ilyen kóborló sötét árnyakkal. Tányát súlyosan megvádolták, alattomosnak és hazugnak mondták, azt állították, hogy csalással furakodott be közénk, becsületes fiatalok közé, felvételi papírjain nem tüntette fel, hogy apja, az egyik előkelő zenekar első hegedűse, néhány hold szőlőt birtokol, el akarta titkolni, hogy apja kulák, aki éhbérért művelteti szőlejét és árucikket csinál a Természet ajándékából. A Természetet érezhetően nagy T-vel ejtették ki, osztálytársnőnk kétségbeesetten bizonygatta, hogy apja már régen elfelejtkezett arról a kis földtulajdonról, ez aztán olaj volt a tűzre, szegény lány bármit mondott, csak rontott a helyzetén. Hiába voltak kimagasló tanulmányi eredményei, sorsa megpecsételődött, minden jel arra mutatott, hogy ki fogják rúgni, és ez bennünket nagyon feldúlt. Akkor még őszintén kedveltük őt, és néha Tanyuskának szólítottuk.

0b4f3af91ac2735a9e6fe07552345bcd-large

Nem rúgták ki. Osztályfőnökünk, Háy Gyula, aki sok évig élt a Szovjetunióban, jól tudta, hogyan kell az ilyen ügyeket elsimítani. A Tanácsköztársaság után tizenkilenc éves korában emigrálni kényszerült, Németországban sikeres drámaíróként működött, Lunacsarszkij meghívására a harmincas évek közepén Moszkvában telepedett le családjával, szerencsésen szabadlábon élte túl a következő tíz évet, a börtönt későbbre tartogatta számára a sors, előbb még eljátszhatta itthon az írófejedelem hálás szerepét. Tányát éppen csak megdorgálták, nem írták a hátára skarlát betűkkel, hogy „kulák”, némely becsületes ifjak azonban mégis látni vélték rajta a stigmát, és óvakodtak vele közelebbi kapcsolatba kerülni, noha hevesen vágytak erre a közelségre. Magatartásuk igazolta az ősi tapasztalatot, hogy csábítás ellen a legbiztosabb védekezés a gyávaság. A helyzetben volt valami komikus, csak később, ötvenhárom telén nyert drámai jelentőséget, amikor valami titokzatos dolog történt Tánya és egy becsületes ifjú között, valami olyasmi, ami később a Sztálin-nekrológ megírását is motiválta. A szóban forgó fiú másik egyetemre járt, mérnöknek készült, de barátai révén gyakran megfordult nálunk. A vonzalom kölcsönös volt, ám ezt a fiú konspiratív okokból olyan jól eltitkolta, hogy Tánya szilárdan hitte, érzelmei reménytelenek. Mi biztattuk, hogy írjon le mindent egy levélben, elvégre a Tatjána név kötelez, ugrattuk, kezdeményezzen! De ő mindeddig ahhoz szokott, hogy a fiúk keresik a kegyeit, és nem tudott ezen változtatni. Aztán jött az a téli epizód. Én mindössze a sztori végkifejletét ismerem, a részleteket nem, a fehér foltokat képzeletben csak banalitásokkal tudom kitölteni.

2.

