Bíró Zsuzsa

ÁLOM-RÉMÜLET

Margarete Buber-Neumann és Milena Jesenská [2004 január]

ÁLOM-RÉMÜLET

1.

Milena Jesenská ezer­ki­lenc­száz­húsz ja­nu­ár­já­ban kezd Kaf­ká­val le­ve­lez­ni, és má­jusban ta­lál­ko­zik ve­le elő­ször Bécs­ben. Milena akar­ja a ran­de­vút, Kaf­ka til­takozik: „Nem aka­rok (Milena, se­gít­sen! Ért­sen meg töb­bet, mint amen­­nyit mon­dok!), nem aka­rok (ez nem da­do­gás) Bécs­be men­ni, mert nem bír­nám ki lel­ki­leg a meg­eről­te­tést.” Vé­gül még­is el­megy. Négy na­pot töl­te­nek együtt. A csü­tör­tö­köt a bi­zony­ta­lan­ság jel­lem­zi, a pén­te­ket a csak azért is ma­gabiztosság, a szom­ba­tot a bűn­bá­nat, a va­sár­nap egy­sze­rű­en jó. A bé­csi er­dők­ben sé­tál­nak és he­ve­rész­nek, „…és ar­cod fö­löt­tem az er­dő­ben (em­lé­ke­zik vis­­sza Kaf­ka egy nyá­ri le­ve­lé­ben), és ar­cod alat­tam az er­dő­ben és a pi­he­nés csak­nem ki­ta­kart mel­le­den. És ezért iga­zad van, ami­kor azt mon­dod, hogy mi már egyek vol­tunk, és et­től egy­ál­ta­lán nem fé­lek, ha­nem ez az én egyet­len bol­dog­sá­gom és egyet­len büsz­ke­sé­gem, és ezt egy­ál­ta­lán nem kor­lá­to­zom az er­dő­re.”
Ravensbrückben is
Húsz év­vel ké­sőbb, a ravensbrücki női lá­ger­ben Milena Jesenská ezek­ről a má­ju­si na­pok­ról me­sél a ba­rát­nő­jé­nek, Margarete Buber-Neumann-nak. A gesz­tenyefák vi­rá­goz­tak, mond­ja Milena sé­ta köz­ben, a ba­rakk­sort ket­té­sze­lő fő­úton. Má­jus van most is, a fák Ravensbrückben is vi­rá­goz­nak, sőt, Vladimir Jankelevich hír­adá­sa sze­rint Ausch­witz­ban is min­den ta­vas­­szal ugyan­úgy lom­bokba bo­rul­tak, mint más­hol. Buber-Neumann, vagy ahogy társ­női ne­ve­zik: Grete, át­él­te már a karagandai má­ju­so­kat is, a ta­ka­ro­dó előt­ti rö­vid órá­ban a vi­rág­zás­nak in­du­ló sztyep­pét bá­mul­ta, a tu­li­pá­no­kat és íri­sze­ket és a fe­lejt­he­tet­len ka­zah ég­bol­tot. Semprun meg a buchenwaldi má­ju­sok­ról ír, ami­kor a fi­a­tal orosz fog­lyok a nap­sü­tés­től és az il­la­tok­tól el­vesz­tet­ték az eszü­ket, el­ha­jí­tot­ták a la­pá­tot és a csá­kányt, és be­ve­tet­ték ma­gu­kat a thürin­giai er­dők­be.

Ezer­ki­lenc­száz­negy­ven­egy ta­va­szán a né­met lá­ge­rek­ben azon­ban még nin­csenek oro­szok, és Ravensbrücköt fő­leg ta­vak és mo­csa­rak ve­szik kö­rül. Azok­ban a szűk­re sza­bott idő­tö­re­dé­kek­ben, ame­lye­ket a lá­ger­sza­bá­lyok le­he­tővé tesz­nek, Milena Kaf­ká­ról me­sél Gretenek, mi­ért is ne ró­la, és mi­ért is ne egy lá­ger­ben? Kafka hú­gai kö­zül a két idő­sebb, El­li és Valli vagy a łódzi gettó­ban vagy va­la­me­lyik ha­lál­tá­bor­ban vég­zik, Ottlát pe­dig, a leg­fi­a­ta­lab­bat és leg­kedvesebbet, aki el­vá­lik ke­resz­tény fér­jé­től, hogy gye­re­ke­it megment­hes­se, Theresienstadtba hur­col­ják, ahon­nan ezer­ki­lenc­száz­negy­ven­há­rom őszén ön­ként kí­sér el egy Ausch­witz fe­lé tar­tó gye­rek­transz­por­tot. Még az­nap mind­nyá­ju­kat el­gá­zo­sít­ják. Kaf­ká­ra is ez a sors várt vol­na, ne mond­ja sen­ki, hogy ezt nem tud­ta, és hogy a tbc nem a me­ne­kü­lés út­ja volt, nem­csak az élet dol­gai elől, de az erő­sza­kos ha­lál szé­gye­ne elől is. Egy Ottlához írt leve­lé­ben, ezer­ki­lenc­száz­hu­szon­egy már­ci­us ti­zen­ha­to­di­kán, töb­bek kö­zött ezt ír­ja: „Utaz­ni? Nem tu­dom. És Ba­jor­or­szág? Ezt még egyik or­vos sem taná­csol­ta (bár biz­to­san akad majd ilyen is), de ott nem fo­gad­ják szí­ve­sen az ide­ge­ne­ket, a zsi­dó­kat meg csak azért fo­gad­ják, hogy meg­öl­jék őket.” Ez per­sze iró­nia, de lé­te­zik pró­fé­tai iró­nia is.
achtung
Grete most hall­ja elő­ször Kaf­ka ne­vét, az egyet­len kor­társ prá­gai író, aki­vel a sors ös­­sze­hoz­ta, Egon Erwin Kisch volt, Moszk­vá­ban, a Ko­min­tern szá­mára fenn­tar­tott ven­dég­ház­ban, a Lux szál­ló­ban is ta­lál­ko­zott ve­le, hall­gat­ta a vic­ce­it, ha be­jött Gisl, Kisch fe­le­sé­ge (aki Koestler sze­rint a GPU-nak dol­gozott), ha a szi­go­rú Gisl be­hoz­ta a ká­vét, Kisch ijedt­sé­get tet­tet­ve fel­kiál­tott: „Achtung, meg­jött a párt­ap­pa­rá­tus”! Va­jon meg­van-e még a prá­gai Café Mont­martre, amely­nek har­ma­dik ter­mét a mű­vé­szek szá­má­ra tar­tot­ták fenn, és ahol Kisch éj­sza­kán­ként szép­lány­ok és írók tár­sa­sá­gá­ban iszo­ga­tott? Né­ha Max Brod, Kaf­ka ba­rát­ja is oda­ült. És Kisch va­jon meg­van-e még? Grete és Milena nem tud­hat­ják, hogy a há­zas­pár sze­ren­csé­sen ki­ju­tott a meg­szállt Fran­cia­or­szág­ból, és út­ban van Me­xi­kó fe­lé, Kischnek min­dig sze­rencséje volt, sze­ren­csés is ma­rad, majd még vis­­sza­tér Prá­gá­ba, és idő­ben meg­hal, mi­e­lőtt kez­de­tét ven­né a ter­ror.

„A fák, ugye, van­nak – ír­ja Ril­ke a Duinói elé­gi­ák­ban –, a há­zak, me­lyek­ben lak­tunk, még áll­nak. Csak mi sod­ró­dunk el mind mel­lett, ki­le­helt levegő­ként.”

Még a ravensbrücki ba­rak­kok is áll­nak.

Ezer­ki­lenc­száz­negy­ven au­gusz­tu­sá­ban a fő­út két ol­da­lán két­szer nyolc, új, mu­ta­tós ba­rakk áll. „Pa­lo­ták” – ámul­do­zik szi­bé­ri­ai ta­pasz­ta­la­tai birto­ká­ban Grete, ami­kor öt­ven társ­nő­jé­vel ötös so­rok­ba ren­de­ződ­ve be­ma­sí­ro­zik a tá­bor­ba. Amott, Karagandában, föld­be vájt vá­lyog­kuny­hók, a kuny­hók kö­rül szenny, mo­csok, ürü­lék fo­gad­ta az ér­ke­ző­ket. Itt fi­a­tal fák van­nak az út két olda­lán, jól gon­do­zott vi­rág­ágyás­ok tűz­pi­ros pap­ri­ka­vi­rá­gok­kal, zöld pá­zsi­tok, a be­já­rat­nál ha­tal­mas ket­rec­ben szín­pom­pás tol­la­za­tú pá­vák és ug­rán­do­zó maj­mok, mell­be­vá­gó ir­re­a­li­tás! Grete egy meg­ha­tá­ro­zó gye­rek­ko­ri él­mény óta kü­lö­nös­kép­pen ked­ve­li a maj­mo­kat, har­minc­ket­tő­ben, a szov­jet párt ven­dé­ge­ként még a Szuhumiban mű­kö­dő hí­res ma­jom­te­lep­re is elláto­gatott. És most a ravensbrücki lá­ger be­já­ra­tá­nál vi­dám kis csim­pán­zok bá­mulnak rá, a lát­vány lég­szom­jat okoz! Ak­kor is lég­szom­ja volt, ami­kor – né­hány he­te – a Ges­ta­po ber­li­ni bör­tö­né­ből fog­or­vos­hoz vit­ték, és nem a Zöld Minna ne­vű rab­szál­lí­tó ko­csi­val, ha­nem met­ró­val, egy olyan út­vo­na­lon, ame­lyet éle­te egy bi­zo­nyos sza­ka­szá­ban na­pon­ta meg­tett. En­nek az epi­zód­nak leg­valószínűtlenebb pil­la­na­ta volt, ami­kor az Ale­xan­der­platz kö­ze­pén vi­szont­látta a nagy­da­rab Berolinát, a ter­me­tes múlt szá­za­di bronz-höl­gyet, ame­lyet hu­szon­hét­ben a met­ró épí­té­se­kor ál­lí­tó­lag örök­re el­szál­lí­tot­tak.
sza­dista ce­re­mó­nia
A lá­­ger be­já­ra­tá­nál a ket­rec­ben a pá­vák mél­tó­ság­tel­jes pas de deux-t jár­nak, fö­löt­tük egy mes­ter­sé­ges fa­ágon pa­pa­gáj ri­kol­to­zik, mint­ha azt ri­kol­ta­ná, hogy „ma­ma”, va­ló­sze­rűt­len­sé­gek hal­ma­za! De már fel­ugat­nak a far­kas­ku­tyák, szit­kozódnak a fel­ügye­lő­nők, puf­fan­nak a gu­mi­bot­ok, bő­dül a szi­ré­na, csat­tan­nak a ve­zény­sza­vak, és az Appel el­vi­sel­he­tet­le­nül hos­­szú ide­ig tar­tó sza­dista ce­re­mó­niája. A vi­lág rend­je te­hát hely­re­zök­ken, és ezen nem vál­toz­tat az sem, hogy itt (egy­elő­re) tisz­ta­ság van, for­ró víz a tu­so­ló­ban, sa­ját szap­pan, sa­ját priccs mat­rac­cal, te­tű­men­tes rab­ru­ha, szekrény-asztal-szék (Kara­gan­dá­ban is­me­ret­len tár­gyak), és ez idő sze­rint még el­fo­gad­ha­tó a koszt is. Grete tisz­tá­ban van ve­le, hogy no­mád po­kol vagy ci­vi­li­zált po­kol egy­re megy.

Grete har­minc­ki­lenc éves, Pots­dam egyik elő­vá­ro­sá­ban szü­le­tett, ap­ja ba­jor pa­raszt­ból ve­re­ked­te fel ma­gát po­rosz­nál is po­ro­szabb vál­lal­ko­zó­vá, ő ma­ga ok­le­ve­les óvó­nő. Pro­tes­táns. Egy ide­ig Mar­tin Buber fi­á­nak a fe­le­sé­ge volt, de nem fog­lal­ko­zott te­o­ló­gi­á­val vagy mo­rál­fi­lo­zó­fi­á­val, a ra­di­ká­lis Go­nosz prob­lé­má­ja sem ér­de­kel­te, és fi­a­tal­as­­szony ko­rá­ban kön­­nyű szív­vel ad­ta át ma­gát a kom­mu­nis­ta moz­ga­lom­nak. Az idő és a bűn kö­zött nincs kap­csolat, ezt ő is tud­ja már. „Mit tet­tek ve­lünk? Mit csi­nál­tak az éle­tünk­kel?” – fag­gat­ja né­ha ál­má­ban két­ség­beeset­ten a má­so­dik fér­jét, Heinz Neu­mannt, akit har­minc­hét­ben vé­gez­tek ki Moszk­vá­ban. Mi­e­lőtt vá­laszt kap­na, min­dig fel­riad.

Álom-ré­mü­let – mond­ja Kaf­ka.

Margarete Buber-Neumann, gulag.memorial.de

Margarete Buber-Neumann, gulag.memorial.de

„Kö­rül­be­lül így fest a do­log: én, er­dei ál­lat, ak­ko­ri­ban alig jár­tam az er­dőt, va­la­hol egy pisz­kos gö­dör­ben fe­küd­tem (csak je­len­lé­tem mi­att volt pisz­kos ter­mé­sze­te­sen); és ak­kor meg­lát­ta­lak kint a sza­bad­ban, a legcso­dá­la­tosabbat, amit va­la­ha lát­tam, meg­fe­led­kez­tem min­den­ről, fel­áll­tam, kö­zelebb men­tem, (…) le­ku­co­rod­tam mel­léd, mint­ha sza­bad vol­na ezt ten­nem, ar­co­mat a te­nye­red­be fek­tet­tem, olyan bol­dog vol­tam, olyan büsz­ke, olyan sza­bad, olyan ha­tal­mas, an­­nyi­ra ott­hon vol­tam, új­ra meg új­ra: an­­nyi­ra ott­hon. (…) Ez nem tart­ha­tott so­ká­ig. (…) Eszem­be döb­bent, ki va­gyok, (…) vis­­sza kel­lett me­ne­kül­nöm a ho­mály­ba, nem bír­tam ki a na­pot, két­ség­be­es­tem, va­ló­ban mint egy el­té­vedt ál­lat, fu­tás­nak ered­tem, ahogy csak bír­tam. (…) Kér­ded, ho­gyan élek: nos, így élek én.”

A két­ség­beesés me­ta­fo­rá­ja.

Nem­csak a sze­rel­mi két­ség­beesés­ről szól, ar­ról, hogy má­so­dik és egyút­tal utol­só sze­rel­mi ta­lál­ko­zó­ja Milenával (egy gmündeni hét­vé­gén) fáj­dal­mas ku­darc volt, de ál­ta­lá­ban a meg­vál­tás­ra vo­nat­ko­zó hi­tek és vi­lág­né­ze­tek ku­dar­cá­ról is, ön­be­csa­pá­sok­ról, fé­le­lem­ről.

a fe­lé­je ára­dó kegy
„Mit csi­nál­tak ve­lünk?” – kér­dez­te a va­ló­ság­ban Heinz Neu­mann, ezer­ki­lenc­száz­har­minc­hét áp­ri­li­sá­ban, ke­vés­sel le­tar­tóz­ta­tá­sa előtt. De hisz so­ká­ig Sztá­lin ked­ven­ce volt, és a fe­lé­je ára­dó kegy su­ga­ra­i­ban Grete is süt­ké­re­zett. Meg­ér­de­melt ke­gyek vol­tak, mert Neu­mann, a né­met kom­mu­nis­ták egyik ve­ze­tője és a Ko­min­tern mun­ka­tár­sa, sok­szor vit­te vá­sár­ra a bő­rét, bá­tor volt és okos, és tak­ti­kai el­kép­ze­lé­se­i­vel – ha Moszk­va zöld utat adott vol­na hoz­zá – ta­lán a ná­cik ura­lom­ra ke­rü­lé­sét is meg­aka­dá­lyoz­za! Nem ka­pott zöld utat, et­től kezd­ve ki­csit de­pres­­szi­ós lett, ki­csit vesz­tett is a ke­gyek­ből, de azért to­vább szol­gált. Az ilyen ro­man­ti­kus fi­gu­rák tet­sze­nek a nők­nek, Neu­mannt ti­tok leng­te kö­rül, mond­ták, ő szí­tot­ta a for­ra­dal­mat Kan­ton­ban és má­sutt is, mű­velt volt, szel­le­mes, egy lát­ha­tat­lan nem­zet­kö­zi elit­hez tar­to­zott, ha­mis út­le­ve­le­ket és álne­ve­ket hasz­nált, szi­go­rú­an tit­kos megbízatáso­kat tel­je­sí­tett kü­lön­fé­le eu­ró­pai or­szá­gok­ban, Svájc­ban bör­tön­ben is ült, aprán­ként vesz­tet­te el az em­be­ri mél­tó­sá­gát, ügy­ről ügy­re, országról ország­ra. Egy Ko­min­tern-zsol­dos oda megy, aho­vá szó­lít­ják, kér­dé­se­ket nem tesz fel, vég­re­hajt­ja az uta­sí­tá­so­kat, ön­ként dug­ja hu­rok­ba a fe­jét, Neu­mann is ezt tet­te, en­ge­del­mes­ke­dett, ami­kor meg­til­tot­ták ne­ki, hogy a nem­zet­kö­zi bri­gádokkal Spa­nyol­or­szág­ba men­jen, szót fo­ga­dott, ami­kor Moszk­vá­ba ren­del­ték, és fe­gyel­me­zet­ten tűr­te, hogy ne ad­ják vis­­sza az út­le­ve­lét. Ah­hoz, amit Koestler „bel­ső játsz­má­nak” ne­vez, a frak­ció­po­li­ti­ká­hoz egy­ál­ta­lán nem ér­tett. Már foly­tak a pe­rek, és sor­ban tűn­tek el kö­rü­löt­te az em­be­rek, és ő éj­sza­kán­ként fé­le­lem­ben hány­ko­ló­dott, és min­den le­fé­ke­ző au­tó za­já­ra el­állt a szív­ve­ré­se, de még min­dig ér­tel­mez­ni akar­ta, ami ve­lük tör­té­nik. Ta­lán ide­ig-órá­ig el­len­for­ra­dal­már­ok fu­ra­kod­tak a ve­ze­tés­be – té­pe­lő­dött remény­kedve, és csak a vég­ki­fej­let­ben tud­ta ki­mon­da­ni, hogy Sztá­lin gaz­em­ber! Ezt a bí­ró­ság előtt is ki­mond­ja majd! – fo­gad­ko­zott két­ség­beeset­ten Gretenek né­hány nap­pal a le­tar­tóz­ta­tá­sa előtt. Nem ál­lí­tot­ták bí­ró­ság elé. Valószínű­leg le­lőt­ték, mint egy ku­tyát. A re­mény elgyávítja az em­bert, mond­ja Tadeusz Borowszki, bá­tor­sá­got a két­ség­beesés­ből le­het me­rí­te­ni.

De mi­fé­le bá­tor­sá­got?

