MÁGIKUS LÁNC

1.

„Tengeréhség…” – zihálta rekedten kémiatanárnőnk, aki saját tárgyát utálta, viszont rögeszmésen beszélt történelmi kérdésekről, egy-egy fejbecsapó fejtegetését még a százéves érettségi találkozónkon is emlegettük. „Tengeréhség, évszázadok óta ez az oroszok baja…” A térképhez rohant, hatalmas piros ceruzával mutogatta, hogy mekkora az orosz birodalom, és tengerek tekintetében milyen kevés jóban van része. Ott van, ugye, mondta megvetően, az a sötét, hínáros Csernoje More, ott van Kamcsatkánál egy kis szelet a Csendesóceánból, amit nagyképűen Ohotszki-tengernek neveznek, és persze ott van az Északi-tenger is, ám abban nincs sok köszönet, mert az év nagy részében jégtáblák borítják. És hiába nevezik a Kaszpi-tavat is tengernek, ezzel csak a jámbor muzsikokat ámítják, az ámítás pedig Potemkin herceg szemfényvesztő trükkjei óta az oroszoknál történelmi gyakorlat. Megvetően köhögött.

édes sóvárgás

Tudomásul kell venni, hogy a muszkáknak évszázadok óta a meleg tengerekre fáj a foguk, és emiatt állandó veszedelmet jelentenek Európa számára. Ezerkilencszáznegyvenhetet írtunk, még viszonylagos szólásszabadság volt. A történelem forgandó, mint a rulett nevű szerencsejáték, mondta a tanárnő, ezernyolcszáztizenkettőben Napóleon, sajnos, rossz színre tett, győznie kellett volna az oroszok ellen, a véletlenen múlott csak, hogy nem győzött. Ennél a pontnál a köhögés rohamszerűen jött rá, ez máskor is előfordult, tudtuk, hogy naponta két doboz Harmóniát szív el. Régimódi, csipkésszélű zsebkendőt tartott a szája elé, illedelmesen fulladozott. A franciák persze csacskaságokat locsognak azon a pergő nyelvükön, szerintük, ha Napóleon nem influenzás ezernyolcszáztizenkettő szeptember hatodikán, a borogyinói csata napján, ha érzi az ital és az étel ízét, akkor jobban odafigyel, és a Nagy Armada világraszóló győzelmet arat. Ez ostobaság, olvassuk el Tolsztojt, aki, bár orosz, mégiscsak gróf és hívő és szavahihető ember volt, háborúban ok és okozat sohasem ilyen egyszerű, de az tény, hogy totális francia győzelem esetén Európa arculata megváltozott volna, ezt Tolsztoj gróf is állítja, nem buktak volna el a negyvennyolcas forradalmak, nem tört volna ki a két világháború, a ruszkikról ma már senki sem beszélne, és nekünk megmaradt volna a mi szépséges kék vizű tengerünk, az Adria. Egy perc szünetet tartott, egy lélegzetvételnyi időt a gyászmunkára, az elveszített Adria miatt, hatvan másodperc, amely alatt mindnyájunk lelkét átjárta valami édes sóvárgás a nagy kékség után, tengeréhség, magyar módra. Egyetlen lány volt csak kivétel, Szverdlovszkban nevelkedett, és a nagy honvédő háborúról hebegett valamit, de nem találta a megfelelő magyar szavakat, a kémiatanárnő meg nem reagált, a lány csakhamar, könnyekkel a szemében elhallgatott. Néhányan együtt éreztünk vele, de eszünkbe sem jutott, hogy ezt ki is kéne fejezni. Tanárnőnk energikusan felírta a táblára, hogy 1812, a számot bekeretezte. Ezt a tragikus dátumot, ezt a vízválasztó eseményt soha ne felejtsük el, sipította rekedten, ha felnőttek leszünk is, emlékezzünk, mert jelentősége éppen olyan nélkülözhetetlen korunk megértéséhez, mint az anyag megmaradásának elve az e világi eligazodásban ­– ezt a természeti törvényt egyébként egy orosz és egy francia tudós fedezte fel.

A szóban forgó évben Borogyinóban azonban Lavoisier és Lomonoszov törvénye nem működik, a csatatér apokaliptikus látványt nyújt. Tolsztoj ötvenezer francia és négyszer annyi orosz katona haláláról ír, Napóleon emlékirataiban kijelenti, hogy a Nagy Armada ötven csatájából ez volt a legöldöklőbb. Meglepő tárgyilagossággal foglalja össze a tanulságot: „A franciákat méltán lehetett győzteseknek tekinteni, az oroszok azonban legyőzhetetlennek bizonyultak…”

(Érthetetlen, hogy némely német romantikusok, költők, írók és filozófusok mért nevezik a történelmet „Isten megtestesülésének”.)

