LEMBERG MÉG A MIÉNK!

Apám tör­té­ne­te­i­ben az el­ső vi­lág­há­bo­rú Csipcsala ug­rá­sá­val kez­dő­dik.

Csipcsala ug­ró­baj­nok. Vé­kony test, nagy ba­jusz; ha­tal­mas fü­lek, csí­kos tor­na­dressz. 1914. jú­li­us 26-án Csipcsala ki­sé­tál a Fe­renc Jó­zsef-híd­ra, fel­má­szik a tu­rul­ma­dár­ra, egy da­ra­big csak ka­pasz­ko­dik, le­néz a part­ra, on­nan sok ezer em­ber néz rá lé­leg­ze­tét vis­­sza­fojt­va. Apám is köz­tük van, szép­re­mé­nyű if­jú mér­nök, két hó­nap múl­va lesz 24 éves. Nem­rég egy 200 arany­ko­ro­nás pá­lya­dí­jat nyert az­zal, hogy meg­ter­vez­te a szé­kely kör­vas­út két­vá­gányra he­lye­zé­sét egy hoz­zá­va­ló alag­út­tal. Csip­csala ki­tár­ja a kar­ját, nagy, csí­kos ma­dár, elő­re­ha­jolt úszó moz­du­lat­tal si­mul be­le a le­ve­gő­ég­be, lenn a par­ton bor­zon­gó mo­raj, Csip­csala rep­des, le­beg, sik­lik és zu­han, egye­ne­sen be a Du­ná­ba, a pro­duk­ció nem si­ke­rül. Csipcsala ször­nyet­hal, a par­ton ál­ló tö­me­get ré­mü­let és döb­be­net és bal­jós elő­ér­ze­tek jár­ják át: jaj­gat­va si­rat­ják a baj­no­kot, ér­zik, hogy ka­taszt­ró­fa kö­ze­leg. Két nap múl­va le­lö­vik Sza­ra­je­vó­ban a trón­örö­köst.
élet­re szó­ló ta­nács
Apám fel­öl­ti a Waffenrockot, pec­ke­sen áll­do­gál a tü­kör előtt, né­ze­ge­ti ma­gát a dísz­egyen­ru­há­ban: íme a k.u.k. had­se­reg 17. sz. had­test­pa­rancs­nok­sá­gá­nak tá­ví­rász-had­na­gya. „Der dicker kleiner Jude!” Köp­cös kis zsi­dó, mond­ták ró­la elő­ző év­ben Bécs­ben, a tar­ta­lé­kos tisz­ti is­ko­lán, ké­sőbb át­ko­zott ma­gyar, „ver­fluchter Ungar” volt, ma­te­ma­ti­kai zse­ni és sakk­baj­nok. Fe­hér­vá­ri re­ál­gim­na­zis­ta ko­rá­ban egy szi­mul­tán par­ti al­kal­má­ból Maróczyt, az or­szá­gos sakknagy­mes­tert is meg­ver­te, er­ről be­szélt az egész vá­ros, a ma­gyar­ta­nár, Sza­bó De­zső, aki ak­kor még csak ké­szü­lő­dött Sza­bó De­zső­vé vál­ni, el­is­me­ré­se je­lé­ül né­hány bölcse­leti köny­vet nyo­mott apám ke­zé­be. „Ne fe­ledd, fi­am, hogy aka­rat­ból épül fel a vi­lág!” – in­tet­te. Nem fe­led­te. De azt még ke­vés­bé fe­led­te, amit Fricsay Richard kar­mes­ter or­dí­tott ma­gán­kí­vül az is­ko­lai ze­ne­kar egyik pró­bá­ján, mi­köz­ben ki akar­ta rán­gat­ni apám ke­zé­ből a fu­vo­lát: „Nicht spielen nur markieren! Ne játssz, csak mar­kí­rozz!” Ez va­ló­ban egy egész élet­re szó­ló ta­nács volt.