Január végi este. Havazás. Azok a régifajta kövér hópelyhek hullanak, amelyek ma már nem léteznek, és amelyeket egyik meséjében Andersen fehér méheknek nevez. A hó már alaposan belepte a várost és lakóit, ennyi fehérség részegít vagy bolondít, az emberek kivételesen türelmesek egymáshoz. Ők ketten, Tánya és a fiú, akit mindenki Misának hív, noha Károly a neve, a Blaha Lujza téri megállóban véletlenül botlanak egymásba. Néhány szokványos mondatot váltanak a havazásról, az elakadt villamosról, meg az usankáról, ami a fiú fején van, és amit nemrég hozott neki Kisinyovból a bátyja. Aztán kifogynak a témákból, kicsit bárgyú mosollyal hallgatnak, de ez a hallgatás nem kínos, e valószínűtlenül fehér világban minden magától értetődik, egy téli mesében vagyunk. A lány didereg, a piros sapka már teljesen átázott, a fiú rákényszeríti az usankát, a járdaszigeten várakozók türelme elfogy, a tömeg szétoszlik, ők is indulnak, ballagnak szépen egymás mellett, Misenyka és Tanyuska. A séta a ropogós hóban, a füstös presszó, amelyben egy szimpla feketét isznak, a krémesek, amit egy másik presszóban fogyasztanak, a mozi előcsarnoka, ahol akármeddig lehet ülni és melegedni, vallomások és titkok helyszínei, az utolsó helyszín a kapu, a házban, ahol a lány lakik, és amihez – büszkén mondja – saját kulcsa van. Most éppen nem találja, a táskájában kotorászik, elnézően nevet önmagán, ő ilyen, futnak előle a kulcsok, otthon az a szabály – mondja csapongva –, hogy amikor kitette a szobája ajtajára a figyelmeztető táblát, hogy don’t disturb, a szülei még csak bekopogni sem mernek, szóval Misának nincs mitől tartania. Csakhogy már hajnal van, a hóesés elállt, kezd szürkülni a város, és képzeletben Misa is egy tiltó táblát lát, rajta a felirat: életveszély, aknák! Pánikszerűen tör rá a felismerés, hogy menekülni kell, itt harc van, nem a nemek sablonos harca, hanem könyörtelen osztályharc. A kapu kitárva, valódi és egyúttal szimbolikus kapu, át ne lépd a küszöböt! Tánya megfogja a fiú kezét, siessenek, sürgeti, a papája hajnalban úszni jár, nem szeretne vele a lépcsőházban találkozni. Misa nem mozdul, homályos lelkifurdalással a kettejüket elválasztó osztálykülönbségről motyog valamit, miközben tisztában van vele, hogy otthon a falat fogja kaparni mindazért, amit most elszalaszt, de csak magyarázza tovább, hogy akár szakadéknak is nevezhetik, ami őket elválasztja, ha megpróbálnák áthidalni, annak tragikus vége volna. Ez a száznyolcvan fokos fordulat túlságosan váratlan, Tánya nem tud megszólalni, nyilallást érez a szíve táján. Humánusabb szavakra volna szükség, gondolja Misa, de miféle humánumra és milyen szavakra, amikor itt a történelmi szükségszerűség lép közbe? „Voltak, akiknek sikerült áthidalni…” – szólal meg végre Tánya. – Misenyka, hallod? Esdekelve néz a fiúra, és Jenny Marxról és Rosa Luxemburgról mond valami badarságot. – Itt többről van szó, mint rólad és rólam…, válaszolja kegyetlenül Misa, és búcsúzóul visszakéri az usankát, amely még mindig Tánya fejét melegíti.
sorsa eldőlt
Mért jut eszembe erről a szánalmas kapubeli jelenetről Semprun négy évvel előbbi találkozása közeli barátjával, Szekeres György újságíróval egy párizsi újságpavilon előtt? Már elkezdődött a Rajk-per, Szekerest, aki szintén részt vett az ellenállásban, a magyar állam hazarendelte, ő megtagadta a hazatérést, sorsa eldőlt, árulónak nyilvánították, ezt a tényt a francia elvtársakkal is közölték, az FKP vezetősége tehát határozatba hozta, hogy Szekeressel tilos szóba állni. A verdiktet mindenkinek, akit illet, tudomására hozták. És alig telt el néhány nap, ők ketten, Semprun és Szekeres összetalálkoztak az utcán.

Részletek Semprun visszaemlékezéséből: (De szép vasárnap!)