ifjú romantikusok

Szétnézek ezen a virtuális színpadon, ami az akkori Európa; könnyen áttekinthető, legjobbjai mintha ugyanannak a klubnak volnának a tagjai. Azt hinné az ember, ezek a hölgyek és urak visszafojtott lélegzettel követik az eseményeket, ám nem erről van szó, legfeljebb a különféle nemzeti érzések kései, elszánt fellobbanásairól, némi harci zajról, füstről, könnyről. Felvillan egy ősi, vitézkötéses jelmezbe, nyusztos süvegbe öltözött figura törökös üstökkel, a lelkes népdalgyűjtő, költő, természettudós és alkimista, Pálóczi Horváth, aki annyi németellenes szerzemény mellett néhány franciákat gúnyoló éneket is ír és terjeszt, és megjósolja Napóleon bukását, csúfondárosan kíván jó szerencsét „a muskau-i úthoz…”, és kineveti a visszavonulókat: „fut az erős, fut a kevély…”. Ez a magányos hang a Dunántúlról jön, Berlinből messzehangzóbb beszédek hallatszanak, Fichte hazafias szövegeitől zeng a város, a filozófus, aki a század elején Jénában, az ifjú romantikusok ujjongásától kísérve visszakövetelte Európa fejedelmeitől a gondolatok szabadságát, most a teológus-filozófus Schleiermacher és a színész-író Iffland társaságában (ezt néhány évvel később Adele Schopenhauer meséli a Weimarba látogató Lottónak…) állig fölfegyverkezve, kardját csörtetve járkál a porosz főváros utcáin. A távoli Szentpétervárról is érkeznek illegális úton harci dalok, az emigráns költő, Ernst Moritz Arndt különféle orosz hercegek palotájában írogatja a porosz katonákat buzdító, francia-gyűlölettől átitatott verseit, miközben Mme de Staël a cárral az alkotmányos monarchia lehetőségeiről cseveg. (A hírneves hölgy, aki svájci kastélyának házi őrizetéből szökött el Savary, a rendőrminiszter kopói elől, Svédországba tart, a trón várományosát, Bernadotte herceget akarja a majdani hatodik Napóleon-ellenes koalícióba beléptetni.)

Néhány nagy ember azonban mintha más időkben, más terekben mozogna – micsoda aszimmetria! Hogy Goethe szíve nem a „hazafias ügyért dobog”, hogy az eseményeket általában úgy tekinti, „mint aki szilárd szirtfokról néz le a tomboló tengerre,..”, és hogy komolyan gondolta Napóleonra vonatkozó híres mondatát: „Ti jámborok, csak rázzátok a láncaitokat, az a férfi túlságosan nagy hozzátok képest”, ez köztudott. De hogy körülményeik tűz és víz különbözősége ellenére Kazinczy véleményei több dologban hasonlítanak a német mesteréhez, az meglepő. Akár a Wilhelm Meister írója is mondhatná, amit Kazinczy hisz is, vall is, vagy ahogy ő fejezi ki, „hiszem és vallom, tagadhatatlan, hogy ő általa (ti. Napóleon által) a Gondviselés nagy dolgokat viszen véghez”. Vagy: „Bújjon el az a patrióta, aki nem cosmopolita is egyszersmind.” Itt Széphalom, amott Weimar, Goethe is, Kazinczy is elszörnyedve és illúziók nélkül beszélnek honi seregeik gaztetteiről, Június 22-én a franciák a Nyemen folyóhoz érnek, ugyanezen a napon, pontosan százhuszonkilenc év múlva Hitler csapatai fogják átlépni az orosz határt. Goethe a Biela völgyi fürdőhelyre, a cseh Töplitzbe készül, ahol Beethoven majd elzongorázza neki az Egmont kísérőzenéjét, amit a bécsi Opera igazgatója rendelt meg. „Ha Goethének rólam ír, keresse ki mindazokat a szavakat, amelyek kifejezhetik iránta való mélységes tiszteletemet és csodálatomat; éppen magam is készülök írni neki az Egmont tárgyában, amelyhez zenét komponáltam, mégpedig kizárólag a költeményei iránt való szeretetből, mert ezek boldoggá tesznek engem. De ki mondhat elegendő köszönetét egy nagy költőnek, egy nemzet legdrágább kincsének?” – így Beethoven, előző évben, a fiatal Bettina Brentanónak. És E. T. A. Hoffmann egy korabeli recenzióban: „Bizony örvendetes jelenség, ha két nagy mester egyetlen nagyszerű műben összekapcsolódva elégíti ki a művelt hozzáértő minden követelését. (…) Annál is inkább nagy nyeresége a művészetnek ez a szerzemény, mivel – valóban különös eset! – eddig még egy nagyszabású, megzenésítésre vagy akárcsak zenei díszítésre alkalmas Goethe-mű sem örvendhet kiváló, klasszikus kompozíciónak.”

A találkozás egyébként nem sikerül túl jól. Beethovent akkoriban már nagyon zavarja előrehaladott süketsége, Goethét kissé idegesíti a zeneszerző zabolátlan személyisége. „Beethovent Töplitzben ismertem meg – meséli később a költő zenészbarátjának, Zelternek. – Tehetsége lenyűgöz, csak teljességgel féktelen személyiség; a világot roppant utálatosnak tartja, ebben, mondjuk, igaza van, csak sajnos, ennek a meggyőződésnek tudatában képtelen az életet élvezni, ráadásul azt mások számára is élvezhetetlenné teszi.” Délutánonként a két istenség a fasorban sétálgat, egyszerre csak szembejön velük Mária Ludovika császárné a kíséretével. Ismert anekdota: Goethe alázatosan leveszi a kalapját, félreáll és hajlong, Beethoven lejjebb húzza a kalapját, begombolja a felöltőjét és keresztbefont karral hatol át a csoport legsűrűbbjén, valóságos diadalút: Rudolf főherceg kalapot emel előtte, a császárné előre köszön. Az esetet Beethoven egy ezernyolcszáztizenkettő augusztus tizenötödikén keltezett, Bettina Brentanónak írott szerelmes levélben meséli el. Ha egyáltalán megtörtént az eset, és ha valóban ő írta a levelet, és nem Bettina találta ki az egészet. Az utókor az eredeti szöveget ugyanis nem ismeri, csak a Bettina által lemásolt példányt.

