Bíró Zsuzsa

ÍROGATÓ HÖLGYEK

2009 május

ÍROGATÓ HÖLGYEK

Újévi vendégségben vagyunk a nővéremmel, virslit eszünk. Barátnőink ránk szólnak, mért nem esszük késsel és villával, mint ők? Mondjuk, így szoktuk, kézzel törve, mártogatva mustárba vagy tormába. Jön a fánk, mi kézzel esszük azt is, lekvárba mártjuk, ők összenéznek, suttognak, nővérem mérgesen sipítja, hogy a mi nagymamánk a francia király asztalánál tanulta meg az illemszabályokat. – Az etikettet – bólogat bennfentesen egyik barátnőnk bátyja, aki már gimnáziumba jár és harmadszor olvassa A Bragelonne vicomte-ot. A nővérem nem hencegni akart, meggyőződésből beszélt, éppen csak összeturmixolta belga születésű és francia lelkületű Ida nagymamánk kifogyhatatlan meséinek némelyikét. – Hányadik Lajos volt az a király? – kérdezi barátnőnk bátyja. Oszt, szoroz, kiszámítja, hogy körülbelül három és fél Lajos jut egy-egy évszázadra, Ida tehát a huszonegy és feledik Lajos dicsfényében sütkérezett. A dicsfényből mi is osztozunk, gőgösen tűrjük a ránk szegeződő kíváncsi tekinteteket. A fiút az érdekli, hogy hercegnők vagy őrgrófnők vagyunk-e? Rejtélyesen mosolygunk. Őrgróf? Más szóval márki, mondja a fiú, nagy rang, a puszta grófi címnél egy fokkal nagyobb, a hercegnél egy fokkal kisebb. „Frédi és a márki”, nevetgél egy felnőtt. Mi kecsesen hámozzuk öt ujjal a narancsot, márkinők vagyunk.
grafomániás hölgy
Amikor ez történt, Európa nagy részét már megszállták a nácik, fél évvel később Franciaország is kapitulált, hazánk még nem volt hadviselő fél, viszont a második bécsi döntésen és a második zsidótörvényen már túl volt. Háború után nagymamám végtelen episztolákat küldözgetett a világba, szétszóródott testvéreit tudósította arról, amit átéltünk. Folyton írt, minduntalan a postát leste. Valóságos Madame de Sévigné, ugratta anyám, és márkinénak szólította Idát. Ő azonban csak legyintett, nem rajongott úgy a grafomániás hölgyért, mint Proust nagymamája, szemében Sévigné asszony csak statiszta volt a nagy spektakulumban, abban a fantasztikus darabban, amelynek főszereplői közül ő maga csak Molière-t, Racine-t és Pascalt volt hajlandó halhatatlannak elismerni. Nagymamánk, Ida márkiné, valójában modern nő volt, Anatole France rajongója. El kell képzelni őt: apró, gömbölyű nénike, haja fehér, párnás nyakában kékeslila bársonyszalag, arca ránctalan, örökké viccel, mesél, a szemüvegét keresi.

Jean-Honoré Fragonard: A kis park, wikipedia.com

Jean-Honoré Fragonard: A kis park, wikipedia.com

Azok a szegény írogató hölgyek – mondja Ida –, előbb vagy utóbb majd a feledés homályába merülnek. – De már eltelt három évszázad… – vitatkozik anyám. – Előbb vagy utóbb. – Látom magam előtt a feledés homályát, hosszú, fénytelen folyosó, a végén az a félelmetes, sötét gomolygás… – Feledés – ismétli nagymamám. – Az élet rendje – mondja még. – Miféle rend? – Egy versikével válaszol, arról szól, hogy az élet rövid, az embernek alig van ideje egy kis álmodozásra, egy kis szerelemre, egy kis gyűlölködésre, egy kis reménykedésre és máris jó éjszakát…

Vonakodva nyitod ki a köteteket, amelyek Sévigné asszonyság közel ezer levelét foglalják magukba, csupa „ah” lesz – gondolod fintorogva, – ah meg oh. A kor követelményei, merő finomkodás és gáláns stílus, phi donc, a pokolba a galantériával, ásítasz, utálod az emelkedettséget, kelletlenül belefogsz az olvasásba, ni csak, hát ez meg micsoda? A postakocsi trombitáját hallod, sziporkázó fényeket látsz, ah, milyen felpezsdítő szöveg, örvendezel, lelkesedsz, oh, hát persze, hiszen a levelek írója olyan korban élt, amikor a róka nem sajtot, hanem szellemességet akart kicsalni a holló szájából. Ámulsz-bámulsz: ez a Madame, aki példás, humanista nevelést kapott, mások ugratásának bajnoka volt, egy jó viccért szívesen eladott a lelkéből egy darabkát (elasztikus lélek volt, nem zsugorodott), könnyedén szökellt egyik témáról a másikra. „Istenem, hogy mi akkor mennyit nevettünk!..”, emlékezik vissza nosztalgikusan ifjúsága éveire. „Az esprit jobban táplálja a legtöbb nő bolondságát, mint józan eszét”, mondta La Rochefoucauld herceg, aki Mme de Sévigné elválaszthatatlan barátnőjének, a Clèves hercegnő szerzőjének, Mme de Lafayette-nek volt elválaszthatatlan barátja. A Clèves hercegnő címszereplője megvallja a férjének, hogy szerelmet érez egy másik herceg iránt, micsoda remeklés, új hang, pszichológia, ám Mme de Lafayette szemérmesen titkolja a külvilág előtt, hogy írással foglalkozik.
Egy kicsit mindenki bolond.
Különös korszak ez: a király balettozik, világirodalmi nagyságok hajlonganak előtte, fűzfapoéták, sznobok és presziőzök terrorizálják a közönséget, közben a Marais negyed némely szalonjában, mint egy titkos szekta tagjai, irodalmárok, arisztokraták és írogató hölgyek elbeszéléseket, memoárokat, örökbecsű leveleket, értekezéseket és meséket olvasnak fel egymásnak. Egy kicsit mindenki bolond. De ez jó – mondta ugyancsak La Rochefoucauld, mert a jámbor ember, aki bolondéria nélkül él, korántsem olyan bölcs, mint amilyennek képzeli magát. Scudéry kisasszony a legbolondabb, bátran a nyilvánosság elé áll regényes történeteivel, a többi dáma azonban álnevet használ, rejtőzködik, ám ez hiábavaló igyekezet, minden titok kitudódik, szó sincs itt a feledés homályáról. Most már három és fél évszázad lepergett, de az írogató hölgyek némely hajnalon még mindig méltóságteljes táncot járnak a Luxemburg-kertben, ott van Madame de Rambouillet, az irodalmi szalonok feltalálója, ott van Mlle Scudéry, Madame de Sévigné és Madame de Lafayette, ott van Madame de Sablé is, aki szintén La Rochefoucauld elválaszthatatlan barátnője volt és Pascallal is levelezett, ott van a finom tollú Motteville asszony sok más írogató hölgy társaságában, hajuk csillog a hajnali párában, sarabande-ot táncolnak, a király huszonnégy hegedűse szolgáltatja számukra Lully zenéjét. És ott van Mlle de Montpensier is, a Nagy Kisasszony.

