Bíró Zsuzsa

ANGOLSZÁSZ FURCSASÁGOK

2003 március

ANGOLSZÁSZ FURCSASÁGOK

1.

„A walesi herceg esküvőjének napját fehér kővel jelölöm…” – írja naplójába 1863. március tizedikén éjjel az oxfordi Christ Church, azaz Keresztény Kollégium lelkésze és matematikatanára, Reverend Charles Lutwidge Dodgson, írói nevén Lewis Carroll. A boldog napokat képzeletben mindig fehér kővel jelöli, a még boldogabbakhoz kommentárt is fűz, dies mirabilis, azaz csodálatos nap. Mivel tisztában van azzal, hogy az ember tartós boldogságot úgysem remélhet, fontosnak tartja a múló idő minden csodálatosnak mondható darabkáját aggályosan összegyűjteni. „Keressed gyűszűvel, kutassad vad dühvel! / Villát szoríts, az űzi-tűzi jól, / s vasúti részvényt – hadd veszejtse el. / Csábnak meg ott a szappan és mosoly.”

A Sznárkvadászat. Nonszensz vers, sokféle értelmezése van, többek között, hogy a boldogság-keresés paródiája.
zabál, vedel, nőzik
A jámbor angolok mindenesetre hisznek a délceg Edward és a gyönyörű dán királykisasszony, Alexandra szerelméről szóló szép sztoriban. Az első örömteli esemény két éve, amióta Viktória királynő férje, Albert herceg meghalt. A birodalom ünnepel, Oxford is kitesz magáért, egy ideig Edward is tanult itt, igaz, katasztrofális eredménnyel. Viktória meggyőződése, hogy imádott férjét, aki szerinte minden idők legműveltebb és legkiválóbb politikusa volt, a trónörökös botrányai vitték sírba: büntetésül negyven évig nem engedi fiát a közügyek és a trón közelébe. A daliás ifjú mit tehet? Zabál, vedel, nőzik, hízik, „hordó-ember” lesz belőle; szép ifjú hitvese közben hat gyereket hoz világra, csendesen tűri férje szeretőit, jótékonykodik, és csak húgának, Dagmarnak önti ki a szívét. E még nála is szebb királykisasszony, aki Maria Fjodorovna néven III. Sándor cárhoz megy feleségül, sok év múlva a történelem egyik legvéresebb királygyilkosság-sorozatának túlélője lesz: a forradalomban 19 családtagját ölik meg, köztük fiát (II. Miklóst), menyét és unokáit.

birzsu2

Sznárkvadászat.

„Büszke szálfaként állt egy pillanatra / az a vad hős, ki intett volt nekik, / aztán magát a szakadékba dobta, /s ők félve várták, mi következik.”

Ezen a fehér kővel jelölt napon kivételesen szép idő van a zord klímájú Oxfordban; az ég kék, könnyű szellő fújdogál, az épületeken színes zászlók, szalagok, tollak, pajzsok. Az utcákon királyi tüzérek zenekara muzsikál, parádés diákfelvonulások járják körbe a kollégiumokat. Lewis Carroll, a szenvedélyes fényképész, sajnos nem cipelte magával a fotó-apparátját, állványát, lemezeit, képekkel nem dokumentált semmit az utókor számára, ám fotók nélkül is el tudom képzelni a nagy pillanatok némelyikét, a helyszínt és a szereplőket.
ki ne ismerné őt
Délután van. A Cherwell folyó partja. Fűzfák. Az ágakon üveggömbök, zászlócskák. A vízen lapos csónakok. Kék-piros-sárga léggömbök lebegnek a folyó .fölött. A Magdalen híd kőkorlátján szakállas férfi üldögél, kezében matrózsapka, fel-feldobja, elkapja. Amott mező, itt egy kislány. Ki ne ismerné őt Lewis Carroll fotóiról? Álmatag tekintet, homlokba fésült, sötét haj, amelyet a könnyű szél most összeborzol, pehelysúlyú kicsi alak, kék csuklyás köpenyeget hord, térdig érő harisnyát. A Christ Church dékánjának, Henry George Liddellnek lányai közül az egyik, a középső, a legkedvesebb: Alice. Tízéves. Nővére, Lorina és húga, Edith kavicsokat dobálnak a folyóba, a vízi növények rejtekéből hattyúcsalád rebben szét. Alice a mai nap tiszteletére két hatalmas fűzfa közé apró emlékfát ültetett el, egy csemete-fűzfát. A hagyományok szerint most beszédet kell mondania, mit mondjon? Töpreng, a kora márciusi nap a szemébe süt, hunyorog, Lewis Carroll is hunyorog, homlokába húzza cilinderét.

Harmincéves, magas, vékony fiatalember. Lebegő fekete szalonkabátot hord, haja fekete, szeme kék, arca simára borotvált, vonásai lágyak, kézfogása erős. Lelkész, de nem szentelteti fel magát, mert az egyházi törvények megtiltanák számára a színházba járást. Matematikatanár, a logika professzora, költő és író. Tudós, aki szójátékokat, bökverseket, rejtvényeket publikál, és gyilkos paródiákat a kollégium és az ország vezetőiről. Tréfamester, aki dadog. Konzervatív úr, aki él-hal a modern technikáért. Egyik mániája a fényképezés, másik mániája Eukleidész geometriája. A Reform Act évében született, rajong Dickens műveiért, de a sportot fontosabbnak tartja a szociális reformoknál. Kicsit biceg, mégis távgyalogló. Foglalkozik optikával, fényelmélettel, asztronómiával, dinamikával. Gyerekkorában családi folyóiratot szerkesztett, bábdarabokat írt és rendezett, kisvasutat konstruált. Felnőtt korában megalkotja a komputer őselméletét. A Parlamentnek újfajta struktúrát javasol, kidolgoz egy hatékonyabb választási szisztémát, meg akarja reformálni a Christ Church működését. Tanítványai nem látják mosolyogni, barátai ritkán látják komolynak. Tíz testvére van, hét húga közül hatan hajadonok maradnak, ő sem nősül.

birzsu3

Kislánybarátokat gyűjt maga köré, pedáns listákat vezet róluk: név, születésnap. Nélkülük a világ elvesztené színeit, ízeit, ők adják a lendületet a cselekedeteihez, szabályozzák napjait, benépesítik képzeletét. Lewis Carroll töredék-boldogságok és frusztrációk körforgásában él, a kislány-tündérek egy napon majd kilépnek a meséből, suta kamaszlányokká változnak, oda a varázslat, „ahogy megnőnek, legtöbbször minden megváltozik – írja idősebb korában egy levélben –, a szeretetteljes meghittség szokványos ismeretséggé változik, amikor találkozunk, ők mosolyognak, én meghajlok és ennyi…” És mert ez így van, új meg új kislányokra vadászik.

Az Alice Liddell-lel való barátság idején azonban minden sokkal egyszerűbb, mintha Don Juan „zseniális érzékenységgel” (Kierkegaard) megtalálta volna „az igazit”. Lewis Carroll számára Alice az ideal child.
jutalomképpen
A királyi esküvő napján már reggel óta járják az ünnepi várost. Megnéztek mindent, még egy ökörsütéshez is odamerészkedtek, ez helyi hagyomány, a várost régen Oxanfordának, ökörgázlónak hívták. Itt valamikor csak mezők voltak és ökrök, egy este varázsfűre bukkantak, lelegelték, és hoppá: reggelre egyetemi tanárokká változtak, meséli Lewis Carroll. Integetés, kiáltozás: hajó közeledik, fedélzetén parókás zenészek Händel Vízi zene című művét játsszák, esteledik. Lewis Carroll most majd hazakíséri a gyerekeket, de vacsora után újra találkozik Alice-szal. Múlt héten francia nyelvű levelet kapott tőle, amelyben Alice tudatta, hogy jutalomképpen, mert sokat javult a dictée-je, az ortographe-ja és a vocabulaire-je, szülei engedélyezték, hogy március 10-én este vacsora után még megtekintse a városban az ünnepi kivilágítást és a tűzijátékot. Vajon volna-e kedve Cher Monsieur Dodgsonnak őt eme alkalomból elkísérni? Voulez-vous bien?

Dodgson úrnak kedve volt.

birzsu10

Időeltolódás.
főképpen karikatúra
Washingtonban reggel van. A Fehér Ház második emeleti dolgozószobájában Lincoln soron kívül fogadja a brit nagykövetet, Lord Lyonst, aki egykor szintén az oxfordi Christ Church hallgatója volt. Az elnök hellyel kínálja, de a Lord állva marad: kormánya és királynője közleményét kell felolvasnia. Lincoln elgyötört, rosszul aludt, ilyenkor vonatdübörgést hall, kísértetvonat száguld a fejében, olyan baljós nevű állomásokon halad keresztül, mint Fort Sumter, Bull Run, Antietam, Friedericksburg, Murfreesburo és a többi szörnyű csata színtere. Lord Lyons szertartásosan hajtja szét a merített, címeres papírt, krákog, felteszi a szemüvegét. Idős agglegény, öregfiú, ősi arisztokrata családból; igazi diplomata, hallgatag és megbízható, és mivel jobban ragaszkodik elveihez, mint személyes érdekeihez, nem húz a déliekhez, és tapintatosan elsimítja a vitás kérdéseket kormánya és az Unió között. Lincoln szívesen kifejezné neki nagyrabecsülését, de ez a méltóságteljes tartás, ez a szenvtelenség visszariasztja, az angolok általában vagy visszariasztják vagy feldühítik. Nincs hét, hogy a londoni Punch ne hozna le róla valamilyen hülye rágalmat, aljaskodó szöveget, gúnyverset, és főképpen karikatúrát, annak a John Tennielnek a rajzait, aki az Alice-könyvek illusztrációinak köszönheti majd halhatatlanságát. Lincoln, az örök adomázó, a viccet mindenekfölött értékeli, az öncélú aljasságtól azonban irtózik. A nagykövet befejezi a felolvasást; protokolláris szöveg volt, értesítés arról, hogy a trónörökös házasodik. Erre reagálni illik, Lord Lyons udvarias szavakra vár, Lincolnnak azonban egyetlen udvarias szó sem jut az eszébe. Feláll, a követ vállára teszi a kezét, és így szól: „És most, Lord Lyons, menjen, és házasodjon meg maga is!”

És Lord Lyons megy – a távírdába. Tudatja kormányával, hogy az Egyesült Államok elnöke roppant szívélyes szavakkal fejezte ki a királyi háznak jókívánságait.

Angolszász furcsaságok.

(„A küldönc ugyanis föl-le ugrándozott, hajladozott, mint az angolna, és járás közben hatalmas tenyereit oldalt kiterjesztette, mint két legyezőt.

– Tudod – mondta a Király –, ő angolszász küldönc, és ezek angolszász furcsaságok. Csak akkor csinálja őket, ha örül.”)