kövér véreshurka

Kundera Halhatatlanság című művében a töplitzi epizódot irodalmi legendának nevezi. „A mi esetünkben két kalapra épül – írja –, az egyik mélyen a homlokba húzott, és hatalmas szemöldök áll ki alóla, a másik egy hajlongó férfi kezében van. (…) Bettina a költő megaláztatásának csúf madarait röptette ki Goethe kalapjából, Beethoven kalapjában pedig eltüntette (s ezt biztosan nem akarta!) a mester zenéjét.” A megaláztatás csúf madarai azt jelentik, hogy a Goethe szervilizmusáról szóló sztorit Bettina bosszúból terjeszti, mivel előző évben a mester kitiltotta őt a Frauenplamól, szakított vele, megtagadta legendás barátságukat. (Bettina volt az egyetlen, aki tegezhette a nagy embert, kigúnyolhatta, gyerek módjára az ölébe ülhetett, kínos kérdéseket tehetett fel neki, csókolgathatta, viccelődhetett vele…) A kiűzetés azért történt, mert egy kiállításon Bettina megsértette Goethe feleségét, Christiane Vulpiust. Christiane mérges lett, izgalmában leverte Bettina orráról a pápaszemet. „Az a kövér véreshurka megőrült, és megharapott…” – mesélgette Bettina és egész Weimar ezen szórakozott. A történet ambivalens, mint minden olyan helyzet, amibe Bettina Brentano, a német romantika eme kissé mitomán kedvence belekeveredett. Ki tudja, hitelesek-e a neki írott állítólagos Beethoven-levél szerelmes szavai? („Adieu, adieu te Kedves, utolsó leveled egy teljes éjszakán át feküdt a szívemen és felüdített engem; muzsikus ember mindent megengedhet magának. Uramisten, mennyire szeretem én Önt. Leghívebb barátod és süket fivéred, Beethoven.”) A képet zavarossá teszi a tény, hogy a halhatatlan kedvesnek szóló Beethoven-levél ugyancsak ezekben a töplitzi napokban íródott, és hogy sok kutató szerint a rejtélyes címzett éppenséggel Bettina sógornője, Clemens Brentano Antónia nevű felesége. Ködös elképzelések és többféle bizonyosság keveredik egymással, a romantika története egyben a romantikus szerelmek kronológiája is.

„Bettina első szerelme – írja Kundera – a bátyja, Clemens volt, akiből később nagy romantikus költő lett, azután, mint tudjuk, Goethébe volt szerelmes, és rajongott Beethovenért, és imádta a férjét, Achim von Arnimot, aki szintén nagy költő volt, majd belehabarodott Hermann von Pückler-Muskau grófba, (…) neki ajánlotta a Goethe levelezése egy gyermekkel című kötetét, aztán, amikor már az ötvenet taposta, Bettina anyai-erotikus érzelmeket táplált két fiatalember, Philipp Nathusius és Julius Döring iránt, (…) azután csodálója volt Karl Marxnak, akit rákényszerített, hogy hosszú éjszakai sétát tegyen vele kettesben, amikor menyasszonyánál, Jennynél vendégeskedett, (…) gyengéd érzelmek fűzték Liszt Ferenchez, de csak futólag, mert felháborította, hogy Liszt csak a saját dicsőségével törődik. (…) Az utolsó általa istenített férfit személyesen sohasem ismerte meg: ez a férfi Petőfi Sándor volt. (…) Bettina nemcsak egy nagy költőt fedezett fel a világnak (Sonnengott-nak, Napistennek nevezte Petőfit), hanem a költő által a hazáját is, amelynek létezéséről Európa jóformán semmit se tudott. Ha arra gondolunk, hogy a magyar értelmiség, amely 1956-ban fellázadt az orosz birodalom ellen, és lángra lobbantotta az első Sztálin-ellenes forradalmat, a költőről elnevezett ‘Petőfi-körbe’ tömörült, eszünkbe jut az is, hogy szerelmeivel Bettina jelen van az európai történelem azon hosszú szakaszában, amely a tizennyolcadik századtól huszadik századunk feléig tart.”

2.

E. T. A. Hoffmann ezernyolcszáztizenkettes naplója ilyenféle bejegyzéseket tartalmaz: „Február 2: Ktch – Ktch – Ktch! A felindultság magas foka – téboly!” „Május 9: Mért gondolok álmomban és ébren is mindig a tébolyra?” „Június 13: Valóban katasztrofális hangulatban, Ktch jár a fejemben, Ktch, Ktch…” A bejegyzések variációk egy őrületre; Hoffmann elvesztette a kontrollt önmaga fölött, meg van róla győződve, hogy megőrülés fenyegeti, eszét veszi a tébolyodott szerelem, amit tizenötéves énektanítványa, Júlia Marc iránt érez. A naplóba rejtjelesen jegyzetel, nehogy felesége megfejthesse a szöveget, Júlia nevét nem írja le, „Ktch”-vel jelöli, ez kedvenc színpadi hősnőjének, Katchen von Heilbron nevének rövidítése. Kleist és Henriette Vogel előző évben követtek el kettős öngyilkosságot, Hoffmann ezt csodálatos, követendő tettnek tartja. Odakinn elzúgnak a háborúk (és a forradalmak), de ő nem figyel a külvilágra, ébren álmodik, holdkóros alkoholista. Most harminchat éves, nős, jogász, sokáig volt hivatalnok, élete végén ismét megbecsült tisztviselő lesz, aki a szólásszabadságért hadakozik, de akkor is, most is, művésznek mondja magát, zenésznek, „két világ között áll…” Már átélt némi sikert, elszenvedett sok kudarcot, Poznanban elveszítette az állását, mert egy szilveszteri kiállításra túlságosan életszerű karikatúrákat rajzolt a város urairól, túl van csöpp kislánya halálán, a francia megszálláson, a porosz államgépezet összeomlásán, hosszú éhezésen. Ezernyolcszázhétben kétségbeesett hirdetést ad fel: „Valaki, aki teljesen birtokában van a muzsika elméleti és gyakorlati részének, több jelentős művet alkotott már színházak részére és sikerrel állt mint igazgató egy jelentős zenei intézmény élén, zeneigazgatóként szeretne elhelyezkedni, lehetőleg állandó színháznál. Az említett ismereteken kívül teljesen tisztában van a színházzal és annak követelményeivel, ért a díszlet- és jelmeztervezéshez és a németen kívül beszéli a francia és az olasz nyelvet. Ha valamely színház vállalkozójának szüksége lenne ilyen személyre, kéretik levélben …-hoz fordulni, ahol megtudhatja a közelebbi feltételeket, amelyek mindenképpen méltányosak lesznek.” Szerencséje van: a bambergi színháznak szüksége van ilyen személyre, következő évben zeneigazgatónak és karmesternek szerződtetik.