Jean-Honoré Fragonard: A kis szultána, wikipedia.com

Jean-Honoré Fragonard: A kis szultána, wikipedia.com

– A Grande Mademoiselle. Ő más… – mondta Ida egy téli délutánon, amikor megint az írogató hölgyekről vitatkoztak anyámmal. – Előtte levenném a kalapom.

Ünnepélyes arcot vágott, és várt egy kicsit, és ez olyan volt, mint a zenében egy kétnegyedes szünet. Utána általában hosszabb sztori következett. Nővérem vigyorgott, én is vigyorogtam, mindkettőnknek nagymamánk kalapjai jutottak eszünkbe, azok a rémes kis micsodák, volt köztük egy keskeny karimájú, fekete kalap, fekete hálóval, a háló sejtelmesen takarta viselője arcát, mint Marlene Dietrichnek Az óra körbejár című Hitchcock-filmben, mi vámpír-kalapnak hívtuk. A Nagy Kisasszony, Anne-Marie-Louise d’Orléans, más néven Mlle de Montpensier, IV. Henrik unokája volt, és tizenharmadik Lajos öccsének, annak az ellenszenves intrikusnak a lánya, akit Monsieur-nek nevezett az egész ország. A Kisasszony pár napos korában elvesztette az édesanyját, igazi szeretetet senkitől sem kapott, legfeljebb csak kedveskedést és gondoskodást, de neki sokáig ez is elég volt, szabadnak érezte magát, rangban az egyik első volt az országban, vagyona pedig a legnagyobb. Nagymamánk jól kiismerte magát a Bourbonok családi kapcsolataiban, könnyedén sorolta a különféle hercegek, hercegnők és királyok neveit. A szóban forgó Bourbon-lány különös lény volt, különös sorssal, mégis viszonylag kevesen emlékeztek meg róla, még Dumas sem szentelte neki valamelyik regényét, pedig a hercegnő életének egyik fontos epizódjában d’Artagnan is szerepet játszott.
a női szív anatómiája
Grafomán nagymamámat valamikor erősen foglalkoztatta ez a furcsa teremtmény. „Utolsó példány volt…” – mondta, de hogy miből volt utolsó példány, azt nem értettem. „Corneille volt a bibliája…” Ezt a tényt nagymamám határozottan felrótta a Kisasszonynak, ő a két klasszicista istenség közül az ifjabbikra, Racine-ra esküdött, mert ő tisztában volt a női szív anatómiájával, ám Corneille, unalmas iskolamester, tankölteményekkel akarta kiirtani az emberekből a szenvedélyt… – Mi az, hogy szenvedély? – provokáltam. Ida kiállt a szoba közepére, ízületi gyulladástól meggyötört ujjait összekulcsolta, átszellemülten deklamálta Phédra egyik monológját. „Hé bien! Connais donc Phèdre et toute sa fureur / J’aime!” („Ismerd hát meg Phédrát s egész félelmetes izzását / Szeretek!….”) Erélyesen dobbantott, a vallomást vakmerően világgá akarta kiáltani, de hangja elakadt, köhögés jött rá, picit fuldoklott és picit könnyezett, aztán hallgatagon állt még pár pillanatig. Nagypapám előző évben halt meg, íróasztala még érintetlen volt, ez a beszélgetés az ő egykori lakásukban hangzott el, a Felső erdősor 10-ben. Abban a magas mennyezetű szobában nagymamám még kisebbnek látszott. Valamiképpen ő is utolsó példány volt.

„Meglátjátok, egyszer majd írok valamit a Nagy Kisasszonyról… – mondogatta, csakhogy mint annyi más fogadalmát, ezt sem tartotta be, márpedig – ismerte be gondterhelten – minden be nem tartott fogadalmunkból kőszikla lesz, amit Sziszüphoszhoz hasonlóan görgetnünk kell majd a másvilágon. – Jaj, mama! – anyám irtózott az ilyen elmúlással kapcsolatos témáktól, inkább tollat, papírt tett Ida elé, kezdje el a munkát máris, vagy akár diktáljon… – Már késő… – Ida rejtélyesen ingatta a fejét. – Miért késő? – kérdeztem ostobán. Egy pillanatig csend volt, ő anyámra pillantott, aztán elmondta a bibliai mondást arról, hogy az életben minden dolognak megvan a maga ideje. – És most minek van az ideje? – kérdeztem. – Ki látta a szemüvegemet? – kérdezte ő, és egy pillanat alatt átalakult francia tanárnővé. A szemüveg egyébként az orrán volt. – Most annak van az ideje – közölte –, hogy a befejezett múlttal foglalkozzunk… – Éppen most? – sóhajtottam. Ő elszántan bólintott, és a halál angyala lábujjhegyen kiosont a szobából.

„Ezeket a memoárokat magamnak írom, ezért hát nem baj, ha a szöveg csiszolatlan és terjengős. Arra való, hogy elszórakoztasson, ha majd öreg koromban fiatalságom éveire akarok emlékezni. Egyébként egyre inkább meggyőződésem, hogy sorsunk kiszámíthatatlan és a világ megvetésre méltó. Én születésem révén, minden lehetséges földi javat elnyertem, ám valamennyi privilégium ellenére, amivel Isten megajándékozott, egész életemben boldogtalan voltam.”

Jean-Honoré Fragonard: Zenei verseny, wikipedia.com

Jean-Honoré Fragonard: Zenei verseny, wikipedia.com

Amikor Mlle de Montpensier az idézett sorokat írja, már ötvenéves elmúlt és súlyos magánélmények késztetik arra, hogy életén eltöprengjen. A mélabú egyébként nem jellemző rá, ellenkezőleg, élete nagyobb részében kifogyhatatlan derűvel korcsolyázik a vékony jégen, ha az néha beszakad alatta, nem a sötét vizekbe zuhan fuldokolva, hanem csak a prózai valóságba, ahonnan hamarosan visszatér abba a pompás díszlet-világba, amiben él, és amiben irodalmi szalon, társaság, színház, balett, pásztorjáték és dráma összecsúszik a mindennapokkal. A Kisasszony Emilie-nek képzeli magát Corneille Cinna című drámájából, („tudd meg, hogy rómait arra szánnak az égben, hogy máson úr legyen, és hogy úr nélkül éljen…” ), narcisztikus öntudattal hiszi, hogy bármit tesz, mond és gondol, abban titokzatos velejáróként már eleve nagyság rejlik.