2.
kibírja
Lewis Carroll összesen 48 évig él Oxfordban, a Christ Church kollégiumban. Majdnem fél évszázadon át bámulja az épülettömb tornyát és a hatalmas belső udvart; zöld gyepén olykor krikettet játszik vagy a tavirózsákkal teli tavacskát fotózza, és hallgatja a harangot, amely minden este, minden áldott este 9 óra körül százegyet kondul, annak emlékére, hogy VIII. Henrik idején százegy diák tanult itt. Lewis Carroll papírforma szerint egymillió-hétszáz-hatvankilencezer-ötszázhúsz harangkondulást hallgat végig és kibírja, és nem menekül el segítségért kiáltva sehova, hacsak nem kirándul, nem nyaral, nem látogat haza, vagy nem vonatozik be Londonba színházba, kiállításra, barátokhoz, fényképezni, általában egy vagy több kislány társaságában. Egyszer, egy lelkész barátjával, külföldre is elmerészkedik. A Tom becenévre hallgató gótikus stílusban épült torony az állandóságot jelképezi, noha csak kétszáz éve áll itt; tájékozódási pont a tévelygő turisták számára, és átvitt értelemben azoknak is segíti a tájékozódást, akik önmaguk dolgaiban tévelyegnek, mint oly gyakran, túlságosan is gyakran, Lewis Carroll is. Vajon egykor, amikor még nem állt itt a torony, a csüggedés pillanataiban milyen referenciapontot találtak maguknak a diákok? Lewis Carrollnak néha talán eszébe jut a fiatalon meghalt, legendás életű lovag és humanista, Sir Philip Sidney, aki szintén a Christ Church növendéke volt, és messzi tájakról, hősi tettekről ábrándozott. Azt mondják, utált itt lenni. Azt mondják, Essex grófnak, Erzsébet királynő titokzatos kegyencének lánya, Penelope még 12 éves sem múlt, amikor Sidney beleszeretett. Azt mondják, ez a mindhalálig tartó, reményteli-reménytelen szerelem (a lovag a spanyolok elleni háborúban halt meg harminckét éves korában), ez a sok gyötrődés és képzelődés csinált belőle nagy költőt! Álmatlan éjszakáin Lewis Carroll miért ne lapozgatná Sidney szonettciklusát? „Jöjj, álom, álom, ész nyugalma, te, / aki a kínt balzsammal öntözöd, / szegények kincse, rab enyhülete, igaz bíró kicsiny és nagy között..” A kötet talán ott áll a polcán, Sir Walter Raleigh és Shakespeare művei között.

birzsu7

Amikor 1850 táján, édesapja nyomdokain haladva, felvételizik a Christ Church-be, Oxford – G. M. Young szerint – olyan, mint egy ezeréves öregember.” Legfőbb civilizációs jelképét, a nagy nyugati vasutat 1852-ben árvíz mossa el, a gázvilágítás csak szórványosan működik, a víz piszkos, járványok pusztítanak, az ebédlőben a diákok a kezükkel nyúlkálnak a gusztustalan óntálakba, szó sincs arról a tradicionális eleganciáról, amelynek mai apoteózisa a Harry Potter könyvek ódon mágus-kollégiuma, Hogwarth. Vad korszak. Némelyek, mint Erzsébet-kori elődeik, vadászattal, dorbézolással múlatják az időt, kutyákat tartanak a szobáikban, patkányokat hajkurásznak. Néha kitör egy kis diáklázadás, robbantgatás is előfordul. Az ötvenes évek közepére szerencsére már helyreáll a rend, többé-kevésbé a tisztaság is. Az új dékán, Henry George Liddell hatékony reformokat valósít meg, a társadalmi különbségek azonban még áthidalhatatlanok maradnak, a tudás nem számít érdemnek, a tanítás színvonala vitatható.

Dodgson-Carroll amolyan mintadiák (kanonok apja büszkesége), bár Wordsworth eszményét, „a teljes élet és a magasan szárnyaló gondolatok” programját nem valósítja meg. Valószínűleg fogalma sincs róla, mi az a teljes élet (mi az?), de a többiek legalább nem tartják strébernek, tulajdonképpen semmilyennek sem tartják, terepszínű figurának, aki hallgatagon vacakol a matematikával, persze minek is beszélne, amikor dadog, „Do-Do-dodgson”, hebegi bemutatkozáskor. Amolyan ártalmatlan jófiú. A jó fiút harmadéves korában besúgással bízzák meg, ez a terepszínűek örök sorsa, neki kell felírnia azokat, akik meglógnak a templomból; mivel diáktársai egyszer sem kapják el a sötét folyosókon, okom van feltételezni, hogy megtisztelő feladatának vagy nagyon profi módon, vagy nem tesz eleget. Hogy egy másik, virtuális síkon ő is kalandor, mint Sir Philip Sidney, hogy képzelete féktelenül rohangászik a képtelenségek, vágyak és fantazmagóriák határtalan tartományában, azt senki sem gondolná róla.

3.

1856. február 25-én Lewis Carroll egy evezősversenyről akar fotókat készíteni, Southey nevű kollégája társaságában. Ám hiába cipelik magukkal a nehézkes apparátot, fekete leplet, állványt, a fényviszonyok alkalmatlanok. Fotózni nem lehet, de úgy alakul, hogy megismerkednek az új dékán, Mr. Liddell gyerekei közül hárommal, a nyolcéves Harryval, egy évvel fiatalabb húgával, Lorinával és a hároméves Alice-szal. Mrs Liddell, ‘az egykor szépségéről híres, termetes hölgy leereszkedő jóindulattal fogadja az ifjú matematikatanár ajánlkozását, hogy alkalmas időben szívesen lefotózná a gyerekeket. „Barátságot kötöttem a kis Harryvel! – írja Lewis Carroll aznap este a naplójába. – Életemben nem láttam szebb kisfiút!”

birzsu9

Akkoriban már szenvedélyesen fényképez. 24 éves, nemrégiben Master of the House lett, afféle kollégiumi ceremóniamester, fontos ember, megengedhette magának, hogy egy fotómasinát vásároljon. Véleménye szerint a fényképezés világraszóló találmány, hamarosan cikket is ír róla A fotográfia csodái címmel, és azon spekulál, hogy az új, fantasztikus eszköz akár még egy elmebeteg, beszélni nem tudó fiú agyában örvénylő gondolatokat is megörökítheti, szóval az encefalogram ősét találja fel. A fotózás nagyszerűségétől mámorosan járkál a nehézkes masinával, „érzi a fényt” – mondaná a nagy előd, Nadar, aki szerint intelligens emberek könnyen átlátják az. új eszköz művészi lehetőségeit, gyakorlatát a hülyék is elsajátítják, ám lényegét, a fotózás szubsztanciáját – érezni a fényt – nem lehet megtanulni, ez adomány. Ez valami olyasmi lehet, mint meghallani a képek zenéjét, ami viszont olyasmi, mint képpé formálni a szavakat; nem fából vaskarika, akkor és ott a korszellem parancsa. A preraffaelita fényképésznő (eredetileg magánzó úrhölgy, családanya, egy Indiában meggazdagodott teaültetvényes felesége), Julia Margaret Cameron a korszellemnek engedelmeskedik, amikor fényképes illusztrációkat készít Tennyson, Browning vagy Kingsley verseihez. És milyen fotókat inspirálna Swinburne? „Hosszu éjszaka, álomágy / ég és víz, csuda mély és lágy / csak az árnymezü csönd zeng szét / meztelen álom – és árnyzenét.”
ezernél több fotó
Lewis Carroll a fülével is lát és a szemével is hall. Először kerteket, szobrokat, házakat, gyerekkora környezetét fotózza, később „rákap” az emberekre. A dadogós, félénk fiatalember, aki kommunikációs nehézségekkel küzd, masinája segítségével könnyedén köt kapcsolatokat: a fényképezés új vonásokkal egészíti ki személyiségét. Makacsul törekszik a hitelességre, modelljeit természetes háttér elé állítja-ülteti-fekteti, játékos jelenetek egy-egy pillanatát ragadja meg, elutasítja a retusálást, „újrateremti a valóság tünékeny, kitapinthatatlan látomásait” (Brassaï szép szavai). Gyerekfotói számára’ speciális technikát dolgoz ki, mániákusan keresi a természetest, könnyedségre, mégis titokzatosságra törekszik, mint preraffaelita festő barátja, Arthur Hughes. Képeinek híre megy, negyedszázad alatt ezernél több fotót készít (tekintélyes részük ma csak Princetonban tekinthető meg) kollégákról, barátokról, családtagokról, de legfőképpen kislányokról, ám csak az utókor fogja kimondani, hogy ő volt a 19. század legjelentékenyebb gyerekfotósa, kortársai ezt nem tudják. Akkoriban több nagyszerű és megszállott fotós működik Angliában, embereket, tájakat, városokat harctéri jeleneteket örökítenek meg; a portretisták közül az előkelő közönség leginkább Julia Margaret Cameron sokszor elmosódott fotóit kedveli, amelyeken csak tekintetek láthatók, és a tekintetekben bánatok és magány; a hölgy költők, tudósok, arisztokraták ünnepelt házifotósa. Lewis Carroll, aki szintén fényképez hírességeket, de nem annyit, ahányat szeretne, néha sóvárogva gondol Cameron nagyvilági babérjaira, hiúság vására, a nagyvilág „nem valami erkölcsös hely”, mondja Thackeray (ugyancsak viktoriánus író), nem is vidám, bár igencsak lármás.”

Az elmaradt fotózás után egy héttel a Christ Church tanáraival együtt Lewis Carroll is hivatalos egy zenedélutánra a Liddell-házba. „Felhasználtam az alkalmat – írja a naplójába –, hogy barátságot kössek Harryval.” Krikettet játszik vele, fényképezi, evezni viszi, matematikából korrepetálja, nagyokat sétálnak. Harrynek tetszik a dolog, anyja is támogatja, csak a matematikaoktatást találja korainak. Lewis Carroll a lakására invitálja Harryt, Mrs Liddell beleegyezését adja, a nevelőnő, Prickett kisasszony elkíséri. Utóbbi igazi angol Miss, nem valamiféle Poppins Mary (őt majd csak hetven év múlva találják ki). Lewis Carroll rettentően unja, és naiv módon sérelmesnek találja, amikor néhányan majd azzal magyarázzák barátkozását a Liddell-gyerekekkel, hogy valójában Miss Prickettre vetett szemet.

Na de Harry?

Lehet, hogy valamilyen titokzatos vonzerőről van szó, rokon vonásokról.

Harrynek is álmatag tekintete van, sötét szeme, mosolyában melankólia és irónia keveréke, a nyolcéves kisfiú tanulmányrajznak is tekinthető ahhoz a kislány-figurához, aki majd néhány év múlva Alice lesz, irodalomból ismerjük az ilyen analógiákat. Egy biztos: Lewis Carroll nem kedveli a kisfiúkat. Lánytestvérek között nő fel, és amikor kamaszkorában a kiváló történész és iskolareformer, Thomas Arnold által alapított elit fiúkollégiumban, Rugbyben tanul, sokat szenved társai miatt, akikből Thomas Arnold szerint „ki kell hajtani az ördögöt!”. Arnold arra oktat, hogy az élet csatamező, mindenkinek harcolnia kell, a „borzalmas tagság” lelkesen és durván harcol, Dodgson ott is mintafiú, leveleiben nem panaszkodik, de 1855-ből származó naplójából kiderül, hogy középiskolás éveiben nagyon boldogtalan volt. Nem, nem kedveli a fiúkat, tanítani sem szereti őket, a pucér kisfiúk látványától egyenesen viszolyog. Később, mint látni fogjuk, a freudizmus tombolásának éveiben tücsköt-békát kitalálnak vele kapcsolatban, ám furcsa módon, azzal a legelszántabb lélekbúvár sem próbálkozik, hogy a tagadást állításnak tekintse, és Carroll kizárólagos barátkozását a kislányokkal a kisfiúk iránti késztetés átfordításának vélje, ám ez valószínűleg értelmetlen gondolat, legalább olyan értelmetlen, mint a kérdés, amit a Kalapos tesz fel Alice-nak a Bolondok Uzsonnáján: mi a különbség a holló és az íróasztal között?
irodalmi bosszú
Ezekben a kora tavaszi napokban, 1856-ban, Freud születési évében, amikor Londonban már épül a Királyi Operaház, Henry Bessemer feltalálja az acélból gyártott áramtalanítót, és az Egyesült Államokban James Buchanant beiktatják elnöknek, kezdő lelkész-tanár korában Dodgson a Liddell család egészébe habarodik bele, Harry szerepe csak annyi, hogy ő a legelérhetőbb, általa remél bebocsáttatást a kastélyba, ahová belépni a Christ Church köreiben megtiszteltetés és kiváltság. A családfő, George Henry Liddell imponáló személyiség, nagy tudós, a hatalmas görög–angol és latin–angol szótárak megalkotója, konzervatív-liberális reformer, az angol arisztokrácia legnemesebb típusához tartozik, külseje olyan tekintélyes és megnyerő, mint egy Leonardo-uraságé, modora méltóságteljes, számos gyereke gyönyörű, vendégei Anglia legkiválóbb személyiségei, egyszer-kétszer a királynő is nála száll meg. Felesége is imponáló személyiség, Thackeray, aki Liddell iskolatársa volt, szarkasztikusan egy Shakespeare-komédiabeli pároshoz hasonlítja őket. Lewis Carroll, amikor már kiesett a kegyeikből, állítólag irodalmi bosszút állt rajtuk, őket írta meg mint Szívkirályt és Szívkirálynét. Egy papucsférjet és egy eszelős némbert, aki mániákusan üvöltözi, hogy üssék le alattvalói fejét.