Rejtélyes Bamberg-varázs.

mese-hercegség

Az ősi délnémet városka az annyira vágyott olaszországi hangulatokra emlékezteti északról jött látogatóit. A tizennyolcadik század végén a jénai kör tagjai is felfedezik maguknak Bamberget, a gyönyörű templomok, körmenetek, zászlók, szobrok, ceremóniák, egyházi hangversenyek az ifjú protestánsokra nagy hatást gyakorolnak. Tieck és Wackenroder könyvet ír Egy művészetrajongó szerzetes szívbéli vallomásai címen, August Wilhelm Schlegel Calderon fordításaihoz nyer itt inspirációt, elvált feleségét, Caroline-t itt gyógyítja meg az egyik legtekintélyesebb német orvos (Hoffmann imádott Júliájának rokona), Adalbert Friedrich Marcus, az akkor divatos Brown-féle ingerelhetőségi terápiával. Caroline új férje, a természetfilozófus Schelling itt talál tanaihoz új híveket, Moses Mendelssohn lánya, Dorothea, a fiatalabbik Schlegel fiú, Friedrich felesége, annyi szépet és jót hall Bambergről, hogy úgy dönt, ha elhagyná ősei vallását, csakis itt állna keresztvíz alá. Ezernyolcszázkettő után a nyolcszáz éves hercegérseki uralom véget ér, Napóleon új rendet alakít ki, Bamberg ettől fogva a francia fennhatóság alatt működő bajor királyság része, az egyházi birtokokat szekularizálják, a kolostorok nagy részét megszüntetik, sok templomot megrongálnak. Maga a hercegség jelképesen megmarad, mese-hercegség, mint Pu-Ji birodalma, olykor pompás bálokat rendeznek, amelyeken mindössze tizenöten járják a sarabande-ot, van valami álomszerű ebben is.

Alig tölt el Hoffmann két hónapot a bambergi Sodensches Theaterben, máris földre sújtja a csalódás. Az intézmény szegény, a zenészeknek nincs kedvük szokásaikon változtatni, azt mondják, Hoffmann túl sokat követel, persze, mert valójában csak egy civil állami hivatalnok, aktakukac. Ki sejtené, hogy ez a csúnya, vézna, kócos, nagy orrú, görbe ember már most is Európa legkiválóbb zenekritikusa? Első vezénylését megbuktatják, kiütik kezéből a karmesteri pálcát, bár címét-rangját meghagyják. Komponál, betanít, fordít, de megélni nem tud, énekleckék adására kényszerül, a hercegnét is tanítja. Ha nem művelheti a jó zenét, akkor legalább ír róla, megszületik a Gluck lovag, ez a fantasztikus mű, amely kísértethistória és esztétikai elemzés, és megteremti önmaga démonikus karikatúráját, Johannes Kreisler alakját, a Sturm und Drang e jellegzetes figuráját. Kreisler, a csúnya és komikus zeneszerző és gyakorló muzsikus, Hoffmann önképe, vallásnak tekinti a zenét, a megalkuvást nem ismeri, kétségbeesetten szemléli kortársai ostobaságát, zseni és bolond, nagyszerű és szánalmas figura, nem e világra való, Hoffmannt önsajnálat és önutálat vezérli, amikor a Kreisleriana darabjait írja. Mindez zenei munkásságához tartozik, eszébe sincs önmagát írónak tekinteni.

Két év múlva új igazgató veszi át a színházat, Hoffmann régi barátja, Franz von Holbein, és egy csapásra minden megváltozik, ketten együtt nagyszerű dolgokat csinálnak, Calderon-darabokat játszanak nagy sikerrel, bemutatják a Heilbronni Katicát, olasz operákat, Gluck és Mozart műveit, eljött a bambergi színház aranykora, Hoffmann folytonos alkoholmámorban rendez, ír, szerkeszt, fordít, fest – aranykor? A szerelmi téboly ekkor keríti hatalmába.