Varázstükre azonban csalóka képet mutat, mert ezzel a rejtélyes és nehezen definiálható tulajdonsággal, a nagysággal nem áldotta meg a sors, habár komikus módon mindene nagy: rangja, vagyona, termete, orcái, orra, keze, étvágya, egészsége, optimizmusa, szórakozások iránti vágya, naivitása, hűsége, bánata, kétségbeesése és gőgje. Európában alig van olyan nőtlen vagy özvegy uralkodó, netán királyi herceg, akivel ne akarnák összeboronálni, gyerekkorában azzal a tudattal szaladgál a különféle palotákban, hogy jegyben jár apró unokaöccsével, a tizenegy évvel fiatalabb Lajossal, és majdan az ő fejére fogják helyezni a koronát, amely Franciaország királynéját illeti, a gondolattal egy ideig Mazarin is eljátszik. Később a király öccséhez, Fülöp herceghez akarják a Kisasszonyt hozzáadni, majd IV. Fülöphöz, az özvegy spanyol királyhoz, de esélyes az özvegységre váró Condé herceg is, valamint III. Ferdinánd német császár, II. János Kázmér lengyel király, II. Károly angol király, VI. Alfonz portugál király és még sok más herceg és királyi rokon.
uralkodásra vágyik
A Kisasszony minden ilyen plánumhoz jó képet vág, amikor a mélyen vallásos német császár a jelölt, változtat életmódján, lemond minden szórakozásról, néhány napra kolostorba vonul, memoárjaiban öniróniával meséli el ezt a komédiát. A kiszemelt férj külső-belső tulajdonságai egyáltalán nem érdeklik, meggyőződése, hogy abban az olümposzi magasságban, ahová rangja és származása emelte, a szerelmi házasságnak még a gondolata is nevetséges, egyszerűen uralkodásra vágyik. És telnek az évek, és különféle okok miatt mindegyik házassági terv meghiúsul, a mesebeli hercegnő hoppon marad, rejtélyes dolog ez, magyarázat nincs, hacsak az nem, hogy a Kisasszony így érzi magát a legjobban, férj nélkül, szabadon. A férjjelöltek többsége egyébként visszataszító: a német császár öreg és ronda, Condé herceg ugyan hős katona, sikeres nőcsábász, de ápolatlan, Fülöp herceg a fiúkat szereti, az angol király nyámnyila földönfutó, később le is nyakazzák, a portugál király pedig debil. Nagymamám így vonta le a konklúziót: „Bár vénlány maradt, víg élete volt.”

Víg élet, ördögöt! Naponta megjelenni a királynál, a királynénál, a király hivatalos szeretőjénél, a király új szeretőjénél, ha több van belőlük, akkor lehetőleg mindegyiknél, árnyékként követni a felséges párt, ott lenni örömben, bánatban, unalomban, a vég nélküli balett-esteken, ott lenni a bálokon, szökkenni és forogni, és szökkenés és forgás közben megöregedni és nevetségessé válni. Színházi előadásokon a vénlány rokonnak kijelölt kis sámlin kuporogni, ott lenni a szüléseknél és a haldoklók ágyánál, elmerülni az udvari intrikákban és kimaradni belőlük, tökélyre fejleszteni a pofafürdő művészetét, ha a király útra kél az országban, vele együtt utazni, fagyban és hőségben (néha egy több ezer kísérőből álló slepp tagjaként), ha úgy adódik, padláson, istállóban, barlangban aludni a földön, ebéd és vacsora nélkül, mert így alakult a helyzet, és mert őfelségét fáradtság és éhség soha nem gyötri. Ne feledd az aranyszabályt: ha nem hívtad fel magadra a király figyelmét, ha nem látja, hogy ott vagy, ha neved vagy arcod nem jegyzi meg, akkor nem is élsz, hiába vagy netán közeli rokona. „Mily nagy előny a nemesség – írja Pascal –, amely tizennyolc esztendős korában olyan helyzetbe hozza, olyan ismertté és tiszteltté teszi az egyiket, hogy azt a másik csak ötvenéves korára tudná kiérdemelni! Ami harminc fáradtság nélkül nyert esztendőt jelent.” Hűbériség, királyok, sleppek és rangok, mindezek ma is megvannak, mi változott?

Jean-Honoré Fragonard: Szerelmi vallomás , wikimedia.com

Jean-Honoré Fragonard: Szerelmi vallomás , wikimedia.com

Háromszázötven évvel ezelőtt, Montpensier kisasszonyt megrohanja a vágy, kilépni ebből a világból, átlépni egy másikba, ez a hangulat azonban csak néhány röpke pillanatig tart, naplementétől napkeltéig, álom egy utópiáról, aztán minden megy tovább, nagymamám szavajárása szerint, ahogy az élet rendje megszabja.