„A három kislány az idő nagy része alatt a kertben volt, és nagyon jó barátok lettünk. Megpróbáltuk csoportba állítani őket (fényképezéshez), de nem voltak elég türelmesek. Ezt a napot fehér kővel jelöltem meg” – írja L. C. a naplójába, április 25-én, két hónappal a Harryval való megismerkedése után. Fotózás céljából ő meg Southey nevű kollégája vagy barátja többször is megjelennek a dékán házában. A körülmények ugyan nem mindig alkalmasak fényképek készítésére, ám a család megszokja a látogatásokat, és Lewis Carroll néhány alkalom után már nem viszi magával a barátját. Nyár elején Harryvel, Lorinával (és Miss Prickett-tel) evezni mennek, egy szigeten uzsonnáznak, csodálatos idő van, ez a nap nemcsak fehér kővel jelölendő, hanem egészében is dies mirabilis, pedig csak egy banális kirándulás volt. Azon a nyáron Lewis Carroll akkor utazik haza Cheshire-be, amikor a Liddellek is elhagyják a várost: ez már a megszállottság első jele, már hozzájuk igazítja az óráját, pedig még csak az Alice előtti napokat éli. Később, Alice idején, még inkább így lesz, apró-cseprő dolgokból ünnepet csinál, bűvészmutatványt, amely eltünteti a frusztrációt, szorongást, magányt. Kislányok társaságában nem dadog, Do-do-dodgson szeretteivel új nyelvet beszél, a Jabberwocky (Szajkóhukky) nyelvét: „Volt egy brillős, a csuszbugó / Gimbelt és gált távlengibe, / Minden mimicre purrogó, / Mómája ingibe.”

Később egyre többször fordul elő a naplóban Lorina és Alice neve is. Hogyan és mikor veszi át Alice az abszolút főszerepet? Rejtély, mert a naplót, amelyet csak 1953-ban adtak át a British Múzeumnak, a gondos örökösök megcsonkították: tizenhárom füzetből négy hiányzik, éppen a vonatkozó időszak néhány éve.

birzsu4

A fotók azonban eligazítanak. Nézem a leghíresebbet, Alice-t koldusruhában. „Soha életemben nem láttam szebb fényképet!” – mondta Tennyson, a költőfejedelem. A háttérben néhány folt látszik az épületből (a dékán háza?), előtte sűrű fák vagy bokrok vagy lugas, a leveleken szelíden áttör a napfény, Alice mintha a lomboknak támaszkodna, mezítláb van, rövid fehér ruhája rongyos, jobb válla fedetlen, fejét kicsit oldalra dönti, magabiztosan, kihívóan, mélabús iróniával néz ránk, így nézett Mr Dodgsonra is. A kép 1859-ben készült, nyilván nyáron, éppen hatéves múlt. Hogy a naplónak erre az időszakra vonatkozó részeit megsemmisítették, az felbecsülhetetlen veszteség. A Dodgson-hagyaték kezelői nagyon óvták valamitől az elhunyt emlékét.

4.

De vissza 1863. március 10-hez, amikor Oxford a trónörökös esküvőjét ünnepli. Este 9 van, a Tom nevű torony harangja szokás szerint százegyet kondul, a Christ Church fölött a levegőégben óriás csillagok jelennek meg, amelyeket ezernyi apró gázlámpácskából alakítottak ki. A látványra az egyetem alapítójának, Wolsey kardinálisnak hatalmasra nagyított képmása is rákopírozódik, Alice ujjong: „Ó, ó!” Thomas Ouincey (aki egykor szintén Oxfordban tanult) ópiumos álmában lát hasonlót, leírja, hogy „a tornyok nyugtalan homlokán csillagok kristályos fénye villogott…” A Tom Quad, azaz a négyszögletű belső udvar egy-egy pontján további káprázatos lámpakonstrukciók láthatók az ifjú pár nevének kezdőbetűivel, valamint egy váltakozó sebességgel forgó királyi korona. A városban tűzijáték, örömtüzek, utcabál. Alice Liddell és Charles Dodgson kézen fogva járják Csodaországot, néznek, gyönyörködnek, boldogok.
fényvadászat
(Hetven év múlva a New York-i Columbia egyetemen, Lewis Carroll századik születésnapján Alice-t díszdoktorrá avatják. Ez alkalomból meghívásokkal bombázzák, diadalmenetben viszik végig Amerikán, újságírók ostromolják, a rádióban szerepel, filmezik. A nyolcvanéves, méltatlan öreg hölgy, aki felnőtt életében arisztokratikus gőggel hallgatott Dodgsonnal való barátságáról, most egy hosszú, nosztalgikus cikkben, amit a New York Times-nak ír – The Lewis Carroll that Alice Recalls (Lewis Carroll, akire Alice emlékezik) – erről a márciusi estéről is beszámol mint gyerekkora egyik legszebb élményéről, amikor ők ketten, egymás kezébe kapaszkodva, fáradhatatlanul járták a királyi esküvő tiszteletére kivilágított várost. A délutánokra is emlékezik, amikor ő és testvérei Dodgson két oldalán ültek a díványon és hallgatták a meséit vagy a fényképezéshez használt jelmezek között válogattak. Ó, mennyi jelmez volt ott! A sötétkamra volt a legizgalmasabb, a titokzatos hely, sancta sanctorum, ahová néha bebocsáttatást nyertek és megfigyelhették, hogyan hívódik elő a kép. A fényvadászatot is imádták: felmászni a háztetőre, menni a napfény után, Oxfordban olyan kevés napfény volt… Nosztalgikus cikk, Alice elsiratja benne a kishúgát, Edithet, aki tizennyolc éves korában meghalt. A befejezés figyelemreméltó: „Mr Dodgson mindig olyan türelmes, gyöngéd és megértő volt. Közönséges halandó nem képes az érzelmeknek erre a mélységére. Én sem voltam képes…”

A trónörökös pár esküvőjének tiszteletére este a Sheldonian színházban hangverseny van, a zenekar az angol himnuszt játssza teljes hosszában, hat strófa magasztalás, áldás, átok, fohász, Alice bolondul a koronáért, királynő szeretne lenni. És ha királynő nem lehet, legalább királyi hercegnő, olyan hölgy, aki koronát visel a fején.

„Nosza, halld Tükörország, hogy Alice mit üzen: / A kezembe jogar, koronás a fejem.”

Egy kislány ábrándjai.

birzsu11

Tíz év múlva majdnem teljesülnek, aztán semmivé foszlanak, mint az álomtóban a tavirózsák. Alice Liddell egy röpke időre Leopold George Duncan királyi herceg jövendő menyasszonyának tekintheti magát, de ez csak törékeny boldogság. A sors játéka, rejtélyes véletlen, hogy az idevezető eseménysornak Lewis Carroll az elindítója. A tényekről kevés adat maradt fönn, a fehér foltokat a képzeletnek kell betöltenie.
legendává kerekedik
A helyszín természetesen Oxford, ahová Leopold már kamaszkora óta vágyakozik, amióta egyszer Lord Salisbury estélyén Lewis Carrollal megismerkedett. Igen, bármilyen különös is, Viktória legkisebb fiát Carroll csábítja Oxfordba. Ott tanuló hírességek fényképeit küldözgeti neki és egyetemi évkönyveket meg autogram-gyűjteményeket. Carrollt mindig lázba hozza, ha előkelőségekkel barátkozhat, arra áhítozik, hogy lencsevégre kaphassa őket, szinte vadászik rájuk; fáradsága gyakran vezet eredményhez. Lord Salisbury például, aki körülbelül vele egyidős és szintén a Christ Church hallgatója volt (később a kollégium kancellárja, még később miniszterelnök), családjával együtt mindig nagy megbecsülésben részesíti őt. Az Alice-könyvek hatalmas sikere után Carroll bonyolult sztorit agyal ki Viktória királynővel való kapcsolatáról, pedig a királynő sem őt, sem könyveit nem ismeri. A történet elterjed, lassan legendává kerekedik, idős korában Carroll elszégyelli magát, és több ismerősének bevallja, hogy hazudott. Charles Lutwidge Dodgson rettentő sznob, komolyan veszi a felségeket, fenségeket, Lordokat és Ladyket, mindazokat, akiket műveiben féktelenül kiröhög!

Leopold tehát 1872 őszén megkezdi tanulmányait a Christ Churchben. Viktória kilenc gyereke közül ő a legintelligensebb, bölcsőjébe három vándor három ajándékot tett le: észt, szellemet és egy öröklött. kórt, a haemofiliát. Betegség és tehetség, haláltudat és kreativitás; „belőle, ha megéri, nagy király vált volna még”. Amint megjelenik Oxfordban, körülveszi a szellemi arisztokrácia: Lewis Carroll matematikára oktatja, John Ruskin, a kiváló író, társadalomreformer és művészettörténész barátságába fogadja, George Henry Liddell tanulmányi vezetőjéül szegődik. Leopold rendszeres vendég a dékán házában, jó barátságba keveredik a fiúkkal és lányokkal, köztük Alice-szal, akinek tekintetében valami rejtélyes szomorúság bujkál. Leopold is hajlamos a melankóliára, lehet, hogy ez a titkos bú tereli őket egymás felé, lehet, hogy a kék bársonyba kötött Swinburne-kötet, Leopold ajándéka, „csupa csapda, csodás csel a szín, / a színész fele-szent, fele-szörny, szerepet szít, / mágia-múltak a mélyben, a mámor a messzi magas / beleborzad a boldog, a balga kibírja?” Az oxfordi dühöngő ifjúság a szabadság, a bálványrombolás, a száguldó ritmusok mesterének tekinti a költőt, és rajong érte. Leopold és Alice együtt olvassák a lázongó sorokat, ez csak intellektuális kicsapongás, Viktória fia nem Schiller-hős, ő maga nem akar lázadni, csak modernségre vágyik. Húszéves, Alice is annyi, a kapcsolat Mrs Liddell álmainak betetőzése volna, éppen ezért éberen ügyel Alice jóhírére, mindenhová követi őt, rettenetes! Mrs Liddell eltökélten azon fáradozik, hogy királyi vadra vadásszon!” – írja naplójába gúnyosan Lewis Carroll, éppen ő, a még nagyobb vadász. Némi furfanggal persze Mrs Liddell figyelő szeme elől is meg lehet szökni, a botanikus kert jó menedék, Lewis Carroll szerettette meg Alice-szal ezt a helyet, az emléktáblát is ő mutatta meg, amelyet az egyik sétaúton az első angol léghajós, James Sadler 1784-es repülésének emlékére állítottak. Mr Dodgson – magyarázza Alice – töviről-hegyire ismerte Sadler összes repülésének történetét. Úgy képzelem, hogy a felhők fölött lebegő bátor pilóta emléktáblája előtt csókolják meg egymást a szerelmesek először. A Liddell házban magas hőfokon lobognak az érzelmek és remények, egy szemeszter, két szemeszter? „Egy nap meg egy éj, mit a mámor adott vele / játszani, a szerelem s a szeszély…” – így Swinburne. Viktóriát túlságosan lekötik liberális miniszterelnökének, Gladstone-nak csatározásai a konzervatív ellenzék vezérével, Disraelivel, a francia–porosz háborúból győztesen kikerült Bismarck elbizakodottsága is aggasztja, gondjai-bajai közepette nem nagyon törődik Leopolddal, későn veszi észre, hogy Oxfordban helyzet van! Leopoldot hazarendelik. Sötét, sötét napok következnek, maradandó sérülésekkel. A barátság azonban nem szakad meg. Évek múlva Alice második fiát Leopold tartja keresztvíz alá, ugyanakkor saját, pár héttel később születő kislányának az Alice nevet adja. „Drágám, hát ránk is ily sors vár? – óh, / Nyúljak kezed után? / S barát legyek? csak barát már?” – ez Robert Browning, ugyancsak viktoriánus versfaragó.
felforgató életélmény
„Csak barát már?” Harmadik fiát Alice a szokatlan Caryl névre kereszteli; Caryl – Carroll, rejtélyes rokon hangzás, vajon mi jár a fejében, amikor kigondolja? Végül is mindegy; a kő összeszedésének is ideje van, és a kő eldobásának is ideje van, és a fehér kővel megjelölhető napoknak is idejük van: Alice hároméves, amikor Carroll összebarátkozik a Liddell családdal és tízéves, amikor kapcsolatuk megszakad. Bibliai hét év. Barátságuk Alice gyerekkorának egyre halványuló emléke marad, Lewis Carroll számára viszont felforgató életélmény. Barátság, mondja ő, mély meggyőződéssel. Szerelem, mondom én, szerelem, de Lewis Carroll sajátos módján, ami azt jelenti, hogy a lehetetlen és a lehetséges között elmosódnak a határok. Magyarázatul tőle veszek egy példázatot:

„– Tehát eljutottál a versenyünk végére? – kérdezte a teknős. – Még annak ellenére is, hogy valójában a távolságok egy végtelen sorozatát kellett megtenned ehhez? Azt hittem, néhány nagyokos bebizonyította, hogy lehetetlen ezt megtenni.
– Pedig meg lehet tenni – mondta Akhilleusz –, hiszen megtettem. Solvitur ambulando. (A megoldás a futás.) Tudod, a távolságok egyre kisebbé váltak, és így…
– És ha egyre növekedtek volna? – vágott közbe a teknős. – Akkor mi lenne?
– Akkor most nem lehetnék itt – válaszolta szerényen Akhilleusz –, te pedig mostanra többször megkerülted volna a világot.”