Hermann Kaf­ka, gon­dok­tól ter­helt tisz­tes ke­res­ke­dő, pe­da­gó­gi­ai okok­ból, rop­pant erél­­lyel, egy hi­deg prá­gai éj­sza­kán ki­zár­ja la­ká­suk szűk er­ké­lyé­re a kis­fi­át, aki ak­kor há­rom- vagy ötéves. A pi­ci, véz­na, zo­ko­gó gye­rek, egy szál ing­ben, me­zít­láb di­de­reg oda­kinn, re­meg és ret­teg, nem ér­ti, hogy mit vé­tett, ő csak vi­zet kért, mint más­kor is éj­sza­ka, nem azért, mert szom­jas volt, ha­nem mert a sö­tét­ség na­gyon fé­lel­me­tes, és azt akar­ta, hogy va­la­ki szól­jon hoz­zá. „Még évek múl­va is kín­zott a fáj­dal­mas el­kép­ze­lés – ír­ja a har­minc­hat éves Kaf­ka ap­já­nak, ab­ban a so­ha át nem adott le­vél­ben –, hogy ez az óri­á­si em­ber, az apám, a leg­főbb ins­tan­cia, min­den ok nél­kül ki­ra­gad­hat en­gem éj­szaka az ágyam­ból, és az er­kély­re hur­col­hat, és hogy én szá­má­ra egy ilyen sem­mi va­gyok.”
a túlhatalom el­len
Canetti sze­rint Kaf­ka egész éle­té­ben a túlhatalom el­len har­colt, életmód­dal, rej­tőz­kö­dés­sel, írás­sal, ko­nok hall­ga­tás­sal. Mind­ezt per­sze bo­nyo­lul­tab­ban fej­ti ki ab­ban a cso­dá­la­tos es­­szé­ben, amel­­lyel be­ve­ze­ti Kaf­ka Felice Bauerhez írott le­ve­le­i­nek vá­lo­ga­tott gyűj­te­mé­nyét. (Der andere Proceß – A má­sik per) Töb­bek kö­zött egy jegy­zet­re utal, amely a Ké­szü­lő­dés egy fa­lu­si lakoda­lomra cí­mű kö­tet­ben ta­lál­ha­tó, és amely iszony­ta­tó pél­dá­zat­tal ele­ve­ní­ti meg a ha­ta­lom ani­má­lis ter­mé­sze­tét. „Én az Alak­kal szem­ben véd­te­len vol­tam, nyu­godtan ült az asz­tal­nál, és az asz­tal­lap­ra pil­lan­tott. Kö­rü­löt­te ke­ring­tem, és úgy érez­tem, foj­to­gat. Kö­rü­löt­tem vi­szont egy har­ma­dik alak ke­rin­gett, és úgy érez­te, hogy én foj­to­ga­tom. És egy ne­gye­dik, mi­köz­ben a har­ma­dik kö­rül ke­rin­gett, szin­tén foj­to­gat­va érez­te ma­gát, és így ment ez foly­vást to­vább, egé­­szen a csil­la­gok moz­gá­sá­ig, és azon is túl. Min­de­nek érez­ték a marko­lást.”

Kafka, neurohumanitiesudies.eu

Kafka, neurohumanitiesudies.eu

Milenát há­rom­éves ko­rá­ban, mert nem fo­ga­dott szót, ap­ja a szen­­nyes fehér­neműk kö­zé zár­ja egy bő­rönd­be. A bő­rönd fe­de­lét le­csap­ja, vár, Milena alig kap le­ve­gőt, üvölt, az­tán már üvöl­te­ni sem tud, lé­le­gez­ni is alig. Ap­ja, Jan Jesenski pro­tes­táns ne­me­si csa­lád­ból szár­ma­zik, egyik ősét, a lip­csei és a wit­ten­ber­gi egye­tem or­vos­pro­fes­­szo­rát és a koz­mo­ló­gia tu­do­rát, aki Tycho Brahe kö­ze­li ba­rát­ja volt, 1620-ban a fe­hér­he­gyi csa­tá­ban fel­kö­töt­ték, az ilyes­mi kö­te­lez, és mi­vel ő ma­ga is or­vos, egye­te­mi ta­nár, pon­to­san kiszá­mít­ja, med­dig me­het el anél­kül, hogy kis­lá­nya meg­ful­lad­na. Mit él át egy három­éves gye­rek, ami­kor le­ve­gő­ért kap­kod egy le­zárt bő­rönd­ben? Et­től a nap­tól Milena pá­ni fé­lel­met érez ap­ja je­len­lét­ében, ka­masz­ko­rá­ban azon­ban már csak meg­ve­ti, egész éle­té­ben meg­ve­ti a min­den­fé­le ha­ta­lom és erő­szak kép­vi­se­lő­it.

Grete is há­rom­éves, ami­kor a há­zuk előt­ti lej­tőn le­gu­rul a ba­ba­ko­csi­ja. Ro­han a ko­csi után, egy ide­gen kert­ben ta­lál­ja ma­gát, a kert­ben ket­re­cet lát, a ket­rec­ben egy fan­tasz­ti­kus lé­nyecs­két, mi ez, ál­lat vagy me­se­alak? A lé­nyecs­ke gaz­dá­ja meg­ma­gya­ráz­za, hogy ez az ugráló-mászó-fintorgó va­la­mi egy kö­lyök­ma­jom. Grete a tel­jes el­va­rá­zsolt­ság ál­la­po­tá­ban ér­ke­zik ha­za, már a ka­pu­ban lel­ke­sül­ten ki­ál­toz­za, hogy maj­mocs­kát lá­tott, Jettchennek hív­ják a maj­mocs­kát, de ezt a nagy­sze­rű él­ményt nem oszt­hat­ja meg senki­vel, mert ap­ja ne­ki­ront és üti-veri-csépeli a böm­bö­lő kis­lányt, ami­ért elcsa­var­gott. „Ek­kor kezd­tem apám­tól el­hi­de­gül­ni” – így Buber-Neumann, em­lék­irataiban. Ami­kor Milenának me­sé­li el a tör­té­ne­tet, gon­do­lom nyer­seb­ben fo­gal­maz, ta­lán azt mond­ja, hogy ak­kor kezd­te el nem sze­ret­ni az ap­ját, és ak­kor éb­redt fel ben­ne a vágy, el­men­ni ott­hon­ról, el, el.

Há­rom­éves ko­runk­ra már min­den el­dőlt, mond­ja Fre­ud.

2.

Pots­dam­tól Moszk­vá­ig. Egy tév­út ál­lo­má­sai. Grete ezt a cí­met ad­ta em­lék­ira­tai vo­natkozó kö­te­té­nek. De nem Ra­vens­brück és nem a Gulag vagy a bör­tö­nök je­le­ntik e tév­út leg­ör­dö­gibb ál­lo­má­sát, ha­nem Breszt-Litovszk. Pon­to­sab­ban a vas­úti híd a Bug fö­lött, amely Breszt-Litovszkban a szov­je­tek ál­tal meg­szállt Len­gyelországot a ná­cik ál­tal meg­szállt Len­gyel­or­szág­gal össze­kö­ti.

Meg­pró­bá­lom el­kép­zel­ni azt a haj­nalt a hí­don.

Ezer­ki­lenc­száz­negy­ven feb­ru­ár nyolc. Csí­pős hi­deg. Csend.
far­san­gi bál­
Né­hány ezer ki­lo­mé­ter­re né­met bom­bák hul­la­nak Limoges-ra, és a finn fron­ton most is test­vé­ri tan­kok dü­bö­rög­nek. Ma­gyar­or­szág töb­bé-ke­vés­bé gya­nútlanul al­szik még, no­ha a kül­ügy­mi­nisz­ter nem­rég hi­tet tett a né­met ba­rátság mel­lett. Vik­tor Andrejevics Kravcsenko, egy acél­ipa­ri tröszt fő­mér­nöke (a Vö­rös Had­se­reg ka­pi­tá­nya) az­nap es­te el­ső dí­jat (egy tor­tát) nyer a nép­biz­tos­ok ta­ná­csá­nak far­san­gi bál­ján ren­de­zett tánc­ver­se­nyen. Ezek­ben a feb­­ru­á­ri na­pok­ban Freiburgban Heidegger nyá­ri Nietzsche-elő­adá­sát ké­szí­ti elő, amely­nek kö­zép­pont­já­ban Nietz­sche 1887-ben írott váz­la­ta áll az eu­ró­pai ni­hi­liz­mus­ról: „A mo­rál most fo­ko­za­to­san el­pusz­tul; százfel­vo­ná­sos nagy szín­já­ték ve­szi így kez­de­tét, a leg­fé­lel­me­te­sebb, a leg­több kér­dést fel­ve­tő s ta­lán a leg­több re­ményt ho­zó szín­já­ték, mely a kö­vet­ke­ző két év­szá­zad­ra vár…”

Szó­val az a haj­nal a hí­don, a Bug fö­lött.

És az a nap hó­na­pok­kal előbb a vi­lág vé­gén, a karagandai lágerkomple­xum Bur­ma ne­vű rész­le­gé­ben, ami­kor Grete a köz­pon­ti gyűj­tő­hely­re, majd Moszk­vá­ba szál­lít­ta­tik. Hogy mi­ért, ma­gya­rá­zat nincs, csak a re­mény, hogy a vá­rat­lan ese­mény ta­lán a vá­rat­lan sza­ba­du­lást je­len­ti. Bú­csúz­ko­dás a fo­goly­társaktól, fe­lejt­he­tet­len pil­la­na­tok: az agyon­gyö­tört nők és fér­fi­ak aján­dé­kokkal hal­moz­zák el a tá­vo­zót, út­ra­va­lót gyűj­te­nek szá­má­ra, biz­tat­ják, ve­le ör­ven­dez­nek, ez a fog­ság egyik cso­dá­ja, Jevgenyija Ginz­bur­gova meg­ren­dí­tő köny­vé­ben azt ír­ja, hogy ilyen­kor a dur­va köz­tör­vé­nyes ar­co­kon is meg­je­le­nik va­la­mi gye­rek­ko­ri tisz­ta fény, a me­sék­ben va­ló hit fé­nye. Az­tán megint a ko­mor moszk­vai bör­tön, a Butirka, ahol há­rom éve Grete már több hó­na­pot el­töltött egy tíz sze­mély­re ter­ve­zett cel­lá­ban, szá­zad­ma­gá­val, baj­tár­si egyet­ér­tésben, de in­fer­ná­lis kö­rül­mé­nyek kö­zött. Most más a hely­zet, most gyógyít­ják és hiz­lal­ják őket, egy­ko­ri né­met és oszt­rák kom­mu­nis­tá­kat és szimpati­zán­sokat, akik el­jöt­tek a Szov­jet­uni­ó­ba az or­szá­got épí­te­ni, és épí­tet­ték is, amíg a har­minc­négy­ben kez­dő­dő bor­za­lom őket is be­kap­ta. Mit je­lent ez az egész, mi tör­té­nik itt? – kér­de­zik egy­más­tól a csö­ve­ket ko­pog­tat­va, mert min­denkit kü­lön cel­lá­ba zár­tak, mi­lyen ki­für­kész­he­tet­len szán­dé­kok irá­nyít­ják a sor­su­kat? A kül­vi­lág hí­rei nem jut­nak el hoz­zá­juk, a rejt­vény­re nincs meg­oldás. He­tek tel­nek el, hó­na­pok, az­tán ru­há­kat kell vá­lasz­ta­ni­uk egy rak­tár­ból, ó is­te­nem, meg­ko­pott jel­me­ze­ket, ame­lye­ket el­múlt idők sze­rep­lői hord­tak ab­ban a százfel­vo­ná­sos szín­da­rab­ban. Há­rom évi fog­ság és a sztyep­pék után egy kac­ki­ás ka­lap­pal a fe­jén Grete bur­leszk­fi­gu­rá­nak ér­zi ma­gát. És in­dul a sze­rel­vény. A Sztolipinról el­ne­ve­zett, rá­csok­kal el­lá­tott ab­lak­talan va­gon egyik fül­ké­jé­ben Grete és két társ­nő­je, a töb­bi fül­ké­ben a fér­fi­ak, ös­­sze­sen har­minc­egyen van­nak, elv­tár­sak. A transz­port.

Sok transz­port. Sok elv­társ.
boszor­kány­szom­bat
Egy hó­nap­pal előbb – Koestler ba­rát­ját, Ale­xan­der Czi­bulszki Weissberg oszt­rák fi­zi­kust hoz­ta Breszt-Li­tovszk­ba a vo­nat. Ő har­minc­egy­ben ment a Szov­jetunióba, hogy a má­so­dik öt­éves terv mun­ká­já­ban részt ve­gyen, har­minc­hétben le­tar­tóz­tat­ták, kö­vet­ke­zett a bör­tön, há­rom év múl­va a transz­port, a híd a Bug fö­lött és min­den egyéb. Boszor­kány­szom­bat. Hexensabbat. Ezt a cí­met ad­ta anya­nyel­vén Weissberg az em­lék­ira­ta­i­nak.

Hos­­szú uta­zás. Az el­lá­tás itt is jó, az NKVD-s kí­sé­rők ba­rát­sá­go­sak, ja­vul a han­gu­lat, nö­vek­szik a re­mény, hogy a transz­por­tot át­zsup­pol­ják Litvá­niá­ba, ahol min­den­kit szél­nek eresz­te­nek majd. A fér­fi­ak éne­kel­nek, a nők fe­hér és fe­ke­te ke­nyér­ből fab­ri­kált sakk­fi­gu­rák­kal nagy játsz­má­kat ját­sza­nak le, ve­zér­cse­rék, va­la­mi el­moz­dult a Kreml­ben – re­mé­lik –, a li­dérc­nyo­más­nak vé­ge, a sza­bad­ság fan­tom­ja vé­gig­su­han a vo­na­ton. A vo­nat meg­áll a breszt-li­­tovsz­ki pá­lya­ud­va­ron. A fé­le­lem mar­ko­lá­sa.

A haj­nal kö­dös ké­pei. A te­her­au­tó, amely­re a nő­ket szál­lít­ják fel és egy öreg pro­fes­­szort, amo­lyan „ki­csi, mér­ges öreg­urat”, aki­ről Len­gyel Jó­zsef ír majd. (Josef Len­gyel, Grete hű­sé­ges ba­rát­ja, aki Neu­mann le­tar­tóz­ta­tá­sa után azon­nal meg­ke­res­te őt, a Sport szál­ló­ban ta­lál­koz­tak és má­sutt is, pe­dig ak­kor már őt is fi­gyel­ték.)
ha­lál­fej
Breszt-Litovszk mel­lett az er­dő. A híd a Bug fö­lött. A híd túl­ol­da­lá­ról las­san kö­ze­le­dő ka­to­na, SS egyen­ru­há­ban, sap­ká­ján ha­lál­fej­jel. A pil­la­nat, ami­kor az SS-katona és az NKVD-s tisz­te­leg­nek egy­más­nak. A moz­du­lat, ahogy ez utób­bi egy hos­­szú­kás tás­ká­ból elő­sze­di a lis­tát, amin a fog­lyok ne­vei sora­koz­nak.

Név­sor­ol­va­sás. Át­adás – át­vé­tel.

Hár­man a transz­port­ból két­ség­beeset­ten til­ta­koz­nak, nem akar­nak át­men­ni a hí­don, egyi­kük drez­dai mun­kás, aki har­minc­há­rom­ban egy fegy­ve­res ös­­sze­tű­zés­ben meg­ölt egy ná­cit, és tá­vol­lét­ében ha­lál­ra ítél­ték, a má­sik hall­ga­­tag ta­ní­tó, ő is né­met, a har­ma­dik egy Bloch ne­vű ma­gyar zsi­dó. Grete lát­ja, hogy mind a hár­mat a híd­ra von­szol­ják. Őt nem kell von­szol­ni. Megy fe­gyelmezetten a töb­bi­ek­kel. A híd­fő­nél to­váb­bi ha­lál­fe­jes SS-ek vár­nak rá­juk.

Több mint egy év­vel előbb, ezer­ki­lenc­száz­har­minc­ki­lenc már­ci­us tizen­ötö­dikén Milena, aki ak­kor a Přitomnost cí­mű pol­gá­ri lap pub­li­cis­tá­ja, a fő­szer­kesztő, Ferdinand Peroutka tár­sa­sá­gá­ban fi­gye­li, ahogy a Wermacht egy­sé­gei vé­gig­vo­nul­nak a ha­lál­fé­le­lem­be der­medt Prá­ga ut­cá­in. „Ez csak a kez­det. De várd ki, mi lesz, ha majd az oro­szok száll­nak meg min­ket!” – sut­tog­ja ak­kor Milena. Peroutka ki­vár­ja, túl­éli Buchenwaldot, a negy­ven­nyol­cas puccs után ki­me­ne­kül Ame­ri­ká­ba, túl­éli hat­van­nyol­cat is. „Milena Jesenská volt köz­tünk az egyet­len, aki ak­kor a meg­sej­té­sek és té­nyek la­bi­rin­tu­sá­ban té­ved­he­tet­le­nül el­iga­zo­dott” – mon­do­gat­ta Peroutka. Vagy csak én kép­ze­lem, hogy ezt mond­ta?

(A breszt-li­tovsz­ki híd a Kravcsenko-perben majd jel­kép­pé vá­lik.
sze­mé­lyes él­mé­nye­k
Vik­tor Andrejevics Kravcsenkót, a szov­jet elit tag­ját, aki kö­rül­be­lül Gre­té­vel egy­idős és kö­rül­be­lül ve­le egy idő­ben lép be a párt­ba, negy­ven­négy­ben Wa­shing­ton­ba kül­dik ha­di­anya­got vá­sá­rol­ni. Egy éj­sza­ka meg­lép a küldött­ség­től, me­ne­dék­jo­got kér, be­zár­kó­zik egy ho­tel­szo­bá­ba, két hó­nap alatt meg­írja nagy­si­ke­rű köny­vét, mely­nek cí­me: A sza­bad­sá­got vá­lasz­tot­tam, eb­ben sok­ko­ló őszin­te­ség­gel tár­ja fel sze­mé­lyes él­mé­nye­it és a Szov­jet­uni­ó­ban el­követett ret­te­ne­tes bű­nö­ket. A könyv negy­ven­hét­ben Fran­cia­or­szág­ba is el­jut, ott is nagy port ka­var fel, de a Lettres Françaises kö­ré cso­por­to­sult kommu­nista en­tel­lek­tü­e­lek osz­ta­gai azon­nal harc­ba in­dul­nak, Kravcsenkót ná­ci ügy­nöknek és a CIA em­be­ré­nek ki­ált­ják ki, és al­ko­ho­liz­mus­tól tönk­re­ment agyú ka­lan­dor­nak, köny­vét a Szov­­jet­unió el­le­ni al­jas rá­gal­mak gyűj­te­mé­nyének. Krav­csenko meg­elé­ge­li a hecc­kam­pányt (vagy a ta­nács­adói elé­ge­lik meg), és rá­gal­ma­zá­si pert in­dít a Lettres Françaises el­len, a tár­gya­lá­sok 1949. ja­nu­ár­tól má­ju­sig tar­ta­nak, ta­núk ti­ze­it (vagy szá­za­it?) vo­nul­tat­ja fel mind­két ol­dal, az ügy ki­me­ne­te­le azon­ban még két­sé­ges, ami­kor Grete is elő­áll, és el­mond­ja a ma­ga tör­té­ne­tét. Ezek után már nin­cse­nek töb­bé ké­te­lyek, csak meg­ren­dü­lés és csend, és Kravcsenko meg­nye­ri a pert. „A Heinz Neu­mann­-fé­le troc­kis­ták és öz­ve­gye­ik – nyi­lat­koz­za azu­tán Aragon – a Ges­ta­po ügy­nö­kei vol­tak, és be­mocs­kol­ták a sztá­ling­rá­di hő­sök em­lé­két. Én nem tu­dok ne­kik meg­bo­csá­ta­ni. És nem mint kom­mu­nis­ta nem tu­dok meg­bo­csá­ta­ni, ha­nem mint fran­cia.”)