Ezerhatszázhatvan június elején történt az Atlanti Óceán partján fekvő Saint-Jean de Luzban. Mindenki ott volt a francia és a spanyol királyi udvarokból, a fantasztikus forgatag esküvőre gyülekezett, a huszonkét éves királyt készültek összeadni vele egyidős kuzinjával, a spanyol király lányával. Ez egyben ünnepélyes békekötés is volt, az elhúzódó spanyol-francia háború fináléja. Úgy képzelem, hogy egy különösen lágy délutánon a Nagy Kisasszony néhány órára elkülönült a sokaságtól, a parton sétálgatott, a vizet bámulta, mindig lenyűgözte a tenger látványa, bár vízre szállni óvakodott. Lement a nap, a víz felől hűvös szellő fújdogált, a tompa fényben egy halászcsónak távolodott, gazdája énekét még sokáig vitték a hullámok, bánatos dal volt, a szöveget nem lehetett érteni, a halász baszk nyelven énekelt. Úgy képzelem, hogy Montpensier hangulata is szomorkás volt, érthető, hiszen nem ő lett Franciaország királynéja, és immár harminchárom éves, és mintha folytonosan úton lenne, de nem tudná, hová tart. Amikor meghiúsul az, amire vágytunk, amikor végérvényesen nem teljesül be, amiről álmodoztunk, megjelennek a három királyok: a mélabú, a csend és a pislákoló remény, mondogatta a nagymamám. Montpensier kisasszony hallgatag volt aznap a vacsoránál, hamar visszavonult, keveset aludt, napkelte előtt ébredt, asztalhoz ült, és reggelig megírta híres levelét, amelyben megfogalmazta a tizenhetedik század egyik legnaivabb utópiáját. Miután rányomta pompás pecsétjét, már újra derűs volt és tettre kész.
egy tartalmas beszélgetés
A levél Mme de Motteville-nek szól, aki a király anyjának, Ausztriai Annának legkedvesebb udvarhölgye, értékes memoárok írója maga is. A Nagy Kisasszony egy diskurzusra hivatkozik, aminek nemrég fültanúja volt, Mme de Motville arról beszélt, hogy minden ember életében eljöhet a pillanat, amikor búcsút kíván mondani az udvarnak, vagy általában a nagyvilágnak, és csendes visszavonultságban kívánja leélni további napjait, olyanok társaságában, akiknek elképzelései és élettapasztalatai hasonlóak. Oh igen, írja levelében a Kisasszony, van-e szerencsésebb életforma, mint amikor az önkéntes magány és a társas együttlét úgy váltakoznak, mint a dagály és az apály? Ám vigyázat: csak nők vegyenek részt a nagy kalandban, férjezetlenek vagy özvegyek, akik nyugalomra, műveltségre, hasznos mulatságokra vágynak, és leszámoltak a külső világ hívságaival. Férfiak jelenléte zűrzavar, kusza érzelmek és viszályok forrása volna, el tőlük, minél messzebbre, el az udvartól, a nagyvilágtól, egy szép természeti helyre a Szajna vagy a Loire partjára, ahol erdők, mezők, hegyek és patakok várnak rád. Építtesd fel a házad, egyszerű, kényelmes hajlékot, csináltass árnyas, széles utakat, szegélyezzék bokrok és virágok, a kertedben ültess gyümölcsfákat, termelj mézet, készíts lekvárt. (Montpensier lekvár-függő, emlékirataiban olykor visszaréved egy-egy kiemelkedő lekvár-lakomára.) A házak egymástól kellő távolságra épüljenek, hogy a magányhoz való joga mindenkinek tiszteletben tartassék. Lesznek, akik tevékeny életet akarnak majd élni, szépítik a házukat, kertészkednek, festenek, rajzolnak, írogatnak, míg mások társalgással múlatják az időt. „Hisz nincs is a társalgásnál nagyobb gyönyörűség. Sőt, talán ez az életben az egyetlen gyönyörűség! Vajon mi más van a világon, ami felér egy tartalmas beszélgetéssel?” Szegény, szegény dumahercegnő. Aki nem tud hallgatni, beszélni sem tud, mondogatta Ida, ha túl sokat járt a szánk.

Jean-Honoré Fragonard: Hinta, wikipedia.com

Jean-Honoré Fragonard: Hinta, wikipedia.com

Azért sajnálatról nincs szó. Emlékiratai első részében Montpensier naivul csodálja önmagát, amiért addigi életében még sohasem unatkozott, távol az udvartól, a száműzetésben is jól mulatott. És ami még csodálatraméltóbb: a király esküvője előtt nyolc évvel, huszonöt éves korában, néhány napig az ő kezében nyugodott Franciaország sorsa, abszolút hatalommal rendelkezett, dicsőség, fény, bámulat, minden az övé volt, ó azok a szép napok! Emlékirataiban az esemény legapróbb részleteit is rögzíti, a szóáradatból alig lehet kihámozni a lényeget. La Rochefoucauld-nak igaza van: „Önmagunkról oly roppant élvezettel szoktunk beszélni, hogy joggal tarthatunk attól, az élvezetből hallgatóinknak semmi sem jut.” A másik táborhoz tartozó Madame de Motteville memoárjai, és a nagymamám szavai azonban szerencsére rendet raknak a zűrzavarban.

A Fronde (parittyázók mozgalma) idején történt mindez. A mozgalom ezerhatszáznegyvennyolcban indult el, főnemesi és polgári ellenállásnak indult Mazarin túlhatalmával szemben, és öt évig tartó polgárháborúvá fajult, amihez a Monsieur, azaz a Kisasszony apja is csatlakozott a lázadók oldalán. A harmincéves háború éppen csak véget ért, és ahelyett, hogy lenyugodtak volna a fegyverek, az öldöklés folytatódott. A konfliktus kiéleződéséhez némely szépasszony intrikája is hozzájárult, akárcsak egy Dumas regényben, talán ezért is jellemző erre a keserves korszakra a kettősség, hogy részben gáláns operett háborúskodás folyt, részben véres polgárháború, ám közben egyik táborban sem szűntek meg a bálok, balettek, színielőadások. Az udvar a németek segítségét kérte, a Fronde a spanyolokhoz fordult, Mazarin két éven át emigrációból irányította a Saint Germainbe menekült királyi udvar harcát, miközben ügynökei az ellentábor minden megmozdulásáról tájékoztatták. „Az elszabadult karneváli mulatságokról nem is érdemes szólnom – írja például az egyik besúgó –, jellegük és tartalmuk a Nagy Kisasszony könnyelműségét és állhatatlanságát tükrözik. Hol mérsékelten és Eminenciád érdekeit szolgálva nyilatkozik meg, hol éppen ellenkezőleg. A Kisasszony marionett játékosokat hívott, az egyik bábu Eminenciádat alakította. Szellemtelen tákolmány volt a darab, melyben a Monsieur-t, a Kisasszony apját is kifigurázták. A hírek szerint ez alkalommal a hölgyek éppen úgy lerészegedtek, mint a férfiak, és rangjukhoz és nemükhöz nem méltó módon szóltak a Királyné őfelségéről és Eminenciádról.”
ijesztő történetek keringenek
A polgárháború negyedik évében Mazarin visszatér önkéntes száműzetéséből, csatlakozik a Blois-ban tartózkodó királyi udvarhoz, és az uralkodó társaságában (a jövendő Napkirály akkor tizennégy éves) be akar vonulni Orléans városába. A magisztrátus urai kétségbeesnek, ijesztő történetek keringenek arról, hogy a királyhű seregek milyen kíméletlenül fosztogatnak ott, ahol megjelennek. Orléans egyébként a Kisasszony apjának birtokaihoz tartozik, az ő dolga meggyőzni a város vezetőit, hogy a kapukat zárva kell tartani az ellenfél előtt. Ám ez a gyáva és alamuszi ember már érzi, hogy a Fronde vesztésre áll, ezért a küldetést rálőcsöli a lányára.