5.

Két nappal a királyi esküvő előtt, tehát 1863. március 8-án, Lewis Carroll ezt írja a naplójába: „Ma éjjel térden állva kértem Istent, adjon nekem új szívet, hogy itt, ennél a mérföldkőnél, ahol most megálltam, levethessem rossz szokásaimat és új életet kezdhessek.” A királyi esküvő utáni napon: „Térden’ állva könyörgök Hozzád, Mindenható, segíts régi bűneimtől megszabadulni, tisztán élni!”

Április elején arról számol be, hogy a Liddell gyerekeket elkísérte a nagymamájukhoz. Cheltenhamba. Fehér kővel jelölt nap volt, amelyet azzal a könyörgéssel fejez be, hogy a Mindenható szabadítsa meg őt a tisztátalan gondolatoktól.

birzsu12

Május 4-én, Alice születésnapjára könyvet ajándékoz, és sok időt tölt el a Liddell-házban. Aznap este megbocsátásért fohászkodik, és fogadkozik, hogy megszabadul rossz szokásaitól.

Május 19-én hasonló könyörgés.

Pár nap múlva diakónussá szentelik, tisztának, boldognak érzi magát.
a hús gyönge
De három nappal később: „Nem lehet minden napot fehér kővel jelölni. Kezdődik a szünidő, és ma éjjel térden állva könyörgök Istenhez, adjon nekem új szívet, hogy mától fogva tisztán élhessek, bűnös gondolataimtól, rossz szokásaimtól megszabaduljak! Szánj meg, Uram!” Vagy: „A lélek törekszik, de a hús gyönge. Ó, Uram, segíts, hogy magam mögött hagyjam rossz szokásaimat és tisztátalan gondolataimat.”

Körülbelül negyven éven át mardossa vagy nem mardossa a bűnbánat és önutálat. Az utolsó könyörgés a halála előtti évben olvasható. A leggyakrabban (körülbelül ötvenszer) a királyi esküvő korszakában, tehát 1862-63-ban vádolja önmagát, abban az idillikus periódusban, amikor nyugodtabb életet él, kevesebbet tanít, több ideje jut alkotómunkára és szórakozásra, érdekes ismerősei vannak és kapcsolata Alice-szal (és testvéreivel) felhőtlen, intenzív és gyöngéd, örök barátságnak ígérkezik. Akkoriban szinte lépten-nyomon egymásba ütköznek, ő meg a Liddell-lányok. „Úgy látszik, az a sorsom, hogy mostanában mindenütt beléjük botoljak. Reggel lemegyek sétálni, szemben jönnek. Délután benézek az atlétikai versenyre, ott ülnek. Persze egész este együtt maradtunk. Fehér kővel jelölt napok,.szinte folyton velük vagyok.” És megint: „Add, hogy mikor gyenge vagyok és önző és bűnös, eszembe jusson a halálom órája! Te, aki mindenható vagy, könyörgöm, oldozd le rólam a bűn láncait!”

Könyörgései azért mégis adnak valami támpontot ahhoz, hogy a Dodgsen-hagyaték gondozói miért semmisítettek meg négy füzetet a tizenháromból. A terhek balladája – írja Swinburne. „Bús számvetések terhe. Jő a nap, / mely minden elmúlt napodról felel: / mint múlattad időd, utad, szavad, / kivel volt lenned jó s édes kivel…”
a kétségbeesés diktálta
E szilárd hit, e mély vallásosság néha mégis megrendül. A Sznárk, melynek alcíme Haláltusa nyolc rohamban nemcsak költői tréfa, hanem egy hitbéli krízis terméke. (Martin Gardner jegyzetei szerint.) A mű kettős családi gyász állapotában fogant 1874-ben. Lewis Carroll, aki a tüdőbaj utolsó stádiumában szenvedő unokaöccsét ápolja, még nem heverte ki anyai nagybátyjának, egyetlen igazi bizalmasának, legjobb barátjának, Skeffington ügyvédnek előző évi halálát. A tekintélyes jogász tagja volt egy bizottságnak, amely az elmegyógyintézeteket felügyelte Angliában. Martin Gardner magyarázatai szerint Lewis Carroll, akit az őrültség témája mindig vonzott, külső eseményeiben ennek a bizottságnak a munkáját és utazgatásait parodizálja, a bolond nevek és foglalkozások fontos urakat takarnak, a meglepő tárgyak a különféle intézmények hiánylistáiról származnak, magának a Sznárknak külső leírása egy skizofrén beteg stilizált jellemzése. A mű rejtett, valódi mondanivalóját azonban a kétségbeesés diktálta: a szerző a Gonosszal viaskodik, nem tudja feldolgozni nagybátyja halálát és a tényt, hogy minden viszonylagos, irgalom, büntetés, remény; ezért hát a Sznárk sem mindig önmaga, hanem valami félelmetes-halálos, le nem rajzolható, ki nem mondható gonosz lényeg, a reménytelenség jelképe, amit versében Búdzsamnak (Boojum) nevez. „De drága, szép öcsém, kerüld az oly napot / amelyen Sznárkod Búdzsam! Óh, igen! / Mert akkor hirtelen lágy füstté válsz te ott, / eltűnsz, és többé nem lát földi szem.”

A viktoriánusoknak szentjei voltak – mondta egy okos ember –, a 20. századnak pszichológiai zűrzavarai vannak!

És valóban: halála után még egy darabig amolyan modern szentként tisztelték Lewis Carrollt, gyermekkedély, mondták, meséket álmodik. Virginia Woolf is valami ilyesmiből indul ki: „Viaszlágysága kristálykeménységet takart, a gyerekkort, ami egészen és teljesen benne lakozott, azt tudta csinálni, amire senki sem volt képes, vissza tudott térni a gyerekvilágba: újrateremtette és mi is újra gyerekké váltunk.”

Vissza tudott térni, de ott maradni nem szándékozott, mint Pán Péter, és ez mindenkitől megkülönbözteti! Bőrönddel a kezében jött-ment két világ között, sok világ között, képlékeny volt, erre a képlékenységre mítoszokat lehet építeni, sokfélét.

birzsu13

„A gyerekkor az a nagy föld, ahonnan mindenki jön” – mondja Saint-Exupéry. A nagy föld iránti nosztalgia mögött sokszor gyötrelmek bújnak meg. Barrie, a PánPéter szerzője, aki impotenciája miatt szenved, egy másik művében kétségbeesetten kérdezi, hogy „nem kegyetlenség-e egy fiútól azt követelni, hogy szeressen? Fiúk nem tudnak szeretni!” A cserkészmozgalom késő-viktoriánus és egyben kora huszadik századi szentje, Baden-Powell, aki egyenesen bolondja a Pán Péter-mesének és a pucér fiúkról készült fotóknak, meghitt kapcsolatot csak gyereklányokkal tud kialakítani, feleségétől pedig azt követeli, hogy egy kislány plusz egy fiú-bajtárs hibridét testesítse meg. Artúr király eme bizarr udvarában felbukkan egy yenki is: Mark Twain, aki idős korában mint magányos özvegyember számtalan kislánybarátot gyűjtött maga köré, az „Aquarium klub kis angyalhalait”, az együttlét velük és a gügyögő levelezés volt legfőbb gyönyörűsége, gyerekkora ízeit és hangulatát vélte újraélni. Angolszász furcsaságok.
bukott angyal
És jön a huszadik század, és az 1933-as év. Jön Németországban Hitler, Angliában meg egy Anthony Goldschmidt nevű végzős egyetemi hallgató, aki a New Oxford Outlook című lapban négyoldalas cikket publikál, címe: Alice in Wonderland Psycho-Analysed (Alice Csodaországban pszichoanalízis után), és a viktoriánus szentből egy csapásra bukott angyal lesz! Eszmefuttatásából most csak egyetlen leegyszerűsített képsort idézek: Alice, azaz Lewis Carroll (mert a szerző Alice figurájában természetesen önmagát írta meg), miután hosszan zuhant lefelé egy sötét alagútban, kibukkan egy teremben, amelynek több bezárt ajtaja van. Az asztalon egy arany kulcsocska hever, a nagy ajtókhoz túlságosan kicsi, egy függöny mögé rejtett kicsiny ajtó zárjába viszont pompásan beleillik. Az ajtócska mögött szép kert van, de oda nem tud behatolni, mert nem fér át az ajtónyíláson. Napnál is. világosabb: Dodgson kislánnyal szeretett volna hálni, elfojtott pedofil volt! Később az ifjú Goldschmidt bevallja, hogy tanulmánya csak vicc volt, paródia. Jó vicc: elmélete óriási lavinát indított el, ami még ma is gurul, gurul.

Néhány éve egy amerikai irodalmár, Karoline Leach forradalmi hevülettel, de sikertelenül megpróbálta lerombolni a látens pedofiliáról szóló mítoszt. In the Shadow of the Dreamchild (Az álomgyerek árnyékában) című könyvében többek között azt bizonygatja, hogy Lewis Carroll blöffölt, amikor kijelentette, hogy számára a kislányok érdekessége megszűnik, mihelyt belépnek a kamaszkorba, ellenkezőleg, idősebb korában intenzív barátságokat tartott fenn kamaszlányokkal és felnőtt hajadonokkal is, nyílt vagy látens vonzalmat nem nimfácskák, hanem valóságos ifjú nők iránt érzett.

Emígy Karoline Leach.
a színésznő
Ellen Terry meg amúgy. A viktoriánus kor híres színésznőjét (Gordon Craig színházi rendező édesanyját) Lewis Carroll hosszú évekig az egyik legközelebbi barátjának tekintette, sokszor meglátogatta Londonban, gyakran lebzselt körülötte a színházban, rengeteget fényképezte, nem csoda, hogy többen gondolták akkoriban: szerelmes a színésznőbe. „Nem tagadom – nyilatkozta Ellen Terry – Dodgson kedvelt engem. Talán szeretett is. Már amennyire szeretni tudott egy nőnemű lényt, aki tízéves elmúlt!”

Ehhez tartom magam.

Ellen Terry tudta, mit miért mond.