„Milena va­gyok, Prá­gá­ból.”

Né­hány nap­ja újak ér­kez­tek, köz­tük Milena és egy Lotte ne­vű fi­a­tal nő, aki Grete cel­la­tár­sa volt az alexanderplatzi fog­dá­ban, Grete őt ke­re­si, ami­kor Mile­na hoz­zá­lép, be­mu­tat­ko­zik, és meg­kér­di: igaz-e, hogy Grete há­rom évet töl­tött el egy szov­jet tá­bor­ban, mi­e­lőtt az oro­szok át­ad­ták őt a ná­cik­nak? A ba­rak­kok mö­gött áll­nak, a hát­só fal előtt, amit „si­ra­tó­fal­nak” hív a lá­ger­zsar­gon, ma­gas­fe­szült­sé­gű dró­tok bo­rít­ják, nem­ré­gen az egyik ci­gány­ asszony, ami­kor fér­je ha­lá­lá­ról ér­te­sült, ne­ki­fu­tott, szén­né égett uj­jai még rá­ta­pad­nak a dró­tok­ra.

„Azok kö­zé tar­to­zol, aki­ket har­minc­hat­ban tar­tóz­tat­tak le?”

„Har­minc­hét­ben” – vá­la­szol­ja Grete.
boj­kot­t
Most ezer­ki­lenc­száz­negy­ven ok­tó­be­re van. Au­gusz­tus ele­jén, ami­kor Grete is újonc még Ravensbrückben, né­há­nyan be­von­szol­ják őt egy üres he­lyi­ségbe, és a né­met KP ne­vé­ben az is­mert vá­da­kat vag­dos­sák a fe­jé­hez; troc­kistának mond­ják, áru­ló­nak, kö­ve­te­lik, hogy von­ja vis­­sza azo­kat az aljas­sá­gokat, ame­lye­ket a Szov­jet­uni­ó­ról me­sél, kér­jen bo­csá­na­tot mind­azok­tól, akik­nek a dol­go­zók ha­zá­ja az egyet­len re­mény­sé­gük. Grete hall­gat. Egy má­sik al­ka­lom­mal egy iz­gá­ga kis nő szó­lít­ja meg, azt ál­lít­ja, hogy ré­gi ismerő­sök Moszk­vá­ból, meg­kér­de­zi, hogy Grete va­ló­ban a Lux szál­ló­ban la­kott-e, és ha igen, ak­kor is­mer­te-e Csernin elv­tár­sat, és ha is­mer­te, meg tud­ja-e mon­da­ni, hogy Csernin elv­társ há­nyas szá­mú szo­bá­ban la­kott? Csernin elv­tár­sat 1937 nya­rán le­tar­tóz­tat­ták, köz­li Grete, fe­le­sé­gét és két gye­re­két ki­dob­ták a szál­lodából. A kis nő el­né­mul. Grete nem kö­nyö­rül meg raj­ta, szé­pen felso­rolja azok­nak a Ko­min­tern mun­ka­tár­sak­nak a ne­vét, aki­ket szin­tén le­tar­tóz­tat­tak, hos­­szú lis­ta, a kis nő, a cseh párt egyik ve­ze­tő­je, nem hall­gat­ja vé­gig, el­ro­han. Et­től kezd­ve a ravensbrücki il­le­gá­lis párt boj­kot­tot ren­del el Grete el­len. És jön az ősz, meg­ér­ke­zik Milena Jesenská, a cseh új­ság­írás büszkesé­ge, hos­­szú be­szél­ge­tés­be bo­nyo­lód­nak, ő és Grete, a kö­vet­ke­ző na­pon is ez tör­té­nik, az azu­tán kö­vet­ke­ző na­po­kon is, ezért a pro­mi­nens cseh po­li­ti­ka­i­ak fel­szó­lít­ják Milenát, hogy vá­las­­szon: vagy ők, a ravensbrü­cki cseh kö­zös­ség vagy a troc­kis­ta Buber-Neumann, ez őrü­let, Milena nem tud­ja, hogy sír­jon-e vagy ne­ves­sen, egy­szer már át­élt ilyes­mit, ami­kor har­minc­hat­ban kö­zölték ve­le, hogy li­be­rá­lis-kri­ti­kai szel­le­me és fe­gyel­me­zet­len­sé­ge mi­att ki­zárják a párt­ból, amely­nek né­hány évig tag­ja volt.

Ak­ko­ri­ban, a har­min­cas évek ele­jén a két­ség­beesés vit­te a párt­ba, az a bi­zonyos ön­gyű­lö­lő két­ség­beesés, amit más­kor is meg­ta­pasz­talt már. („Vala­hol egy pisz­kos gö­dör­ben fe­küd­tem.”) Mély­pont.

Mély­pont­ok.

Milena Jesenská, liberaeva.com

Milena Jesenská, liberaeva.com

Milena ti­zen­ki­lenc éves, sze­rel­mes, vá­lasz­tott­ja, Ernst Polak iro­dal­már és bank­tiszt­vi­se­lő, aki tíz év­vel idő­sebb ná­la, is­mert szok­nya­va­dász, rá­adá­sul zsi­dó; ez bot­rány, Milena ap­ja hal­la­ni sem akar a kap­cso­lat­ról, pa­ran­csol és fe­nye­ge­tő­zik és zsa­rol, hi­á­ba, Milena szen­ve­dé­lye­sen ra­gasz­ko­dik Po­lak­hoz, Jan Jesenski be­ve­ti a vég­ső esz­közt, el­me­gyógy­in­té­zet­be zá­rat­ja a lá­nyát. Ször­nyű hó­na­pok egy ke­gyet­len­sé­gé­ről hír­hedt in­téz­mény­ben, Veles­lavin­ban, Milena majd­nem be­le­hal, de nem ad­ja meg ma­gát. Ap­ja le­ve­szi ró­la a ke­zét, a sze­rel­me­sek ös­­sze­há­za­sod­nak, és Bécs­be köl­töz­nek. Ret­ten­tő sze­gé­nyek, egy va­cak bú­to­ro­zott szo­bá­ban lak­nak, de nem baj, az idő nagy ré­szét úgy­is ká­vé­há­zak­ban töl­tik, fő­leg a Café Herrenhofban, min­den­ki oda­jár, írók, mű­vé­szek, pszichoanalitikusok, Po­lak asz­ta­lá­nál Werfel, Willy Haas, Her­mann Broch és még so­kan má­sok, vég­te­le­nek a dis­pu­ták és a sé­ták is az éj­szakai Bécs ut­cá­in, és egy ki­csit mind­nyá­jan sze­rel­me­sek Mile­ná­ba, ez az at­moszférához tar­to­zik, há­zas­sá­gát azon­ban sze­gény­ség, zűr­za­var és bá­nat kí­sé­ri. Po­lak meg­csal­ja és meg­aláz­za, Milena szen­ved, Po­lak nem csal­ja meg és imád­ja, Milena bol­dog, szenved-boldog, boldog-szenved, né­ha éhes is, ké­sőbb meg, ami­kor már hu­szon­négy éves, Kaf­ká­ba is be­le­sze­ret, de azért to­vább szen­ved és to­vább bol­dog Po­lak mi­att, mi­köz­ben Kaf­ka mi­att is szen­ved és bol­dog, ez tu­laj­don­kép­pen nem is olyan bo­nyo­lult, vagy még­is? „Ezt írod: (…) ‘igen, iga­zad van, sze­re­tem őt. De F., Té­ged is sze­ret­lek’. (…) min­den rend­ben, nem vol­nál Milena, ha nem len­ne rend­ben, és mi vol­nék én, ha Te nem len­nél, és az is jobb, ha Bécs­ben írod ezt, mint­ha Prá­gá­ban mon­da­nád, mind­ezt pon­to­san ér­tem, ta­lán job­ban, mint Te, és va­la­mi­fé­le gyön­ge­ség­ből még­sem tu­dok meg­bir­kóz­ni ez­zel a mon­dat­tal, vég nél­kül ol­va­som…” És ugyan­csak Kaf­ka: „Mit je­lent az ő (Polak) al­kal­mi ’hűtlensége’, amely még csak nem is hűt­len­ség, mert meg­ma­rad­tok a kö­zös úton, csak ezen az úton be­lül ő egy ki­csit bal­ra tart, mit je­lent ez a ’hűtlenség’, mely rá­adá­sul sza­ka­dat­la­nul a leg­mélyebb bol­dog­sá­got is be­le­ára­mol­tat­ja a Te leg­mé­lyebb szen­ve­dé­sed­be, mit je­lent ez a ’hűtlenség’, az én örök kö­tött­sé­gem­hez ké­pest!” Milena az­tán még­is Po­lak­tól vá­lik el vi­szony­lag fáj­da­lom­men­te­sen, és a Kaf­ká­val va­ló sza­kí­tás – Kaf­ka kí­ván­sá­gá­ra – ta­szít­ja a mély­sé­gek­be. „Ked­ves dok­tor – ír­ja ek­kor Max Brodnak –, ké­rem, bo­csás­sa meg, hogy most nem va­gyok ké­pes ma­gam né­me­tül ki­fe­jez­ni. (…) Az agyam nem fo­gad be sem­mi­fé­le gon­do­la­tot, sem­mi­fé­le be­nyo­mást, nem jegy­zek meg sem­mit, nem tu­dok sem­mit, nem ér­tek sem­mit; úgy ér­zem, az utób­bi hó­na­pok­ban va­la­mi ab­szo­lút bor­zal­mas do­log­ba zu­han­tam be­le, de nem tu­dom, hogy mi az. Sem­mit sem tu­dok a vi­lág­ról, egy­sze­rű­en csak azt ér­zem, hogy amen­­nyi­ben tu­da­tá­ra éb­red­nék an­nak, ami most ép­pen­ség­gel fel­fog­ha­tat­lan a tu­da­tom szá­má­ra, ak­kor meg­öl­ném ma­gam.” Milena egy ki­csit meg­bo­lon­dul ak­kor, még hete­ken át na­pon­ta két­szer el­megy a pos­tá­ra, és meg­né­zi, hogy jött-e le­ve­le, és nem na­gyon tud­ja, hogy tu­laj­don­kép­pen ki ő, mért él Bécs­ben, mi vég­re él? Az­tán va­la­hogy túl­éli ezt is, újabb sze­rel­mek jön­nek, és har­minc­éves ko­ra kö­rül má­so­dik há­zas­sá­ga Jaro­mir Krejcarral, a Bauhaus kö­ré­hez tar­to­zó épí­tésszel, ma­ga a tö­ké­le­tes bol­dog­ság, ké­sőbb, ha vis­­sza­gon­dol azok­ra az évek­re, az a be­nyo­má­sa, mint­ha ak­ko­ri­ban „örök­ké csak tán­colt vol­na.” Az­tán már nem tán­col. Kis­lá­nyuk szü­le­tik, de Milena szep­szist kap, már-már ha­lálán van, meg­bé­nul, bor­zal­mas fáj­dal­mai van­nak, ap­ja köz­be­lé­pé­se men­ti meg at­tól, hogy nyo­mo­rék ma­rad­jon, és at­tól is, hogy be­le­őrül­jön a fájdal­makba. Ké­sei apai jó­vá­té­tel, saj­nos, ret­te­ne­tes ára lesz: Milena rá­szo­kik a fáj­da­lom­csil­la­pí­tá­sul ka­pott mor­fi­um­ra. Nem elő­ször szed dro­go­kat, már gim­na­zis­ta ko­rá­ban ki­pró­bál­ta a ko­ka­int, és a Polakkal va­ló ba­jok ide­jén egy idő­re új­ra rá­szo­kott. Most azon­ban nem is­mer mér­­té­ket, az el­vo­nó­kú­rák siker­te­lenek, egy­re mé­lyebb bugy­­rok­ba zu­han, há­zas­sá­ga tönk­re­megy, min­den tönk­remegy, el­hí­zik, nyo­mo­rog, a ba­rá­tai né­ha meg­hív­ják egy ká­vé­ra vagy virs­lire. Po­kol­já­rá­sá­ról rend­sze­re­sen tu­dó­sít­ja a Lidové Noviny (Nép­új­ság) cí­mű lap női ro­va­tá­nak ol­va­só­it, amíg ezt a fő­szer­kesz­tő meg nem elé­ge­li. Milena elérke­zik a leg­mé­lyebb pont­hoz, nincs to­vább. Ezer­kilencszáz­har­minc­egy van. Brecht ak­kor ír­ja A kom­mu­niz­mus di­csé­re­te cí­mű agitkáját, Milena har­minc­öt éves, „Vi­szi a kö­döt az idő s az időt mi hoz­tuk ma­gunk­kal” – így Jó­zsef At­ti­la, aki ugyan­csak ak­kor, har­minc­egy­ben ír­ja Szo­ci­a­lis­ták cí­mű ver­sét. Va­la­mi­be be­le kell ka­pasz­kod­ni, vagy meg­hal. Milena a kom­mu­nis­ta párt­ba ka­pasz­ko­dik, a moz­ga­lom­tól és az esz­mé­től vár­ja a meg­vál­tást, az­zal a vég­ső re­mén­­nyel, amel­­lyel ma­nap­ság heroinisták csat­la­koz­nak egy-egy val­lá­si szek­tához. Tíz év­vel ké­sőbb Ravensbrückben, im­már csontsoványan, öniro­nikus de­rű­vel me­sé­li Gretének, hogy gyógy­ulá­sát a párt­nak kö­szön­het­te, a pro­letár nem­zet­kö­zi­ség­ért ví­vott harc­ban el­fe­lejt­ke­zett ma­gán­ba­ja­i­ról, sőt, női ön­bi­zal­mát is vis­­sza­nyer­te egy bol­se­vik sze­re­tő ol­da­lán. Gyógy­ul­tan, tett­re ké­szen, azu­tán ele­ge lesz a ka­szár­nyai han­gu­lat­ból, kor­lá­tolt­ság­ból és gya­nak­vás­ból, hit­vi­ták­ba ke­ve­re­dik, lá­zong, vé­gül har­minc­hat­ban, a moszk­vai pe­rek ide­jén nem tit­kol­ja vi­szoly­gá­sát és csa­ló­dá­sát, ezek után ki­zár­ják.
ti­tok­za­tos vonz­erő
Egy­ko­ri elv­tár­sai ak­kor még­sem for­dul­nak el­le­ne. Ta­lán köz­re­ját­szik eb­ben a vál­sá­gok és ku­dar­cok el­le­né­re még idő­sebb ko­rá­ban is ha­tó ti­tok­za­tos vonz­erő, hiszen fi­a­ta­labb éve­i­ben bár­hol meg­je­le­nik, „ör­vényt ka­var, szel­le­mi és ér­zel­mi ára­dást idéz elő”. Ez utób­bi­ak H. F. Peters sza­vai, egy má­sik ki­vé­teles nő, Lou Andréas-Salome kap­csán. Az egy­ko­ri iro­dal­már-fil­mes ba­rát, Willy Haas, Sten­dhal nő­alak­ja­i­hoz ha­son­lít­ja Milenát, azok­hoz a szen­ve­dé­lyes, vak­me­rő és el­szánt arisz­tok­ra­ta nők­höz, mint Sanseverina her­ceg­nő vagy Mathilde de la Mole, má­sok vi­szont a múlt szá­za­di cseh nők emanci­pá­ciójáért har­co­ló író­nő, Božena Nĕmcová ké­sei utód­ját lát­ják ben­ne. Itt misz­tikus ro­ko­ni szá­lak­ról van szó, mert Max Brod sze­rint Nĕmcová Nagy­ma­ma cí­mű re­gé­nyé­nek egyik fe­je­ze­te ha­tás­sal volt A kas­tély­ra, Kaf­ka vi­szont stí­lus­be­li pár­hu­za­mo­kat fe­dez fel az em­lí­tett író­nő és Milena iro­dal­mi nyel­ve kö­zött. („Cseh­ben, szű­kös is­me­re­te­im foly­tán, csak egy­faj­ta nyelv­ze­nét isme­rek, Božena Nĕmcováét, itt más ze­ne szól, de el­tö­kélt­sé­ge, szenvedélyes­sé­ge, sze­re­tet­re­mél­tó­sá­ga foly­tán ro­ko­na aman­nak…”) Egy biz­tos: a fin de siècle at­mosz­fé­rá­ját kell meg­idéz­ni ah­hoz, hogy el­kép­zel­hes­sük a Peters ál­tal em­lített ör­vényt ka­va­ró szel­le­mi ára­dást, és fő­leg az új szá­zad­ra vo­nat­ko­zó ha­tal­mas il­lú­zi­ó­kat és élet­ked­vet, igen, egy kis szel­lem­idé­zés­re van szük­ség, ha meg akar­juk ér­te­ni a ha­tást, amit kor­tár­sa­ik­ra tet­tek ezek az eman­ci­pált fi­a­tal nők (még idő­sen is): Lou Salome, Isadora Duncan, Milena vagy Al­ma Mah­ler, aki Werfel sze­rint „egyi­ke a má­gi­kus as­­szo­nyok­nak”, kü­lön­cök, zseniá­li­sak, bo­lon­dok, ti­tá­nok paj­tá­sai, hal­ha­tat­la­nok hal­ha­tat­lan ked­ve­sei, mú­zsák is, al­ko­tók is, kul­túr­tör­té­ne­ti femme fatale-ok, akik, és eb­ben rej­lett tit­kuk, iga­zán so­ha­sem vol­tak bir­to­kol­ha­tó­ak, és mél­tó­sá­gu­kat az­zal őriz­ték meg (ugyan­­csak H. F. Peters mond­ja), hogy ma­ka­csul szem­ben áll­tak a sors­sal.

Milena Jesenská, liberaeva.com

Milena Jesenská, liberaeva.com

Akár­hogy is, kör­nye­ze­tük sok min­dent el­né­zett ne­kik.

Ele­in­te még a ravensbrücki el­gyö­tört és vas­ka­la­pos cseh kom­mu­nis­ták is va­la­mi­fé­le jó­in­du­lat­tal te­kin­te­nek a re­ne­gát Milenára, res­pek­tál­ják új­ság­írói te­het­sé­gét és az el­len­ál­lás­ban ta­nú­sí­tott bá­tor­sá­gát. A lá­ger­be ér­ke­zé­se­kor vé­dő­bu­rok­kal ve­szik kö­rül, nem fe­gyel­me­zik, mint a töb­bi újon­cot, nem kö­tekednek ve­le, ha nem lép ütem­re, ha nem ágyaz be el­vá­gó­lag, ha dú­dol az Appel alatt, és mert a drez­dai bör­tön­ben meg­be­te­ge­dett a ve­sé­je, kön­­nyebb mun­kát sze­rez­nek ne­ki, be­jut­tat­ják a lá­ger­kór­ház­ba ír­nok­nak.

