KATONA JÓZSEF UTCA 26.
2003 január

Egy négyszobás lakásban nyolcvanegy ember, tizenegy az előszobában, köztük mi is. Egy ebédlőasztalon lakunk, anyám, a nővérem meg én. Az előszoba központi hely, innen nyílnak a különféle ajtók, jövés-menés van, első kézből kapjuk a híreket, túlélésünk esélyei hol felszöknek, hol leesnek nullára, egy-egy rossz hír alkalmából mindig akad néhány sikoltozó asszony, már megszoktuk. Egy emelettel feljebb két barátnőnk akad: a Dembinszky lányok, akiknek egyforma piros, csúcsos sapkájuk van, pomponnal. Néha kijönnek a gangra, jól megvagyunk. Néha nem jönnek ki, nem szólnak, nem értjük, a nővérem a vállát vonogatja, én a lépcsőházban lesek rájuk. Olvasok. Izgalmas könyv: A bukott asszony. Nem nagyon értem, de ki mondta, hogy mindig mindent érteni kell? Tavasz óta vagyok felvilágosítva, mikor bejöttek a németek, a mamánk úgy gondolta, el kell mondja nekünk a dolgot. Elmondta. Most összeegyeztetem az új információkat a méhecskékkel és virágokkal. Bombáznak. Több ezer lakó a házban. Ennyi ember nem fér be az óvóhelyre, nem megyünk le, szellemet idézünk pohárral, Kemál Atatürk, török miniszterelnök jelentkezik, megkérdezzük, hogy mikor lesz vége a háborúnak, „majd ha fagy”, válaszolja hetykén, és részletekbe nem bocsátkozik. Eszünk. Vekni kenyereket látok magam előtt (egy jó ember hozza nekünk háromnaponként) és egy óriás bödönt, benne zsírjára sütve libamájat. Foie d’oie, mondja a nagymamám, aki velünk lakik az előszobában. Lehet, hogy mi délben-este abból a bödönből táplálkoztunk? Lehet. Én ma már sok éve egyetlen falattól is rosszul vagyok. „Műszaki értelmiségi családból származom. 1944-ben üldözött voltam.” Később így kezdem az életrajzaimat. Azt elhallgatom, hogy üldözőim libamáj-evéssel kínoztak.
Kit ezzel, kit azzal.
Az asztalunk alatt egy kisszéken Sauerteig néni kuporog, nem alszik, nem járkál, nem beszél, eszik, vajat vajjal. Semmi mást. Vajat vajjal. Elvitték a nyilasok, magyarázzák a felnőttek, a néni ellenállt, félig agyonverték, megtébolyodott. A téboly olyasmi lehet, képzelődöm, mint egy sötét barlangban bolyongani egyedül lámpa és remény nélkül. De miért vajjal vajat? Van nála egy nagy tömb vaj, egyre fogy, együtt fogynak, egy reggel arra ébredünk, hogy kifogytak az asztal alól.
Visznek. A hamis védlevelet eltépik. A miénket is. Sorba állítanak, tudjuk, mi vár ránk.
Tavaly nyáron a bécsi polgármester sofőrje elmondta apámnak, hogy előző nap a főnökével egy Os´wiecim nevű helyen járt. Azon a szép augusztusi délelőttön a Flórián kávéház teraszán, egy szimpla mellett hallott apám először a gázkamrákról. Megtudta, hazajött, leült a vasárnapi ebédhez. Mire gondolt: hogy ránk is ez vár, vagy hogy ez ránk nem érvényes? 1943 nyara volt: irtóztató beszéddel kellett volna megrepeszteni a nézők fülét, hogy a vétkes megőrüljön belé? Apám minden barátjának továbbadta a hírt, senki sem hitt neki, sőt, kidobták őt a Club kávéházból.
Tudjuk, mi vár ránk. Egy gyűjtőhelyen töltjük az éjszakát. Másnap reggel indulna a menetoszlop a határ felé. Hajnalban nyilasnak álcázott kis karhatalmisták jelennek meg, üvöltenek, sorba állítják a tömeget, vissza a védett házakba. Megúsztuk?
Megint visznek.
sikoltozunk
Az utcán állunk. Ha nincs érvényes iratunk, elhajtanak. Nekünk nincs. Sírok. A nővérem fogja a kezem, mosolyog, minél nagyobb a baj, annál bizakodóbb a mosolygása. Anyám kinéz magának egy jobb arcú nyilast (ilyen is van), elébe tartja a svájci követség sokpecsétes levelét arról, hogy nem áll módjukban minket védelmükbe venni, francia nyelvű levél, a külalakja meggyőző, a nyilas int, visszamehetünk a házba. Faites vos jeux. Anyám többször nyert már ebben a játszmában, reménytelen helyzetekben is, de meddig tart még a szerencse-szériája? A jó ember, aki élelmiszert szokott hozni nekünk, levelet hoz apámtól. Amikor írta, már megszökött a századától, de mi ezt nem tudjuk, a fogalmazás homályos, olyan, mintha búcsúzkodna, inti a nővéremet, hogy vigyázzon rám, szörnyű, most mi sikoltozunk.