fazekak csikorgása

Éjszakánként zavaros képek rohanják meg, ismeretlen, fenyegető arcokat lát, kaotikus hangok gyötrik, hol édesen szólnak, hol az utolsó ítélet szigorával, a zűrzavaros tuttiban minden összekeveredik: a Dóm harangjának zúgása, suttogó áhítat, a Grande Armée lovasainak dobogása, Don Juan bordala, harcosok kiáltása és hörgése, illatok és színek beszélgetése, Barbarina szépséges f-moll ariettája a Figaróból (amikor egy elveszített tűt keres), macskanyávogás, barokk áriák, sőt, repedt fazekak csikorgása is. Hoffmann feje széthasad, kiszökik alvó felesége mellől, kódorog a sötét utcákon, a Regnitz partján leül, de a zajok és hangok tovább üldözik, néha, ha mértéken felül ivott – de hiszen mindig mértéken felül iszik –, a régi városháza vastag falai mögül kínvallatást hall, azok jajgatását, akiket egykor, a bambergi boszorkányperek idején megkínoztak és lefejeztek vagy elégettek, Hoffmann a tűz ropogását is hallja, Johannes Juniusnak hívták azt a bambergi polgármestert, akit ezerhatszázhuszonnyolc nyarán (száz évvel a szegedi perek előtt), boszorkánysággal vádoltak és máglyára vetettek. Halála előtt egy levelet csempészett ki Veronika nevű lányának, amelyben ártatlanságát bizonyította és beszámolt a rettenetes kínzásokról. Több száz jómódú bambergi polgárt gyilkolt meg akkoriban a dühödt hercegérsek, aki szemet vetett vagyonukra. Süt a hold, ördögök táncolnak Hoffmann körül a holdfényben, kürtszóhoz hasonló hangon kurrognak, a folyó mélyére akarják taszítani, fel akarják röppenteni a levegőbe.

„Ez a romantikus hangulat egyre jobban elhatalmasodik rajtam. Félek, végül nagy baj lesz belőle” – írja kétségbeesetten naplójába. „Az ördögbe ezzel a furcsa hangulattal – vagy agyonlövöm magam mint egy kutyát, vagy megőrülök!” És Júlia? Sejt valamit, vagy teljesen gyanútlan? Hoffmannt kétségek gyötrik, néha úgy érzi, a lány mindennel tisztában van, vagy legalábbis sok mindent megsejt. Néha viszont kétségbeejtően gyanútlannak látja őt, és annyira fiatal, igaz, Sophie von Kühn még fiatalabb volt, mindössze tizenkettő, amikor a huszonkét éves Novalis meglátta őt, és „az első negyedórában minden eldőlt”. Egyébként szó sincs itt lovagi érzelmekről, Hoffmannt nagyon is földi szerelem gyötri, erre vonatkozóan félreérthetetlen bejegyzéseket találni a naplóban. Profilaktikus viszonyt kezd az egyik színésznővel, ez kis időre kiűzi a fejéből a tébolyra vonatkozó gondolatokat, de a harcos pihenője csak rövid ideig tart, utána még kínzóbb minden. De hát mit akar? E szenvedélynek csak tárgya van, célja nincs. Rüdiger Safranski hangsúlyozza, hogy Hoffmann gyöngéden szereti a feleségét, nem hagyná el soha. Néha ironikus distanciából figyeli önmagát, mintha idegenek történetében asszisztálna. Júlia tizenöt éves lesz, anyja szétnéz a lehetséges vőlegényjelöltek között, Hamburgban talál rá az igazira, egy Graepel nevű jómódú kereskedő fiára, a fickó közismerten ostoba, műveletlen és unalmas, Júlia azonban mintha kedvelné, néha összebújva suttognak, Graepel és ő, Júlia kuncog, pirul, az ifjú pár el-eltűnik, szörnyű! Hoffmann utálja és megveti a vőlegényt, nem bírja elviselni a jelenlétét, ennek ellenére naponta megjelenik Júliáék házában, a jegyeseket figyeli. Egyszer rendkívüli esemény történik, Júlia enigmatikus vallomást tesz: „Maguk nem ismernek engem, még az anyám sem, senki, annyi mindent kell mélyen magamba zárnom, én sohasem leszek boldog.” Felkavaró szavak, Hoffmann nem tud velük mit kezdeni, nem is lesz folytatása.

A borogyinói csata napján, a Moszkva folyó környékén hideg eső esik és kellemetlen szél fúj. Dél-Németországhoz kegyesebb az időjárás, ragyogó kora ősz van, Júlia családja népes társasággal kirándulást szervez a közeli Pommersfeldbe, Hoffmannt is elhívják. A csoport szétszéled az erdőben, Hoffmann egy ideig talán a jegyespárt követi, de azok, ó jaj, eltűnnek a sűrűben, és ő egyedül tévelyeg a nagy német meseerdőben, a Grimm testvérekében, akiknek első mesegyűjteménye éppen ennek az eseménydús ezernyolcszáztizenkettes év karácsonyán jelenik meg, és a szerzők az első kiadást Bettina Brentanónak és újszülött fiának ajánlják. Egy jó ismerős csatlakozik Hoffmannhoz, Kunznak hívják, bolondul a természetért, minden fáról van valami mondanivalója. Az erdő sajátságos hangjait sorolják egymásnak, zsongást, zizzenést, susogást, cirrenést, zörrenést, sziszegést, sóhajtást, erdei patakok csobogását; Kunz szerint az erdő jajgatni is tud, Hegelt idézi, inkább hallgatja az erdőben a fák növekedésének neszeit, mondta Hegel, mint zuhanásuk zaját. Az ebédet egy folyóparti vendéglőben tálalják, nagy lakoma van, mértéktelenül sok itallal. Az égen sötét felhők gyülekeznek, kelet felől érkeznek, a Moszkva folyó felől, az erőszak felhői, nemsokára elkezdődik Napóleon és Kutuzov sakkjátszmája. A társaság szedelőzködik, a kastélyt akarják megnézni, egy csodaszép barokk épületet meg a benne található gazdag képtárat. Júlia vőlegénye elaludt az asztal mellett, Júlia ébresztgeti, vonszolja, a fickó bizonytalanul lépked, néha lecövekel, a lány nógatja, szánalmas látvány. A dráma a kastély udvarán következik be. A vőlegény hol balra, hol jobbra inog, Júlia utána kap, a fickó megcsúszik, a földre zuhan, Júliát is magával rántja, Hoffmann odaugrik, segíteni akar, de addigra a jegyesek már a földön hevernek, a lány azonnal fel akar állni, vőlegénye azonban nem hagyja, belecsimpaszkodik, Hoffmann szabadítja ki Júliát az otromba fickó markolásából, a lány halálsápadtan bámulja vőlegényét, aki vígan hever a földön, és valami ostoba kocsmai nótát dünnyög, a társaság röhög. Ekkor Hoffmann haragtól lángolva kitör, Kunzhoz fordul, és jó hangosan kijelenti: „nézd ezt a részeg kutyát! Mi is ittunk, legalább annyit, mint ő, de velünk ez nem történhet meg, ilyesmi csak egy ilyen kulturálatlan barommal történik meg!” Döbbent hallgatás. Júlia sír, végszóra kitör a vihar, villámlás, mennydörgés, eső, drámai effektusok. Hoffmann életének bambergi epizódja ezzel véget ért, a jó társaság többé nem ejti ki a nevét, úri körökből örökre kitiltatik.