Most azon­ban vá­lasz­tás­ra kény­sze­rí­tik: vagy ők, vagy az áru­ló Buber-Neu­mann! Milena dönt, Grete ol­da­lá­ra áll, a vé­dő­bu­rok szét­pat­tan, ki­kö­zö­sí­tik, ahogy Koestler ír­ja, ext­ra muros ke­rül. Ilyen sú­lyos még a kre­ma­tó­ri­um ár­nyé­kában is az il­le­gá­lis párt túlhatalma, az a rej­té­lyes or­ga­niz­mus, amely a láge­rekben hí­ve­it, szim­pa­ti­zán­sa­it és vé­den­ce­it né­ha si­ke­re­sen meg­menti, má­so­kat vi­szont sor­sá­ra hagy. Semprun mond­ja el er­ről a leg­töb­bet buchenwaldi tör­té­ne­te­i­ben, kü­lö­nö­sen Le mort qu’il faut (A meg­fe­le­lő ha­lott) cí­mű köny­vé­ben.

Ezer­ki­lenc­száz­negy­ven­ben, azon az ok­tó­be­ri es­tén, Appel után, a ravensbrücki tá­bor „si­ra­tó­fa­la” előtt, Grete el­me­sé­li, hogy a Butirka agyon­zsú­folt cel­lájában or­dí­toz­va és rö­hög­ve, új­ra meg új­ra el­sza­val­ták, ő és né­met társ­női azt a bi­zo­nyos Brecht ver­set, A kom­mu­niz­mus di­csé­re­tét. „A ki­­zsák­má­nyo­lók gaz­ság­nak hív­ják. / De mi tud­juk: / a gaz­­ság vé­ge ő. / Nem esz­te­len­ség, ha­nem / az esz­te­len­ség ha­lá­la.” Grete úgy em­lék­szik, hogy az egyik lány ak­kor meg­átkozta Brech­tet, de eb­ben nem egé­szen biz­tos. Az átok min­den­eset­re nem fo­gant meg (ezt Grete per­sze ak­kor nem tud­hat­ja), Brecht ugyan­ezen az es­tén biz­ton­ság­ban ül­dö­gél egy Hel­sin­ki mel­let­ti dá­csá­ban, ame­ri­kai vízu­mát vár­ja, füs­tölt la­za­cot fa­la­to­zik, finn vod­kát iszo­gat, és a nem-arisztote­lé­szi dra­ma­tur­gia prob­lé­má­in spe­ku­lál. A lá­ger­ben azon­ban ta­ka­ro­dó van, men­ni kell. Ami­kor el­bú­csúz­nak, Milena meg­ké­ri Gretét, hogy ne szo­rít­sa meg olyan erő­sen a ke­zét, ahogy meg­is­mer­ke­dé­sük­kor tet­te, és ami általá­nos né­met szo­kás, mert ne­ki na­gyon be­te­gek az uj­jai.
sza­ba­dok ma­rad­tunk
„Ba­rát­nők let­tünk el­ső perc­től fog­va – ír­ja majd em­lék­ira­ta­i­ban Grete –, azok is ma­rad­tunk, élet­re-ha­lál­ra, négy sú­lyos éven át. Ba­rát­sá­gunk szi­lárd­sá­ga és ki­zá­ró­la­gos­sá­ga egyút­tal til­ta­ko­zás is volt, az SS-ek meg­tilt­hat­tak min­dent, kö­zön­sé­ges szá­mok­ká re­du­kál­hat­tak ben­nün­ket, de egy­­más irán­ti ér­zel­me­ink­ben sza­ba­dok ma­rad­tunk és érint­­he­tet­le­nek. Há­lás va­gyok a sors­nak, ami­ért Ravens­brück­be ke­rül­tem, és ta­lál­koz­hat­tam Milena Jesenskával.”

3.

Azt az erős, fér­fi­as-né­me­tes kéz­fo­gást a Wandervogel moz­ga­lom­ban ta­nít­ják és gya­ko­rol­ják. Egy szép na­pon, a Nagy Há­bo­rú kel­lős kö­ze­pén, a ka­masz Grete ki­var­rott csiz­má­jú, ló­den­ka­bá­tos fi­a­ta­lo­kat lát, ha­ja­don­főtt, ta­risz­nyá­val és gi­tárral, amint egy is­me­ret­len nó­ta rit­mu­sá­ra ma­sí­roz­nak. El­bű­völ­ten bá­mul­ja őket, ép­pen olyan meg­ba­bo­náz­va, mint an­nak ide­jén a Jettchen ne­vű maj­mocskát, se szó, se be­­széd, utá­nuk megy, be az er­dő­be, be, egy né­met me­se kel­­lős kö­ze­pé­be, a pots­da­mi ván­dor­ma­da­rak kö­zé. A moz­­ga­lom­nak, ame­lyet 1901-ben né­hány steglitzi gim­na­zis­ta ta­lált ki, ek­kor már több mint negy­ven­ezer tag­ja van. Bár be­lül­ről már meg­osz­lott és több­fé­le szel­le­mi irány­zat jel­lem­zi cso­port­ja­it, még­is ők azok a Sza­bad Né­met Fi­a­ta­lok, akik sar­kaiból for­gat­ják majd ki a vi­lá­got, el­dob­nak ha­gyo­mányt, ka­la­pot, pol­gá­ri kon­ven­ci­ót, fű­zőt, szo­ká­so­kat, a te­kin­tély­má­ni­ás apák és pro­fes­­szo­rok el­len had­ba száll­nak, bor­zad­nak a nyárs­pol­gá­ri­ság­tól, más­kép­pen gon­dol­kod­nak, érez­nek, be­szél­nek, vi­sel­ked­nek, fé­sül­köd­nek, öl­töz­nek (gö­rö­gös ru­ha, váll­ra om­ló haj, szí­nes fa­gyön­gyök­ből ké­szült nyak­fü­zér, Krisz­tus-sa­ru); ősi da­lo­kat és az új idők új, pat­to­gó nó­tá­it ének­lik az ut­cá­kon, né­pi tán­co­kat tán­col­nak a te­re­ken, csű­rök­ben éj­sza­káz­nak, be­fa­gyott ta­vak­ban és fo­lyók­ban úsz­kál­nak mez­te­le­nül, fel­fe­de­zik a Ter­mé­sze­tet, a ter­mé­sze­tes éle­tet, a na­iv né­pi mű­vészetet, új sza­va­kat hasz­nál­nak, nem men­nek, ha­nem az utat dön­gö­lik, nem si­et­nek, ha­nem za­bál­ják a ki­lo­mé­te­re­ket, nem ru­ha van raj­tuk, ha­nem mun­dér, a flör­töt, ko­ket­tá­lást meg­ve­tik, az ál­szent­ség nél­kü­li tes­ti sze­rel­met pro­pa­gál­ják, őszin­te­ség-tisz­ta­ság a jel­sza­vuk! Voilà! Ma ez csak le­járt le­mez nye­kergése egy ré­gi le­mez­ját­szón. De ak­kor és ott, van mi­től be­csa­va­rod­nia egy ti­zen­öt éves lány­nak, és Grete be­csa­va­ro­dik, má­sok is be­csa­va­rod­nak, ván­dormadár-fiúk tí­zez­ré­vel ro­han­nak a há­bo­rú­ba meg­hal­ni, a há­bo­rú után pe­dig, a weimari köz­tár­sa­ság­ban szép szám­­mal akad­nak, akik a moz­ga­lom­ban ta­nul­ta­kat mint ho­zo­mányt vi­szik ma­guk­kal to­vább a kom­mu­nis­ta és baloldali és na­ci­o­na­lis­ta és nem­ze­ti szo­ci­a­lis­ta if­jú­sá­gi szer­ve­ze­tek­be; a ked­velt da­lok, erdőkről-hegyekről-csatákról-búcsúról-szent ha­zá­ról-szép­sé­ges né­met tájak­ról-bajtársakról-bajtársiasságról és sza­bad­ság­ról, itt is, ott is egy­formán fel­hang­za­nak.
zaf­tos go­rom­ba­sá­gok
Grete po­li­ti­kai be­avat­ta­tá­sa elég ké­sőn, ti­zen­ki­lenc ta­va­szán tör­té­nik meg, ami­kor ba­rá­ta­i­val ki­vo­nul egy gyű­lés­re, ame­lyen a hír­hedt na­ci­o­na­lis­ta nép­ve­zér, Reinhold Wulle fej­ti ki né­ze­te­it. Ő szó­no­kol, ők hur­rog­nak, Wulle hí­vei vis­­sza­hur­rog­nak, zaf­tos go­rom­ba­sá­gok rep­ked­nek mind­két ol­dal­ról, ez ele­in­te jó hecc­nek lát­szik, de az in­du­la­tok egy­re szen­ve­dé­lye­seb­bek, már erő­szak fe­nye­get, Grete meg­ré­mül, egyút­tal azon­ban cso­dá­la­tos­nak tart­ja, hogy van­nak a te­rem­ben má­sok is, akik hoz­zá­juk ha­son­ló­an gon­dol­kod­nak, mun­ká­sok, di­á­kok, szo­ci­a­lis­ták, de­rék em­be­rek, akik nem za­var­ják meg a gyű­lést, de hig­gad­tan és meg­győ­ző­en ki­fej­tik a vé­le­mé­nyü­ket. Nagy­sze­rű do­log, gon­dol­ja Grete, olya­nok kö­zé tar­toz­ni, akik az igaz­ság ol­da­lán áll­nak.

Az­tán új­ra ezt gon­dol­ja, ezer­ki­lenc­száz­húsz már­ci­us ti­zen­har­ma­di­kán, ami­kor na­ci­o­na­lis­ta-mi­li­ta­ris­ta csa­pa­tok vo­nul­nak be Ber­lin­be meg­dön­te­ni a weimari köz­tár­sa­ság kor­má­nyát; ak­kor megint ká­osz van, tö­meg, or­dí­to­zás, ag­res­­szió, mun­kás­szo­li­da­ri­tás és ka­tar­zis. Grete sír örö­mé­ben, ami­kor a ve­szély el­há­rul, ap­ja azon­ban vi­szo­lyog­va néz rá, és el­ke­rü­li a tár­sa­sá­gát, mint­ha Gretének va­la­mi csú­nya be­teg­sé­ge vol­na. Egy idő­zí­tett bom­ba he­ver köz­tük már jó ide­je; és né­hány hó­nap­pal a puccs­kí­sér­let után vég­re bekövet­kezik a rob­ba­nás.

Grete ak­kor re­form­pe­da­gó­gi­át ta­nul a Pesta­lozzi–Frö­bel in­té­zet­ben, egy új mód­szer­tant, amely majd „kö­zös­sé­gi is­ko­la” né­ven lesz is­me­re­tes, délutá­non­ként meg, ha rá­ér, a kis­öc­­csét se­gí­ti a ta­nu­lás­ban. A dön­tő na­pon már órák óta va­ca­kol­nak a há­zi fel­ada­tok­kal, és még egy cso­mó van hát­ra, pe­dig Grete mo­zi­ba ké­szül egy fi­ú­val. (Chap­lin: Kö­lyök) „Má­ra elég!” – mond­ja te­hát, és dü­hös le­ve­let fir­kant az öc­­cse ta­nár­já­nak, ki­je­len­ti, hogy a gye­re­kek nem rab­szol­gák, a des­po­tá­kat el­söp­ri a nép­ha­rag és így to­vább. Hü­lye le­vél, amely vé­let­le­nül ap­ja ke­zé­be ke­rül; a szót­lan em­ber ez­út­tal egé­szen ki­jön a sod­rá­ból, nem tűr meg kom­mu­nis­tá­kat a csa­lád­já­ban – ki­a­bál­ja, de hisz Grete nem kom­mu­nis­ta, azt sem tud­ja, kik azok a kom­mu­nis­ták! (A de­rék ser­fő­ző ez­zel az in­szi­nu­á­ci­ó­val a sor­sot hív­ja ki ma­ga el­len, mert ké­sőbb nem­csak Grete fog a kom­mu­nis­ták­hoz csat­la­koz­ni, de gyö­nyö­rű sző­ke nő­vé­re, Babette is, sőt, ez utób­bi a Koestler ál­tal hal­ha­tat­lan­ná tett „vö­rös emi­nen­ci­ás”, Willi Münzenberg élet­tár­sa­ként a bol­se­vik pan­te­on­ba is be­ke­rül.) „Mit akarsz te egy­ál­ta­lán?” – ráz­za meg Grete vál­lát az ap­ja – „Mit akarsz?” „Sza­bad­sá­got!” – vá­la­szol­ja Grete fenn­köl­ten, sza­bad em­ber akar len­ni, mond­ja, de itt min­den­ki rab­szol­ga és job­bágy, mond­ja, és ak­kor már nincs más, csak az ap­ja fék­te­len fe­ke­te dü­he és or­dí­to­zá­sa, hogy az ő há­zá­ban nem ma­rad­hat­nak fel­for­ga­tók és lá­za­dók, és aki nem en­ge­del­mes­ke­dik, az men­jen! És Grete megy, és sza­bad­nak ér­zi ma­gát.

Egy­elő­re.

„A sza­bad­ság­gal na­gyon is sok ön­csa­lás adó­dik az em­be­rek kö­zött. És ami­képp a sza­bad­ság a leg­ma­gasz­to­sabb ér­zé­sek kö­zé szá­mít, úgy a meg­fe­le­lő meg­té­vesz­tés is a leg­ma­gasz­to­sabb.” – így Kaf­ka bölcs ma­jom-hő­se a Jelen­tés az Aka­dé­mi­á­nak cí­mű no­vel­lá­ban, amely ezer­ki­lenc­száz­ti­zen­hét­ben je­lent meg Grete jö­ven­dő apó­sá­nak, Mar­tin Buber Der Jude cí­mű folyóira­tában. Grete ol­vas­hat­ta vol­na. Ha nem is ak­kor, de ké­sőbb, ami­kor éve­ken át Heppenheimben, Mar­tin Buber há­zá­ban la­kott.
egy po­fon
(Hu­szon­há­rom nya­rán Grete és el­ső fér­je, Ra­fa­el Buber is meg­lá­to­gat­ja Müritzben, a Ke­le­ti-ten­ger part­ján azt a ber­li­ni zsi­dó la­kó­kö­zös­sé­get, ahol Kaf­ka ak­kor több na­pot el­tölt. El­kép­ze­lem en­nek az esős au­gusz­tus ele­jé­nek egyik ki­vé­te­le­sen nap­fé­nyes dél­után­ját: min­den­ki a strand­ra ro­han, Grete és Ra­fa­el is le­he­ve­red­nek a ho­mok­ba, a mel­let­tük fel­ál­lí­tott szí­nes nap­er­nyő alatt Dora Diamant és Kaf­ka va­la­mi­lyen hé­ber szö­ve­get si­la­bi­zál­nak, Ra­fa­el fel­fi­gyel, szó­ba ele­gye­dik ve­lük, Mar­tin Buber Én és Te cí­mű új mű­vé­ről be­szélnek, meg Pa­lesz­ti­ná­ról és er­ről a ko­ló­ni­á­ról (amely­nek ven­dé­ge­ként, amint ezt egy Tile Rössler ne­vű má­sik fi­a­tal lány­hoz írott le­ve­lé­ből tud­juk, Kaf­ka ele­in­te igen jól érez­te ma­gát, ké­sőbb azon­ban „egy lát­ha­tó cse­kély­ség be­le­rontott a kép­be…”), Grete nem fi­gyel rá­juk, úsz­ni megy, vi­tor­lá­zó is­me­rő­sök fel­ve­szik őt a ha­jó­juk­ra, le­száll az es­te, mi­re ki­köt­nek, Ra­fa­el a par­ton vár­ja, düh­től és ag­go­da­lom­tól re­meg­ve ott min­den­ki előtt egy po­font ken le ne­ki, az ilyen pil­la­na­tok­ra szok­ták azt mon­da­ni pa­te­ti­ku­san, hogy a kristály­váza meg­re­ped, és Grete ké­sőbb csak er­re a pil­la­nat­ra em­lé­ke­zik. Hogy a fér­fi, aki­vel Ra­fa­el be­szél­ge­tett, egy Kaf­ka ne­vű prá­gai író volt, azt vagy el­felej­ti, vagy so­ha nem is tud­ta, ez azon­ban nem vál­toz­tat a le­he­tő­sé­gen, hogy vol­ta­kép­pen ta­lál­koz­hat­tak egy­más­sal. Mar­tin Buber sze­rint min­den való­ságos élet ta­lál­ko­zás.)

Grete tév­út­jai kö­zül az apó­sa há­zá­ban el­töl­tött évek fe­hér folt­nak szá­mí­ta­nak. Em­lék­ira­ta­i­ban éle­te min­den fon­tos és ke­vés­bé fon­tos él­mé­nyé­ről és meg­fi­gye­lé­sé­ről be­szá­mol, több­órás, több száz sze­rep­lős szí­nes, iz­gal­mas do­kumentumfilmre va­ló anya­got tár elénk, ám Mar­tin Buberről hall­gat. Ép­pen csak köz­li, hogy hu­szon­egy éves ko­rá­ban, ami­kor el­ső kis­lá­nya már meg­szü­le­tett, és Ra­fa­el még egye­tem­re járt, ele­get tett anyó­sa in­vi­tá­lá­sá­nak és a gye­rek­kel együtt hoz­zá­juk köl­tö­zött Heppenheimbe. A hölgy­ről egy szó­val sem ír töb­bet, no­ha fel­te­he­tő­en ér­de­kes sze­mé­lyi­ség volt; ka­to­li­kus hit­ről át­tért a zsi­dó val­lás­ra, és Georg Munk ál­név alatt re­gé­nye­ket írt. Grete mind­össze an­­nyit mond, hogy nem tud­ta meg­szok­ni a ház pol­gá­ri atmosz­fé­ráját, és bár ott szü­le­tett meg má­so­dik kis­lá­nya, bol­dog­ta­lan volt.
egy kis por­no­grá­fia
Ezer­ki­lenc­száz­hu­szon­öt­re há­zas­sá­ga tönk­re­megy, vissza­köl­tö­zik a gye­re­kek­kel Pots­dam­ba, fél­ál­lás­ban dol­go­zik, nem­so­ká­ra több­szo­bás la­kást sze­rez, csudajó, ami a ti­éd, az a pár­té is! Grete még csak szim­pa­ti­záns, ami­kor az elv­tár­sak meg­ké­rik, hogy né­hány hó­nap­ra ad­jon szál­lást egy hi­va­tá­sos for­radalmárnak és fe­le­sé­gé­nek, ilyen ké­rést nem il­lik el­uta­sí­ta­ni. A hi­va­tá­sos for­ra­dal­már fe­dő­ne­ve Hel­muth, dél-eu­ró­pai ki­ej­tés­sel be­szél, úgy néz ki, mint egy tes­tes ope­ra­éne­kes, min­den má­so­dik mon­dat után har­sá­nyan fel­rö­hög, meg­csip­ke­di a nők ar­cát, a fe­ne­kük­re ver, min­dig „úton van”, na­gyo­kat za­bál, az élet ki­rá­lya, Grete nem hisz a sze­mé­nek, ilye­nek vol­ná­nak azok, akik hi­va­tás­ból vi­szik vá­sár­ra a bő­rü­ket az em­be­ri­sé­gért? Az as­­szony, Klá­ra vi­szont az élet szol­gá­ló­lá­nya, alig me­ri ki­nyit­ni a szá­ját, szü­net nél­kül ta­ka­rít és ren­dez­get, és ször­nyű csip­ke­te­rí­tők­kel bo­rít­ja be Grete szép óné­met fa­bú­to­ra­it, a kis­pol­gár pro­to­tí­pu­sa, pe­dig azt ál­lít­ja, hogy ha­zá­já­ban hí­res köl­tő­nő volt. Azon a nyá­ron Grete hos­­szú nya­ra­lás­ra megy a gye­re­ke­i­vel, ad­dig köl­csön ad­ja lak­rész­ét Len­gyel Jó­zsef­nek. A va­ká­ció le­te­lik, ha­za­jön­nek, Len­gyel már ki­köl­tö­zött, Klá­ra meg fel­há­bo­ro­dás­tól re­meg­ve köz­li, hogy ez rette­netes négy hét volt, mert Herr Josef na­gyon ve­szé­lyes em­ber, aki kommunis­tához mél­tat­lan, mocs­kos, al­jas ol­vas­má­nyo­kat tar­to­gat a szo­bá­já­ban. „Troc­kij mű­ve­it!”– ha­sít Grete lel­ké­be a bor­za­lom, sut­tog­va kér­di, hogy mi­fé­le iro­da­lom­ról van szó, Klá­ra alig hall­ha­tó­an köz­li, hogy por­nog­rá­fi­á­ról. Grete fel­lé­leg­zik, ó is­te­nem, az az édes Josef Len­gyel, az ő ked­ves ma­gyar paj­tá­sa, egy ki­csit el­té­ve­lye­dett, na és? Grete eze­ket a kér­dé­se­ket rop­pant nagy­vo­na­lú­an ke­ze­li; nő­vé­re, Babette és élet­tár­sa, Willi Münzenberg bi­zo­nyos ide­ig ab­ban a ház­ban lak­tak, ahol dr. Magnus Hirschfeld sze­xu­á­lis kér­dé­se­ket ku­ta­tó in­té­zete mű­kö­dött, úgy ala­kult, hogy Grete és Ra­fa­el Buber több­ször vol­tak Hirsch­feld dok­tor ven­dé­gei, sok min­dent lát­tak, hal­lot­tak, eh­hez ké­pest mit je­lent egy kis por­no­grá­fia? Az­tán ki­de­rül, hogy szó sincs mél­tat­lan ol­vas­mány­ról, Len­gyel Jó­zsef iga­zi iro­dal­mat ol­va­sott, Colette Mitsou cí­mű kis­sé me­rész re­gé­nyét, paj­zán il­luszt­rá­ci­ók­kal. A rej­té­lyes la­kók ki­köl­töz­nek, tel­nek az évek, fel­gyújt­ják a Reichstagot, Grete emig­rá­ci­ó­ban él, ami­kor fel­fe­de­zi, hogy egy­kor, Hel­muth fe­dő­név alatt Di­mit­rov köl­tö­zött be hoz­zá a ne­jé­vel.

