Bíró Zsuzsa

CSÁSZÁRI LAKOMA

2012 július

CSÁSZÁRI LAKOMA

 A gyerek a Vérhalom téren egy padon ül a nagyapjával, kettőjük között kockás kendőn két pohár, két szalvéta, egy üveg Császár márkájú sör, császárzsemle és császárhús. Császári lakoma, mondja elégedetten az öregúr. Nem mintha nosztalgiával gondolna a császárság korszakára, ó, dehogy!

Bár Bécsben született, Ferenc József uralkodásának tizedik évében, és iskolába is ott járt, egyetemen is ott tanult, a Monarchia látszat-nagysága sohasem szédítette meg, a Habsburg Birodalmat an sich a történelem perverz tréfájának tartotta, harminc éven át volt hűséges olvasója Karl Kraus lapjának, a Fackelneka középszerűség átkáról beszélt, amely az egész Birodalmat sújtja, fiatal korában csak kevés embernek kegyelmezett meg, köztük volt Klimt, a cseh származású festőművész, vagy Mahler, a cseh-zsidó zenész, talán még az őrültnek tartott Kokoschka is.

A nagyapa akkoriban nyughatatlan Don Juan hírében állt, és minden másban is azt kereste, ami sokféle és változatos, egyszerre fújt hideget és meleget.

délceg szoknyavadász

Egy tavaszi napon aztán megpillantott a szélfútta pesti Duna-parton egy lányt, amint nevetve szalad aprócska kalapja után, a hölgyecskének kócos, vörös haja volt; akkor megállt a pillanat, és a délceg szoknyavadász önként adta át magát az állandóság zsarnokságának.

Menyasszonya kedvéért áttelepül a magyar fővárosba, a pesti német tannyelvű gimnáziumban oktat matematikát, kényelmes megoldás, magyarnak érezheti magát, korszerűtlen csodálattal beszélhet Kossuthról, bár éppen csak töri a honi nyelvet. Bartókért is rajong, jelen van minden hangversenyén, és Adyt próbálja németre fordítani, ám ezt hosszú ideig tartó erőfeszítés után feladja, a Disznófejű Nagyúr kifogott rajta, magyarázza csüggedten. A tétlenséget nyugdíjasként sem ismeri, azt állítja, csalódott a matematikában, Szent Ágostont idézi, e kora középkori bölcs szerint a matematikusok szövetséget kötöttek az ördöggel, hogy az embereket a Pokolhoz láncolják. Az öregúr sajátos eszmerendszerében a Pokol a körülöttünk lévő valóság, ami ellen kizárólag a gondolkodás ad oltalmat. Ahogy telik-múlik az idő, véleményei és érzelmei kusza szövevényében egyre kevesebb a logika és egyre nehezebb az eligazodás, családjában már senki sem akarja őt megérteni, kritikátlanul imádják.

Tony Chau, flickr.com

Tony Chau, flickr.com

Újabban, ha elfárad, számmisztikával is eljátszogat, az ilyesmi mindig háborúk idején jön divatba, mint a szellemidézés vagy a jóslás. Ő most nyolcvanhat éves, add össze a nyolcast és a hatost, tizennégyet, azaz kétszer hetet kapsz. A kisfiú hétéves múlt. Az időpont ezerkilencszáznegyven, július hetedike, ha az alkotó részeket egyenként összeadjuk (1-9-4-0-7-7) akkor huszonnyolcat kapunk, vagyis az eredmény négyszer hét lesz. A hetes transzcendens szám. Hippokratész szerint a betegségeket uralja és mindent, ami a testben a pusztulással kapcsolatos. Együtt pusztulok a világgal… – gondolja mélabúsan az öregúr, aki az Anschluss óta már minden szörnyűségre felkészült.

A zsemle ropogós, a császárhús vajpuha, az öreg ugyan diétán van, de szerdánként a Vérhalom téren felrúgja a tilalmakat. Kein Wort! – figyelmezteti a kisfiút, egy szót se otthon a titkos lakomáról, kein Wort! – mondja boldogan a gyerek.

A hallgatásnak ára van: ő is kap egy fél pohár sört. Süt a nap, de ők árnyékban ülnek, sötétzöld lombok védelmében. Arrébb egy félbehagyott homokvár árválkodik, mellette gazdátlan piros vödör és lapát, a fejük fölött trillázik egy madár, szemben a rózsaágyás illatozik…

Trick. Csalás.

Múlt héten békésen üldögéltek itt, egyszerre csak megszólalt a gyerek, fejetlen vitézekről mesélt, akiket ide temettek el, éppen ide, talán éppen a pad alá, amin ültek, a tanító mesélte ezt az osztálynak, amikor a környéken kirándultak, ezért is Vérhalom a hely neve… Feltámadáskor majd visszanő a fejük a nyakukra…