És elkezdődik a hősi eposz, ismét egy Szűz lép fel a történelem színpadára, hogy megostromolja Orléans városát, bár a hangok, amelyeket e kései utód hall, nem szentek hangjai, csak a kibicek és a saját belső hangja, mohó susogások arról, hogy lám, most bebizonyíthatja, hogy uralkodásra termett! Ebben a kellemes önbizalmi állapotban a Szűznek ostoba ötlete támad, dölyfös levelet küld az ellentáborba, amelyben ugyan jó szándékáról biztosítja a címzetteket, Mazarint azonban gátlástalanul megfenyegeti és felszólítja a királyi családot, vegyék végre tudomásul, hogy egyedül ő méltó arra, hogy Franciaország királynéja legyen. A levél hatástalan, az udvar a vállát vonogatja, amikor azonban kiderül, hogy a nekik szánt orléans-i élelmiszercsomagból a Kisasszony személyesen emelte ki a gondosan összeválogatott rókagombákat azzal a jelszóval, hogy „ezek túl szépek, ne egyen belőlük a bíboros!”, fellobban Ausztriai Anna haragja. Voltaképpen a gomba-ügy fosztja meg a Kisasszonyt egyszer és mindenkorra a francia koronától, a világtörténelmet meg talán valamilyen nagyszerű fordulattól, vagy előre nem látható katasztrófától, amit ő idézett volna elő. „Az a heves és ingerlékeny temperamentum, ami mindig spontán és meggondolatlan cselekedetekre serkentette, általában kudarcra ítélte legnagyszerűbb terveit is” – írta róla Madame de Motteville. Általában. De ennek az ezerhatszázötvenkettes évnek a tavaszán, az említett levelet kivéve minden sikerül, amihez a Kisasszony hozzáfog.

Jean-Honoré Fragonard: A levél, wikipedia.com

Jean-Honoré Fragonard: A levél, wikipedia.com

A vacsoraasztal maradványainál ülünk. Nagymamánk szemléltetve oktat. Tesz-vesz, mesél, gyors, mint a gondolat. „Legyen ez a gyümölcsöstál Orléans városa.” Leveszi a nyakáról a lila bársonyszalagot, a gyümölcsöstál mellé rakja. „Ez a Loire. Rajta csónakok.” A szalagra néhány dióhéjat helyez. „Hol vannak a fogpiszkálók?” Néhány fogpiszkálót beledob a dióhéjakba, a többit kiszórja a lila szalag mellé. „Íme a nép. A nép horgászik, kereskedik, sétál a folyó partján. Adjátok ide a sakkot. Legyen a fehér királynő a Kisasszony. Amazonnak öltözött, lóháton jön. Katonák kísérik és néhány hölgy, ők távolabb várnak a parancsaira.” Az egyik könyvespolcra mutat, ahol glédában állnak az aranycirádás klasszikusok. „A Kisasszony leugrik a lováról. Két kapitány követi, két gróf.” Nagymamánk kezében két fehér futár. A királynővel megkopogtatja a levesestálat. „A Kisasszony bekopog a város főkapuján. Csak egy keskeny ablak nyílik ki, az őr közli, hogy senki sem léphet be a városba, a királyt sem engedik be.” A Kisasszony lesétál a partra. Nagymamánk még valami zagyva dolgot manipulál a fogpiszkálókkal, de azután a szemléltetést abbahagyja, a szapora beszédet és lassabb mozdulatokat nem tudja koordinálni. „A nép felismeri a Kisasszonyt. Éljenzés, ujjongás, a levegőbe dobálják a sapkájukat, kiskorától imádják. Általában retteg a víztől, de most bátran beül a halászokhoz a csónakba, a város körül keringenek, észrevesznek egy őrizetlen kaput a várost védő falban, meredek parton kell felkapaszkodni, sebaj, a talaj csúszós, a grófok, akik kísérik, segíteni akarnak, de nincs rájuk szükség, a Kisasszony egyedül is felér, a nép tapsol, hé, hadd halljam, tapsoljatok!” Nem tapsolunk, unjuk. Unalmunkban kenyérbélből szobrocskákat gyártunk. „A kaput két vaspánt védi, a halászok nem tudják leszerelni, kénytelenek betörni, a kapu körül lópiszok, az egyik gróf a karjába kapja a Kisasszonyt, a kialakított réshez viszi, ’ez immár történelmi lyuk, önök egész életükben büszkék lesznek arra, hogy engem átsegítettek ezen a lyukon’, jövendöli Montpensier, és busás borravalót ad a csónakosoknak, azután hipp-hopp átmászik, íme benn van a városban, a nép ujjong, az emberek összefutnak, a Kisasszonyt egy székre ültetik, a széket levegőbe emelik, hurcolják, a kezét csókolgatják, áldást mondanak rá, ő mámoros az örömtől, úgy érzi, repül, tovább, tovább, még feljebb, egészen a Napig, nevet, nem tudja abbahagyni a nevetést, úgy érzi, álmodik, ám ebben a mámoros álomban is diplomatikusan teljesíti, amivel megbízták, a magisztrátus úgy dönt, zárva tartják Orléans kapuit a király és a bíboros előtt. Voilà! Ezerhatszázötvenkettő március huszonhét. Másodszor fordul elő a francia történelemben, hogy egy fiatal nő sikerrel beveszi Orléans városát!”
mesélj tovább
Nagymamánk ránk néz, legyint. „Hisz ti nem is figyeltetek.” De figyeltünk, mondjuk, és kérleljük, hogy mesélje tovább, mindent inkább, mint mosogatni a konyhában, Ida nem hisz nekünk, azt mondja, hogy hipokriták, csalárdak és hazugok vagyunk, mindig ezt mondja, ha nem hisz nekünk, hypocrite, fausse et menteuse, szemünk se rebben, „mesélj tovább”, unszoljuk kitartóan, mert tudjuk, úgyis ezt várja.

A lényeg: három hónappal később a harcok már behúzódnak Párizsba és környékére, kegyetlen, véres harc ez (La Rochefoucauld is súlyosan megsebesül), Montpensier kisasszony mindenütt ott van, ahol lelkesíteni kell a polgárokat vagy az egymással vitatkozó csoportokat békíteni, most is helytáll immorális apja helyett. Szerepe legendás: ezerhatszázötvenkettő július másodikán a Faubourg Saint Antoine-nál folyó ádáz csatában sok katona életét megmenti azok közül, akik a Fronde oldalán állnak. Kinyittatja a legközelebbi városkaput, a Porte Saint-Antoine-t, hogy a megvert hadvezér, Condé herceg és csapata a túlerőben lévő ellenség elől bemenekülhessen a városba, egyúttal kiadja a parancsot, igen, igen, személyesen ő parancsolja meg, hogy a Bastille ágyúi a király csapataira lőjenek, egyszer, kétszer, egyes szemtanúk szerint tízszer is, de van, aki szerint egyszer sem.