„Éppen újságot vettem. Félrefordultam – Szekeres állt mellettem. Jól az arcába néztem, azt akartam, hogy tudja, észrevettem, és bár észrevettem, nem veszek róla tudomást. Azt akartam, hogy megértse: tekintetem és némaságom a pokolba utasítja őt. Vagy még inkább a semmibe. Úgy éreztem, arkangyali jelenség vagyok. A szárnyammal verdestem a Saint-Germain bulvár járdáján, a bolsevizmus kénesős ege felé repesve. A barátja voltam valaha ennek az embernek? Épp ez a barátság kötelez most a lehető legkeményebb bánásmódra. Mit csináltam volna, ha Szekeres megszólal? Egész belsőm reszketett erre a gondolatra. Tudtam, ha meghallom a hangját, szánalmasan lepottyanok arkangyal-szobrom talapzatáról.” Ám Szekeres hallgatott, csendben nézték egymást, és Semprun egy Brecht-opuszból merített erőt: „Aki a kommunizmusért küzd, egyetlen erénye van csupán: hogy a kommunizmusért küzd.”

46a7e8f10707d5305dd51938faca3cd1-large

3.

Vajon létezett-e már Sztálin halálának idején a csokoládék csokoládéja, a magyar édességipar La Grange áriája, a Melódia-szelet? Úgy rémlik, igen. De ha csak évekkel később jelent volna meg, akkor is megoldandó rejtély, hogy az akkori körülmények közepette hogyan jöhetett létre egy ilyen remeklés?
Nagymamám kabátja jó meleg volt. Az alkalomhoz illő dolgokra kellett volna gondolnom, például arra a napra, amikor a mamám boldogan újságolta telefonban a nagybátyámnak, hogy „a Csöpi kirúgta a Móni bácsit”, ami a család virágnyelvén azt jelentette, hogy a németek kapituláltak Sztálingrádnál, ez óriási dolog, magyarázta a papám, fordulópont, erre kellett volna gondolnom, Csöpire, a zseniális hadvezérre, de képtelen voltam koncentrálni, mert állandóan az a Melódia járt az eszemben, ami a nagymamám kabátjának zsebében lapult, ha diszkréten elővenném, tépelődtem sóvárogva, ha óvatosan kihámoznám az aranypapírból, és hamm, bekapnám? Nem lehet, a Melódia-szelet túl nagy, a torkomon akadna, meg az élvezethez az is hozzátartozik, hogy az ember lassan, apránként majszolgasson, külön az ostyás részeket, a mogyorókat, a krémet, a Melódia evésnek kifinomult technikái vannak, egyelőre le kell róla mondanom, ha nem ezt tenném, még azt hihetnék, hogy kivonom magam a közös gyász alól.Én mindenesetre azt akarom képzelni, hogy a zsebemben egy Melódia lapult, amikor éjszaka, gyertyafényben, a főiskola aulájában egy gyász-posztamens és Sztálin-szobor mellett díszőrséget álltam. Azt mondták, vegyünk fel valami sötét holmit, én a nagymamám fekete kabátját öltöttem magamra, történelmi ruhadarab volt, jöttek a nyilasok a svájci védett házba, a nagymamám felvette a kabátot, és befeküdt az ágyba, „sorakozó”, kiabált rá az egyik karszalagos suhanc, ő úgy tett, mintha nem értené, „a néni csak franciául ért”, szólalt meg valaki tévesen, „aufstehen!” váltott át az öldöklő angyal franciára, grand’maman nem mozdult, viszont elszántan mosolygott, mintha e váratlan látogatás különösen kedvére volna. A nyilas ráfogta a fegyverét, kibiztosította, de az idős hölgy rendületlenül bízott a mosoly erejében, és valóban, gyilkosa káromkodott egyet és otthagyta őt. Ezzel a mosolygással a nagymamám még öt évet csikart ki a sorstól. Templomi hangulatban, váltott műszakokban álltuk a díszőrséget, belesüppedtünk a kollektív gyászba, komoran néztünk a jövőbe, néha sikerült könnyeket kisajtolni a szemünkből, titkoktól terhes csend vett bennünket körül, később az igazgatóságon dolgozó titkárnő szentül állította, hogy határozottan érezte az aulában a megboldogult láthatatlan jelenlétét, „igenis, bocikáim, lénye ott lebegett közöttünk”. Az a bizonyos aula, ahol álltunk, egykor egy református templom előtere volt, a templomot nagyteremmé alakították át, ott tartották a marxizmus-leninizmus előadásokat, nem kajánságból, hanem mert oda fértek be a legtöbben. A titkárnő titokzatosan suttogva magyarázott valamit a kivételes emberek aurájáról, amely atomok rezgése a fejük körül, és haláluk után még egy darabig rezeg és fényt bocsát ki magából, és aki látni akarja, az látja, „bocikáim, én láttam az aulában az ő auráját, nézzétek, kezem-lábam reszket, ha eszembe jut…”