a téboly szélén

Az incidens után egy héten át a téboly szélén egyensúlyoz, felesége éjszakánként a kezét fogja, lengyel és német gyermekmondókákkal nyugtatgatja. Szeptember tizenötödikén, amikor Moszkva már lángokban áll, Hoffmann kipihenten ébred, asztalhoz ül, belefog Don Juan című misztikus zenei novellájába. Művével szimbolikusan pályát módosít, igazi sikerekre vágyik, amelyeket mint zenész sohasem érne el. A következő évben átszerződik Drezdába, a városban tartózkodik, amikor Napóleon átvonul a hídon, látja diadalittas tekintetét, ördögi tekintet, állapítja meg irtózattal. Akkoriban már sorra jelennek meg írásai, fantáziadarabok a francia karikaturista, Callot modorában, mesék, novellák, befejezetlen regények és egyetlen befejezett regénye, Az ördög bájitala című remekmű. A pommersfeldi incidenst is megírja, kegyetlen öngúnnyal egy Cervantestől kölcsönzött beszélő kutya, Berganza bőrébe bújik, Berganza imádja az úrnőjét, gyűlöli a hölgy vőlegényét, és ellentétben Hoffmann-nal, bosszút áll a rajta esett sérelmekért, a ifjú pár nászéjszakáján nekiront a vőlegénynek, alaposan összemarcangolja.

3.

(Mikor a Nyemen folyó közepére telepített barakkban találkoztak, Sándor cár és Napóleon átölelték egymást, és csak álltak, meghatottan, szeretettől túlcsordulva, testvérek, barátok. „Én ugyanúgy gyűlölöm az angolokat, mint ön!” – suttogta Sándor. „Ez esetben a béke máris megköttetett!” – suttogta Napóleon. Ezerkilencszázhét szépséges június végi napjai voltak. Ők ketten, a világ urai, egy titkos klauzúrában világméretű embargót terveztek a britek ellen, amennyiben Nelson admirális veszélyeztetni merészelné a tengerhajózás szabadságát.

Tengeréhség.

Kétezernégyszáztizenkét évvel előbb, Xenophón, hadvezér és költő írja: „Mikor az ordítás erősödött, és közelebbről hallatszott – és az előretörő csapatok futva rohantak szüntelenül kiáltozó társaikhoz, s annál erősebben hangzott a kiáltás, minél többen voltak –, Xenophón úgy vélte, hogy valami nagyobb dolog történhetett. Lóra pattant, és Lükiosszal meg a lovassággal együtt segítségükre sietett. És ekkor meghallották, hogy a katonák ezt kiáltozzák: „Tenger, tenger! Thalassa, thalassa!” – és hogy a kiáltás egyre terjed. Mindenki futni kezdett, még a hátvédek is, és hajtották az igásállatokat meg a lovakat is. És amikor mind fönn voltak a csúcson, a vezérek meg az alvezérek könnyezve összeölelkeztek.”)

4.

Moszkva öt napig ég. A tűzvész a kiürített város helyzetéből adódott, és szükségszerűen következett be, magyarázza Tolsztoj, és gyilkos iróniával tér ki arra a kétes és bűnös szerepre, amit a kormányzó, Rasztopcsin gróf játszott a város védelmének vagy feladásának drámájában.