Jean-Honoré Fragonard: Tájkép juhásszal és juhokkal, wikipedia.com

Jean-Honoré Fragonard: Tájkép juhásszal és juhokkal, wikipedia.com

Mazarin egy nappal később írott levelében, amit Caen város kormányzójának küld el, az ágyúkról nem emlékezik meg, a Kisasszonyról azonban igen. „Tudatom önnel, hogy a hercegek tábora már összeomlott volna, ha az orleans-i herceg, valamint leánya, a Grande Mademoiselle és Beaufort úr nem biztatják fel az utca népét, hogy a Faubourg Saint-Antoine kapuit megnyissák a megvert sereg előtt.” Montpensier memoárjaiban az ágyúlövések témáját némileg elködösíti, pedig történelmi tény, hogy ott állt a Bastille tetején, szétnézett, döntött, parancsot adott, azokban a percekben élet-halál úrnője volt.

A Fronde bukása után öt évre száműzik, Saint-Fargeau-i kastélyába vonul vissza nagyszámú kíséretével, romkastély, se ablaka, se ajtaja, még falai is alig vannak, egy napon át zokog, jajgat, sikoltozik, másnap talpra áll, harmadnap megkezdődnek a munkálatok, a kényszerlakhely mesebeli kastéllyá alakul, örökké tele vendégekkel, a Kisasszony sétál, lovagol, színtársulatokat hív meg, hat hegedűsből álló zenekarát hallgatja, levelezget, rászokik az olvasásra, a magvas társalgásra, és ami a legfőbb: az írásra is, meséket, értekezéseket, fantasztikus-parodisztikus műveket alkot, és belefog felbecsülhetetlen értékű emlékirataiba. Születésétől körülbelül hatvanéves koráig rögzíti az udvari élet számtalan apró-cseprő eseményét, ezernyi beszélgetés-töredéket, mindazt, ami vele történt vagy aminek tanúja volt, naivul, leplezetlenül, a kor foglalatát adva ezzel, mint Hamlet színészei. Ez a nyolc kötetnyi írás talán hitelesebb és jelentékenyebb, mint Saint-Simon vagy Voltaire művei az érintett évtizedekről.
láthatatlan sérülések
És most itt vagyunk megint, Saint-Jean de Luzban, azon az ezerhatszázhatvanas júniusi hajnalon, amikor a király házasodni készül, Montpensier-nek meg mindenféle házassági tervtől elment a kedve és egy utópiáról álmodozik, egy csodálatos természeti helyről, ahol egyedül álló nők tartalmas életet élhetnének. Egy pillanatra leteszi a tollat, az asztalán sárga virágokkal teli váza, a virágoknak nincs illatuk, de a színük nagyon kellemes a szemnek, a Kisasszony a virágok és a fák szerelmese, ezt a fajtát is jól ismeri, hegyi árnika, gyógyítja a sérüléseket, de a láthatatlan sérülésekkel mi a helyzet? A mélabú éppen csak megérinti, máris tovább tervezget: „Vajon mi az, ami felér egy tartalmas beszélgetéssel? Esetleg még az olvasás.” Mindenkinek legyen meg a maga könyvtára, és aztán csereberéljék a könyveket, rendeljenek meg minden új művet, aki először jut egy újdonsághoz, az ossza meg a példányt a többiekkel, a fontos munkákat pedig vitassák meg. Tódulnak a gondolatok és az ötletek. A táncnak, testmozgásnak, zenélésnek is fontos szerepet szán. A pásztorjátékokat sem ellenzi, azzal a feltétellel, hogy a szerelmes szerepeket mellőzik. A külvilággal nem kell megszakítani a kapcsolatot, bármelyik hölgy bármikor ellátogathat az udvarba vagy bárhová, ha kedve tartja, olyankor alkalmazkodjék az ottani légkörhöz, ne akarjon különbözni a többségtől, ne fitogtassa új életének szokásait és filozófiáját, nevetségessé válna, ha ezt tenné. Bölcs szavak, és a Kisasszonyra általában nem jellemző arányérzék. Az utópia még hónapokig nem kerül le a napirendről, a két írogató hölgy, Montpensier és Mme de Motteville levélben cserél továbbra is eszmét, utóbbi helyteleníti a férfiak kizárását a projektből, a Kisasszony nem enged, vitatkoznak, érvelnek. A magányos hölgyek békés ligetének illúziója lassan elszáll, a boldogtalanság ott marad, ám az elmaradhatatlan La Rochefoucauld-nak erre is van egy maximája: eszerint már az is boldogság, ha tudjuk, mennyire vagyunk boldogtalanok.