– Neked nem fáj?…

– Semmi közöm hozzá.

Egy másik barátnőm, aki a Barnhelmi Minnáról írott sikeres tanulmányával kiérdemelte a Minna fedőnevet, rosszallását fejezi ki, miután elolvasta a Sztálin-nekrológot, Tánya érzelmes opuszát. Illendőbb lett volna, mondja, ha valamelyik népi származású társunk emlékezik meg Sztálin haláláról, az ő gyászuk hitelesebb volna. Tánya döbbenten bámul rá, illendőbb? És megkérdi:

– Mért, neked nem fáj?

– Semmi közöm hozzá.

Végzetes szavak. De ők barátnők, bíznak egymásban, és rajtuk kívül más nem tartózkodik a teremben. T. magába roskad, M. a táskáját pakolja. Indul haza. Az ajtóból visszafordul, jóindulatúan figyelmezteti Tányát, ne akarjon örökké bizonyítani, az ilyen elszánt igyekezet visszaüt. Tíz perc múlva Tánya is megy, az utcán véletlenül összetalálkozunk, elpanaszolja, hogy mi történt, összetörten hozzáteszi, hogy ezek után nem várhatja el, hogy Misa vagy bárki higgyen neki, hiszen azok is kételkednek benne, akik az övéhez hasonló neveltetésben részesültek. Arra céloz, hogy mindhárman polgári származásúak vagyunk, és bizony, van mit ledolgoznunk. Állunk az utcán, polgári neveltetésünk súlya alatt görnyedezve, valamit mondanom kell, nyilván mondok is, de hogy mit, azt elfelejtettem már, na de mért felejtettem el, Herr Doktor Freud? Neveltetésemhez bizonyos Tante Krauss személye is hozzátartozott, osztrák menekült volt, németre oktatott bennünket a nővéremmel. Egyszer, még jóval az Anschluss előtt, Bécsben, nyelvtanárnőnk egy villamoson utazott Freuddal, akinek több könyvét olvasta és utálta. Tante Krauss alaposan megnézte magának a nagy lélekbúvárt, és megállapította, hogy szép ember, arcvonásai intelligensek, igazán kár, hogy ostobaságokra tette fel az életét. Gondolom, a felejtésről szóló tanokat is az ostobaságok közé sorolta. A hányatott életű Tante Krauss elsősorban a Denevér című daljáték híres számából merítette életbölcsességét, gyakran énekelte nekünk a buta kis szöveget: „Glücklich ist, wer vergisst, was doch nicht zu ändern ist… (Boldog, aki elfelejti, ami nem változtatható meg.)

763ab41792e24bdde548df42b3fca45d-large

Elköszönünk egymástól, Tánya meg én. Ki-ki megy hazafelé, hogy minderről beszámoljon a szüleinek, fejünkön piros sapka, keblünkben erkölcsi érzék, mikor is történik mindez? Egy nap telt el azóta, hogy Sztálin halálát bejelentették. Még barátnők vagyunk. Minna is barátnőnk. Arról, amit Sztálin haláláról mondott, hallgatni kell, mint a sír, dehát ez magától értetődik. Tánya lehorgasztott fejjel ballag, egy sarokkal arrébb belebotlik egy újabb osztálytársunkba, akit Török Ernőnek hívnak. Akkor még nem tudom, hogy mostantól tragikomikus színdarab szereplői vagyunk.