Kemal Atatürk van ismét a vonalban: „Túlélhetjük?” – kérdjük. – „Én nem ellenzem” – válaszolja.
Razzia. Vigyázzba állva várjuk őket, háromnapi élelemmel, pakkal. Nem mennek be mindenhova, a mi lakásunkat elkerülik. Pár száz embert hajtanak ki a házból, köztük egy egészen kicsi fiút és a mamáját, akiket nagyon szerettünk, és a Dembinszky lányokat is, a lépcsőházba kilesve még látom a piros, csúcsos sapkájukat, jaj!
Bombáznak, visznek, razziáznak, gyilkolnak. Meg kell szökni! Levenni a csillagot, kimenni az utcára, helyet keresni valahol, ha lebukunk, agyonlőnek, jönnek? Nem jönnek.
De jön egy magas nő, lila turbánnal a fején, a Nemzetközi Vöröskereszt megbízottja, gyerekeket akar menteni. Az egyik intézet még hét gyereket képes befogadni, biztos menedék, azonnal döntsünk, öt perc, legfeljebb tíz, csak a legszükségesebb holmit vihetjük magunkkal, ott mindent megkapunk.
Anyám halálsápadt. Bámul a nőre: a Végzet lila turbánt hord?
undorító kis stréber voltam
Az asztalon gubbasztunk, hallgatunk. A nő megsimogatja a fejem, kutyatekintettel nézek fel rá, eldöntöttem, hogy hagyom magunkat megmenteni. A lila turbános eltűnik az ajtó mögött. Az előszoba népessége, mint egy görög dráma kórusa, kommentálja az eseményt, biztatják a mamámat, hogy adjon át minket a Sors küldöttének, egyezzen bele, ott teljes biztonságban leszünk, a nemzetközi konvenciók ez esetben még érvényesek, micsoda kivételes szerencse stb. Szegény nem tud szólni, mit döntsön, a papánk mit döntene? Ájulás kerülgeti. Öt perc az kevés, az gyalázat, infamie, suttogja tiszta belgául, halálra rémült nagymamám. Engem az intézeti élet mindig is vonzott, az erről szóló regényeket mindig imádtam, többször is elolvastam a Zsuzsi az intézetben három kötetét, úgy éreztem, rólam szól, az intézetekben víg élet van, a lányok az ablakon át mászkálnak éjjelente, furfangos csínyeket eszelnek ki, párnacsatákat vívnak, színi előadásokat rendeznek, mindig van köztük egy elkényeztetett baronesse, akit kiszekálnak, és egy jóságos kertész, aki titokban segíti őket. Amikor egy intézetfélében nyaraltunk Bakonybélen, az nagyszerű volt: reggel zászlófelvonás, sorakozó, ének, torna, „ez Bakonybél csapata, nevetésre áll az arca…”, pontozásra mentek a dolgok, olyan undorító kis stréber voltam, hogy néhány jó pontért elvállaltam a fiú latrinák pucolását!
Intézetbe akarok menni.
A mamám is eldönti, hogy menjünk, a nagymamám is, lázasan válogatják a holminkat az asztalon, megleszünk mentve, reszket a kezük.
Már letelt öt perc, amikor a nővérem megszólal: áll az asztalon, rugdossa le a ruhákat, és kijelenti, hogy nem akarja, nem megy, utálja a sípszót, a parancsolgatást, a közös hálótermet, az intézet gondolatától is irtózik! A nővérem szép és tehetséges, ha megéri, ifjúsági műkorcsolya-bajnok lesz belőle és énekesnő, mindig tudja, hogy mit miért mond. Sírok, nem hatja meg, könyörgök, hiába, anyám is könyörög, a fülébe sugdos, ellöki, nem és nem! Zűrzavar, lárma, a görög kórus is beleavatkozik, hiába. A nővérem már minden ruhát lerugdosott az asztalról, de még ott áll és tiltakozik, tiltakozik. Honnan tudta? Honnan tudja a nővérem, hogy két nap múlva nyilasok dúlják fel az intézetet és a lila turbános nőt összes védencével együtt belövik a Dunába? Mindenki ellene van, a mamánk, a nagymamánk, a szoba, a józan ész, Kemal Atatürk, az egész világ! Egyedül is elmegyek, kiabálom. Akkor megöli magát, sikítozik. Hisztéria? Nem. Valami titokzatos erő, életösztön, mágia, amivel én nem rendelkezem.
Sikítozik.
Ez az a pillanat, amely (Kierkegaard-t plagizálva) „pillanatok summája, s miként pillanatok summája: pillanat!”
Csend.
Maradtunk.