Mes­­sze­lá­tó. Ku­lacs. Tér­kép­tar­tó. Nagy­anyám sír-rí. „Ne sír­jon ma­ma, a szüle­tésnapomig vis­­sza­jö­vők!” Az ut­cán ka­to­nák éne­kel­nek a ba­bá­juk­ról, apám­nak nincs még ba­bá­ja, nem tu­dom, ki­je van, gim­na­zis­ta ko­rá­ban ide­ál­ja volt, aki­nek a rej­té­lyes Kons­tans Al­fa ne­vet ad­ta. Trom­bi­ta har­sog, dob pe­reg, a pa­pá­mat 4 éves ko­rá­ban a nagy­pa­pá­ja – aki Dam­ja­nich ka­to­ná­ja volt – fel­hoz­ta Pest­re Kos­suth te­me­té­sé­re, ez az él­mény is élet­re szólt. Kis, köp­cös fi­úk és nagy­apá­ik: a nem­ze­ti ön­azo­nos­ság ta­lá­nya­in nem so­kat töp­reng­tek.

Rawaruszkáról hal­lot­ta­tok-e már?

Egy len­gyel her­ceg, Wladyslaw Mazowjecki ala­pí­tot­ta a vá­ros­kát 1455-ben, cí­me­ré­be egy azúr­kék­ me­ző­ben ál­ló erő­dít­ményt tett. Apám fo­tó­kat ké­szít a kör­nyékről; kő­bá­nyá­kat, só­bá­nyá­kat; el­ha­gyott sí­ne­ket, fél­be­ma­radt beton­épü­lete­ket vesz len­cse­vég­re. 28 év múl­va Rawa­rusz­ka a lá­ge­rek föld­je lesz és az Ausch­witz – Treblinka – Lemberg al­kot­ta ha­lá­los há­rom­szög­höz so­rol­ta­tik. („Kör­sírok, lenn. Kö­rül / me­re­dek lép­cső­fok­okon jár / a négy­üte­mű év.” Ta­lán itt pusz­tultak el Celan szü­lei is.)
min­den­ki sak­koz­ni vá­gyik
A had­test egy rawaruszkai kocs­má­ban üt ta­nyát, ide fut­nak be tá­vo­li kom­mandatúrákról a te­le­fo­nos pa­ran­csok, me­lye­ket a ve­zér­kar ugyan­csak te­le­fo­non to­váb­bít. Négy tiszt lát­ja el a szol­gá­la­tot, apám az egyik, fu­ra fi­gu­ra, a töb­bi­ek sza­bad ide­jűk­ben isz­nak, kár­tyáz­nak és nőz­nek, ő sak­ko­zik! Egy ilyen fu­ra figu­rának ha­mar hí­re megy, jön az ez­red­in­ten­dáns, az ez­red­or­vos, a szá­za­dos, a zász­lós, jön­nek a ve­zér­ka­ri tisz­tek, még Schönborn von Hartenstein hadtest­parancsnok is jön, a k. u. k. had­se­reg­ben min­den­ki sak­koz­ni vá­gyik, tel­nek a hó­na­pok, az évek, a fron­tok vál­toz­nak, apám egy­szer öt na­pon át egy­foly­tá­ban sak­ko­zik egy vi­lá­gí­tó­to­rony­ban egy Pempela ne­vű fő­had­nag­­gyal. „És a Dienst­reglama?” – dü­höng a há­bo­rú har­ma­dik évé­ben az egyik ma­gyar­fa­ló parancs­nok, Ölberg, és apá­mat be­kül­di a tűz­vo­nal­ba, de fe­let­te­se, Lerch ez­re­des, vezér­kari fő­nök csú­nyán le­hord­ja: „Itt leb­zsel egy cso­mó táv­író­tiszt, és ön azt az egyet tá­vo­lít­ja el, aki sak­ko­zik?” És: „Verfluchte Ungar, lass uns spielen!” Né­ha a to­a­lett­re is csak ak­kor me­het, ha a tá­bor­nok egy ál­lás fö­lött erő­sen elgondol­kozik. Egy­szer, még az ele­jén, egy ös­­sze­szab­dalt gya­log­sá­gi ka­pi­tány sán­ti­kál fe­lé­jük, azt mond­ja: „Nicsak, a ke­gyel­mes úrék még a reg­ge­li spa­nyol­hu­szár játsz­mát nyúz­zák, mi meg köz­ben be­vet­tük Przemy’slt…” Így megy ez: apám nem tart­ja be Fricsay mes­ter ta­ná­csát, nem mar­kí­roz, va­ló­ban ját­szik; né­ha ve­szít, több­nyi­re nyer, azt le­het­ne mon­da­ni, hogy át­sak­koz­za a vi­lág­há­bo­rút. Rawaruszkánál azon­ban – át­vitt ér­te­lem­ben – vég­ze­tes mat­tot kap. Aki ad­ja: egy is­me­ret­len orosz ka­to­na.