4.

Valóban ez volt a neve: Török Ernő. Nem szorul kíméletre, mivel a besúgó szerepét játszotta. Lehet, hogy csak házon belül művelte ezt a mesterséget, bejáró informátor volt, alkalmilag jelentett a személyzeti osztályon, ha valami fontos téma adódott. De az is lehet, hogy komoly beosztása volt, fizetett munkatárs, a titka sosem derült ki. Majdnem húsz évvel volt idősebb nálunk, az osztályban ő volt a proletáriátus megtestesítője, első naptól tudtuk, hogy nagyszabású drámán munkálkodik, a részleteket nem árulta el, kényes téma, rejtélyeskedett. Annyit azonban elmondott, hogy a cselekmény a jugoszláv–magyar határon játszódik, szereplői diverzánsok, usztasa-tisztek és katakombákban rejtőzködő igazi kommunisták, akiket Tito pribékjei életre-halálra üldöznek. Időnként két sírásó kommentálta az eseményeket, finom utalás, mondta elégedetten a szerző, főhajtás a világirodalom előtt. Szerelmi vonal nem volt a műben, ez zord férfi-darab, állította, ő maga is zord férfi volt, magányosan élt, és ezen nem is akart változtatni, amíg nem készül el a nagy művel. Tányával azonban kivételt tett, kísérgette, sustorgott a fülébe, apró ajándékokat hozott neki, megkülönböztetett módon Tatjánának szólította, egyszer részegen kijelentette, hogy egy ilyen bige kedvéért az életelveit is feladná. Milyen bige és miféle életelvek? Török Ernő esélytelen volt, belülről volt visszataszító, és ez a külsején is meglátszott.
osztálybizalmi
Tánya tehát vele is találkozott azon az estén az utcán. És kitárta előtte sebzett lelkét. És Török Ernő vigasztalta. És másnap, szombaton, marxizmus-leninizmus óra volt az egykori templomból kialakított nagyteremben, és miközben az előadó Sztálin nyelvtudományi munkásságát ismertette, Török Ernő egy harmadik barátnőm, E. mellé furakodott, aki az osztálybizalmi tisztséget töltötte be. Török a szokottnál is zordabb arckifejezéssel közölte vele, hogy nagy baj van, és fülébe súgta Minna istenkáromló szavait. – Intézkedned kell – mondta Török Ernő. – Nem kell – válaszolta E. – Akkor én intézkedem – mondta Török Ernő. Baljós kijelentés volt, E. beleremegett, és még aznap beavatta Háy Gyulát a problémába, ez okos döntés volt, méltó hozzá, aki megtestesítette a Csehov által megálmodott ideal womant, kívül-belül szép volt, és okos, bátor és tevékeny. Háy bevezette őt a dolgozószobájába, ahol a falak könyvektől roskadoztak, E. először járt itt, áhítattal lépkedett az írófejedelemhez méltó környezetben.

Minna meg én akkor már láttuk ezt a szentélyt. Ezerkilencszázötvenkettő késő ősze volt, fáradtan bandukoltunk az utcán, amikor Háy felesége, bordó Wartburgjával csikorogva lefékezett mellettünk, és katonás modorban rendreutasított bennünket, amiért úgy járunk, mint a roskatag öregasszonyok, és überhaupt, hogy nézünk ki, mik ezek a pattanások, mi ez a sápkor? Ha anyáink hajlandóak ránk pénzt áldozni, minden második szerda délután eljöhetünk hozzájuk, ott lesz a kozmetikusnője, aki valóságos varázsló. Így lettünk törzsvendégek az írófejedelem fürdőszobájában. A dolgozószoba szentélyébe ugyan csak első alkalommal hatolhattunk be, akkor Háy nem volt otthon, később előfordult, hogy az előszobában összetalálkoztunk vele, „nocsak…”, mondta olyankor ironikus mosollyal, és eltűnt valamelyik titokzatos ajtó mögött. Prágában kivégzések zajlottak, Moszkvában orvosper készült, a nagybátyámat kitelepítették, én viszont minden második szerdán a szoc.reál dráma egyik atyjának fürdőszobájában üldögélve hősiesen tűrtem, hogy egy vérszomjas kozmetikusnő a mitesszereimre vadásszon. A dologból nem csináltunk titkot, a közvélemény kiröhögött bennünket, de a két jóbarát, Moldova és Csurka, akik egy másik osztályba jártak és morális kérdésekben megvesztegethetetlennek mutatkoztak, úgy ítélték meg, hogy Minna és én kispolgári karrieristák vagyunk.