Jean-Honoré Fragonard: Szembekötősdi, wikipedia. com

Jean-Honoré Fragonard: Szembekötősdi, wikipedia.com

Tíz év múlva Mme de Sévigné ezt írja egy rokonának: „Én most önnek a valaha történt legmegdöbbentőbb, legmeglepőbb, legcsodálatosabb, legvarázslatosabb, legdiadalmasabb, legszédítőbb, leghallatlanabb, legkülönösebb, legrendkívülibb, leghihetetlenebb, legváratlanabb, legnagyobb, legkisebb, legritkább, legszokványosabb, legfeltűnőbb, legtitkosabb dolgot fogom elmesélni; a legfényesebbet, a leginkább irigylésre méltót. Szóval egy dolgot (…), amit nem lehet elhinni Párizsban, hát akkor hogyan lehetne Lyonban elhinni? (…) egy dolgot, ami vasárnap fog megtörténni, egy dolgot, ami hétfőn nem fog megtörténni. Nem tudom magam rászánni, hogy eláruljam, mi az a dolog, találja ki ön, vagy szabad a gazda? Na jó, hát akkor elmondom…”
szíve megdermedt a félelemtől
Nagymamám leteszi a könyvet. – Meg kell hagyni, vicces szöveg. Ezek az írogató hölgyek néha igazán viccesek. – A szomszéd szobában szüleim és a házmester suttognak, arról tárgyalnak, hogy az éjjel elvitték az egyik szomszédunkat, Szerdahelyi urat, senki sem tudja, hogy miért vitték el, ő is vicces ember, néha megállít a lépcsőházban és felszólít, mondjam utána, hogy „egy icike-picike pocok pocakon pöckölt egy másik icike-picike pockot stb…”, én belebotlok a szövegbe, ő meg nevet, nagy sárga fogai vannak. Azok az illetők már többször voltak itt, mondja a házmester, hosszasan nézegették a lakók könyvét, kérdéseket tettek fel, nagyon érdekelte őket, hogy miért van a nővérem Párizsban. Ezerkilencszázötven január eleje van. Félek. Ez homályos félelem, bűntudattal jár, lehet, hogy elkövettem valamit, de mikor, de mit? Kafkáról még nem hallottam. Irigylem ezeket az írogató hölgyeket, az ő idejükben nem tartották nyilván a lakókat, legalábbis ezt hiszem. Később majd olvasni fogok a perről, amit Fouquet ellen, tizennegyedik Lajos mesés vagyont felhalmozó pénzügyminisztere ellen indítottak, részben koholt vádak alapján. A barátai és pártfogoltjai lába alatt akkor megingott a talaj, és sok hölgy szíve megdermedt a félelemtől, mert Fouquet elszánt nőcsábász volt, és a gyöngéd levélkék, amelyeket gondosan megőrzött, a király asztalán landoltak. Sévigné asszony is pánikba esett, az ő hivatalos ügyekben írt levelei is benn voltak abban a mappában, ráadásul jóbarátságot tartott fenn a nagyemberrel, bár udvarlását elutasította. De szerencséje volt, néhány barátja ügyelt a jó hírére, feddhetetlenségét a király és a közvélemény is elismerte. A régi századokban mintha a jóbarátok jobb barátok lettek volna.
Nagymamám megköszörüli a torkát, tovább olvas, Mme de Sévigné még hülyéskedik egy kicsit, aztán nagy körülményesen kiböki a szenzációs hírt, hogy vasárnap a Louvre-ban negyedik Henrik unokáját, a negyvenhárom éves Nagy Kisasszonyt, a király engedélyével feleségül veszi egy hét évvel fiatalabb dragonyos ezredes, a neve Lauzun.

– Lauzun? Ki az a Lauzun? – lép be anyám a szobába.

Aznap már nem beszélünk tovább a Kisasszonyról és Lauzunról, a külső események túlságosan lekötik figyelmünket. Jön az új év, a január gonosz hónap, a nagymamámnak megártanak az arany injekciók, amelyekkel az ízületeit kezelik, lázas lesz, tüdőgyulladást kap. „Ah, és oh, a márkinőnek még a gyógyszere is aranyból van!”, ugratjuk. Január végén hal meg. Már nekem is unokáim vannak, amikor egy könyvben véletlenül találkozom Lauzun nevével.

Ki az a Lauzun?

Antonin Nompar de Caumont Lauzun (1633–1723), Voltaire is említi, Saint Simon is hosszan ír róla, Paul de Musset, a nagy Musset testvére regényben örökíti meg, egy J. Barbey d’Aurevilly nevű, ugyancsak tizenkilencedik századi francia író dandyzmusról szóló könyvének egyik főalakjává teszi, azt állítván, hogy Lauzun több mint kétszáz évvel megelőzte a dandyzmus korát.

Gascogne-i, állítólag márki, a testőrség parancsnoka, a Kisasszonynak csak a válláig ér, nem jóképű, de vonzó, nem művelt, de éles eszű, választékos és rossz modorú, elegáns és elhanyagolt, ilyen is, olyan is, tettei kiszámíthatatlanok, gondolkodása megfejthetetlen, érzelmei, ha egyáltalán vannak érzelmei, talányosak. Ahogy Pascal mondaná, sem nem angyal, sem nem állat. Ahogy Pascal mondaná, az emberekkel való bánásmódjában az ellentmondás elvét követi, aki kérkedik, azt megalázza, aki megalázkodik, azt dicséri, az állandó kontradikcióval összetöri a vele szembenállót, amíg az illető érthetetlen szörnynek nem deklarálja magát.

Jean-Honoré Fragonard: A szerelmeslevél, wikipedia.com

Jean-Honoré Fragonard: A szerelmeslevél, wikipedia.com

A király egy szalonban ismeri meg, rögtön az udvarba hívja, megkedveli, a tüzérség parancsnokának akarja kinevezni, ez még csak szándék, amikor Lauzun már elhenceg vele, a király mérgében visszavonja a kinevezést, a kis gascogne-i ember dühében kettétöri a kardját és őfelsége lábai elé hajítja a darabokat. A Bastille-ba zárják. A király azonban nehezen nélkülözi a társaságát, néhány nap múlva megbocsát, Lauzun sérthetetlennek érzi magát. A nők odavannak érte, egyszerre több szeretője van, gáláns tréfamester és brutális vadember, ő az a csodabogár, aki egy nap, hegyes cipősarokkal beletapos egy királyi hercegnő kifordított tenyerébe, többé-kevésbé udvarlási szándékból, ő az az eszelős, aki miután az uralkodó barátnőjének, Montespan asszonynak a pártfogását kérte egy számára fontos ügyben, a hölgy ágya alá bújva hallgatja ki, hogyan tolmácsolja a kérést szerelmeskedés közben a Madame a királynak.

„Mindenben különleges volt – írja emlékirataiban Montpensier. – Szerettem beszélgetni vele, szellemesen nyilatkozott, bármiről volt szó. Érdekelt a személye, észrevettem, hogy kevés emberrel áll szóba, keresnem kellett az alkalmakat, hogy találkozzunk, ha nem volt a királyné szobájában, ha nem volt a parkban vagy másutt, életemben először rám szakadt az unalom. Türelmetlen lettem, csak az ő társaságát tudtam elviselni, kétségbeejtett a világ.”

Írt-e valaha írogató hölgy naivabban az érzéseiről? Szegény Kisasszony, rémülten néz a tükörbe: ki vagyok, mi vagyok?