Én meg ragaszkodom a saját változatomhoz. Lewis Carroll vonzalma a kislányok iránt kilépés a mindennapokból, életstratégia, lebegés, amely ugyanolyan veszélyekkel jár, mint a költészet. Blondin jut róla az eszembe, a kötéltáncos fenomén, akit – feltételezem – ő is megbámult a londoni Kristálypalotában, 1861-ben. Fönn a szédítő magasságban Blondin megismételte a Niagara fölött már bemutatott produkcióját: úgy szökdelt végig a végtelennek tetsző vékony kötélen, hogy közben a hátán cipelte a menedzserét. Lehetséges, hogy Lewis Carroll is ilyen mélység fölött szökdelt egy vékony kötélen, miközben a hátán cipelte Dodgsont, vagy megfordítva: Dodgson cipelte Lewis Carrollt?

Szónoki kérdés! A Christ Church lelkésze nem tartja skizofrénnek önmagát. Idézek a leveléből, amit Mary nevű húgának írt: „Szeretek ilyen levelet kapni. Minden, amit kislány-vendégeim apropójából mondasz, kedves és őszinte és rendjén való, hogy ilyen levelet írjál a bátyádnak. De nem sok értelme volna vitába bonyolódnunk, mert semmi esélye annak, hogy nézeteink megváltozzanak. Röviden megmagyarázom, hogy miért.
ne botránkozz meg
Te és a férjed, azt hiszem, nagyon szerencsések vagytok, mert sem saját tapasztalatból, sem barátaitok elbeszélése nyomán nem találkoztatok soha azzal az aljas felületességgel, amivel emberek másokat hírbe hoznak, csak azért, hogy ártsanak nekik, noha erre nincs semmi okuk. Én már többször átéltem ilyesmit, és azt a következtetést vontam le belőle, hogy igazság és nem igazság szempontjából tökéletesen érdektelen az emberek véleménye. A látogatóimmal kapcsolatos igazság kérdésében két fórumot ismerek csak el: saját tiszta lelkiismeretemet Isten előtt és barátnőim szüleinek támogató hozzáállását. Ne botránkozz meg: véleményünk nem egyezik, tehát ellentétes állásponton vagyunk, ez normális. Az embernek minden tettéért felelősséget kell vállalnia, a legártatlanabbért is, és teljesen mindegy, hogy ugyanakkor mások elítélik-e vagy sem. Ha olyan dolgokat csinálsz csak, amelyekben senki sem talál kivetnivalót, akkor az életben nem sok dolgot csinálhatsz.”

Tiszta beszéd. Mint a Szajkóhukky:

„Vigyázz, jön Szajkóhukk, fiam! / Foga maró, karma furó! / Ügyelj. Csapcsip madár zuhan / s a brunkós Bromboló!”

birzsu14

6.

Az az aranyló délután.

Nosztalgikus kifejezés, emlékezésről szól, de talán arról is, hogy Oxfordnak pocsék klímája van. Lewis Carroll állandóan fázik, ebbe hal bele: ő, az örök újító, a szénfűtés helyett bevezetteti magánál az azbesztgázt, de nem számol azzal, hogy az égéstermék belélegzése lassanként megrongálja a tüdejét. Oxfordban hosszú a tél, állandóan esik az eső, a nyári hónapoknak felbecsülhetetlen értékük van.

  1. július 4.

Azon az aranyló délutánon Lewis Carroll expedíciót szervez a Temzén fölfelé, Alice, Edith, Lorina és ezúttal nem Seuthey, hanem egy másik kolléga, a Trinity College szép tenor hangú lelkész-tanárának, Robinson Duckworth-nek a társaságában. (Duck jó cimbora, később reform-oktatási módszerével nagy karriert csinál, nők is körülveszik, egy bizonyos időszakban az egyik királyi hercegnő, Leopold boldogtalan házasságban élő, laza erkölcsű nővére, Louise is belebolondul.)
maga a végzet
Húsz év múlva Lewis Carroll így emlékezik: „Sok év szállt el ama aranyló délután óta, de én olyan tisztán látom magam előtt a felhőtlen kék eget, a víz tükrét, a lustán ringatózó csónakot, mintha tegnap történt volna; szinte hallom még a vízcseppek halk csobbanását is, amint az álmosan ringó evezőlapátokról lecsöppennek. Álomszerű emlék, de hirtelen éles fény esik a három mesére sóvárgó kislány-arcra. Nem mondhattam nekik nemet. Please, tell us a story!!! – mondták, és a felszólítás, hogy meséljek nekik egy történetet, olyan megfellebbezhetetlen volt, mint maga a végzet! Régen történt, de még emlékszem rá, hogy milyen keservesen próbáltam magamból kipréselni néhány mondatot, hogy a mesém kerek legyen és aztán más meséimhez hasonlóan, elhaljon, mint nyáron a muslicák, amelyek mindegyikének szintén megvolt a maga aranyló délutánja. Akkor és ott egyszerűen semmi sem jutott eszembe, így hát kínomban leküldtem a hősnőmet egy Nyúl barlangjába anélkül, hogy bármi fogalmam lett volna, hogy a következő pillanatokban mi történik vele…”

Duck örökíti meg e különleges nap folytatását:

„Amikor hazakísértük a három gyereket, a dékán házánál búcsúzáskor Alice felkiáltott: „Ó, Mr. Dodgson, azt akarom, hogy írd le nekem Alice kalandjait!”
túlsúly
Sötétedik. Búcsúpuszi Alice-nak és Edith-nek, jobb arc, bal arc, homlok, orrhegy. Lorinával csak kézfogás. Íratlan viktoriánus illemszabályok szerint tizennegyedik évében lévő lányt idegen férfi csak előzetes engedéllyel csókolhat meg. Sok esetben Lewis Carroll udvarias levélben folyamodik szülői beleegyezésért. Egyszer egy tizenhét éves lányt fiatalabbnak néz, és búcsúzáskor megpuszil, kínos botrány kerekedik belőle. A csók talán azért is okoz problémákat, mert az angol nyelv csak egyetlen szóval – kiss – tudja kifejezni; a játékosabb és ártatlanabb árnyalat, a „puszi” nem létezik a szótárban. Játékossá Lewis Carroll teszi – már az Alice utáni időkben – számtalan kislányhoz (és felnőtt lányhoz) írott számtalan levelében, valahogy így: „Nem küldhetek neked minden alkalommal egy csókkal többet, mert túl nehéz és túl költséges volna a boríték. Amikor fel akartam adni a levelem, a postáskisasszony szigorúan rám szólt: ’Túlsúlyt kell fizetnie, uram!’ ’Könyörgök, hölgyem! – mondtam én, és térdre ereszkedtem előtte –, most az egyszer bocsásson meg! Ezt csak egy kislánynak küldöm.’ És megígértem, hogy összesen kétezernégyszázhetven csóknál nem lesz több a borítékban. E szerény mennyiséget szerencsére engedélyezte.”

birzsu15

A dékán házának bejárati ajtaja becsukódik Alice mögött. Micsoda nap volt! Lewis Carroll még álldogál kicsit, felnéz az ablakokra, itt is, ott is fényt lát, vendégek vannak ma a ház uránál, vajon kik? John Ruskin rajzolni tanítja a kislányokat, de Liddellék néha vacsorára is meghívják, más érdekes emberekkel együtt, olyankor, amikor Lewis Carrollt nem invitálják. Az is előfordul, hogy Ruskin csak úgy beugrik a Liddell gyerekekhez teára, amikor a dékán és felesége távol vannak a háztól, Lewis Carroll nyugtalanul figyeli őt, Ruskin veszélyes ember, azt mondják, beleszerelmesedett valahol vidéken egy tizenkét éves kislányba! A fogadószoba ablakai mögött árnyalakok jönnek-mennek, távolról jött idegenek, Liddell néha bonyolult politikai játszmákba bocsátkozik, a klasszika-filológia nagymestere nem éri be a tudománnyal, befolyásra vágyik. Disraeli jelenti ki Sybil című regényében, hogy Anglia történelme többnyire a nagy események és kicsiny emberek históriája volt. Ez jelképesen a dékán házának történetére is érvényes. A polgárháború idején I. Károly (Anglia és Skócia királya) e falak között rendezte be főhadiszállását. E balszerencsés uralkodó többnyire jót akart, de hibát hibára halmozott; a szó szoros értelmében is kicsi ember volt, 4 láb 9 hüvelyk, (144,78 centiméter). Amikor lenyakazták (1649. január 30-án), az üvöltöző tömeg a megemelt vérpad ellenére sem látott belőle mást, csak a hálósipkát, amit hóhérai nyomtak a fejébe. Carrollt gyerekkorában sokáig üldözte a lenyakazások víziója, vértől csöpögő fejeket képzelt el, amelyek kínos lassúsággal belehullanak különféle méretű fehérneműs kosarakba. Mostanában újra lát ilyenfajta rémképeket álmában vagy félálmában, és másféléket is. Legutoljára önmagát látta egy talicskában ülve, katonák húzták a talicskát egy keskeny utcában a vesztőhely felé, és ő álmában arra gondolt, hogy azért nyakazzák le, mert azt hiszik, hogy elsüllyesztette az Unió egyik hajóját. Kiabálni kezdett, hogy neki semmi köze a dologhoz, Oxfordban él, de nem hallotta senki, mert annyira nyikorgott a talicska, hogy a nyikorgásra fel is ébredt. Pár nap múlva újra ugyanabba az utcába, ugyanabba a talicskába álmodta önmagát. „De hiszen ez Baltimore!” – gondolta álmában vagy félálmában Lewis Carroll, „ebben az utcában szokott heverni részegen Edgar Allan Poe!” Ezt valamiért nagyon komikusnak találta, nevetni akart, de nem kapott levegőt, mert dőlni kezdtek rá kétoldalt a házak…

Ó, Mr. Dodgson, azt akarom, hogy írd le nekem Alice kalandjait!”
új munkába kezd
Szép fényes este van „a hold, mint sárga görbe kés” (R. Browning). A Tom nevű torony harangja megszólal, egyet kondul, kettőt kondul, hetvenet kondul. A százegyedik harangkondulásnál Lewis Carroll már az írópultjánál áll, állva ír, új munkába kezd, az Alice mesét írja. Most is, mint minden pillanatban a világon, történetek születnek és elhalnak vagy nem halnak el.

7.

„Mert jön, kísért a Sznárk, / a nap, ha éjre vált, / mély bódulatban küszködünk mi, jaj!”

A „mély bódulat” kétértelműen hangzik. Divatba jöttek a kábítószerek, a három évtizeddel azelőtt lezajlott ópiumháború füstjének és a pusztító szernek (De Ouincey nevezi így) kesernyés illata messzire elszállt. Akkoriban jelenik meg egy kiváló természettudós, Mordecai Cooke Seven Sisters of Sleep (Az alvás hét nővére) című könyve, amelyben a szerző a kábítószer-élvezés történetét és a leggyakrabban használt hét drogot ismerteti elrettentés és felvilágosítás céljából. „Elájultam, de evvel még nem azt akarom mondani, hogy minden tudatom elveszett – írja ópiummámoráról Poe. – Mi maradt meg belőle, nem kísérlem meg definiálni; még csak leírni sem, de nem tűnt el minden. A legmélyebb álomban, sőt delíriumban, bármiféle önkívületben – nem! még a halálban sem –, még a sírban sem tűnik el minden.” Coleridge is ópiumos álomban írja Kubla Khán című versét, de Rossetti, Dickens, Elizabeth Barrett Browning és a fennkölt Tennyson is él morfiummal vagy laudanummal, az egész díszes viktoriánus társaság zabálja a lótuszt. Állítólag minden angol. iskolásgyerek tudja, hogy Dodgson is. Én nem tudom. Vannak, akik azt állitják, hogy negyvenkét éven át napi 3,5 dl tizenkét százalékos kannabisz-oldatot vett magához. „Bad habit.” De nem valószínű – ha igaz a hír –, hogy ez volt az a rossz szokás, ami miatt ostorozta magát, még az sem biztos, hogy ezt valóban rossz szokásnak tartotta; tudományos munkásságában, sokféle aktivitásában, életmódjában semmi sem utal függőségre.
a túlélés iskolája
Az Alice-könyvekre (és néhány versre) azonban minden ráfogható. „Szegény, szegény kicsi Alice!” – írta a 20. sz. elején Chesterton –, nemcsak felelni szólították fel, nemcsak tanulásra kötelezték, de ráadásul még másokat is neki kellett oktatnia!” Ámde Chesterton „az elegáns rejtélyek atyja és mestere” (Borges) még lidérces álmaiban sem képzelte, hogy egykor majd az ifjú Goldschmidt és követői, kutatók, irodalmárok, pragmatikusok és carrolliánusok kannibáli étvággyal vetik magukat a szegény, szegény kis Alice-ra, és kalandjait a föld alatt és a tükrön túl szexuális szimbólumok közötti vándorlásnak nyilvánítják a tudat mélyrétegeiben, vagy drogos tripnek, vagy a Törvény előtt és az Átváltozás című Kafka-novellák viktoriánus elődjének (azon az alapon, hogy az olvasó itt is előkészítés nélkül zuhan bele a kiismerhetetlen, lidércnyomásos létbe). De mondják az Alice-könyveket a túlélés iskolájának is, ezzel mélyen egyetértek, a túlélés iskolája egy kaotikus, erőszakos, őrült világban, ijesztő tapasztalatok sorozata, amelyekből Alice kerül ki győztesen. Mások szerint Lewis Carroll művei a szubjektív nominalizmus, illetve kálvinista predesztináció termékei, vagy az akkori oxfordi kollégiumi intrikák és az országos vallási küzdelmek paródiája. Dr. Abraham Ettleson, aki nagyra törő művében megfejti és dekódolja Lewis Carroll titkos nyelvezetét, azt a figyelemreméltó kijelentést teszi, hogy a két Alice-könyv az ortodox judaizmus hétköznapi és ünnepi rituáléja.