És most Minna nagyon is anti-karrierista módon rettentő veszélybe sodorta önmagát és a szüleit. Háy figyelmesen hallgatta E. beszámolóját, bólintott, töprengett, addig E. sóváran nézte a rengeteg könyvet, egy nagyszabású életpálya folyamán megszerzett kincseket. Akkor még nagyon fiatalok voltunk, nem tudtuk, hogy szeretett tanárunk biográfiája, az események, amelyeknek tanúja volt, amiket átélt, érzett, gondolt, a tettek, amelyeket elkövetett és nem követett el, és majd el fog követni, bármelyik vaskos szépirodalmi műnél rejtélyesebbek és bonyolultabbak. „Jól tette, hogy eljött…”, mondta Háy, és ezzel az audiencia véget ért. Vajon tudtam-e erről az epizódról? Egyáltalán, beszéltünk-e egymással a dologról, E. meg én meg a többiek? Azokban a napokban szakadék szélén lépkedtünk mindnyájan, és megtanultunk hallgatni.

86681558063c472d5cd57b71e7794a6c-large

És hazudni mesterfokon.

Aquinói Szent Tamás szerint háromfajta hazugság van: segítő, viccelődő és ártó szándékból mondott hazugság. Nekem segíteni kellett, élet-halál kérdésről volt szó, Török Ernő ugyanis intézkedett, a kő elrepült, és nem tudhattuk, hol áll meg, mi vár Minnára és szüleire, börtön, kitiltás az ország összes egyeteméről, állásvesztés? Kedd este Tánya félrevont. – Minna mindent tagad – mondta drámaian. – Mit tagad? A kérdést meg sem hallotta, zaklatottan magyarázta, hogy arról van szó, amit Minna mondott neki, és amit ő elmondott nekem, péntek este, az utcán, amikor véletlenül találkoztunk, a személyzeti osztály (humán erőforrás) majd engem is kihallgat, akkor szépen tegyek vallomást arról, amit tudok. – Mit tudok? Ez egy darabig így ment, játszottam a hülyét, Tánya sápadtan bámult rám, azt mondta, aljas vagyok, igaza volt, aljas voltam, ő is aljas volt, c’est la vie, a Bűn és bűnhődésben olvastam, hogy a hazugság az élet szinonimája. Előző éjszaka dolgoztuk ki ezt a stratégiát a szüleimmel és Minna szüleivel, amikor kiderült, hogy a barátnőmet másnapra beidézték a személyzeti osztályra.
hazudni hatékonyabb
„…Borzalmas szavak, az a lány őrült, amikor legépeltem ezeket a borzalmas szavakat, hirtelen úgy, de úgy dobogott a szívem, és képzeld, bocikám, mind a két kezem formálisan lebénult…” Az igazgatósági titkárnő nehéz perceket élt át, miközben stencilre írta a pártközpontnak, kerületnek, minisztériumnak szánt jegyzőkönyvet, és az ügy kimenetelét tekintve nagyon pesszimista volt, „bocikám, imádkozz a barátnődért”, súgta a fülembe, én azonban úgy találtam, hogy hazudni hatékonyabb, mint a Gondviseléssel kommunikálni.

5.