„Ked­ves ma­ma!

Most éj­sza­ka van, és én ügye­let­ben va­gyok, el sem mond­ha­tom, mi­lyen szép, tisz­ta csil­lag­fé­nyes er­re­fe­lé az ég­bolt. Ne ag­gód­jon a ma­ma, egész­sé­ges va­gyok és jó kosz­ton. Csak ép­pen nem tel­je­sül­het, ami­vel a ma­mát ke­cseg­tet­tem, a szü­letésnapomon még nem le­szek ott­hon. De azért ne bú­sul­jon, ami ké­sik, nem mú­lik, ka­rá­csony­ra már mind együtt le­szünk, er­ről azon­ban töb­bet nem írhatok.”

Apám, a de­rék ka­to­na, va­ló­ban hi­szi, hogy győz­ni fo­gunk ka­rá­cso­nyig. Akkori­ban még hisz né­mely do­log­ban: ezek a negy­ven­nyol­cas il­lú­zi­ók, a dif­fe­ren­ci­ál egyen­le­tek, a ha­di­je­len­té­sek, a hi­dak, „a hi­dak­nak ér­tel­mük van, a hi­da­kon át le­het men­ni!”, és a lo­vak. (El­ső lo­va hő­si ha­lált hal, má­so­dik lo­vát mint Ró­zsa Sán­dor, pisz­tolyt ránt­va ra­bol­ja el egy oszt­rák tü­zér­től. Kis bar­na ló, a Sá­ri ne­vet kap­ja, apám ma­ka­csul ra­gasz­ko­dik hoz­zá; sok év múl­va ta­lál­ko­zik anyám­mal, aki szin­tén ki­csi és bar­na és Sá­ri, és apám hoz­zá is ma­ka­csul fog ra­gaszkodni.)
ta­gad­ni a va­ló­sá­got
1914. szep­tem­ber 7-én Stanek írás­be­li pa­rancs­ban uta­sít­ja apá­mat, hogy léte­sítsen te­le­fon­ös­­sze­köt­te­tést a rawaruszkai ál­lo­más és a Lemberg fe­lé ve­ze­tő vas­útvonal men­tén fek­vő 27. szá­mú ma­gas­lat kö­zött. Apám lé­te­sít. A ve­zér­kar har­coló rész­le­ge a ma­gas­lat­ra vo­nul, in­nen irá­nyít­ják a had­moz­du­la­to­kat. Csak a leg­ma­ga­sabb had­ve­ze­tés urai tud­ják, hogy Lemberg szep­tem­ber 5-e óta már az el­len­ség ke­zén van, tud­ják, de tak­ti­kai okok­ból egy­elő­re nem mond­ják. Be­vált mód­szer Kákániában: ta­gad­ni a va­ló­sá­got.

A tá­vol­ban egy fe­ke­te sáv, a vas­út­vo­na­lat ke­resz­te­zi, oda ás­ta be ma­gát az is­me­ret­len te­le­fo­nos musz­ka ka­to­na, mond­juk Andrej, húsz­éves pétervári fiú, aki nem­rég a Pol­gá­ri Mér­nö­ki Fő­is­ko­la hall­ga­tó­ja volt és váll­pán­tot vi­selt, amely­re ci­kor­nyás be­tűk­kel I. Mik­lós ne­ve volt rá­hí­mez­ve. Unal­má­ban Paul Bourget Félszüzekjét ol­vas­sa, nem hi­szem, hogy apám is­mer­né ezt a köny­vet, ő a Quo va­dist, Sien­kie­wicz mű­vét hor­doz­za a ta­risz­nyá­já­ban. Fur­csa han­gok hal­lat­sza­nak, Andrej fü­lel: „Situation ist dreckig und die Befehle sind idiotisch…” – mond­ja egy mély hang, az­az, „szar­ban va­gyunk és hü­lye pa­ran­cso­kat ka­punk”. Andrej el­te­szi a Fél­szü­ze­ket, úgy ér­zi ma­gát, mint aki arany­ha­lat fo­gott ki a Né­vá­ból.