önirónia és levélírás

Amikor a franciák tragikus visszavonulása megkezdődik, Kazinczy Bécsben tartózkodik. Három évvel ezelőtt itt nagyon szomorú idők jártak, Napóleon kíméletlen ostromot indított a város ellen, a bécsiek éheztek, fáztak, féltek. Ma ez már csak rossz emlék, a város pezseg, Kazinczy a széphalmi nyugalom után, a világ közepén érezheti magát, ide futnak be a hírek, itt latolgatják az esélyeket. Egyre többen gondolják reménykedve vagy ijedten, hogy aki legyőzhetetlennek látszott, legyőzhető lesz, némelyek titokban arról ábrándoznak, hogy azok a vad kozák lovasok majd rajtaütnek a testőrei gyűrűjében lovagló Napóleonon, és foglyul ejtik és lófarokra kötve vonszolják Szentpétervárig. A végjáték ambivalens hangulata finoman érzékelhető a Theater an der Wien hangversenyén is, amelyre Kazinczy – mért is ne? – az éppen Bécsben kóborló fiatal Kisfaludy Károly társaságában megy el. Amikor bejelentik, hogy (a távollevő) Ludwig Beethoven Esz-dúr szimfóniája következik, moraj fut végig a termen. Kisfaludy, aki minden pletykák tudója, elmagyarázza, hogy a híres komponista eredetileg bálványának, Bonaparténak ajánlotta művét, de amikor a konzul császárrá koronáztatta magát, átkeresztelte az ajánlást, azóta csak annyi áll az első lapon hogy „hősi szimfónia, egy nagy ember emlékének megünneplésére”. Rejtélyes város ez, mondja a hangverseny után Kazinczy, még a kivételes zenei élmény hatása alatt – sehol sincs ennyi rendőrkopó és ennyi dölyfös úr, mégis idegyűlnek a lángelmék. Vicces város, utcáin egyre-másra születnek az új anekdoták. A legfrissebbet egyetlen napon öten is belesúgják Kazinczy fülébe. „Mibe őrül bele Hager báró, a rendőrminiszter? Abba, hogy nem tudja eldönteni, ki veszélyesebb a monarchiára nézve: egy antibonapartista arisztokrata vagy egy múlt századi rebellis magyar?…” Múlt századi vagyok, gondolja Kazinczy, egy ci-devant rebellis, aggastyán. Néha megrohanják az ilyen gondolatok, ámbár a későn jött fiatal feleség és a még későbben jött gyerekek mellett általában elfelejtkezik a koráról. Csak olyankor jut eszébe, hogy voltaképpen mennyi idős, amikor régi barátnőinek édelgő leveleket írogat, a puszta édelgés, önirónia és levélírás öröméért. „Méltóságos Grófné, imádott kedves barátném! (…) …ha Sophie özvegyen találna hagyni, (…) kérni fogom, hogy egy októbernek 27dikén már a maga ötvennegyedik esztendejébe belépett, elráncosodott, előszült, elgyengült emberhez jöjjön férjhez…” Ma még csak október huszonkettedike van, az „előszült” ember a várost járja, kulturális élményekre szomjazik, ősi szomj, sete naturale, „született szomj” mondja Dante a Purgatóriumban, abban az énekben, amelyben a holt költők találkoznak.

Holt költő itt is egyre több akad, Kazinczy mélabúsan ismeri fel, hogy mennyien mentek el innen is, művészek, tudósok, szabadkőműves testvérek, akiket ismert és tisztelt, vagy csak távolról csodált. „Az a szép egység, amely nem születést, nem fényt, hanem érdemet tekint…!” Born Ignác, a nagy természettudós, aki a Zur Wahren Eintmcht elnevezésű páholy elnöke volt, a nyolcvanas évek közepén néhányszor meghívta őt mint Az erényes világpolgárokhoz című miskolci páholy tagját, valamely irodalmi vagy tudományos előadásra. Ma már Born Ignác sem él. Egy königsbergi filozófus bölcs mondása, hogy az élet voltaképpen folytonos készülődés a halálra, ám agyonlövetésre, akasztófára, kétezer-háromszáznyolcvanhét napi fogságra, az ember méltóságának porig alázására felkészülni lehet-e? „Ön olyan ember, aki ébren álmodik…” – mondta Kazinczynak egyszer séta közben Szolimán Angelo, a különleges műveltségű szerecsen, Liechtenstein herceg udvarnagya, freimaurer testvér. „Az ébren álmodókat a Gondviselés fontos feladatra szánja. Önt is.” Kazinczy megkérdezte, miféle feladatra szánják őt, Szolimán ránevetett azokkal a vakítóan fehér fogaival: „Nézze, hol állunk!” A Neumarkton, a Providentia elnevezésű kútnál álltak. A medence közepén gyönyörű nőalak nézett rájuk titokzatosan, a Gondviselés szimbóluma. Kazinczy megborzongott. Most is borzong. A császári természettudományi gyűjtemény fajokról szóló részlegének egyik vitrinében, egy vízidisznó és néhány mocsári gázlómadár társaságában látja viszont Szolimánt, akit, halála után, Ferenc császár parancsára lenyúztak és kitömtek és kiállítottak, az utókor okulására.

Hogy mindez így volt-e, azt valójában nem tudhatom, egy biztos: a szóban forgó napokban Kazinczy Bécsben járt. Tehát feltételezhető, hogy szorgalmasan látogatta a képtárakat. A francia-osztrák kulturális kapcsolatok keretében a Belvedere termeiben talán éppen a tizenhetedik és tizennyolcadik századbeli francia festők műveit állították ki, Kazinczy lenyűgözve nézelődött, éjszaka, két pohár bor mellett kieszelte, hogyan lehetne otthon is ilyen kiállításokat rendezni, nagyszabású stratégia volt, reggelre elfelejtette, délután visszament a Belvedere termeibe. „A’ melly országban még nem virágzik a’ festés és faragás, ott első kötelesség az, hogy rézmetszetek és olajfestéses kópiák, s gipsz-abgussok által ébresszük föl az alvó geniet” – írta néhány éve botanikus barátjának Cserey Farkasnak. Haza kell vinni a Mázsákat! Ezt az életfeladatot még régen ő szabta ki önmagának, Maecenas szeretne lenni, de Horatius is szeretne lenni. Vékony kis ember, korán előszült, elráncosodott, az ő keskeny vállain nyugszik a múzsák sorsa. Töpreng, kalkulál, telik-e három darab olajmásolatra? Mindenesetre kiválaszt három képet: Fragonard művét, egy olvasó fiatal lányt (Sophie-ra hasonlít), Claude Lorrain tengeri kikötőjét és Poussin alkotását, az árkádiai pásztorokat, akik egy régi sírkőre vésett feliratot böngésznek, azt a titokzatos szöveget, amelyet Debrecen városa nem akart rávésni holt költője, Csokonai síremlékére: et in Arcadia ego…