A fegyelmi tárgyalás előestéjén Tánya állít be hozzánk rajtaütésszerűen egy démonikus udvarlójával, azt hiszem, közgazdász vagy filozófus. Apró ember, hiperaktív, nem ül le, fel-alá járkál, írásbeli vallomást akar tőlem kicsikarni, tanúsítsam, hogy nekem Tánya azon frissiben beszámolt arról az inkriminált kijelentésről, amit közös barátnőnk, M. tett, képes vagyok tétlenül tűrni, hogy Tányát a legocsmányabb bűnnel, rágalmazással vádolják? Először intellektuálisan próbál rám hatni, vajon olvastam-e a Parerga és Paralipomenát? Fogalmam sincs, miről beszél, egy Andersen-mesével példálózik, volt egy derék órásmester, két gyermeke volt, Parerga és Paralipomena. Azon az estén, mondja a démonikus férfiú, Tánya meg én egyáltalán nem véletlenül találkoztunk, ami születése pillanatától haláláig történik az emberrel, azt mind ő maga határozza meg előre, minden véletlen találkozás randevú, minden kudarc valójában győzelem, minden halál öngyilkosság, szuggesztíven néz a szemembe, mintha azt akarná, hogy most rögtön kiugorjak az ablakon. Szóval az a találkozás Tányával akkor este sorsszerű volt, fejtegeti, felelősséggel jár, vállalnom kell, ha nem írom alá a nyilatkozatot, feljelent hamis tanúzásért. Fenyeget, szörnyű jövőmet ecseteli. A három majom vagyok, nem hallok, nem látok, nem beszélek, de meddig? A szörnyű jövő nagyon is reális, ha nem börtön, akkor erkölcsi halál. Tánya hangtalanul sír, engem sirat vagy önmagát, akárhogy is, szenved, én is szenvedek, miközben Török Ernő kólót táncol a diverzánsaival. Csapdába ejtettek, ebből már nem jövök ki, már nekem is reszket kezem-lábam. És akkor benyit a mamám és kiáltozni kezd, hogy mit képzelnek, éjszaka van, ez magánlaksértés, rendőrt hív, távozzanak, egy percet ad! Még ma sem értem, miért fogadtak szót. Mindennek ellenére a neveltetés? Vagy az a titokzatos mágikus erő hatott rájuk, ami az én pici, vékony, hajlott mamámat vészhelyzetekben óriásnővé varázsolta?

Töredékek a fegyelmi tárgyalásról:

A kerek fehér mennyezeti lámpa nem ad egyenletes fényt, hevesen pislog, talán morzejeleket ad le, három rövidet-három hosszút-három rövidet, SOS, mi kérünk segítséget, vagy tőlünk kérnek? Valaki leoltja a lámpát, végül is nappal van. T. és M. egymással szemben ül, Tánya holtsápadt, Minna nyakán vörös foltok. Mi, többiek az asztal körül, Háy és a főigazgatónő az asztalfőn, de hogy hová tűntek a fentről jött elvtársak, hol ültek, hányán voltak, fogalmam sincs, a kép kifakult, pedig történelmi tény, hogy itt jártak.
kispolgári objektivizmus
Hasznos volt az éjszakai főpróba a démonikus közgazdásszal, a már begyakorolt szöveget mondom fel, és hozzáteszem, hogy mindkét lány jó barátnőm, jól ismerem őket, tehát meg vagyok róla győződve, hogy az egyik nem mondta azt a bizonyos mondatot, a másik viszont nem rágalmazott. A főigazgatónő borzasztó dühbe gurul, ez „kispolgári objektivizmus” kiáltja, és felszólít, hogy üljek le. Megúsztam. Levegőnek néznek. De E. helyeslően belémrúg. A szemközti ház szemközti lakásában festenek, az ablakban papírcsákós fiú karéj kenyeret majszol, egy papírcsákós lányról álmodik, nem tudhatom, hogy ezek után hogy alakul az életem, az asztal alatt papírcsákót hajtogatok. Körülöttem, a levegőben, életmentő kis hazugságok röpködnek, segítő hazugságok. Azt hiszem, tizenegyen vagyunk, Török Ernőt kivéve mindenki Minna megmentésén fáradozik, ezek spontán akciók, összebeszélés nem volt, így állunk, íme az aranycsapat, gondolhatnám, ha ezt a kifejezést nem novemberben hallanám először a 6:3 kapcsán. A feszültség csökken, V.- né, aki minden évben világra hoz egy kisbabát (a tanszak ötéves) plusz majd még kettőt, kihasználja a holtidőt, angolt tanul, L., a szómágus, a „tagadás” szó szinonimáit írja össze, D. barátnőnk novellát ír, M. M. barátnőnk verset, alapvers, emlékezetemben örökre összeolvadt Sztálin halálával. „Bármit is csinálok, minden csak formális, nem vagyok normális. Dehát mit csináljak, tán féllábra álljak, a József körúton végig így ugráljak?” A papírcsákós fiú eltűnik az ablakból, mire emlékszem még?