Et­től kezd­ve bár­mi­lyen pa­ran­csot ad ki a had­test­pa­rancs­nok fönn a magasla­ton, az oro­szok elő­re ki­vé­de­nek min­dent. Sö­tét na­pok kö­vet­kez­nek. A kémelhá­rítók kém­gya­nús la­ko­so­kat fog­dos­nak ös­­sze. Rawaruszka fő­te­rén már akasz­ta­ni kez­de­nek. Apám gya­nút­lan. A töb­bi­ek is gya­nút­la­nok, mi­vel a Höfer iro­da válto­zatlanul azt je­lent­ge­ti, hogy LEMBERG MÉG A MI­ÉNK! Dehát kié is vol­na ez a kulcs­fontosságú szép vá­ros, ha nem a Mo­nar­chi­áé? Hi­szen au­gusz­tus­ban már vissza­verték on­nan az oro­szok tá­ma­dá­sát. Csak­hogy most is tá­mad­nak, a ma­gas­la­tot srap­nel­tűz alá ve­szik, apám ép­pen ér­de­kes par­tit ját­szik Linder Bé­la tüzérőr­naggyal (aki ké­sőbb a Kár­olyi-kor­mány ne­vé­ben alá fog­ja ír­ni a fegyverszüne­tet), a sakk­fi­gu­rák szét­gu­rul­nak. LEMBERG MÉG A MI­ÉNK? Apám Lindertől tud­ja meg, hogy Lemberg el­esett, és ő na­pok óta az el­len­ség­gel kö­ti ös­­sze a hadtest­parancsnokságot. A sakk­játsz­ma fél­be­ma­rad, Linder je­len­tést kell te­gyen a ve­zérkari fő­nök­nek, Lerch ez­re­des­nek. Vég­ze­tes óra, ilyen­kor mu­tat­ko­zik meg az em­ber iga­zi én­je: apám ös­­sze­sze­de­ge­ti a bá­bu­kat, be­csuk­ja a do­bozt, és ar­ra a gra­fi­kus mé­re­te­ző táb­lá­zat­ra gon­dol, amit olyan ré­gen sze­ret­ne megszerkesz­teni. „Nagy sze­ren­cse” – ír­ja Hofmannstahl –, hogy az em­ber bi­zo­nyos pil­la­na­tok­ban nem is tud­ja, mi tör­té­nik ve­le. Mert ha az ilyen pil­la­na­tok ré­misz­tő vol­tát azon­nal olyan erős­nek érez­né, mint ahogy ké­sőbb em­lé­ke­ze­té­ben megjele­nik, be­le is őrül­ne!” A rawaruszkai kocs­má­ban a baj­tár­sak fo­ga­dá­so­kat köt­nek, hogy go­lyó vagy kö­tél vár-e apám­ra?

Lerch ez­re­des nagy­vo­na­lú sak­ko­zó, nem ad susz­ter­mat­­tot, el­fo­gad­ja apám vé­dekezését, ám bor­zal­ma­san le­hord­ja: okos em­ber nem dől be sem­mi­fé­le írott szó­nak, a sa­ját fe­je után megy csak! Va­la­mi ha­son­lót mon­dott egy­kor Fricsay mes­ter is: ne játszd a vi­lág já­té­kát, mar­kí­rozz, a sa­ját fe­jed után ha­ladj! Apám a jö­vő­ben eh­hez tart­ja ma­gát.

Nem min­den­ki­nek ajánl­ha­tó trükk, de ne­ki a leg­ször­nyűbb hely­ze­tek­ben is be­vált. Sze­ren­csés fic­kó volt. Ki­lenc­ven­ha­to­dik évé­ben halt meg.

(Azért ez fe­le­más happy ending csak: az em­be­ri­ség nem úsz­ta meg.

Apám bal­fo­gá­sa mi­att örök­re el­vesz­tet­tük Lemberget. Ha vis­­sza­sze­rez­tük vol­na, meg­ál­lít­hat­juk az oro­szo­kat, az olasz fron­ton is ked­ve­zőb­ben ala­kul a hely­zet, okom van azt hin­ni, hogy meg­nyer­tük vol­na a há­bo­rút; nem dőlt vol­na ös­­sze a Mo­nar­chia és a Né­met Csá­szár­ság, Hit­ler el­sze­gő­dött vol­na Bayreuthba dísz­let­fes­tő­nek, ha apám nem hagy­ta vol­na el­vesz­ni Lemberget, nem tört vol­na ki a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú, és ma a bő­ség ko­sa­rá­ból min­den­ki egy­aránt ven­ne. Ide­je ki­mon­da­ni, hogy az én apu­kám csesz­te el a hu­sza­dik szá­za­dot.)

felső kép | fortepan.hu