„Érsemlyén, november 21 én, Nagy Gábor régiséggyűjtőnek:

Tegnap érkeztem ide, feleség és gyermekek nélkül, s a szegény anyámat már eltemetve találtam, (…) Ki nem mondhatom, mely rettenetes béhatást teve rám, hogy szegénynek hideg tetemeit nem láthattam többé, mert midőn csendes momentumban volt, s midőn mások csendes momentumban hagyták, az anyám bizonyosan egyike volt a legnagyobb lelkű asszonyoknak, a leghűségesebb anyáknak, s én az életnek semmi szakaszában nem felejtettem, néki mit köszönhetek.”

őrültebb játék

Csendes momentum: csodálatos kifejezés: azt jelenti, hogy olyankor hallgatnak a fegyverek, béke van, hisztéria, gyanakvás és gonoszság tovaszállt. Ilyen periódusaiban Kazinczy anyja, Bossányi Zsuzsanna, a fogságba néha pénzt küldött: „íme, édes Asszonyom, beléptem harminckilencedik esztendejébe életemnek, és mégis egészen úgy függök az Asszonyom Anyám anyai gondoskodásitól, mint csecsemő gyermek koromban.” Ez a függőség kiszabadulása után még szorosabbá válik, anyja többnyire nem-csendes momentumban leledzik, fiatalabb fiaival együtt kifogyhatatlan leleményességgel bünteti Kazinczyt a sok baj miatt, amit családjának okozott, megvetéssel sújtja, gátolja a cselekvésben, kiforgatja jussából, szavait szándékosan félreértelmezi, kiterjedt levelezésének költségeit felhánytorgatja, irodalmi tevékenységét lenézi, mindennapi létezését, testi és szellemi igényeit infantilis alávetettségben tartja, súlyos betegségéről nem vesz tudomást, szenvedéseire fütyül. Kazinczy egyedüli barátja anyja házában az az intelligens kis cselédlány, aki gondját viseli, ápolja, felolvas neki, elbeszélget vele. Jó pajtások, talán több is történik közöttük, a család mindenesetre ezt akarja hinni, emiatt a pokol minden szörnyűségét zúdítja rájuk, ennek része az évekig tartó perverz gyanúsítgatás, az alantas rágalmazás, mocskolódás, a lány háziőrizetbe vétele, bántalmazása. A nem-csendes momentumokba az agresszió is belefér, a nagyasszony néha saját kezűleg üti, veri, cibálja a lányt. A korszellem erői csapnak össze akkor Érsemlyén, úrnő, úr és kiscseléd drámája zajlik, tragikus befejezés nélkül, hitelesebb és őrültebb játék, mint Goethe, Schiller vagy Kleist darabjai. Családja fogságából Kazinczy végül házassága révén szabadul ki, de azért anyja továbbra is függőségben tartja. E végtelen történetnek csak a nagyasszony halála vet véget. Ötvennégy évesen, négy gyerekkel, Magyarország irodalmi diktátora, a rozoga Széphalom rozoga birtokosa, a sorsdöntő ezernyolcszáztizenkettes évben végre felnőttnek tudhatja magát.

 

5.

A sakkfigurák fel vannak állítva, holnap elkezdődik a játék – mondta Tolsztoj szerint a borogyinói csata előestéjén Napóleon. Történelem-mániás kémiatanárnőnknek sohasem mondtam el, hogy ez a sorsdöntő játszma valamiképpen az én személyes életembe is belejátszott. Rasztopcsin elvesztette a cár kegyeit, ezernyolcszáztizenhatban családjával Párizsba emigrált, lánya ott ment férjhez, és Ségur grófné néven népszerű gyerekkönyvek szerzője lett, a szeleburdi, pajkos, de jószándékú Sophie történeteinek krónikása. Nagymamám ezen az olvasmányon nőtt fel, az első, vörösbe öltöztetett, aranybetűs kötetet, Sophie balszerencsés kalandjait (Les malheurs de Sophie) többször is felolvasta nekünk, noha mi, modern lányok a második világháború első éveiben, csöppet sem találtuk mulatságosnak, hogy Sophie feldönti a sótartót vagy elszakítja a ruháját, de a grand-maman ragaszkodott kedvenc gyerekkori könyvéhez, amit mindenhová magával hurcolt. Nála volt akkor is, amikor a nyilasok huszonnégy órára elvittek bennünket. Abban a kétségbeeséssel teli teremben nagymamánk Sophie csínyeivel tartotta bennünk a lelket, ó milyen pajkos kislány volt, titokban a macskának adta a kakaóját! Ha nem hallgatjuk a mesét, talán pánikba esünk, szökni próbálunk és agyonlőnek bennünket. Rejtélyes összefüggések vannak tehát családom és Rosztopcsin családja között, és a két időpont, ezerkilencszáznegyvennégy és ezernyolcszáztizenkettő között. „Mágikus lánc fonódik életünkre, hogy szétdúlt elemeit összetartsa” – mondta Hoffmann.

kép | Dagmar Berková illusztrációi E.T.A. Hoffmann: A Diótörő és a Patkánykirály 1964-es kiadásához, pinterest.com