Létezik zen-buddhista értelmezés is.

„A Hernyó meg Alice egy darabig némán nézték egymást. Végül a Hernyó kivette szájából a tajtékpipát, s unott, álmos hangon ezt kérdezte tőle: – Hát te kicsoda vagy?”
( … ) Alice félénken rebegte:
– Ezt e percben aligha tudom. Csak azt tudom, hogy ki voltam ma reggel, amikor fölébredtem. De azóta már rengetegszer megváltoztam.”

birzsu16

„LSD!” – mutatják fel némelyek diadallal az üvegcsét az itallal, amely kicsivé zsugorítja Alice-t. Ó igen, a növekvő és a kisebbedő méretek, a szétfolyó felületek, az abszurd metamorfózisok, a változó formák és konzisztenciák, az elképesztő figurák, a fantasztikus színek, a képlékenység, a szétfolyás, az összeállás, az őrült beszéd, amelyben rendszer van, a logikus illogicizmus, az álom, az álom, az álom – mindez – úgymond – „pszichodelikus fantázia”. A Fehér Királynő váratlanul bégetni kezd, és úgy fest, mint aki gyapjúba csomagolta magát. Alice megállapítja, hogy a patak eltűnt, egy homályos kis boltban van, a Fehér Királynő is átváltozott, öreg, szemüveges Juh lett belőle, a pultnál ülve kötöget. A boltot mindenféle furcsa tárgy tölti meg, de ha Alice valamelyikre ránéz, az rögtön átvándorol egy másik polcra. Alice egy nagy, fényes valamit lát, hol babának látszik, hol varródoboznak, és végül keresztülhatol a mennyezeten. A Juh már tizennégy pár kötőtűvel dolgozik, az egyik párat átnyújtja Alice-nak, evező lesz belőlük, ők meg egy csónakban ülnek, tavirózsák közé keverednek („a legszebb mindig távol van!”), megint a boltban találják magukat. Alice tojást szeretne vásárolni, de nem tud hozzáférni, mert a polcok egyre távolodnak, a falak is távolodnak, Alice sötétben botorkál, fák nőnek ki a székekből, mindenből fák nőnek ki, előbukkan egy patak, a tojás egyre nő, szeme lesz, orra, szája, Humpty-Dumpty lesz belőle. (Humpty-Dumpty a falon ült, Humpty-Dumpty földre csücsült.) A krokett-labdák eleven sündisznók, az ütők eleven flamingók. Száz évvel később John Lennonnak és Paul McCartney-nak megtetszik egy rajz, amit Lennon kisfia az Alice-könyvek inspirációjára készített Lucy nevű osztálytársnőjének. Lennonék szöveget írnak hozzá, megzenésítik, az egész világ úgy hallgatja, mint egy LSD-experimentációt. Lewis Carroll nyomán, a címe, Lucy in the Sky with Diamonds (Lucy az égben gyémántokkal). Szép szám: van benne sárga és zöld celofánvirág, narancslekvár-égbolt, hintaló-ember, hihetetlenül magasra nőtt virág, .emberfej a felhők között, tükör-nyakkendős gyurma-hordár és egy kaleidoszkóp-szemű lány, aki majd az égből jön. („Jött! A neve Yoko volt!” – mondta Lennon.) Egy másik akkori amerikai rockegyüttes, a Jefferson Airplane White Rabbit (Fehér Nyuszi) című száma az alkotók bevallása szerint is hiteles LSD-trip, az Alice Csodaországban motívumaival, és minden strófa végén e kiáltás variánsaival: „hívd Alice-t! kérdezd Alice-t!” „Ha a logika és az arányok lágyan felszívódnak és a Fehér Király visszafelé beszél és a Fekete Királyné fejeket üttet le, emlékezz a Mormota szavaira: tömd a fejed, tömd a fejed!” Psychedelic imagery.
miért ne találhatta volna fel
És a zsenialitás, hölgyek és urak? Miért ne találhatta volna fel Dodgson, aki zsonglőr módjára játszott a logika tudományával és a matematikával, sőt, az informatika alapelveit is felismerte, miért ne találhatta volna fel a szimbolizmust, a dadaizmust, a szürrealizmust, bármit? „Igazán nem fogjuk félárbocra engedni a képzelet zászlaját, csak azért, mert félünk, hogy megbolondulunk” – mondja majd André Breton a szürrealista kiáltványban.

Vajon ki bolondult meg?
pótpénisz
Az ifjú Goldschmidt követői közül William Empson analitikus szerint Alice kalandjainak helyszíne az anyaméh, a Nyuszi üregébe az apa hatol be, és amit Lewis Carroll hipokrita módon könnyek tavának nevez, az a magzatvíz. Hogy eme állításokból milyen következtetést von le, azt nem tudom, mert képtelen vagyok értelmezni. Egy másik pszichiáter, Paul Schilder kategorikus kijelentését azonban könnyen felfogtam. E szerint Alice pótpénisz vagy műpénisz! Ebből következik – mondja Schilder –, hogy a könyv nem adható gyerekek kezébe. Szegény, szegény kicsi Alice, miután számtalan disznólkodó férfi lélekbúvár ostromát sikeresen kiállja, és körbetáncolja az urakkal az ösztönök fortyogó katlanját, megjelenik három hölgy, mint három párka: az első azt állítja, hogy Alice orális agressziót követ el, amikor befalja a gombát, a második Alice mint anima című írásában kifejti, hogy amikor Alice fejére tétetik a királyi korona, tudat alatt Szűz Mária megkoronázása ismétlődik. A harmadik hölgy (az ő nevét érdemes megjegyezni), Laura E. Ciolkowski tudományos módszerekkel összehasonlítja a mesebeli Alice rémkalandjait Frau Emmy von N., Freud 41 éves hisztériás paciensének rém-állatokkal telezsúfolt rémálmaival. Ciolkowski e komplikált műveletet azért végzi el, mert a középosztálybeli nők alkalmazkodási vagy nem-alkalmazkodási neurózisait vizsgálja. Istennek hála, Alice dicsteljesen kerül ki e műveletből.

„– Nem tudom, mit ért azon, hogy dicsőség – mondta Alice.
Humpty-Dumpty megvetően elmosolyodott.
– Hát persze, hogy nem érted, amíg én meg nem mondom. Úgy értettem: Ez aztán az elsöprő erejű érvelés, mi?
– De hát a dicsőség nem jelenti azt, hogy elsöprő erejű érvelés – ellenkezett Alice.
– Ha én használok egy szót – mondta Humpty-Dumpty megrovó hangsúllyal –, akkor az azt jelenti, amit én akarok, sem többet, sem kevesebbet!
– Az a kérdés – hitetlenkedett Alice –, vajon engedelmeskednek-e a szavak.
– Az a kérdés – így Humpty-Dumpty –, ki az úr, és kész. (…) Mindegyiknek megvan a maga hangulata… különösen az igék, azok a legrátartibbak. A melléknevekkel azt csinál az ember, amit akar, az igékkel nem… de én féken tudom tartani az egész társaságot! Kitapogathatatlanság! Csak ennyit mondok.”
minden benne van
„Az Alice-ban minden benne van – írja Claude Roy –, szemantika, metafizika, politika, morál, amoralitás, közgazdaság és költészet. (…) A logika beépül a nonszenszbe, és megfordítva, az állítás magával vonja az ellen-állítást. Dodgson logikáról és matematikáról szóló munkái tele vannak bolondozásokkal, fantasztikus képzelgéseiben viszont szillogisztikus gyakorlatok lapulnak”.

birzsu17

Egy merész belemagyarázó szerint Lewis Carroll még Husserl 1887-ben publikált számelméleti munkáját is megelőzi:
„– Tudsz összeadni? – kérdezte a Fehér Királynő. – Mennyi egy meg egy meg egy meg egy meg egy meg egy meg egy meg egy meg egy meg egy?

– Nem tudom – felelte Alice. – Nem tudtam követni.”

Azt mondják, hogy ez a párbeszéd valami alapvető dolgot árul el a számok fenomenológiájáról és a számrendszerekről. Tükörország sakkjátszmája pedig – mondják – a dimenzionalitás tökéletes példája. Nagyszerű! De mi az a dimenzionalitás? Az olyan művek, amelyekben „minden benne van”, végül is miről szólnak?

Miről szólnak az Alice-könyvek? Csak nem egy kislányról, aki álmában elindult egy nyuszi után?
kizökkent világ
És jött Joyce, és tizenhét évig írta a Finnegans Wake-et (Finnegan ébredését), ahogy mondani szokták poszt-carrolliánus angol nyelven, „minden idők legvakmerőbb művét” (Edmund Wilson), amely leleményeit tekintve állítólag nagyon sokat vesz kölcsön Do-do-dodgson úrtól, különösen annak húsz évig íródó Sylvie és Bruno című regényéből. Két csúcsteljesítmény, amelyeket azonban ‘az olvasók kevéssé értékelnek. A Finnegans Wake (némely esztéta szerint a huszadik század legjelentősebb irodalmi alkotása) egy dublini kocsmáros éjszakai álmának kaotikus zuhataga, tele rejtett, széttöredezett jelentéssel, kétértelműséggel és eltorzított jelképpel, személyes vonatkozással. Egy kizökkent világ, amelyet Joyce nem akar helyretolni. Lewis Carroll műve, miként ő maga definiálja, olyan regény, „amilyet még soha senki nem írt!”, két tündérgyerekről, cselszövésekről, jóról és rosszról és szerelemről egy mitologikus világban, amelyben egybemosódnak valóság és képzelet, nonszensz és bölcsesség, logika és nyelvi játékok és tudományos megsejtések térről és időről és súlytalanságról. Később irodalmárok jöttek, és az Alice Tükörországban és Hesse A pusztai farkas című regénye között is távoli rokonságot fedeztek fel, a mágikus tükör miatt, amely a svájci író hősét egy másik dimenzióba vezeti át, identitását száz darabra töri, és felvillantja önnön létezése számtalan tünékeny lehetőségét; kábítószeres trip, mondta erre is boldogan a beat-nemzedék. És Borges is jött, imádta Lewis Carroll műveit, és a Tükörország egyik párbeszédét és ötletét felhasználva megírta Körkörös romok című csodálatos novelláját.

„És ha már nem álmodna rólad (ti. a Fekete Király Alice-ról), mit gondolsz, vajon hol lennél? (…) Sehol se lennél. Hiszen te csak álomkép vagy! Ha az a Király ott véletlenül felébredne, hipp-hopp, eltűnnél, mint a kámfor!”