De vis­­sza a hú­szas évek vé­gé­hez.

Ber­lin ak­kor óri­á­si in­tel­lek­tu­á­lis Dis­ney­land, min­den fon­tos do­log ott tör­ténik. Grete el­cse­ré­li tá­gas pots­da­mi la­ká­sát egy két­szo­bás kis ber­li­ni la­kás­ra, es­tén­ként ös­­sze­gyűl­nek ná­la min­den­fé­le vi­lág­meg­vál­tók. Nyug­ta­lan évek: oda­kint a ter­me­lé­si erők za­ka­tol­nak, ide­bent az ösz­tö­nök. Grete nem­so­ká­ra ös­­sze­ke­rül majd Sztá­lin né­met ked­ven­cé­vel, Heinz Neumannal. De előbb még sor­suk­ra hagy­ja kis­lá­nya­it. Er­ről csak en­­nyit mond:
vi­lág­né­ze­ti dif­fe­ren­ci­ák
„1928 nya­rá­tól a gye­re­ke­im nél­kül él­tem. Anyó­som ki­tar­tó küz­de­lem­mel el­ér­te, hogy el­ve­gyék őket tő­lem. Bár két­ség­beeset­ten küz­döt­tem én is, hi­szen min­de­nek­fö­lött sze­ret­tem két kis­lá­nyo­mat, vol­tak bi­zo­nyos pa­ra­gra­fu­sok, ame­lye­ket el­le­nem tud­tak for­dí­ta­ni; ezek kö­zött nem kis sze­re­pet játsz­hattak a vi­lág­né­ze­ti dif­fe­ren­ci­ák, mert ad­dig­ra Ra­fa­el már há­tat for­dí­tott a párt­nak.” És még hoz­zá­te­szi, hogy lá­nyai har­minc­nyolc­ban a nagy­szü­lők­kel együtt ki­ván­do­rol­tak Pa­lesz­ti­ná­ba.

Barbara és Judith Buber, tau.ac.il

Barbara és Judith Buber, tau.ac.il

Gon­do­lom, al­kal­mat­lan­nak ta­lál­ták ar­ra, hogy kis­lá­nya­it ne­vel­je, mert élet­módja rend­szer­te­len, la­ká­sán nem comme il faut em­be­rek is meg­for­dul­nak, ne­tán er­köl­csi­leg meg­bíz­ha­tat­lan, val­lá­si ne­ve­lést nem nyújt. El tu­dom kép­zel­ni a kínt, ami­ért nem hisz­nek ne­ki, fél­re­ér­tik, és fél­re­ma­gya­ráz­zák sza­vait és tet­te­it. El tu­dom kép­zel­ni a te­he­tet­len két­ség­beesést, mert a ve­le szem­benállók más­kép­pen be­szél­nek, gon­dol­kod­nak, érez­nek, mint ő. Fordí­tott ka­u­ká­zu­si kré­ta­kör, itt a vér sze­rin­ti édes­anya mond­ja ki, hogy nem hajlan­dó szét­tép­ni a gye­re­ke­it, in­kább le­mond ró­luk, el tu­dom kép­zel­ni a fáj­dal­mat, a bá­na­tot, a só­vár­gást. El­kép­zel­ni le­het, meg­ér­te­ni azon­ban nem le­het, mert akár­hogy is van, Grete ak­kor, 1928-ban, a moz­gal­mat vá­lasz­tot­ta a gye­rekei he­lyett.

A kór­ház­ba­rakk iro­dá­já­ban Milena író­asz­ta­la fö­lött a fa­lon egy 90×60 cm nagy­sá­gú kép függ, Bosch Bo­lon­dok ha­jó­ja cí­mű olaj­fest­mény­ének rep­ro­duk­ci­ó­ja. Az egyik Aufseherin ott­fe­lej­tett képesújságjának, a Die Dame el­ne­ve­zé­sű női lap­nak hús­vé­ti szá­má­ból vág­ta ki, ép­pen ezt a ké­pet, ame­lyet Grete vala­mikor ere­de­ti­ben is lá­tott, és amely­re sa­já­tos okok­ból, kü­lö­nö­sen tisz­tán em­lékezik; va­jon mi­fé­le rejtett je­len­tést hor­doz ma­gá­ban egy ilyen vé­let­len egy­be­­esés?

Vad szí­nek, pi­ro­sak, bar­nák, ró­zsa­szí­nek, sö­tét ho­má­lyok, torz ar­cok. Gro­teszk mű, a kép­alá­írás sze­rint al­le­gó­ria (vagy pa­ró­dia) a hét fő­bűn­ről, Sebas­tian Brant ti­zen­ötö­dik szá­za­di köl­tő gi­gan­ti­kus mű­ve alap­ján. Egy csónak­ban vagy ha­jón két apá­ca és egy szer­ze­tes ti­vor­nyá­zik pa­rasz­tok társaságá­ban. Az ár­boc egy dús­lom­bú fa, le­ve­lei kö­zött ba­goly bú­jik meg, a ha­jó­kor­mány le­tört ág, a hos­­szú, ró­zsa­szín, sza­lag­for­má­jú zász­lón tö­rök fél­hold lát­szik, a vi­tor­la­kö­té­len kö­zép­ko­ri bo­lond­ru­há­ban hi­va­tá­sos bo­lond görnye­de­zik, ke­zé­ben tál­ká­val, az eve­ző ha­tal­mas me­rő­ka­nál, a víz­ben két iszo­nya­tos kol­dus kö­nyö­rög­ve nyújt­ja a kar­ját a csó­nak­ban ülők fe­lé, egyi­kő­jük szin­tén tál­kát tart a ke­zé­ben, a má­sik mint­ha ki­ál­ta­na va­la­mit, ta­lán ir­ga­lo­mért kö­nyörög. A vi­lág sö­tét éj­ben és bű­nök­ben él – mond­ja Brant köl­te­mé­nye –, és min­den út te­le van bo­lon­dok­kal.

És hogy nincs ir­ga­lom, azt Grete ezer­ki­lenc­száz­har­minc­há­rom feb­ru­ár­já­nak el­ső nap­ja­i­ban ta­nul­ja meg vég­leg, ami­kor a Louvre-ban a né­met­al­föl­di fes­tők ter­mé­ben né­ze­lő­dik, ott, ahol ez a Bosch-kép lát­ha­tó, és hos­­szú idő után vég­re megint sza­bad­nak és kön­­nyű­nek ér­zi ma­gát, és ar­ra gon­dol, hogy ez a né­hány nap Pá­rizs­ban nem várt aján­dék, és mi­ért ne érez­het­né ma­gát az em­ber éle­te min­den nap­ján ilyen kön­­nyű­nek és sza­bad­nak?

Ak­kor csak át­uta­zik Pá­ri­zson. Moszk­vá­ból jött, előbb Ber­lin­ben volt dol­ga, és most Pá­rizs­ban ar­ra vár, hogy Mad­rid­ba me­hes­sen a fér­je után, aki már hó­na­pok óta ott tar­tóz­ko­dik. Heinz a spa­nyol pár­tot szer­ve­zi, nem­so­ká­ra Dolores Ibarruri is le­jön egy tö­meg­gyű­lés­re az észak-­spa­nyol he­gyek­ből, fia­tal, lel­kes nő, el­ső, szen­ve­dé­lyes be­szé­dét Grete is hal­la­ni fog­ja. De pár hét­tel előbb még Else Henk fe­dő­név alatt vég­re­hajt­ja Moszk­va pa­ran­csát, egy titok­zatos tar­tal­mú lakk­bő­rön­döt ad át egy is­me­ret­len elv­társ­nak Ber­lin­ben, ve­szé­lyes ka­land egy kí­sér­tet­vá­ros­ban, ahol lép­ten-nyo­mon az SA és az SS vo­nul, min­den má­so­dik em­ber ná­ci la­pot ol­vas, a há­za­kon ho­rog­ke­resz­tes lo­bo­gók len­ge­dez­nek, a le­mez­ját­szók a Horst Wessel dalt har­sog­ják, az egész vá­rost a vá­ra­ko­zás eu­fó­ri­á­ja és a pá­nik jár­ja át. Grete sze­ren­csé­re még idejé­ben el­tá­vo­zik. Pár nap múl­va Hin­den­burg ki­ne­ve­zi Hit­lert kan­cel­lár­nak, és a ná­cik dísz­me­ne­te égő fák­lyák­kal át­ma­sí­ro­zik a Bran­den­bur­gi Ka­pun.

Az el­múlt két évet ő és Heinz ki­sebb-na­gyobb meg­sza­kí­tá­sok­kal a Szov­jet­unióban töl­tik, a nem­zet­kö­zi kom­mu­nis­ta elit és úti­tár­sak tár­sa­sá­gá­ban. Hogy a kol­lek­ti­vi­zá­lás kö­vet­kez­mé­nye­kép­pen öt és fél­mil­lió em­ber halt éhen azok­ban az évek­ben, azt nem tud­ják, ez olyan in­for­má­ció, amely lát­ha­tat­lan tin­tá­val író­dik le, elő kel­le­ne hív­ni az üze­ne­tet, ők azon­ban in­kább potemkin tá­ja­kon tesz­nek eg­zo­ti­kus uta­zá­so­kat Neu­mann if­jú­ko­ri leg­jobb ba­rát­já­val, Besso Lominadzéval, egy le­gen­dás grúz­zal, akit Sztá­lin pár év múl­va legyil­kol­tat. Grete Bugyonnij ven­dé­ge és Mikoján ven­dé­ge, és ahogy Koestler mond­ja, a Kreml né­hány Borgiájának a ven­dé­ge, és meg­tilt ön­ma­gá­nak min­den ké­telyt, csa­ló­dást, fé­lel­met, meg­sej­tést és el­bor­za­dást. E te­kin­tet­ben pro­fi már; né­hány éve Ber­lin­ben meg­hall­gat­ta Panait Istrati két­ség­beesett be­számolóját szov­jet­uni­ó­be­li él­mé­nye­i­ről, ször­nyű sza­vak vol­tak, mint az Etna ki­tö­ré­se, iz­zó lá­va­szö­kő­kút, sze­ren­csé­re Grete tisz­tá­ban volt ve­le, hogy amit ez a nagy ro­mán író itt ös­­sze­hor­dott, az troc­kiz­mus, szán­dé­kos megté­vesz­tés és minden­nek a ta­ga­dá­sa. Én­jé­nek egy má­sik ré­sze azon­ban jól tud­ta, hogy az igaz­sá­got, csak­is az igaz­sá­got hall­ja, de „er­köl­csi tar­tá­sa és világ­né­zete vé­del­mé­ben”, er­ről a má­sik egójáról nem ve­he­tett tu­do­mást. Ak­kor és ott, új mun­ka­he­lyén, a Ko­min­tern nem­zet­kö­zi saj­tó­iro­dá­já­ban, az Inpre­korrnál, ahol a fő­szer­kesz­tő, Al­pá­ri Gyu­la ir­tó­za­tos ki­ej­tés­sel nap­hos­­szat klas­­szi­kus né­met köl­tők ver­se­it dek­la­mál­ta, és min­den mun­ka­társ egy ki­csit bo­lond volt, e ke­dé­lyes-csa­lá­di­as ber­li­ni szer­kesz­tő­ség­ben, mint szek­rény­be zárt hul­lák he­ver­tek ezek az el­né­mí­tott, fej­be vert má­sik ének, tü­rel­me­sen vára­kozva a nap­ra, ami­kor – Koestler jö­ven­dö­lé­se – „az el­len­ség bu­ká­sa és a Világ­forradalom győ­zel­me után a Szov­jet­unió és a Ko­min­tern is ké­szen áll majd ar­ra, hogy de­mok­ra­ti­kus or­szág, il­let­ve in­téz­mény le­gyen. (…) De ad­dig a na­pig ját­sza­nunk kell a já­té­kot: fel­es­küd­nünk és meg­ta­gad­nunk, fel­je­len­te­nünk és vis­­sza­tán­col­nunk, le­nyel­nünk a sza­va­in­kat és fel­nyal­ni a há­nya­dé­kunkat, ez az az ár, amit meg kell fi­zet­nünk azért, hogy to­vább­ra is hasz­nos­nak hi­hes­sük ma­gun­kat, s meg­ma­rad­has­son ben­nünk az önbecsü­lés.”
a hét fő­bűn
A ravensbrücki kór­ház­ba­rakk iro­dá­já­ban, ezer­ki­lenc­száz­negy­ven­egy tava­szán Grete vis­­sza­em­lé­ke­zik ar­ra a rit­ka jó­ér­zés­re, ami ak­kor, ezerkilencszáz­har­minchárom feb­ru­ár ele­jén a Louvre-ban meg­ro­han­ta; csen­des eu­fó­ria, mert éle­té­ben elő­ször Pá­rizs­ban volt, mert sza­bad volt, mert fi­a­tal (32), mert sen­ki­hez sem kel­lett iga­zod­nia, mert a Szaj­na part­ján va­ló­ban bé­ke volt még. Csa­lá­dok jöt­tek-men­tek kö­rü­löt­te, néz­te őket, és az járt a fe­jé­ben, hogy mi­ért ne le­het­ne ne­ki is még gye­re­ke, ne­ki és Heinznek? Ó is­te­nem, gye­rek! Bor­zasz­tó­an do­bo­gott a szí­ve, le kel­lett ül­nie. „Mért is ne, mért is ne” – hajto­gat­ta ma­gá­ban egy bár­sony­szé­ken ku­po­rog­va. Ve­le szem­ben a fa­lon Bosch ké­pe füg­gött, a Bo­lon­dok ha­jó­ja, al­le­gó­ria (vagy pa­ró­dia) a hét fő­bűn­ről. Ke­vély­ség, fös­vény­ség, bu­ja­ság, ha­rag, irigy­ség, tor­kos­ság, jó­ra va­ló rest­ség, ezt min­den­ki tud­ja, aki va­la­mi­kor hit­tant ta­nult, Grete csak az­zal nem volt tisz­tában, hogy mely eset­ben lesz ő ke­vés­bé rest a jó­ra: ha nem vál­toz­tat mos­tani éle­tén, vagy ha ki­száll?

Bosch: Bolondok hajója (részlet), wikiart.org

Bosch: Bolondok hajója (részlet), wikiart.org

„Ó – mond­ta az egér –, a vi­lág nap­ról nap­ra zsu­go­ro­dik. Elő­ször olyan tá­gas volt még, hogy fél­tem, el­fu­tot­tam, és bol­dog vol­tam, hogy vég­re jobb­ra-bal­ra a tá­vol­ban fa­la­kat lát­tam, ám e hos­­szú fa­lak olyan gyor­san ha­lad­nak egy­más fe­lé, hogy ez már az utol­só szo­ba, és ott a sa­rok­ban a csap­da, amely­be fu­tok.

Csak fu­tá­sod irá­nyán kell vál­toz­tat­nod – mond­ta a macs­ka, és fel­fal­ta.”

Kaf­ka me­sé­je.

4.