„Bár kivételes sorsom volt, most változásra vágytam: egyszerre kedvem támadt férjhez menni. Másnak nem beszéltem erről, magamban spekuláltam, azt mondtam magamnak, hogy ez nem lehet csak kósza gondolat, biztosan oka van annak, hogy eszembe jutott, de hogy miféle ok, arra nem találtam választ. Kutattam, töprengtem, hiába. Néhány nyugtalan nap után rádöbbentem, hogy Lauzun úr az, akit szeretek, Lauzun úr az, aki befészkelte magát a szívembe, Lauzun úrra tekintek úgy, mint a legbecsületesebb, legrokonszenvesebb férfiúra a világon, a teljes boldogsághoz csak olyan férj hiányzik nekem, mint ő. Nekem sohasem volt igazi barátom. Egyszer az életben hadd ízleljem meg én is annak az édességét, hogy valaki szeret engem, hogy van egy férfi, aki megérdemli, hogy én is szeressem.”
felhőtlen boldogság
Ezek már nem egy Corneille-hősnő szavai, ez a való élet, ami lassan pánikhoz hasonlít. A Kisasszony túlságosan jól őrzi a titkát, senki sem sejti, mi gyötri, senki sem akad a közelében, aki figyelmeztetné, hogy vigyázzon, felfalják. Lauzun két évig főzi őt lassú tűzön, míg végül a Kisasszony nem bírja tovább, egy iskoláslány körülményességével ő kéri meg a férfi kezét. Lauzun higgadtan fogadja a vallomást, szerelemről nem beszél, gyöngédséget nem mutat, nagylelkűen felajánlja, hogy a Kisasszony bármikor meggondolhatja magát, akár az oltár előtt is. „Hisz ön nem szeret engem…”, fakad sírva Montpensier. Az igazság pillanata. Valóban csak egy pillanat. Lauzun kijelenti, hogy érzelmekről csak az esküvő után hajlandó beszélni. És a bátor nő, aki minden lelkifurdalás nélkül lövetett a király csapataira, ebbe a nevetséges magyarázatba félénken belenyugszik és átadja magát a felhőtlen boldogságnak. Három felejthetetlen nap következik, a királyi család döbbent asszisztálása mellett az egész udvar gratulál, villámgyorsan elterjed a szenzáció híre. Ezerhatszázhetven nyara van, Buda még a törökök kezén, a Wesselényi-féle összeesküvés elbukott, Bécs koncepciós pereket indít a résztvevők ellen, Párizsban, a Luxemburg palotában, a Kisasszony a gratulálókat fogadja, özönlenek a jókívánságok, a szédület még örvénylőbb, mint amikor Orléans lakosai ünnepelték, róla beszél az egész ország.

Jean-Honoré Fragonard: A szerelem kibontakozása: a találka, wikipedia.com

Jean-Honoré Fragonard: A szerelem kibontakozása: a találka, wikipedia.com

„Mindaz, ami a következő három nap alatt történt (miután a király megadta a házassági engedélyt), és mindaz, ami ügyünkről elhangzott, olyan kellemes időszak volt számomra, hogy valahányszor eszembe jut, azt kívánom, bár tartana még, bár örökké átélhetném. Újra és újra elmesélem magamnak ennek az időszaknak az eseményeit, mint életem legboldogabb perceit.” A negyedik napon a király, a Bourbon család reputációját féltve és rosszakarók hatása alatt, egyszer és mindenkorra visszavonja a házasság engedélyezését. A pillanatot érdemes megörökíteni: őfelsége kimondja a verdiktet, a Kisasszony sikoltozik, zokog, Lauzun fegyelmezetten áll, egy szót sem szól, a király átöleli a Kisasszonyt, arcát arcához szorítja, bűntudatosan nyugtatgatja, kis puszikat ad neki, „felséged úgy tesz, mint a majmok, akik simogatva fojtják meg a kölykeiket…” – mondja szegény megalázott menyasszony. Barbey d’Aurevilly szerint ez a megjegyzés gyilkosabb, mint a Bastille-ról leadott ágyúlövések.
mindennap egy késdöfés
A Kisasszony sokáig sikoltozik, zokog. Hogy akkor házasodnak-e össze titokban, vagy később, vagy soha, nem tudni, mindenki mást mond és mást ír, ő meg emlékirataiban nem említi többé a házasságot. A csalódott Lauzun a kiszámíthatatlan viselkedés teljes skáláját játssza végig, féktelen, dorbézoló, sértett, gyöngéd, durva, hűtlen, hazug, csapodár, katonai kötelességeit megszegi, példás magatartással tüntet, mindennap egy késdöfés a Kisasszony szívébe, de ő, szegény, még mindig szereti, La Rochefoucauld-nak van igaza: a szerelem örömét az adja, hogy az ember szerethet valakit, boldoggá a saját szenvedélye teszi, és nem az, amit a másikban ébreszt. Egy nap tisztázatlan okokból, legfőképpen a király szeszélyéből Lauzunt letartóztatják, jóismerősünk, d’Artagnan kíséri az ország legszigorúbb börtönébe, Pignerolba, ahol Fouquet is raboskodik. Ítélet nincs, vád sincs, a Kisasszony nem mer a királyhoz fordulni, nehogy ingerelje, szándékosan jókedvűnek tetteti magát, szimbolikus gesztusokat tesz, sokértelmű dolgokat mond, ez a paranoia egy fajtája, azt reméli, hogy a király megérti a számtalan titkos üzenetet, fáradozása azonban csak pengő érc és zengő cimbalom, XIV. Lajos nem reagál.

Lauzun tíz évig raboskodik, Montpensier ötvenöt éves, mire viszontlátja a szeretett férfit, szabadulásának nagy ára van, egy csúnya alku: az óriási vagyont, amit a házassági szerződésben a menyasszony jövendő férjének adományozott, a király és Mme de Montespan egyik fiára kell átruházni. A Kisasszony hiába kárpótolja Lauzunt több birtokkal is, az elvesztett javakhoz képest ez semmiség, a sértett kis gascogne-i dühösen csapkod, még bolondabbul viselkedik, mint azelőtt, a Kisasszony élete folytonos megaláztatás, csatározás és bánat, két évi kínlódás után végre elszánja magát, kirúgja Lauzunt. Ez utóbbiról egy ideig nem hallani, de később még kalandos életpályát fut be, egészen kilencvenéves koráig, „még álomban sem volna szabad mindazt átélni, amit Lauzun a valóságban átélt…”, mondja La Bruyère.

Jean-Honoré Fragonard: Szembekötősdi, wikipedia.com

Jean-Honoré Fragonard: Szembekötősdi, wikipedia.com

„Nézd”, mutatott a nagymamám egy albumot, ezerkilencszázötvenben, amikor már ágynak dőlt. „Ez ő. A Nagy Kisasszony. Minerva-jelmez van rajta, biztosan egy baletthez öltözött.” Néztem. A fején sisak, a sisakon tollak, egyébként semmi különös. Ezek a nők, ez a sok Madame és Mademoiselle, akkoriban mind egyforma volt, ugyanolyan frizura, fejdísz, ruha, dekoltázs. „A tekintetét nézd!” A tekintetét néztem. Mit mondjak a tekintetéről? „Nem látod?” „Mit nem látok?” „A tekintete élénk és mohó” – mondta a nagymamám. „És akkor mi van?” – érdeklődtem. „Jó, ha tudod. Élénk és mohó.” „Élénk és mohó. Most már tudom” – válaszoltam.

felső kép | Jean-Honoré Fragonard: A lopott csók, wikipedia.com