És így tovább, és így tovább, még vannak kincsek, és még ma is jönnek kincsvadászok. A Cheshire Macska, azaz Dodgson szülőhelyéről való macska, amelyet Kosztolányi bravúrosan Fakutyának keresztelt át, tehát a Fakutya már eltűnt, legelőbb a farka hegye tűnt el, azután fokozatosan a többi, de amikor már sehol se volt, a vigyorgása még akkor is látszott.

8.

Megint harangzúgás, örömzene, üveggolyó és lépesméz; alig telt el három hónap a királyi esküvő óta, a trónörökös és ifjú felesége ellátogatnak Oxfordba, dies mirabilis! Forróság van, bár esik az eső. 1863. július 4: különös véletlen, hogy ez a nap éppen annak az aranyló délutánnak az egyéves évfordulója, amikor az Alice-mese megszületett.
vicces feliratok
Persze a dékán háza a centrum. Mindig Liddelléknél történik minden, ami érdekes és fontos és pompás, a hercegi pár is náluk kvártélyozza be magát. Lewis Carroll bennfentes, segít a háziaknak a rendezkedésben, besompolyog a királyi lakosztályba, konstatálja, hogy egy gyönyörű albumot készítettek be a látogatók névkártyái számára, felajánlja, hogy megtölti az üres lapokat saját készítésű fotóival, aztán rohan a St. John parkba, ahol az előkelő családok nagyszabású jótékonysági akcióra készülődnek, a Liddell lányok már várják őt a sátrukban, segít nekik, pakol, árcédulákat írogat, vicces feliratokat készít, buzgólkodik.

Snitt.

Zuhog az eső, száz meg száz esernyő vonul a Christ Church felé, kísérik a trónörököst és hitvesét, akik fogaton érkeznek. Lewis Carroll egyik kollégája lakosztályának ablakából messzelátóval szemléli az eseményeket. A hatalmas udvaron, ponyvával védett vörös szőnyeg alatt várakozik a dékán, az’ összes Liddell és az idősebb professzorok kara. A zenekar a himnuszt játssza, a királyi pár bevonul a vörös szőnyeg alá. A felséges vendégek megszemlélik az önkéntesek fegyverbemutatóját, Lewis Carroll, hogy jobban lásson, kirángat kollégája ablakából egy keresztlécet. Alexandra hercegnő belekarol Liddell úrba, a vendégek esernyőik védelme alatt szállásukra vonulnak, Lewis Carroll megint rohan, randevúja van Alice-szal és testvéreivel az udvaron a tavacska partján, sietnek vissza a sátorhoz.

Snitt.
a bazár
Ő mondja el a többit: „A sátorban foglalatoskodtunk, amikor megérkezett a hercegi pár. A trónörökös elismerő megjegyzést tett a fotóimra. Meglepődtem, hogy tudja, ki vagyok. A gyerekek fehér cicákat árusítottak, Alice a hercegnőnek is kínált a portékájából, de ő hozzám fordult és azt mondta, ‘ó, én már vásároltam egy cicuskát!’ Többet nem szólt. Nemsokára hivatalosan is kinyitott a bazár, és beözönlött a tömeg. Rhodának (a legkisebb Liddell gyereknek) egyszerre nyoma veszett. Alice és én mindenütt kerestük. Végre megláttam őt egy pult alatt kuporogva, kihalásztam, és kézen fogva vonszoltam a két gyereket végig a bazáron, úgy kellett magunkat átverekedni a tömegen. Egész délután a sátorban tevékenykedtem, sokáig én voltam a pénztáros. Otthon, a dékán aláírásával, díszes kártya várt: meghívó az esti bankettre.”

Aranykor. Már nem tart soká.

birzsu18

Másfél év múlva Lewis Carroll egy pamfletet tesz közzé, melyben kegyetlenül megtámadja Alice apját. A küzdelem immár állandó lesz közte és a dékán között, s a szó valódi értelmében utolsó leheletükig eltart, ugyanis a sors bizarr játéka folytán Liddell, aki 21 évvel idősebb, Lewis Carroll halála után négy nappal távozik az élők sorából. A konfliktust az ő reformjai robbantják ki: Lewis Carroll a kollégium némely ősi tradícióját védelmezi vele szemben, ám azért ez bonyolultabb, mert a kétféle állásfoglalásban összevissza keverednek a színek és árnyalatok, ha tantervről, diákjogokról, sportról van szó, L. C. képviseli a progressziót, vallási, gazdasági és építészeti kérdésekben viszont a liberális-konzervatív Liddell tervez merész változtatásokat. Oxford majdnem olyan jelentős küzdőtér, mint a Parlament, a szelíd Dodgson élesre feni a kését. („Állt fergető eszmék körén, / S jött Szajkóhukk, nézése láng, / Nagy káka-törzsek erdején / Bugyborékolva ráng.”) Lewis Carroll a pamfletet Amerikai Telegrammoknak kereszteli, a dékánt Lincolnnak, gazdasági vezetőjét Grant tábornoknak, és mindkettőjüket zsarnoknak nevezi. Ambivalens játék: Lewis Carrollt nem érdekli az amerikai polgárháború, fütyül okokra és okozatokra, de most helyi érdekekből viccet csinál a borzalomból, ráadásul a déliek hívének mondja magát!
szópókert játszanak
A trónörökös pár tiszteletére rendezett bankett a díszteremben van, a lakoma pompás, a zene túl hangos, Lewis Carroll a kollégáival ül, a Liddell gyerekek a főasztalnál kapnak helyet, később átülnek az ő asztalához. A két régi ismerős, Duckworth és Southey is csatlakozik, szópókert játszanak, matematikai játékokat: amennyiben 6 macska 6 perc alatt 6 halat öl meg, hány macska öl meg 50 perc alatt 100 halat? „Holnap Alice meg én hangversenyre megyünk, Duck is énekel. Holnapután a Sanger’s cirkusz, három Liddellt viszek magammal, vasárnap Dickens-felolvasása, Alice velem jön. Nagyszerű, örömteli napok! De vajon szabad-e tiszta szívvel örülnöm?”

Időeltolódás.

Gettysburgben ekkor késő délután van. A két napja tartó szörnyű mészárlás „ezen az örömteli napon” az északiak győzelmével ér véget. Ott is borús az ég. „Nehéz eső esett, a szokásos csata utáni eső – írja feleségének George E. Pickett őrnagy, másnap, 1863. július 5-én. – Az emberek az épületek eresze alatt feküdtek, a víz patakokban folyt rájuk. Állítólag több ezren sebesültek meg. Megkerestem az enyémeket, a fiúkat, akik bíztak bennem és vakon követtek! Legtöbbjük meghalt vagy megsebesült, őket a frontvonal mögé szállították különféle farmokra. A hátország, a házak, istállók, padlások jajgatással és kínnal teltek meg. A körülmények rettenetesek: a műtőasztalok kinn a szabadban, az asztalok fölött kifeszített ponyvák, a sebészek körül vértenger, levágott lábak és karok… látod, nem tudok ma neked szerelmes levelet írni, az özvegyekre és az árvákra gondolok, és rettenetesen nehéz a szívem, pedig győztünk!”
arat a halál
Ez már modern világ: nemcsak a krónikások és levélírók beszélik el, hogy mi történik, a csatákról már fotók is tanúskodnak. Dodgson távoli, amerikai kollégája, egy megszállott fényképész, Matthew Brady a négy égtáj felé küldi fotografálni vagy húsz emberét. Azon a napon, július 4-én, a gettysburgi csatát a 23 éves Timothy O’Sullivan örökíti meg. Nézem leghíresebb képét, amely olyan emblematikus, mint hetvenhárom év múlva Robert Capa elbukó spanyol katonája; végtelen kopár mezőt látok, nagy totált, előtérben négy halott katonát, távolabb még sok másikat, a holttestek egyre kisebbnek látszanak, a kép azt sugallja, hogy a Föld telis-tele van halott katonákkal, a képaláírás is erre vall: Arat a halál, Gettysburg, 1863. július 4. A képek sok újságban megjelennek, valódi „amerikai telegramok”, Oxfordban is láthatók, de látja-e vajon az Alice írója?

Szegény, szegény Dodgson: neheztelek rá, amiért nem figyel igazán az amerikai polgárháborúra, nobody is perfect! Néhány évvel előbb a krími háborút élénk figyelemmel kísérte, ujjongott, amikor az oroszok kapituláltak, felutazott Londonba megtekinteni Roger Fenton háborús fotóit, és verset írt Florence Nightingale-hez, a sebesültekért végzett munkáját dicsőítette.

Most hallgat.

A belpolitika annál jobban érdekli, néha ellátogat a Parlamentbe, véleményét olykor a sajtóban is közzéteszi. Legdühödtebben 1885-ben nyilvánul meg, amikor egy volt oxfordi kollégájának a felesége, Josephine Butler (Leopold herceg szerint Anglia legszebb asszonya) nagy vihart kavar a Pall Mall Gazette-ben megjelenő tényfeltáró cikksorozatával. A Butler-házaspár már az amerikai polgárháború idején is rosszpontokat szerzett magának Oxfordban azzal, hogy Lincoln és az Unió mellett kötelezte el magát. Ezúttal Josephine a fehér rabszolga-kereskedelmet, kiskorú lányok prostitúcióba kényszerítését leplezi le. Részletesen leírja, hogyan altatják el kámforral, és hogyan defloreálják kínzóik a kislányokat, és ismerteti egy kéményseprő tizenhárom éves lányának esetét, akit apja 5 fontért adott el egy bordélyháznak. Lewis Carroll mélységesen felháborodik, álláspontja azonban sajátos. Szerinte a prostitúció számos részletének nyílt feltárása sérti a közmorált, és felbolygatja fiatal fiúk és férfiak ezreinek lelki nyugalmát. Ezért nyílt levélben szólítja fel jó ismerősét, az akkori miniszterelnököt, Lord Salisburyt, haladéktalanul vonja felelősségre az újságot! 52 éves korában, Charles Lutwidge Dodgson, oxfordi matematikatanár és lelkész, alias Lewis Carroll, az Alice-könyvek híres írója, zsebében egy notesszel, amelybe berótta több száz kislány-barátnőjének nevét, egy tudós úr, akinek talán soha nem volt dolga nővel, amikor kiskorú lányok ellen elkövetett aljas bűnökről olvas, a közerkölcs védelmében az újság ellen követel szankciókat! Angolszász furcsaság.
csak a vonat robogása
Az 1863-as nyár végén Alice és Edith azzal az ötlettel áll elő, hogy rendezzenek pikniket Nunehamban. A dékán és felesége is részt vesznek a mulatságban, összesen tízen vannak, két csónakkal indulnak útnak. Vízparti lakoma, nagy délután. A felnőttek lovas kocsin mennek haza, Lewis Carroll, Alice, Lorina és Edith gyalog ballagnak le a vasútállomáshoz, útközben elered az eső, egy romkastélyban keresnek menedéket, kísértetesdit játszanak, utolsó percben érik el a vonatot. A harangtorony a százegyediket kondulja, mire hazaérnek. „Nagyszerű kirándulás, fantasztikus befejezés! Dies mirabilis.” Fantasztikus. A három kislány és ő, sem Miss Prickett, sem más felnőtt, csak a vonat robogása, a felelősség, a bizalom, a szerep: idősebb báty? Unokafivér? Vőlegény jelölt? A csúcspont.

És vége.

birzsu19

Alice és Liddellék neve többé nem szerepel a naplóban. Ősz van, a fordulatról nincs feljegyzés, csak hiányzó lapok, a gondos utódok ez esetben is cenzúrázták a füzeteket. Karácsony táján azonban egy furcsa mondat olvasható a naplóban: „Mrs Liddell is ott volt a színházban a gyerekekkel. De én távol tartottam magam tőlük, mint mindig az elmúlt időszakban.”
banális dolog
Felszólították, hogy tartsa távol magát? Ő döntött így, mert megbántódott valamin? Netán Mrs Liddell pánikba esett, arra gondolt, hogy Dodgson egy szép nap megkéri majd Alice kezét? A kiváló biográfus, Morton N. Cohen ezzel a lehetőséggel is eljátszik, miért is ne, akkoriban húszévnyi korkülönbség banális dolog volt, és sokan jegyeztek el gyereklányokat. De Lewis Carroll érzelmei vajon banálisak voltak-e? Nem a múlékonyt, az elérhetetlent (a sznárkot) hajszolta-e kezdettől? A Tükörországban mintha kifejtené az álláspontját: „Nem bánta, hogy a tavirózsák máris hervadni kezdenek, illatuk, pompájuk odavész, mihelyt letépi őket. Még a valódi tavirózsák is csak rövid ideig élnek, ezek pedig – álomrózsák lévén – szinte semmivé váltak a lába előtt.”