„No­vem­ber vé­ge fe­lé volt, ami­kor elő­ször mer­tük egy es­ti sé­ta al­kal­má­ból meg­fog­ni egy­más ke­zét, ami egyéb­ként Ravensbrückben szi­go­rú­an ti­los. Szót­lanul men­tünk a sö­tét­ben, kéz a kéz­ben. Nagy lép­tek­kel ha­lad­tunk, mint­ha a hold tej­sze­rű fé­nyé­ben tán­col­nánk. Még szel­lő sem fújt. Mes­­szi­ről, va­la­hon­nan a tá­bor­nak egy má­sik ré­szé­ről, más fog­lyok fa­ci­pő­jé­nek kopogá­sát le­he­tett hal­la­ni. De az egyet­len do­log, ami szá­mí­tott, az Milena ke­ze volt a ke­zem­ben, min­den, amit kí­ván­tam, az volt, hogy ez a perc so­ha ne ér­jen vé­­get. A tá­bor szi­ré­ná­ja meg­szó­lalt, men­ni kel­lett. Min­den­ki a ba­rakk­já­ba sie­tett. Té­to­váz­tunk, még job­ban ka­pasz­kod­tunk egy­más ke­zé­be, nem akar­tunk el­vál­ni. De már egy­re kö­ze­lebb­ről hal­lat­szott az egyik fel­ügye­lő­nő ordíto­zása. Milena ezt sut­tog­ta: ’Gye­re ki ké­sőbb a si­ra­tó­fal­hoz, az én barak­kom mö­gé. Csak­hogy még pár per­cet együtt le­hes­sünk.’” (Buber-Neumann: Mile­na, Kafka’s Freundin)

Egy­re ve­szé­lye­sebb ka­lan­dok­ra vál­lal­koz­nak.
az esze­lős
Grete Blockälteste Je­ho­va Ta­nú­i­nak ba­rakk­já­ban, en­nél­fog­va ki­nyit­hat­ja éj­sza­ka az SS fel­ügye­lő­nő üres szol­gá­la­ti szo­bá­já­nak aj­ta­ját. Mért ne talál­koznának ott, hogy egy­szer leg­alább ked­vük­re be­szél­ges­se­nek, akár órák hos­­szat is? Ez a vak­me­rő öt­let per­sze Milenának jut az eszé­be, ő az az esze­lős, aki ka­masz­ko­rá­ban, hogy ne kés­sen le egy ran­de­vú­ról, ru­hás­tól úsz­ta át a Mold­vát. Kinn éj­sza­ka van és köd, és az eső is esik. Je­ho­va Ta­núi az iga­zak ál­mát alusszák, Grete ha­lál­fé­le­lem­ben vá­ra­ko­zik, SS csiz­mák nyi­kor­gá­sát hall­ja és is­me­ret­len ne­sze­ket, ezt nem le­het meg­úsz­ni, gon­dol­ja, de ak­kor nyí­lik az aj­tó, és Milena pi­ma­szul, bő­rig áz­va be­sé­tál, mint­ha a prá­gai Gra­ben­ről jön­ne, hal­kan még fütyürészik is: It’s a long way to Tipperary, it’s a long way to go…

Milena va­la­hol egy csi­szolt üveg­ből ké­szült göm­böt or­ga­ni­zál, papír­ne­­he­zéknek hasz­nál­ja, ott he­ver az író­asz­ta­lán a Bosch kép alatt. Ha rá­süt a nap, a gömb a szi­vár­vány min­den szí­né­ben tün­dö­köl, mi­cso­da öröm, a szí­nek a sza­bad­ság szim­bó­lu­mai, Grete és Milena zárt vi­lá­gá­ban min­den a sza­badság jel­kép­évé vá­lik, ré­gi da­lok, el­fe­lej­tett fil­mek, tör­té­ne­tek, gesz­tus, szó, mo­soly, hos­­szú tá­vol­lét, röp­­ke ta­lál­ko­zás, zaj, csend, nap, óra, per­cek.

Grete ételt lop és Milenának ad­ja, Milena ételt lop és Gretének ad­ja, egy reg­gel egy bög­re for­ró cuk­ros ká­vét kap egy len­gyel lány­tól a kony­hán, iga­zi kincs, egé­szen Grete ba­rakk­já­ig vi­szi, koc­káz­tat ve­rést vagy bör­tönt, az egész hos­­szú úton csak ar­ra kon­cent­rál, hogy egy csöpp ká­vé se loc­­csan­jon ki.

Né­hány hó­na­pig má­ni­á­ku­san le­ve­lez­nek, né­ha na­pon­ta több­ször is el­jut­tatják egy­más­nak eze­ket az ap­ró cé­du­lá­kat a kon­tak­tus mi­att, és mert olyan di­a­dal­mas ér­zés, ha si­ke­rül meg­szeg­ni a sza­bály­za­tot.
gyön­géd üd­vöz­le­t
Appel van, órá­kig tar­tó gyöt­rel­mes áll­do­gá­lás, Grete et­től ir­tó­zik a leg­job­ban. Milenát, mi­vel a kór­ház­ban dol­go­zik, né­ha fel­men­tik e megpró­bál­tatás alól. Grete a kór­ház­ba­rakk fe­lé pil­lant, és meg­lát­ja őt, amint ke­zét las­san vé­gig­­húzva az ab­lak­üve­gen, gyön­géd üd­vöz­le­tet küld fe­lé. Ha az Aufseherin meg­lát­ja, több­hó­na­pos sö­tét­zár­ká­ra íté­lik, Milena nem bán­ja, a kór­házfo­lyo­só hét ab­la­ká­nak mind­egyi­ke előtt meg­is­mét­li ezt a gesz­tust.

Sze­re­lem?

„Rab­nak len­ni – ír­ja Grete Milenáról szó­ló köny­vé­ben – nem je­len­ti, hogy nincs szük­sé­ge az em­ber­nek sze­re­lem­re. El­len­ke­ző­leg, a gyön­géd­ség vá­gya, a sze­re­tett lény vi­gasz­ta­ló je­len­lé­te utá­ni vágy a fog­ság­ban még erő­sebb. Ravensbrückben a po­li­ti­kai fog­lyok kö­zött is leg­alább olyan gya­ko­ri­ak vol­tak a szen­ve­dé­lyes ba­rát­sá­gok, mint a köz­tör­vé­nye­sek kö­zött, csu­pán ab­ban kü­lönböztek ama­zok­tól, hogy plá­tó­i­ak ma­rad­tak.”

Grete ál­ma a ravensbrücki lá­ger­bör­tön sö­tét­zár­ká­já­ban:

egy hegy­re ve­ze­tő me­re­dek út kö­ze­pén áll, az út két ol­da­lát egy­for­ma ba­rak­kok sze­gé­lye­zik. A lej­tő lá­bá­nál az út egy má­sik, ugyan­olyan de­rék­szö­gű út­tal fut ös­­sze, an­nak a két ol­da­lán is egy­for­mák a ba­rak­kok. Grete egy­szer­re csak meg­lát­ja, hogy Milena kö­ze­le­dik hos­­szú rab­ru­há­ban az al­só úton. Meg­babo­názva né­zi, meg­bé­nít­ja a fé­le­lem, hogy Milena új­ra el­tűn­het, nem mer el­in­dul­ni fe­lé­je. Milena las­san lé­pe­get, te­kin­te­te el­ke­rü­li Grete te­kin­te­tét, nem akar­ja lát­ni őt. Grete fut­ni kezd, de Milena már­is el­for­dul az egyik bal ol­da­lon ál­ló ba­rakk fe­lé, ő rá­ki­a­bál, „Milena!” – de nem jön ki hang a tor­kán. Még sza­lad le­fe­lé a lej­tőn, ami­kor Milena már el­tűnt va­la­me­lyik aj­tó mö­gött. De me­lyik aj­tó volt? Mind egy­for­ma. Grete egyik aj­tó­tól a má­si­kig sza­lad, ráz­za a ki­lin­cse­ket, ki­a­bál, ök­lé­vel do­bol, vé­gül két­ség­beeset­ten fel­ad­ja. Az ös­­szes aj­tó zár­va ma­radt előt­te.

Lá­ger­bör­tön.
sö­tét­ség, hi­deg
Két SS ka­to­na be­lö­ki Gretét, a vas­aj­tó be­csu­kó­dik a há­ta mö­gött. Vetkőz­zön le, mond­ja egy Aufseherin. Le­vet­kő­zik. Me­zít­láb vá­ra­ko­zik. Kap in­get, nad­rágot, uj­jat­lan nyá­ri ru­hát, tö­rül­kö­zőt. Ci­pőt nem kap. Vas­lép­csők. Sö­tét­zár­ka. Újabb vas­aj­tó csu­kó­dik be Grete mö­gött. Hi­deg van. Grete ki­ta­po­gat egy pad­ló­hoz erő­sí­tett sám­lit. Le­rogy rá. Szok­tat­ja sze­mét a sö­tét­ség­hez. Az aj­tó alat­ti haj­szál­nyi rés­ben fel­fe­dez egy fény­csí­kot. Ki­ta­po­gat egy elmozdítha­tat­lan tá­bo­ri asz­talt, egy fal­hoz erő­sí­tett desz­kát vagy priccset, egy le­húz­ha­tó WC-t, víz­csa­pot, hi­deg fű­tő­tes­tet. Le­lé­pi a tá­vol­sá­got: „négy lé­pés és a fal, két lé­pés és a vas­aj­tó.” Moz­gal­mi ren­dez­vé­nye­ken hal­lot­ta ezt a ver­set, a foly­tatásra nem em­lék­szik. Kint­ről fel­gyújt­ják a cel­la mennye­ze­ti lám­pá­ját. A vas­aj­tó kém­le­lő­nyí­lá­sán át va­la­ki fi­gye­li őt. Hi­deg kék sze­mek les­nek rá, Grete fel­is­me­ri a he­lyi Ges­ta­po fő­nö­ké­nek, Ramdornak a sze­mét. Oda­kint el­oltják a vil­lanyt. Sö­tét­ség, hi­deg, Ramdor tá­vo­lo­dó lép­tei. Edény­csör­gés. Vas­aj­tók csa­pó­dá­sa. Oszt­ják az es­ti le­vest. Grete nem kap. Va­la­ki jaj­gat: „Frau Aufseherin…”. Sö­tét van. Fá­zik. Éhes. He­te­kig lesz itt. Hó­na­po­kig lesz itt. Azt mond­ják, so­kan meg­őrül­tek itt benn az éh­ség­től és sö­tét­ség­től. Ő nem őrül­het meg, Milenának szük­sé­ge van rá, na­gyon be­teg. „Ugye nem hagysz egye­dül meg­hal­ni, mint egy ku­tyát?” – kö­nyör­gött Milena, ami­kor láz­ro­ha­ma volt. Grete fel­ug­rik: négy lé­pés és a fal, két lé­pés és a vas­aj­tó, túl­élem, túl­éljük.

Ez már negy­ven­há­rom ta­va­sza. A lá­ger túl­zsú­folt, több mint tíz­ezer la­kó­ja van, a hi­gi­é­ni­ai kö­rül­mé­nyek las­san ka­taszt­ro­fá­lis­sá vál­nak. (A kez­de­tek­től a há­bo­rú vé­gé­ig ös­­sze­sen száz­har­minc­öt­ezer em­bert hur­col­nak a tá­bor­ba, ahol ezer­ki­lenc­száz­negy­ven­négy de­cem­be­ré­től már egy nagy­ ha­tás­fo­kú Zyklon B-re ter­ve­zett gáz­kam­ra is mű­kö­dik.) Egy­re töb­ben be­te­gek, járvá­nyok tör­nek ki, aki mun­ka­kép­te­len, azt a ret­te­gett „sze­lek­ci­ók” al­kal­má­ból az agyon­lö­ven­dők vagy Ausch­witz­ba szál­lí­tan­dók lis­tá­já­ra ír­ják. A fel­ügye­lő­nők fő­nök­nő­je, Langefeld as­­szony el­bi­zony­ta­la­nod­va fi­gye­li a fej­le­mé­nye­ket. Bár meg­győ­ző­dé­ses nem­ze­ti szo­ci­a­lis­ta, és Hit­lert és Himmlert min­den em­be­ri gyen­ge­ség fe­lett ál­ló­nak gon­dol­ja, sza­dis­ta és kor­rupt kol­lé­gá­it szív­ből utál­ja. És va­la­mi­fé­le ősi lo­va­gi esz­mény ne­vé­ben őszin­tén be­csü­li azo­kat, akik vi­lág­né­zet­ü­kért vál­lal­ják a meg­pró­bál­ta­tá­so­kat, így el­ső­sor­ban Je­­ho­va Ta­nú­it, a po­li­ti­kai fog­lyo­kat (fő­leg a len­gye­le­ket), va­la­mint azo­kat is, akik a lá­ger­ben foly­ta­tott or­vo­si kí­sér­le­tek ál­do­za­tai vol­tak, az­az a kí­sér­le­ti nyu­la­kat. Lange­feld­nek tit­kár­nő­re van szük­sé­ge, Gretére esik a vá­lasz­tá­sa, per­sze hogy rá, hi­szen Grete lá­ger-ve­te­rán, tud gép­ír­ni és gyor­s­ír­ni, be­szél oro­szul és ki­tű­nően helyt­állt mint Blockälteste Je­ho­va Ta­nú­i­nak ba­rakk­já­ban. Hogy a kom­mu­nis­ták sze­rint Buber-Neumann áru­ló, az meg­ha­lad­ja Langefeld per­cep­ci­ós ké­pes­sé­gét. Még tart a var­sói get­tó lá­za­dá­sa áp­ri­lis vé­gén, ami­kor a ha­lál an­gya­lai a lá­ger­kór­ház­ra is rá­­sza­ba­dul­nak: egy or­vos és egy ápo­ló­nő az éj lep­le alatt sor­ban más­vi­lág­ra kül­di azo­kat a be­te­ge­ket, akik­nek arany­­fog van a szá­já­ban, rá­adá­sul min­den új­szü­löt­tet meg­­foj­ta­nak. („Mint a macs­ká­kat” – mond­ja Germaine Tillion, ne­ves et­no­ló­gus, akit egy­szer Grete ment meg a sze­lek­ció elől.) Milena fel­fi­gyel az éj­sza­kai vé­reng­zé­sek­re, el­ször­nyed­ve szá­mol be Gretének a rém­tet­tek­ről, Grete min­dent el­mond Langefeldnek, a tét óri­á­si: ha Langefeld nem hisz ne­ki, ha­lá­los ve­szély­be so­dor­ja Milenát és ön­magát. Langefeld hall­gat, más­nap is hall­gat, har­mad­nap le­ül az író­gép­hez, órák hos­­szat ír, iro­má­nyát be­te­szi egy bo­rí­ték­ba, le­zár­ja, az öl­dök­lés folyta­tódik. A he­te­dik nap reg­ge­lén az ud­va­ron egy cso­port fo­goly vá­ra­ko­zik ar­ra, hogy elszállíttassék a tá­bor­ból, Grete ész­re­ve­szi, hogy töb­ben kö­zü­lük man­kóval jár­nak, „Atya­is­ten – ki­ált fel –, most már a kí­sér­le­ti nyu­la­kat is agyon­lö­vik?” En­­nyi elég, Langefeld fel­kap­ja a te­le­font, ret­te­ne­tes bot­rányt csi­nál, elő­sze­di azt a le­zárt bo­rí­té­kot, in­dul ki­fe­lé, bú­csú­zik: „Vi­gyáz­zon ma­gá­ra Buber, ez a Ramdor egy vad­ál­lat!” Töb­bé nem lát­ja őt sen­ki. Jó te­am vol­tak, Milena, Grete és ő: het­ven­öt nőt men­tet­tek meg a biz­tos ha­lál­tól.
át­lé­nye­gü­lés
Sö­tét­ség. Hi­deg. Tá­vol­ról ének hal­lat­szik, az egyik kül­ső mun­ka­he­lyen dol­gozó cso­port jön vis­­sza a tá­bor­ba, a bol­do­gok! Meg­szó­lal a lá­ger­szi­ré­na, a vé­kony fény­csík el­tű­nik az aj­tó alól, ta­ka­ro­dó. Leg­jobb a föld­re ül­ni, há­ta­dat a fal­nak tá­masz­ta­ni. A fal hi­deg és ned­ves. Grete a fe­jé­re te­ke­ri a törül­kö­zőt. Csak ne vol­ná­nak mez­te­le­nek a kar­jai. A klo­zet mö­gött újságpapírcso­mag, szét­te­rí­ti az új­ság­la­po­kat a föl­dön, rá­fek­te­ti a vál­lát és az egyik kar­ját, egé­szen ös­­sze­húz­za ma­gát. Verwandlung ins Kleine. Ki­csi­vé va­ló át­lé­nye­gü­lés, Canetti hasz­nál­ja ezt a ki­fe­je­zést, ami­kor Kaf­ka ön­vé­del­mi tech­ni­ká­ját elem­zi. Sem­mi­vé va­ló át­lé­nye­gü­lés. Hi­deg. Éh­ség. Vé­get ér-e va­la­ha ez az éj­sza­ka? Hány éj­sza­ka?

Bálint Endre: Hommage to Franz Kafka (1976), wikiart.org

Bálint Endre: Hommage to Franz Kafka (1976), wikiart.org

Mi a ki­sebb rossz: itt a sö­tét­zár­ka vagy Karagandában a bün­te­tő­tá­bor?

El­ső szi­bé­ri­ai nap­ján Grete le­ve­let írt a Szov­jet­unió Leg­fel­ső Ta­ná­csá­nak: kö­zöl­te, hogy ár­tat­lan, és kér­te, vizs­gál­ják felül az ügyét. Ma­zo­chiz­mus volt vagy na­i­vi­tás, a vá­lasz szo­kat­la­nul ha­mar meg­jött: Grete át­ve­zé­nyel­te­tett az óri­ás­tá­bor bün­te­tő­rész­le­gé­be. Már a „sza­bad lá­ger” is ret­te­ne­tes volt, de új he­lyén Grete úgy érez­te, hogy a po­kol fe­ne­ké­re lök­ték, és hogy a mocs­kot és bűzt, a fér­gek mil­li­árd­ja­it és a köz­tör­vé­nye­sek meg­ve­té­sét nem fog­ja ki­bír­ni. Amott mun­ka után leg­alább volt egy óra, ami­kor az em­ber jött-ment, meg­kereste a ba­rá­ta­it, itt azon­ban sem idő, sem ba­rá­tok nem vol­tak, Gretét elein­te nem is vet­ték em­ber­szám­ba, né­met, te­hát fa­sisz­ta, kom­mu­nis­ta, te­hát be­sú­gó, ször­nyű do­log, ami­kor sug­dos­nak az em­ber há­ta mö­gött. Az élel­miszeradag is jó­val ki­sebb volt, a mun­ka meg sok­kal ne­he­zebb, reg­gel há­rom­tól ké­ső dél­utá­nig tar­tott a mun­ka­idő a sztyep­pén, a tű­ző na­pon: a nap­ra­for­gó­föl­det kel­lett meg­tisz­tí­ta­ni a gaz­tól, har­minc cen­ti­mé­te­ren­ként ép­ség­be hagy­va egy-egy pa­lán­tát, ir­tó­za­tos ro­bot, étel-ital-alvás nél­kül, aki el­végezte a na­pi pen­zu­mot, 600 gramm ke­nyér­re volt jo­go­sult. Grete szá­má­ra a nor­ma sem­mi­vel sem volt el­ér­he­tőbb, mint gyű­szű­vel ki­mér­ni a ten­gert, nincs to­vább, gon­dol­ta a he­te­dik mun­ka­óra vé­gén, nincs to­vább, agyon fog­ják ver­ni, gon­dol­ta, de ta­lán ke­gyes lesz hoz­zá a sors, és le­lö­vik, az jó len­ne, gon­dol­ta, és le­he­vert a gaz kö­zé és be­hunyt szem­mel várt, várt, és ak­kor va­la­ki így szólt hoz­zá: „Te vagy az a né­met elv­társ­nő?” Ó is­te­nem, Grete volt az a né­met elv­társ­nő, és egy lit­ván elv­társ szó­lí­tot­ta meg, egy bar­na fiatal­ember, aki min­dig vic­ce­lő­dött, és ren­ge­te­get ült már kü­lön­fé­le bör­­tö­nök­ben, előbb Vil­ni­us­ban, az­tán szov­jet föl­dön. Bo­risz. „Vég­re van itt va­la­ki, aki­vel be­szélgetni le­het…” – mond­ta Bo­risz bol­do­gan, né­me­tül. Vég­re. És töb­bé nem volt prob­lé­ma a na­pi pen­zum, mert Bo­risz se­gí­tett (ké­sőbb már se­gí­te­nie sem kel­lett), és Gretére töb­bé sen­ki sem mond­ta, hogy fa­sisz­ta vagy be­súgó, mert volt egy „lá­ger-fér­je”, Bo­risz, és sen­ki sem iri­gyel­te őket, ami­ért en­­nyi­re sze­re­tik egy­mást. Két hó­na­pig tar­tott. „Egy in­ten­zív ba­rát­ság min­dig nagy ér­té­kű aján­dék – ír­ja Grete –, és ha ez a sze­ren­cse az em­bert egy kon­cent­rá­ci­ós tá­bor két­ség­beej­tő kö­rül­mé­nyei kö­zött éri, ak­kor ez a ba­rát­ság lesz élet­ere­jé­nek for­rá­sa.” Az­tán Bo­risz be­le­ke­rült egy Tá­vol-Ke­let­re in­du­ló transz­port­ba, fa­ra­gott Gretének egy ci­ga­ret­tás­do­bozt és egy szip­kát, és elbú­csúztak. Grete tud­ta, hogy so­ha töb­bé nem lát­ják egy­mást, nem­csak idő és tér át­hi­dal­ha­tat­lan­sá­ga mi­att, ha­nem azért sem, mert Borisznak előrehala­dott tbc-je volt.
ál­lam­el­le­nes te­vé­keny­ség
A sö­tét­zár­ka má­so­dik éj­sza­ká­ján ál­mod­ja azt az ál­mát, amely­ben egy hegy­ről le­jö­vet nem ta­lál­ja Milenát. Har­ma­dik éj­sza­ka ku­tyá­vá vál­to­zik ál­má­ban, és egy tá­nyér ma­ka­ró­nit le­fe­tyel a föld­ről. Az­tán em­be­rek özön­le­nek be a zár­ká­ba, fosz­fo­resz­kál­va le­beg­nek a föld fö­lött, és ba­rát­sá­gos mo­sol­­lyal foly­to­no­san haj­lon­ga­nak, mi­lyen ked­ve­sek, Grete örül ne­kik, már nem szá­mol­ja az éj­sza­ká­kat, a nap­pa­lo­kat sem szá­mol­ja. Egy­szer a Binz ne­vű Aufsehe­rin ke­nye­ret hoz és azt a for­ró fe­ke­te löt­­työt, amit reg­ge­len­te szok­tak in­ni, ek­kor pár perc­re fel­gyul­lad a vil­lany is, és Grete meg­tud­ja, hogy már el­telt hét nap, és mos­tan­tól fog­va min­den ne­gye­dik na­pon a szo­kott lá­ger­kosz­tot fog­ja kap­ni (fél li­ter mar­ha­ré­pa le­vest vagy szá­rí­tott fő­ze­lé­ket hat da­rab főtt krump­li­val), a töb­bi na­pon meg a szo­kott ke­nyér­ada­got. A pric­­cset most már le­eresz­tik a fal­ról, ta­ka­rót is kap, csak szal­ma­zsák­hoz nincs jo­ga. Éj­sza­ka né­ha ki­hall­gat­ják. Ramdor ter­he­lő val­lo­mást akar ki­csi­kar­ni be­lő­le Langefeld el­len, akit ál­lam­el­le­nes te­vé­keny­ség­gel vá­dol­nak, Grete hall­gat. Déjà vu. A Butir­kában is éj­sza­ka vit­ték ki­hall­ga­tás­ra, és egy ősz hajú NKVD-s ugyan­így pró­bálta őt meg­fé­lem­lí­te­ni, ak­kor Heinz Neu­mann el­len kel­lett vol­na val­la­nia. Gretének sze­ren­csé­je van, ott sem ver­ték meg, itt sem ve­rik, vi­szont nyolc na­pig nem ad­nak ne­ki en­ni.