be522363567a3520efd8d60cd63b8476-large

Ellazulok, a következő másodperceket vagy perceket álomszerű köd lepi be, dreamy state. Valahonnan messziről a nevemet hallom, Tánya rólam beszél, azt állítja, hogy a Szabadság-hegy tetején lakom egy hétszobás villában, mért mondja ezt, nem értem. E. közbeszól, mindenki ismeri azt a négyemeletes bérházat a Rózsadomb alján, ahol a második emeleten a lakásunk van. A rágalom – mondja Machiavelli – csak felbosszantja az embereket, de nem javítja meg őket, nekem mégis több empátiát kéne tanúsítanom Tánya iránt, a talaj kicsúszott a lába alól, kiismerhetetlen kuszaság veszi körül, és ennek egyik okozója én vagyok, céltalanul csapkod, a szüleit is belekeveri, reakciósok, panaszolja, apja angol rádiót hallgat, mondaná tovább, de a főigazgatónő őt is lehordja, szégyellje magát, kiált rá, a maga apja kiváló zenész, örömet szerez az embereknek, őt ne keverje bele! Tánya meg sem hallja, mániákusan hajtogatja, hogy minden kapcsolatot megszakított a szüleivel, bezárt ajtók mögött él (don’t disturb), az ételüket sem fogadja el. És akkor félénk kopogtatás hallatszik, igazgatósági barátnőnk kinyitja az ajtót, a küszöb túloldalán Tánya anyja áll, kezében csomag, maga a testet öltött aggodalom, bocsánatot kér, csak uzsonnát hozott a lányának… Mit lehet ehhez hozzáfűzni? Olvastad a Parerga és Paralipomenát? Ami születése pillanatától haláláig történik az emberrel, azt mind ő határozza meg előre. „Bocikáim, hogy valaki a saját édes szüleit bemártsa… nem fél, hogy lesújt rá az Ég villáma?”
állóképesebb emberi magatartás
A fegyelmi határozatait Háy sugallja. Tányának egy évig egy nagyipari létesítményben kell dolgoznia. Tanuljon a munkásosztálytól állóképesebb emberi magatartást, azután visszajöhet az iskolába. Az „i”-re így pont került: végül is egykor a nagyipari létesítményen dolgozó Tánya Vaszilcsenkót választotta példaképének. Minna jobban jár: megfosztják népnevelői tisztségétől, többé nem kell idegen embereket békekölcsön fizetésre agitálnia.

Három hét telt el Sztálin halála óta. Dániában napok óta esik az eső. Skrezetuski, a bátor lengyel pilóta a koppenhágai kikötőben a kis hableány bronzszobrában gyönyörködik, amikor egy viharkabátos férfi szíven szúrja őt az esernyője hegyével. Különös módon, ez az esemény a hasonló gyilkosságok listájáról lemaradt.

kép | Janet Matthews, lensculture.com