1930-ban egy Florence Becker Lennon nevű írónő a szakítás okairól faggatja a legidősebb Liddell lányt, Lorinát, aki levélben számol be Alice-nak a beszélgetésről. „Én csak annyit mondtam, hogy Mr Dodgson túlságosan szeretetteljesen bánt veled, és amikor nagyobb lettél, anya ezt szóvá tette; és ő megbántódott, és többé nem jött el hozzánk. De hogy anya azt kifogásolta volna, hogy Mr Dodgson túl gyakran vesz téged az ölébe… ez a pletyka nem tőlem származik…” Arról semmi információ, hogy ők, a gyerekek, hogyan reagáltak Mr Dodgson hirtelen elmaradására. A jelek szerint belenyugodtak. Különös hálátlanság, de a viktoriánus szülő–gyerek viszony, a tekintélyelvűség is különös. Szép elégtétel, hogy egy életnyi rideg közöny után a nyolcvanéves Alice visszaemlékezéseiben mégiscsak feldereng az aranyló délutánok ragyogása.

9.

„A gyerekek néha valósággal rémületbe ejtenek! – írja Lewis Carroll egyik felnőtt barátnőjének. – Nem vagyok mindenevő, mint egy sertés! Összegyűjtök és kiválasztok!” És listát készít 107 kislányról, akiket le fog fényképezni.

Fotók, listák, kislányok, Alice után a világ.
kíséret nélkül
Egy nyárvégi kimutatás a hetvenes évek közepéről: „Ezen a nyáron, eastbourne-i nyaralómban, nagyobb számban látogattak meg gyerekbarátaim, mint az előző években. Vendégem volt: Wendy, Minnie, Louise, Edith, Annie, Lucy, Dymes, Margie, Ruth, Dora, Helen, Maud, Corine, Dora B., Edith M., Violet, Mabel, Rose, a Hull lányok, Evelyne, Jessie, Bell, Grace, Maud, Nellie, Agnes, Cracilla.” Hétvégére, teára, vacsorára, kíséret nélkül, ha mód van rá. „Feltétlenül szükséges, hogy harmadik személy is jelen legyen az ebédnél? Annyival kedvesebb egy tête à tête…” – írja az egyik barátnője mamájának. Londoni kiruccanásaira is rendszeresen visz magával egy-két kislányt, és e nagy gonddal előkészített színház- és múzeumlátogatások alkalmából azt is megszervezi, hogy kicsiny útitársnőinek ismerős londoni családok, lehetőleg arisztokraták adjanak ebédet, vacsorát, szállást. Ha éppen nincsen kéznél egy vagy több young lady, iskolákat környékez meg, előadásokat tart lányosztályokban, vonaton ismerkedik, kifogástalan erkölcsű cukrosbácsi, egész kollekció trükkös játékot cipel, hogy felhívja magára a figyelmet, és ha a barátság megköttetett, rendszerint levélben kérdezi az édesanyától, hogy az ifjú hölgy puszilgatható-e? (is she kissable?) Barátnőit elragadó levelekkel és ajándékokkal halmozza el, megjegyzi a születésnapjukat, az ajtófélfán megjelöli, ahogy nőnek, tanítgatja, műveli őket – hogy bírja? Mert közben rengeteget dolgozik. Eukleidész és modern riválisai címen jelentős műve jelenik meg, könyvet ír a szimbolikus logikáról, írja a Sylvie és Brunót és cikkeket és verseket, intenzíven részt vesz az egyetemi élet politikai csatározásaiban, szegény, szegény Dodgson, keményen küzd a magány ellen, szeretetért.

birzsu21

Ötvenéves kora körül egyik napról a másikra mégis abbahagyja a fényképezést. A drámai elhatározást hosszú korszak előzi meg, tizenhárom év, amely alatt, az abszolút természetesség nevében, egyre jobban elhatalmasodó szenvedéllyel fotózgat meztelen kislányokat. Sans habillement – ruha nélkül, írja előkelően a naplójába. „Sans habillement a kislányok ártatlan öntudatlansága olyan áhítatot ébreszt, mint a szentségek. Az embernek imádkozni volna kedve” – írja az egyik érintett anyának, Mrs Hendersonnak, akinek semmi kifogása az ilyenfajta áhítat ellen. Szentségimádás, művészet. „Talán említettem már, milyen elragadó látványt nyújtanak a gyerekek, mezítláb szaladgálva a parton. De ezt nem azért mondom, mert Annie-t is így szeretném fényképezni! Ő-még nem szokott eléggé hozzám, nem hiszem, hogy fesztelenül viselkedne. Azok a gyerekek, akik régóta ismernek, egészen természetesek a társaságomban, és ha édesanyjuk beleegyezik, probléma nélkül fényképezhetem őket bármilyen elfogadható neglizsében vagy akár anélkül is, ami egyébként a neglizsé legelfogadhatóbb formája. Ez a legszebb a gyerekkorban: a tökéletes egyszerűség! Annie, úgy sejtem, másfajta gyerek.” Óvatos szavak: Lewis Carroll pontosan tudja, hogy Annie milyenfajta gyerek. Kései tanúként Annie lánya majd elmeséli, hogy a mamája és a nagynénje pompás mulatságot eszeltek ki öt-hatéves korukban, amikor meghallották, hogy Dodgson úr meztelenül szeretné fényképezni őket: bebújtak az asztal alá, a padlóig érő terítő fedezékében ledobták magukról a ruháikat, aztán hopp, előugrottak, és vígan ugrándoztak pucéran a szobákban. Tizenhárom év alatt sok kislány ugrándozott így, anyja felügyelete mellett, vagy anélkül, de mindig szülői engedéllyel. A képekből csak az érintett családok kapnak, a másolatokat közös megegyezéssel megsemmisítik, a nimfácskák biztonsága szavatolva, minden comme il faut, ez az álszent, talpig nehéz leplekbe burkolózott társadalom meglepő könnyedséggel egyezteti össze illemkódexét és Lewis Carroll mániáit, mások is rajzolnak vagy fotóznak meztelen gyerek-angyalkákat, ez összefügg a gyermekkor ártatlanságáról vallott viktoriánus nézetekkel. Néha Lewis Carroll egyik felnőtt barátnője, egy kitűnő rajzolónő, Dorothy Thompson asszisztál a szeánszokon. Levelezésük abszurd: éveken át úgy tárgyalnak a pucéran fotózható kislányokról, mintha dísztárgyakat importálnának. A 20. század harmincas éveiben Goldschmidt talán bíróság elé juttatta volna az eltévelyedett lelkészt és partnernőjét, talán mi is így vélekednénk, de akkor és ott legfeljebb néhány gonosz lélek suttogott a hátuk mögött. Mégis, 1880 körül mintha Lewis Carrollt valami megrémítené. Miféle örvénytől ijedt meg? Naplója és levelei csak formális magyarázat-mozaikokkal szolgálnak. Ezek szerint nincs kedve áttérni a fényképezés új technikáira, a száraz-lemezhasználatra, mert az művészileg értéktelenebb, romlik az egészsége, nemsokára 50 éves lesz, könyveket akar írni, logikával, erkölccsel, vallással, élettel-halállal akar foglalkozni, a fényképezőgépet soha többé nem veszi a kezébe. A Dorothy Thompsonnal való közös szeánszoknak azonban nem vet véget. Ő is rajzol. Londonban is tanulmányozza a natura utáni rajzolást. „Vagy másfél órát töltöttem Miss Thompsonnal és kicsi modelljével, egy 13 éves szép és csinos kislánnyal, aki sans habillement volt. Csináltam róla egy egész jó vázlatot: a szófán hevert, álmosan nyújtózkodva. Kellemes nap, fehér kővel jelölöm!” Ezt néhány héttel a halála előtt, 66 éves korában írja.
emlékezetes nap
„’Oly vén vagy, apó’ – szólt a fiatal – / ‘Látom színezüst hajadat, / De fejed tetején állsz folytonosan: / Nem szégyelled magadat?” – az első Alice könyvben gúnyolja így saját magát, pedig csak harminchárom éves akkor. A zöld bőrbe kötött dedikált példányt, 1864 karácsonyán ajándékozza Alice Liddellnek. A könyv a Water-babies (Vízibabák) írójának, Charles Kingsley-nek kezébe kerül, ő beszéli rá a szerzőt a publikálásra, eddig erre nem gondolt, művét kizárólag Alice-nak szánta. Addigra rendeződik viszonya a dékán családjával, udvarias, formális kapcsolattá alakul át, és már ilyen is marad mindvégig. A naplóban csak futólag fordul elő a nevük, személyes kommentárok nélkül. Egy 1871. május 4-i bejegyzés azonban többet is elárul: „Alice születésnapja. Emlékezetes nap. Mert Alice Liddell hozzátartozik az életemhez.” És az egy évvel később megjelenő Tükörországhoz írott kísérő versben: „Csak ő jár mindig velem / Alice, titkos téreken / hol nem látja földi szem.”

Ebben a második könyvben búcsúzik el tőle, úgy-ahogy.

birzsu20

Amennyiben igaz, hogy az egyik sakkfigurát, az öreg, magányos fehér huszárt önmagáról mintázta. A fehér huszár különös személyiség és nem is igazán huszár, magyarul futónak is nevezik, angolul White Knight-nak, azaz Fehér Lovagnak, ez szebben hangzik, az embernek Don Ouijote jut eszébe.

„Miután a Fehér Lovag eldalolta a balladát, kezébe vette a kantárszárat, és lovát visszafordította.
– Most már csak pár méter van hátra – mondta –, lefelé a domboldalon, aztán át azon a kis patakon, és királynő leszel. De ugye azt még megvárod. amíg befordulok ott az ösvényen? – kérdezte, mikor Alice sóvár pillantással a patak felé fordult. – Nem tart soká. Te csak állj itt, és integess a zsebkendőddel, amíg el nem tűnök a kanyarban. Tudod, az erőt adna nekem.”
És a Fehér Lovag lassan belovagol az erdőbe, lovaglás közben le-lefordul a lováról, a fejére pottyan, újra nyeregbe száll, távolodik, távolodik. Alice a zsebkendőjével integet, amíg ló és lovasa egészen kicsi pont nem lesznek.

The end. Dodgson a mozgóképet is feltalálta.

A versidézetek fordítói
Lewis Carroll: A Sznárkvadászat, Mann Lajos
Lewis Carroll: Szajhukky, Weöres Sándor
Lewis Carroll: Alice Csodaországban, Kosztolányi Dezső
Lewis Carroll: Alice Tükörországban, Révbíró Tamás és Tótfalusi István
Lewis Carroll: Vilmos apó, Weöres Sándor
Sir Philip Sidney : Az álmatlan szerető, Szabó Lőrinc
Algernon Charles Swinburne: Egy nap meg egy éj , Szabó Lőrinc
Algernon Charles Swinburne: Terhek balladája, Somlyó György
Algernon Charles Swinburne: Árny, cnd és tenger, Babits Mihály
Robert Browning. Az elvesztett kedves, Tóth Árpád
kép | Lewis Carroll fényképei
cdn3.lomography.com, blog.hrc.utexas.edu, images.metmuseum.org, theremina.tumblr.com, img.photobucket.com, m.cdn.blog.hu, toovia.com, blueblackdream.tumblr.com, ombrenelcielo.files.wordpress.com, artpedia.tumblr.com, artpedia.tumblr.com, wikimedia.org, s-media-cache-ak0.pinimg.com, 1.bp.blogspot.com