Fél­álom­ban fek­szik a szal­ma­zsák nél­kü­li pric­­csen, a fél­ál­mok fé­lig ál­mok, fé­lig va­ló­sá­gos él­mé­nyek, mond­juk Pots­dam­ban van, gye­rek még, egy tó­ban lép­ked, já­ték­vö­dör­rel a ke­zé­ben, ha­lat akar fog­ni, a part­ról meg­lát­ja egy rend­őr, ki­szó­lít­ja, egy táb­lát mu­tat, amin az áll, hogy ti­los be­men­ni a tó­ba, Grete ma­gya­ráz­ko­dik, hogy még nem tud ol­vas­ni, de a rend­őr azt mond­ja, hogy be­árul­ja az ap­já­nak, Grete sír­va éb­red. Félál­mai ál­ta­lá­ban befejezet­le­nek, mint­ha egy óri­ás emlék-puzzle da­rab­ká­it akar­ná ös­­sze­rak­ni, a Rubljovo puzzle azon­ban ke­rek egész, va­ló­sá­gos em­lék. Ezen a Moszk­va kör­nyé­ki szép­sé­ges ká­der-üdü­lő­he­lyen, a Ko­min­tern ven­dég­há­zá­ban Heinz ar­ra vár, hogy vis­­sza­küld­jék Spa­nyol­or­szág­ba, bár bi­zo­nyos, alig ér­zé­kel­he­tő jel­zé­sek ar­ra mu­tat­nak, hogy meg­ren­dült irá­nyá­ban a bi­za­lom, és nem kül­dik el se­ho­va. Ezer­ki­lenc­száz­har­minc­hat au­gusz­tu­sa van, Spa­nyol­or­szág lán­gok­ban áll, itt Rubljovóban azon­ban a nem­zet­kö­zi pártelit meg­ér­de­melt pi­he­né­sét él­ve­zi, va­dá­szik, ha­lá­szik, lo­va­gol és röp­lab­dá­zik, a hat­van­éves Wilhelm Pieck is hety­kén szök­ken és ve­tő­dik a lab­da után, min­den­ki lát­hat­ja, hogy a né­met KP fe­je egész­sé­ges és tett­re kész. Klement Gottwald is tett­re ké­szen szalad­gál nap­hos­­szat, nyo­má­ban hű­sé­ges kí­sé­rői, az ele­gáns Ru­dolf Slansky és a szol­gá­lat­kész Bedrich Geminder, Rosenkrantz és Guildenstern, mo­rog­ja Heinz, akit a Rubljovóban ural­ko­dó kö­te­les­ség­sze­rű op­ti­miz­mus, de­rű és tett­re­kés­zség egy­re sze­ren­csét­le­neb­bé tesz. És jön a hír, hogy García Lorcát agyon­lőt­ték. Heinz bo­lon­dul Lorca ver­se­i­ért, azt ál­lít­ja, hogy az Andalúz tenge­részek éji da­la cí­mű cantóból ta­nult meg spa­nyo­lul. Ay muchacho, muchacho, que las olas se llevan mi caballo, né­hány sort Grete is tud. (Jaj, fiú, jaj a bá­nat, hul­lám vi­szi pa­ri­pá­mat!) Az­nap Heinz egy ré­gi elv­tár­sa tár­sa­sá­gá­ban ret­ten­tő­en be­rúg, és es­te, ami­kor a Ko­min­tern üdü­lő­jé­nek kert­je még te­le van embe­rek­kel, vá­rat­la­nul hos­­szan-hos­­szan, or­dít­va fel­bő­dül. Bor­zon­ga­tó pár perc: Heinz fel­fe­lé néz, a csil­lag­fé­nyes ég­bolt­ra, a hold­ra, és bő­dül, és vo­nít, mint egy vér­far­kas. Más­nap sem­mi­re sem em­lék­szik. Grete és ő úgy szök­nek meg Rubljovóból, mint a tol­va­jok.
vers-or­gi­a
„Hé, éb­redj…” – sut­tog­ja fog­sá­ga má­so­dik he­té­nek vé­gén egy resz­ke­tő hang Grete fü­lé­be, és még azt is mond­ja, hogy cso­ma­got ho­zott Milenától. Je­ho­va egyik Ta­nú­ja áll fé­le­lem­től der­med­ten Grete előtt, ma­rék­nyi cuk­rot, ke­nye­ret és két da­rab sü­te­ményt ad át! Ka­tar­zis. Grete ös­­sze­sze­di ma­gát, me­gint jár­kál, négy lé­pés és a fal, két lé­pés és a vas­aj­tó. Min­den nap­ra más-más idő­töl­tést ír elő ma­gá­nak. Elő­ször a vi­dám nó­ták van­nak prog­ra­mon. Az­tán mé­la­bús éne­kek. Majd ver­sek. Fog­ság­ban, bör­tön­ben, tá­bor­ban, mi­nél ször­nyűb­bek a kö­rül­mé­nyek, an­nál élet­men­tőb­bek a ver­sek, Jevgenyija Ginzburgova vers-or­gi­ák­ról ír, ame­lye­ket társ­nő­i­vel ren­de­zett a bör­tön­ben és a Szi­bé­ria fe­lé tar­tó vo­nat­ban, Semprun a buchenwaldi „kis tá­bor” latri­ná­jánál vá­ra­ko­zókkal rend­sze­res Baude­laire­- és Rimbaud-tivor­nyák­ba bo­csát­ko­zott. Egy Wandervogel sza­va­ló­ver­seny­nek há­la, Grete kí­vül­ről tud­ja Goe­the Reineke Fuchs cí­mű köl­te­mé­nyé­nek mind a ti­zen­két éne­két, amíg fel­mond­ja és új­ra fel­mond­ja a ró­ka­me­sét, két nap is el­te­lik. Nem­so­ká­ra Mile­na új cso­ma­got küld, egy má­sik nő­vel Je­ho­va Ta­núi kö­zül, sze­gény fe­je ugyan­csak a ré­mü­let­től fél­hol­tan ad­ja át a pak­kot, és ki­je­len­ti, hogy sem ő, sem társ­nő­je nem vál­lal­nak to­váb­bi meg­bí­za­tá­so­kat. Grete szí­­­ve­­sen meg­ráz­ná, meg­üt­né, ci­bál­ná, de tud­ja, hogy hasz­­ta­lan, Je­ho­va Ta­núi nem is­me­rik a szo­li­da­ri­tás fo­gal­mát, vi­szont ha kell, már­tír­ha­lált hal­nak a hi­tü­kért. Ők spe­ciális fog­lyok: ha alá­ír­ná­nak egy nyi­lat­ko­za­tot ar­ról, hogy töb­bé nem ter­jesz­tik a ta­na­i­kat, azon­nal ha­za­me­het­né­nek a gye­re­ke­ik­hez, de Je­ho­va Ta­núi ezt nem te­szik meg, fa­na­ti­kus őrül­tek. Ké­sőbb ki­de­rül, hogy er­köl­csi ér­te­­lem­ben Milena ala­po­san meg­dol­goz­ta két kül­dön­cét: aki a fe­le­ba­rá­ti sze­re­tet tör­vé­nyét meg­sze­gi, az ha­lá­los bűnt kö­vet el, mond­ta ne­kik, ha nem vál­lal­ják a cso­mag­jai kéz­be­sí­té­sét, el­kár­hoz­nak, fe­nye­ge­tő­zött. Egy nap cso­da tör­ténik. Gretet ki­ve­ze­tik a sö­tét­zár­ká­ból, egye­ne­sen Ramdor iro­dá­já­ba, és Ramdor mel­lett Milena áll, ba­rát­sá­go­san int ne­ki, Grete majd­nem el­ájul, azt kép­ze­li, Milenát is le­tar­tóz­tat­ták, de Milena vi­gyo­rog és azt mond­ja, hogy ép­pen csak üd­vö­zöl­ni akar­ta őt és min­den rend­ben van. Ramdor hall­gat. Gretet vis­­sza­vi­szik a cel­lá­ba, és most nem tud­ja, ál­mo­dott-e, nem ért egy szót sem az egész­ből.

(Nem volt álom. Múl­tak a he­tek, Grete nem ke­rült elő, Milena pá­nik­ba esett. Ki­hall­ga­tást kért Ramdortól, és kö­zöl­te, hogy fon­tos le­lep­le­zé­se­ket fog ten­ni a tá­bor­ban fo­lyó bű­nös üzel­mek­ről, amen­­nyi­ben Grete él­ve ke­rül elő a bun­ker­ből. És Ramdor nem po­foz­ta fel, bör­tön­be sem zá­rat­ta, ha­nem dü­hö­sen fe­nye­ge­tőz­ve meg­hall­gat­ta Milena köz­len­dő­jét, mert azt re­mél­te, be­súgásról van szó, Milena meg olyan ügye­sen „tematizálta” a ki­hall­ga­tást, hogy még fel­té­te­le­ket is szab­ha­tott: ha egy perc­re lát­hat­ja Gretét, meg­te­szi a nagy le­lep­le­zést. Ramdor dü­hön­gött, de en­ge­dett a kí­ván­ság­nak, Milena meg egy újabb gyil­kos or­vost lep­le­zett le a kór­ház­ba­rakk­ból, aki ugyan­csak arany­fo­ga­kat sze­de­ge­tett ki a ha­lott nők szá­já­ból, biz­tos­ra ment, előbb-utóbb a leg­több or­vos gyil­kolt, és köz­tu­dott volt, hogy Ramdor is gazembe­reknek tart­ja az egész­sé­gü­gyi­e­ket. Ez a hát­tér­tör­té­net hó­na­pok­kal ké­sőbb foly­tatódott, ami­kor a he­lyi Ges­ta­po fő­nö­ke most már va­ló­ban be­sú­gás­ra szó­lította fel Milenát. „Ezt so­ha nem ten­ném!” – hang­zott a vá­lasz, és Ram­dor nem állt emi­att bos­­szút, nem, el­len­ke­ző­leg, „ma­ga még­is­csak va­la­ki!” – mond­ta, és töb­bé nem zak­lat­ta Milenát.)
éhe­zé­si ha­tár
Ki­fogy­nak a ver­sek, ope­ra­ári­ák kö­vet­kez­nek. Az­tán az el­be­szé­lé­sek, Grete azo­kat az el­be­szé­lé­se­ket be­szé­li el ma­gá­nak, ame­lye­ket Milena ta­valy nyá­ron, egy ál-pa­ra­lí­zis jár­vány mi­att el­ren­delt két­he­ti ka­ran­tén bol­dog idő­sza­ká­ban me­sélt ne­ki egy bükk­fa alatt ül­dö­gél­ve, mi­köz­ben egy­re töb­ben gyűl­tek kö­ré­jük, Anička Kapilová, Nina Jirsiková és má­sok. Kaf­ka el­be­szé­lé­se­it. „Az utób­bi évek­ben igen meg­csap­pant az éhe­ző­mű­vé­szek irán­ti ér­dek­lő­dés. Míg ko­ráb­ban igen jö­ve­del­me­ző volt ef­fé­le nagy lát­vá­nyos­sá­gok ren­de­zé­se sa­ját vál­lal­ko­zás­ban, ma a do­log tö­ké­le­te­sen le­he­tet­len.” Ezen kü­lö­nö­sen jól szó­ra­koztak, Grete most is kun­cog ma­gá­ban. A leg­fel­ső éhe­zé­si ha­tárt negy­ven nap­ban ál­la­pí­tot­ta meg az imp­res­­szá­rió, a negy­ve­ne­dik na­pon ki­nyi­tot­ták az éhe­ző­mű­vész vi­rá­gok­kal öve­zett ket­re­cé­nek aj­ta­ját. Grete impresszá­rió­ja nagy­ralátóbb: het­ven nap után en­ge­di őt ki a ket­re­cé­ből, ám még ugyan­azon a hé­ten, to­váb­bi har­minc­öt nap­ra vis­­sza­zár­ja. És megint a sö­tét­ség, a hi­deg és az éh­ség, Gretének már nincs ere­je küz­de­ni, már nem is tud­ja, hogy ki ő, hol van, mi tör­té­nik ve­le, el­mé­je ki­csit el­bo­rul, Gor­kij Em­ber szü­letik cí­mű írá­sát me­sé­li ma­gá­nak (mért ép­pen azt, va­jon mi­ért ép­pen egy gye­rek szü­letésének tör­té­ne­tét?), azt kép­ze­li, hogy ő is ott van, együtt a hő­sök­kel, a Feke­te-tenger part­ján, a fi­a­tal pa­raszt­as­­szon­­nyal azo­no­sít­ja ma­gát, be­köl­tö­zik a kalyi­bába, amely alig na­gyobb, mint a sö­tét­zár­ka, a ten­gert bá­mulja, be­lé­leg­zi a sós le­ve­gőt, min­den nagy­sze­rű, még a ka­lyi­ba gaz­dá­ja, a va­dász is jó­lelkű, sen­ki sem éhe­zik, jó bort isz­nak, fek­sze­nek a na­pon, nagyo­kat úsz­nak, sze­re­tik egy­mást gyön­gé­den és vi­dá­man. Ami­kor ös­­sze­sen száz­öt na­pi sötét­zárka után vég­re ki­en­ge­dik, kép­te­len vis­­sza­zök­ken­ni a va­ló­ság­ba, a kórház­ba­rakk­ban még sok na­pon át to­vább szö­vi álom­bé­li szappanoperá­ját. Oda­kinn a szö­vetségesek part­ra száll­nak Szi­cí­li­á­ban, Mus­­so­li­nit meg­buk­tatják, a szov­jet csa­pa­tok Har­kov­nál van­nak, ez­út­tal a treblinkai get­tó lá­zad fel, és Gretét bár­mi­kor be­te­he­tik egy „fe­ke­te transz­port­ba” a töb­bi mun­ka­képtelennel együtt. Az­tán ez is vé­get ér, egy reg­gel ki­néz az ab­la­kon, meg­látja az Appelre sora­kozó nő­ket, akik már nem a csí­kos rab­ru­há­kat hord­ják, ha­nem ci­vil hol­mikat, Ausch­witzból ér­ke­ző ru­ha-szál­lít­má­nyok da­rab­ja­it. Sokk­ha­tás. Végér­vé­­nye­sen fel­éb­red, gyógy­ult­nak nyil­vá­nít­ta­tik, ha­bár – mi­ként azt Kaf­ka je­len­ti ki, mi­e­lőtt ab­ba­hagy­ná a Milenával va­ló le­ve­le­zést – „a kín, ami fel­szánt­ja az ál­mot – és a nap­palt –, az nem el­vi­sel­he­tő”. Vagy még­is?

5.