valamikor vérpatak csordogált

– Blődsinn… – mondta dühösen az öregúr, mire a gyerek sírva fakadt, alig tudta megvigasztalni. De azért utánanézett a dolognak az egyetemi könyvtárban, és megdöbbenve vette tudomásul, hogy a dús természet, a fű, a virág, a juhar, a kőris, az akác, a gesztenye és a tölgy csak díszletként szolgál errefelé, a föld mélyében valamikor vérpatak csordogált, és fej nélküli hősök hevertek, talán most is heverészik ott még néhány. A Vérhalom amolyan ideiglenes temető volt, raktár, ahonnan más temetők felé vitt az út. Sok tetem volt. Köztük Hédervári Kont István és bajtársai, akik ezerháromszáznyolcvannyolcban Luxemburgi Zsigmond ellen lázadtak fel. (Harminc nemes Budára tart / Szabad halálra kész; / Harminc nemes bajtárs előtt / Kont, a kemény vitéz…) Az öregúr nem ismerte Garay János versét, Hunyadi László történetével azonban tisztában volt, a róla szóló operát kimondottan kedvelte, és roppant felzaklatónak találta, hogy miután szegény fiút ezernégyszázötvenhétben lefejezték, ideiglenesen itt temették el, talán éppen a pad alá, ahol most ő üldögél, hogy aztán innen vigyék tovább, egy év múlva, Gyulafehérvárra. Állítólag Martinovics Ignácot és társait is ebben a földben tárolták kivégzésük után legalább egy évig.

A gyerek épít, befejezi a félbehagyott homokvárat. Impozáns szerkezet, tornyok és erkélyek, felvonóhíd, várárok… „Beszéltem már vele az arányosság törvényéről?” Az öregúr mostanában túl gyakran ismétli önmagát, ez aggasztja, inkább kényszerűen hallgat, ez azonban még jobban aggasztja, vállát súlyos felelősség nyomja, belső parancs, hogy van néhány igazság, élettapasztalat, amit köteles elmondani az unokájának. Mivel mostanában túlságosan könnyen felejt, mindig felírja ezeket az intelmeket, ám a papír, amelyre mondandóját feljegyzi, mindig elvész. Sigmund Freud tanait is ismeri, tisztában van vele, hogy az efféle elvesztések és felejtések mit jelentenek, emiatt egyre elkeseredettebb…

Mit szeretne mondani? „Légy hű magadhoz?”

Kat Northern Lights Man, flickr.com

Kat Northern Lights Man, flickr.com

Polonius igazi kretén volt, mégis ontotta a fiának a jótanácsokat, ő meg itt kuporog a nagy eszével, a csordultig telt szívével, és nem emlékszik azokra az igazságokra, amelyeken éveken át gondolkodott. A gyerek szemében várakozás és bizalom, ezt a kis lényt szereti a világon a legjobban, a háború mint egy szörnyű járvány terjed mindenfelé, és ő már nem tudja megvédeni a gyereket, még egy bűvös talizmánt sem hagy rá.

Kérdezzék a Newton-Leibniz formuláról, az improprius integrálok abszolút és feltételes konvergenciájáról, kérjék, hogy mondja fel görögül az Iliász néhány fejezetét, latinul Catullus költeményeit, sorolja el Linné rendszertani kategóriáit, mesélje el a világirodalom bármelyik nagy alkotását, ismerjen fel zeneműveket, festményeket, szobrokat, kérdezzék a Bibliából, minden ott van a fejében, azon a titokzatos helyen, amit a nagy tudású Hippói Augustinus „emlékezete rejtett fiókjainak” nevez. Éppen csak egyetlen dolog esett ki a nagyapa fejéből: a legfontosabb tapasztalat vagy intelem, amit unokájának kellene átadnia.

Mély szégyent érez emiatt.

butácska asszisztens kisasszony

Tisztában van vele, hogy a szavatossága lejárt, beteg szíve jóformán csak vánszorog. „Nahát, a bácsika ketyegője olyan, mint egy rozsdás óra, mindjárt leáll!”, sikkantott a legutóbbi vizsgálatnál a butácska asszisztens kisasszony, és résztvevően megsimogatta az arcát. Az öregúr gorombán akart válaszolni, de a kisasszony keze olyan lágy, olyan selymes volt, így hát inkább felnyúlt érte a maga májfoltos kezével, és egy percig a tenyerében tartotta a pihe-puha kacsókat.

Nagyapa valamit motyog, és lehunyja a szemét. Öreg bácsika.

Nemrégiben történt, hogy a gyerek nagyítóval a kezében meg akarta számolni a karosszékben szundikáló nagyapja arcán a ráncokat, de még bele sem kezdett, amikor az öregember rámordult, és rémisztően vicsorítva kitátotta a száját, mint egy sárkány, ez nagyon félelmetes volt, bár végül mulatság lett belőle. Azóta mégis fél néha a nagyapjától, és gyakran fenn van éjszaka, a zajokat és neszeket figyeli. Alvás helyett a halott vitézekre gondol, meg a homokemberkére, aki az alvó gyerekek szemét kitépi.

Csend.

A nagyapa álmában egy suhancot hajszol, szárnyak vannak a lábán, fut, mint a szélvész, hátulról kopasznak látszik; homlokán egy hajfürt, az öreg álmában rákiabál, „hé, kölyök, tudom, ki vagy, a neved Kairosz, elkaplak!” A kölyök csúfondárosan vigyorog, „laß los, du alter Narr!”, tovább fut. Az ébredés kijózanodás, az alkalmas pillanat elszállt…

Mindig elszáll.

felső kép | Christoph Kummer, flickr.com