„Azt kér­di tő­lem – ír­ja Milena egy hos­­szú le­vél­ben Max Brodnak, né­hány hét­tel a Kaf­ká­val va­ló sza­kí­tás után –, azt kér­di, va­jon mi­ért fél Franz a sze­re­lem­től, mi oka van rá? Én úgy gon­do­lom, más­ról van itt szó. Szá­má­ra az élet, a ma­ga tel­jes­sé­gé­ben, mást je­lent, mint a mi szá­munk­ra. A pénzt, a Tőzs­dét, a pénz­vál­tót, az író­gé­pet, mind­ezt kü­lö­nös ta­lány­nak te­kin­ti, ame­lyek­hez egy­ál­ta­lán nem úgy kö­ze­lít, mint mi. Szá­má­ra a hi­va­tal – a sa­ját­ja is – rop­pant rej­télyes ügy, és olyan bá­mu­lat­tal szem­lé­li, mint egy kis­gye­rek a gőz­moz­donyt. Járt már ve­le egy pos­ta­hi­va­tal­ban? Lát­ni kell őt, ami­kor egy táv­irati blan­ket­tát tölt ki, és fej­csó­vál­va ke­re­si a meg­fe­le­lő ab­la­kot, ahol fel­adhatja, lát­ni kell anél­kül, hogy a leg­ke­vés­bé is át­lát­ná az em­ber, az oko­kat és ma­gya­rá­za­to­kat, ami­ért egyik ab­lak­tól a má­si­kig megy, míg a meg­fe­le­lőt ki­vá­laszt­ja… Lát­ni kell őt, ami­kor fi­zet, át­ve­szi a vis­­sza­já­ró pénzt, át­szá­mol­ja és ész­re­ve­szi, hogy egy ko­ro­ná­val töb­bet ad­tak ne­ki vis­­sza, lát­ni kell, ahogy vis­­sza­bal­lag az ab­lak­hoz, majd új­ra el­in­dul, új­ra át­szá­mol­ja a pén­zét és a leg­utol­só lép­cső­nél rá­döb­ben, hogy té­ve­dett, az egy­ko­ro­nás a sa­ját pén­ze volt. Most mit te­gyen? Této­ván áll­do­gál, hin­tá­zik a lá­bán, té­pe­lő­dik. ‘Hagyd a csu­dá­ba!’ mon­dom én, de ő el­bor­zad­va néz rám. Nem az egy ko­ro­na el­vesz­té­se ag­gaszt­ja, ha­nem a tény, hogy hely­te­le­nül cse­le­ke­dett. És ez min­den üz­let­ben, min­den vendéglő­ben is­mét­lő­dik. De ha húsz­ezer ko­ro­nát kér­nék tő­le, azt azon­nal, gondol­kodás nél­kül oda­ad­ná. És ami­lyen görcsö­sen vi­sel­ke­dik a pénz­zel kap­cso­lat­ban, ugyan­úgy vi­sel­ke­dik a nők­kel is. Ha meg­kérdezi tő­le, hogy mi­ért sze­ret­te el­ső meny­as­­szo­nyát, így vá­la­szol: ’Olyan talp­ra­eset­ten in­téz­te az ügye­ket.’ És a cso­dá­lat­tól fel­ra­gyog az ar­ca. Ami­kor a fér­jem­ről be­szél­tem ne­ki, aki éven­te száz­szor csal meg en­gem, és de­le­jes ha­tás­sal van a nők­re és rám is, arcá­ra ugyan­az a tisz­te­let ült ki, mint ami­kor hi­va­ta­li fő­nö­ké­ről be­szélt, ar­ról a fel­sőbb­ren­dű lény­ről, aki­nek nem okoz prob­lé­mát az író­gép ke­ze­lé­se. Az olyan em­ber, aki se­be­sen ve­ri író­gé­pe bil­len­tyű­it vagy egy­szer­re négy sze­rel­mi ka­lan­dot bo­nyo­lít, szá­má­ra ép­pen olyan meg­fejt­he­tet­len ta­lány, mint a pos­tahivatal és az egy­ko­ro­nás. Mert mind­eb­ben élet van. Nem, Franz nem tud él­ni. Mi lát­szó­lag ké­pe­sek va­gyunk rá, mert egy-egy perc­re beleme­ne­kü­lünk a ha­zug­ság­ba, el­va­kult­ság­ba, lel­ke­se­désbe, op­ti­miz­mus­ba, meggyőző­dés­be, pes­­szi­miz­mus­ba vagy bár­mi­be. De ne­ki nincs sem­mi me­ne­dé­ke. Van­nak oko­sok, akik szin­tén nem haj­lan­dók komp­ro­misszu­mo­kat köt­ni. Ők azon­ban va­rázs­szem­üve­get tesz­nek fel, ame­lyen ke­resz­tül min­den más, mint a való­ságban, így nincs szük­sé­gük kompro­misszumra. Ezért nagy se­bes­ség­gel ír­hat­nak az író­gép­ükön, és akár­hány nő­jük le­het. Franz meg ott áll mel­let­tük, né­zi őket, és so­ha­sem fog­ja meg­ér­te­ni, hogy mű­köd­nek ezek a dol­gok. Tisz­ta lény, el­uta­sít min­dent, ami mes­ter­kélt, min­dent, ami se­gí­te­ne ne­ki az élet szép­sé­gét vagy nyo­mo­rát el­vi­sel­ni. Ezt az embert ret­te­ne­tes tisz­tán­lá­tá­sa, tisz­ta­sá­ga és komp­­ro­mis­­szu­mok­ra va­ló kép­te­lensége kény­sze­rí­ti asz­ké­zis­re.”
esz­mé­nyí­tett Kaf­ka-kép
Túl­zás, túl­zás! Aki ol­vas­ta Kaf­ka nap­ló­ját, Canetti köny­vét és a Felice Bauer­hez írott le­ve­le­ket, az nem mond­hat mást, mint hogy ez mér­ték­te­le­nül esz­mé­nyí­tett Kaf­ka-kép, Milena ide­a­li­zál­ja Kaf­kát, mert nagy­lel­kű, mert seb­zett és mert sze­rel­mes, és má­ni­á­ku­san csak a jót lát­ja azok­ban, aki­ket sze­ret. Max Brod is ide­a­li­zál, elő­re meg­fon­tolt szán­dék­kal csi­nál Kaf­ká­ból szen­tet, és ez­zel az el­jö­ven­dő „kafkalógusok” nem­ze­dé­kei szá­má­ra meg­gyárt­ja az arche­típust. „De jár­hat-e egy szent bor­dély­ház­ba?” – mér­ge­lő­dik nagy­sze­rű Kaf­ka-es­­szé­jé­ben Kundera. És Milena le­ve­lé­ben a konk­lú­zió már csöp­pet sem ide­a­li­zált, olyan igaz, mint egy bru­tá­lis szív­dob­ba­nás: „Franznak nincs ah­hoz te­het­sé­ge, hogy él­jen. Franz so­ha­sem fog meg­gyógy­ul­ni. Franz nem­so­ká­ra meg­hal.”

Ami­kor az ese­mény ezer­ki­lenc­száz­hu­szon­négy jú­ni­us har­ma­di­kán bekö­vet­kezik, Milena jegy­zi a Narodny Listy-ben meg­je­le­nő nek­ro­ló­got. Eb­ben el­ső­sor­ban Kaf­ka és a vi­lág vi­szo­nyát elem­zi, és – bor­zon­ga­tó éles­lá­tás­sal – lát­ha­tatlan dé­mo­nok­ról ír, ame­lyek el akar­ják pusz­tí­ta­ni az em­be­ri­sé­get, és ame­lyeket Kaf­ka meg­lá­tott.

A „vég kez­de­te”, mond­ják negy­ven­há­rom nya­rán, a há­bo­rú ki­me­ne­te­lé­re vo­nat­ko­zó­an, de a sza­vak­ban rej­lő igaz­ság Milena ál­la­po­tá­ra is ér­vé­nyes; a halál­csíra („nem is be­teg­ség, nem önál­ló ne­vet ér­dem­lő kór, csu­pán az álta­lá­nos ha­lál­csí­ra” – így Kaf­ka, ön­ma­gá­ról), egy tá­lyog az egyik ve­sén, el­gyö­tört tes­té­ben már önál­ló élet­re kelt. Té­len majd, ami­kor Ravens­brück­ben éj­jel-nap­pal dol­go­zik a kre­ma­tó­ri­um, ezen a ször­nyű negyvenhá­rom-negy­ven­négyes té­len, egy meg­le­pő­en em­ber­sé­ges SS or­vost he­lyez­nek a kórház­barakkba, Prá­gá­ban ta­nult, és mi­vel Milena ap­já­nak elő­adá­sa­it is hall­gatta, meg­kí­sér­li majd a le­he­tet­lent, és ki­ve­szi a be­teg ve­sét. Ez rö­vid idő­re el­hoz­za a gyó­gyu­lás re­mé­nyét. De most még nyár van, és au­gusz­tus tize­dikén, Mile­na negy­ven­he­te­dik szü­le­tés­nap­ját cseh ba­rát­női em­lé­ke­ze­te­sen akar­ják meg­ün­ne­pel­ni. Az ese­mény hely­­szí­ne egy biz­ton­sá­gos ba­rakk, ahol egyik hon­fi­társ­nő­jük a Blockälteste. A la­ko­ma né­hány főtt krump­­li­ból és hi­deg pót­ká­vé­ból áll, az aján­dé­kok lo­pott anya­gok­ból ké­szí­tett tár­gyak, szö­vet­darabkákból fab­ri­kált vic­ces fi­gu­rák (Grete hoz­za a szö­ve­te­ket a varró­mű­hely­ből, ahol dol­go­zik), fog­ke­fenyél­ből fa­ra­gott pa­rá­nyi szob­rok és a ker­té­szetből be­csem­pé­szett vi­rág. A jó­kedv is lo­pott: a meg­szál­lás előt­ti idők­ből va­ló anek­do­ták hang­­za­nak el, cseh vic­­cek, cseh da­lok, cseh be­széd: prá­gai ut­cák ne­ve­it me­mo­ri­zál­ják, prá­gai vil­la­mos­já­rat­ok út­vo­na­lát mond­ják fel, prá­gai ká­vé­há­za­kat, üz­le­te­ket, par­ko­kat so­rol­nak. Grete, „a kis po­rosz lény”, ahogy Milena szok­ta csú­fol­ni, ezen az es­tén mar­gón kí­vül­re he­lye­zi ön­ma­gát, és nem tud­ja, hogy itt most Prá­gát ün­nep­lik és si­rat­ják-e vagy Milenát, vagy e ket­tő egyet je­lent mind­nyá­juk szá­má­ra, az ő szá­má­ra is?
álom­vá­ros
Grete nem is­me­ri Prá­gát, de Milena an­­nyit be­szélt már imá­dott vá­ro­sá­ról, hogy las­san az ő ál­ma­i­nak vá­ro­sá­vá is vá­lik. Azt hi­szem, az is ma­rad, álom­vá­ros, fruszt­rá­ció, ti­tok. Azt hi­szem, so­ha nem jut el Prá­gá­ba. Mi­re a há­bo­rú után fel­ocsú­dik, már itt is van ezer­ki­lenc­száz­negy­ven­nyolc és a for­du­lat, és Grete tud­ja, hogy a ravensbrücki cseh és né­met kom­mu­nis­ták fenyegető­zé­se nem üres be­széd volt: az NKVD azon­nal le­csap rá, ha a szov­jet blokk­ba be­teszi a lá­bát. A Milena-könyv írá­sa­kor, gon­do­lom, ha más­kép­pen nem, le­vél­ben ve­szi fel a kap­cso­la­tot Milena egy­ko­ri ba­rá­ta­i­val, ta­lán a Pa­lesz­ti­ná­ba ki­ván­do­rolt Max Broddal is, de hogy Milena kis­lá­nyá­val, Honzával is meg­is­mer­ke­dik-e va­la­mi­lyen mó­don, er­re vo­nat­ko­zó­an nincs tám­pon­tom. Ha él még, Honza most már het­ven­éves el­múlt, ami­kor Milenát le­tar­tóz­tat­ják, még csak ki­lenc vagy tíz, il­le­gá­lis új­sá­go­kat hord szét, üze­ne­te­ket to­váb­bít, in­tézi an­nak a sok em­ber­nek az ügyes-ba­jos dol­gát, akik a meg­szál­lás után Mile­na la­ká­sán ta­lál­nak me­ne­dé­ket. Milena a Pankrác bör­tön­ben lát­ja őt utol­jára. Vé­kony, sá­padt kis­lány, kék ka­bá­tot vi­sel, térd­ha­ris­nyá­ja le­csú­szik, örök­ké bor­zas, hő­si­e­sen mo­so­lyog: „Min­den jó lesz, ma­ma, mi­at­tam ne ag­gódj…” – két uj­já­val győ­zel­mi je­let int, és el­tű­nik a lá­to­ga­tók tö­me­gé­ben.

„Egye­dül fo­god meg­ír­ni a köny­ve­ket” – mond­ja negy­ven­négy ta­va­szán Mile­na, ami­kor a má­sik ve­sé­je is meg­be­teg­szik. A köny­vet Ravensbrückről. A köny­vet Kara­gan­dáról. „Én nem tu­dok ír­ni!” – til­ta­ko­zik Grete, két­­­ség­beesés és bá­nat mar­dos­sa. „Soha nem ír­tam. So­ha­sem akar­tam ír­ni.” „Aki így tud me­sél­ni, az ír­ni is tud!” – mond­ja Milena, és ez úgy hang­zik, mint egy vég­akarat.
ki­fi­no­mult trük­kök
Amíg tud, tal­pon ma­rad. Te­szi a dol­gát. Mint a kór­ház­ba­rakk ír­no­ka, négy év alatt meg­szám­lál­ha­tat­la­nul sok társ­nő­je ne­vét szed­te le ki­fi­no­mult trük­kökkel a ha­lál­lis­ták­ról. Ta­lán tud még va­la­mi tit­kos trük­köt, ami­vel utol­só perc­ben a sa­ját ne­vét is le­sze­di majd, re­mény­ke­dik né­ha éj­sza­kán­ként Grete, de haj­nal­ban tud­ja, hogy trükk nincs, csak tör­vény van, amit Milena már el­fogadott.

Fé­le­lem fog el a ha­lál gon­do­la­tá­ra? – kér­dez­te tő­le Kaf­ka egy­kor, azon a sze­re­lemmel te­li ezer­ki­lenc­száz­hú­szas nyá­ron és hoz­zá­tet­te, hogy ami őt il­le­ti, csak a fáj­dal­mak­tól fél, „egyéb­ként meg­koc­káz­tat­ha­tó a ha­lál. Kiküld­tek ben­nün­ket, mint a bib­li­ai ga­lam­bot, nem ta­lál­tunk sem­mi zöl­det, és most vis­­sza­sur­ra­nunk a sö­tét bár­ká­ba.”

Két na­pig tart, amíg Milena, ezer­ki­lenc­száz­negy­ven­négy má­jus ti­zen­he­te­di­kén meg­hal. Grete mind­vé­gig mel­let­te van. Kü­lö­nös, hogy eb­ben sen­ki sem kor­lá­toz­za, és ké­sőbb sem éri emi­att meg­tor­lás.

Margarete Buber-Neumann, media.tumblr.com

Margarete Buber-Neumann, media.tumblr.com

Nincs fi­ná­lé.

Nin­cse­nek be­ro­bo­gó tan­kok, me­ne­kü­lő SS-ek, ke­nye­ret, gyógy­szert és együtt­ér­zést osz­to­ga­tó fel­sza­ba­dí­tók, nincs film­fel­vé­tel, ex­tá­zis, sí­rás, kive­zé­nyelt, szem­be­né­zés­re ítélt la­kos­ság. Grete szá­má­ra ugyan meg­ada­tik a pil­la­nat, ami­kor ki­mond­hat­ja, hogy vé­ge van, túl­él­te, de ak­kor és ott nem fűző­dik az ese­mény­hez bol­dog­ság, fáj­da­lom, lár­ma vagy el­né­mu­lás. Ezerkilenc­száz­negyvenöt áp­ri­lis hu­szon­egye­di­kén a tá­bor­pa­rancs­nok­ság kom­men­tár nél­kül sza­ba­don en­ged né­hány cso­port né­met, len­gyel és cseh po­li­ti­kai fog­lyot, en­­nyi az egész, men­je­nek, aho­vá akar­nak, és ők men­nek, né­há­nyan, mint Grete, leg­szí­ve­seb­ben ro­han­ná­nak, el, el, a Vö­rös Had­sereg elől, amely már na­gyon kö­ze­le­dik. De Grete egy­elő­re túl­sá­go­san gyen­ge, nem­ré­gen vér­mér­ge­zé­se volt, egy In­ka ne­vű cseh ápo­ló­nő men­tet­te meg, az éle­tét kö­szön­he­ti ne­ki, In­kát vi­szont ki­zár­ják a párt­ból, mert is­mé­telt fi­gyel­meztetések el­le­né­re is meg­kü­lön­böz­te­tet­ten gon­dos ápo­lás­ban részesí­tette a troc­kis­ta Buber-Neumannt.
az el­ső sza­bad dön­tés
Az el­ső sza­bad ég alatt töl­tött éj­sza­ka, a me­zők, a föl­dek, a már rü­gye­ző fák, a ha­za­ván­dor­ló ma­da­rak, az er­dők, a be­lát­ha­tat­lan tá­vol­sá­gok anél­kül, hogy drót­ke­rí­té­sek meg őr­tor­nyok ron­ta­nák a pa­no­rá­mát, az el­ső sza­bad dön­tés pil­la­na­ta (hét év óta elő­ször ma­ga dönt­het a sor­sá­ról), ezek azért bol­dogság-élmények, és egyút­tal me­rő bá­nat, az el­vesz­tett évek mi­att, az el­vesztett ba­rá­tok mi­att, Milena mi­att; gyász és re­mény ke­ve­ré­ke, re­mény, hogy a túl­élést a gyász el­le­né­re túl le­het majd él­ni.

Grete te­hát megy, hol né­há­nyad ma­gá­val, hol egye­dül, át az El­bán, Ravens­brücktől Mecklenburgig és on­nan a ba­jor­or­szá­gi Thiersteinig, ahol any­ja és egyik hú­ga csa­lád­ja él, megy, ut­cá­ról ut­cá­ra, vá­ros­ról vá­ros­ra, gya­log, bi­cik­lin, sze­kér­rel, au­tó­val, tank­kal, csó­nak­kal, va­ló­szí­nűt­len körülmé­nyek kö­zött, egy ös­­sze­om­ló, rom­ba dőlt or­szág­ban. De ez már egy má­sik tör­ténet, egy apo­ka­lip­ti­kus road movie vagy ha­tal­mas ván­dor­lás-re­gény anya­ga. Boizen­burg­nál meg­szó­lít egy zsi­dó­nak ki­né­ző fi­a­tal ame­ri­kai ka­to­nát, ar­ra ké­ri, ér­te­sít­se a lá­nya­it Pa­lesz­ti­ná­ban ar­ról, hogy az any­juk élet­ben van, mert a pol­gá­ri pos­ta­szol­gá­lat még nem mű­kö­dik. A fiú tel­je­sí­ti a ké­rést. Judith Buber Agassi, a po­li­ti­kai köz­gaz­da­ság pro­fes­­szo­ra, Grete fi­a­ta­lab­bik lá­nya me­sé­li, hogy öt­ven év­vel ké­sőbb, egy ame­ri­kai tu­do­má­nyos kon­fe­ren­ci­án meg­ismerkedett ez­zel az egy­ko­ri fi­ú­val, aki el­me­sél­te ne­ki, hogy ezer­ki­lenc­száz­öt­ven­ben, egy ame­ri­kai vas­út­ál­lo­más könyv­sát­rá­ban ke­zé­be akadt Buber-Neumann köny­ve, a Hit­ler és Sztá­lin fog­sá­gá­ban, és ak­kor meg­tud­ta, hogy ki volt az a majd­nem csont­váz-so­vány­ra fo­gyott as­­szony, aki őt Boizen­burgnál öt év­vel előbb meg­szó­lí­tot­ta. Sze­ret­te vol­na ve­le fel­ven­ni a kap­cso­la­tot, de ez nem si­ke­rült. Saj­nos en­nek a tör­té­net­nek a csat­ta­nó­já­ról Grete már nem ér­te­sül, no­ha még hosszú élet vár rá. Frank­furt­ban te­le­pe­dik le, még egy­szer férj­hez megy, köny­ve­ket és cik­ke­ket ír, elő­adá­so­kat tart, a totali­tarianizmus el­len lép fel, min­dig, min­de­nütt. Nyolc­van­nyolc éves ko­rá­ban hal meg. A sors csak az utol­só pil­la­nat­ban von­ja meg tő­le ke­gye­it: ha­lá­la után há­rom nap­pal le­dön­tik a ber­li­ni fa­lat.

felső kép | Benjamin Canas: Kafka: Letters to Milena (1976), wikiart.org