A TESZTBRIGÁD
2002 május

Az emberélet útjának felén egy nagy, sötétlő erdőbe jutottam, mivel az igaz utat nem lelém.
Akik az igaz úton jártak, azokat felmagasztalták és letaposták, imádták és utálták, utánozták és utaztatták. Engem soha, senki, sehogy. Ők protagonisták voltak, én statiszta. De egy nap megérkezett a tesztbrigád.
mindenkit letesztelnek
Hárman jöttek, top secret, egészen váratlanul; csak a direkció direkciója tudta, hogy jönni fognak, más senki. Háromtagú bizottság: egy magas, kontyos asszony, egy szakállas öregúr, egy kék szemű egyetemista. Bölcs mesterek képezték ki őket, sok hosszú éven át, titokzatos helyeken; ők voltak a humánpolitikai csúcskommandó, járták a világot, tesztelték az embereket, hogy ki mennyit ér, észre, tehetségre, jellemre stb. Egy psy – ez az asszony –, egy guru – ez az öreg –, egy kék szemű egyetemista fiú, aki gondolatolvasó volt: Bob, Theodor és Laura. Egy nap és egy éjszaka alatt mindenkit letesztelnek – mondták –, az eredményt a világhálón hirdetik majd ki. Húsz pont a legjobb, aki öt pontnál kevesebbre méretik, az hagyjon fel minden reménnyel! Én leszek az? Néhány jólelkű társam szánakozva nézett rám, bátorított: reményen kívül is van élet! Álltam a vészes úton, mélységes erdőszélen, ők csodálták magukat a víztükörben, „I’m the best!” – hajtogatták.
Megkezdődött. Némelyek eltűntek, visszajöttek, arcuk fénylett. Rádión jött az utasítás: „menj fel a dombra!” Odafönn helikopter várt arra, akit hívtak, elszállították egy szigetre vagy hegyre, vagy nem tudom hova: annak, aki túlesett a vizsgálaton, titoktartást kellett fogadnia.
Furcsa hírek terjedtek.
Hogy Laura, Theodor és Bob nem létezik. Hogy a direkció direkciója tömeges elbocsájtásokat tervez, de lázadástól fél, ezért találta ki ezt a fantom-kommandó sztorit. Az emberek nyugalmat tettetve várakoztak a hívásra, de én láttam, amit láttam, láttam, hogy színüket veszítve felvacogtak.
Egy fecsegő, aki már átesett a vizsgán, fülbe súgdosta az élményeit, engem elkerült, de hallottam minden szót. Hogy K., akit a bátorságáért csodálnak, a csúcskommandó előtt sírógörcsben hánykolódott, hogy H., a nagy tudós mindvégig hülyén vihorászott, hogy Z.-t a psy mély hipnózisba ejtette, a múltjában kotorászott, ó szörnyű elbeszélni, mi volt ottan!
Jöttek-mentek a helikopterek, a folyamat felgyorsult. Néhányan a már leteszteltek közül megszegték a hallgatási fogadalmat, és próba-tesztnek vetettek alá másokat: „Mit akarsz inkább, becsületrendet vagy sétapálcát? Vigyázz: csapda nyílik minden szó mögött. Miben hiszel: Istenben vagy egy világcég főnökében? Akár ne is felelj, a kékszemű Bob gondolatolvasó: többet tud rólad, mint te önmagadról. Ha majd a rettentő kérdés felhangzik: 80 veréb volt a fán, jött a vadász, kettőt lelőtt, hány veréb maradt fönn az ágakon, mit válaszolsz akkor?”
Halk szitkok hallatszottak mindenfelé, szidták a kérdéseket, szidták a direkció direkcióját, egymást is. Én behúzódtam á sűrű, kusza, vad vadonba, választ kerestem a megválaszolhatatlanra: egy vadász, nyolcvan veréb, két puskalövés.
Veréb vagy véreb?
a rettegés
Töprengtem: Ha egy ékezetet raknék az E betűre, ha egyetlen vesszőcskét húznék fölébe, máris 80 véreb repdesne a levegőben, 80 szörnyeteg. Rászabadítanám a világra a rettegést! Nem erre vágytam mindig is: bosszúra? Sem becsületrendem, sem sétapálcám, semmim, csak 80 véreb. Egy fa tetején vonyítanak, várják, hogy kimondjam a parancsszót.
Nem mondtam ki. Sípot faragtam abból a vesszőből, amit nem raktam az E-betűre. Nádihegedűt is faragtam. Elaludtam. A mobil ébresztett fel: „Ön következik!” – szóltak bele.
Rohantam.
Egy sátorban ültünk, szemben velem a tesztbrigád. Mindenkit lepontoztak már, én voltam az utolsó, ki más lett volna? Éhesek és fáradtak voltak, előttük nagy tál gombóc illatozott, megkínáltak, kivettem egyet, barackos volt, a kedvencem. Vegyek még, mondta a psy. Vettem. Ettem. Ők is ettek. Ittunk is. Laura kontya kibomlott, Theodor szürcsölt, Bob magában dúdolgatott. Ez hát a humán-politikai csúcskommandó? Ők juharszörppel szerették a gombócokat, én prézlivel. Tizenkét gombóc után leálltam. Ők már előbb leálltak, engem néztek, ahogy falok. „Most elkezdődik!” – gondoltam. Gyorsan, valami okosat kéne mondanom, bármit, egy nagy igazságot, hogy megismertessem magam, mondjuk azt, hogy a gombóc fahéjas cukorral is finom, hogy nemsokára megindul az országos esőzés, hogy utolsókból lesznek az elsők, de már nem figyeltek rám, vették a kabátjukat, siettek. Kértem, hogy engem is teszteljenek le, már megtörtént, mondták, nem hittem nekik, követeltem, hogy tegyék fel a kérdéseiket, jogom van hozzá, olvassanak a gondolataimban, hipnotizáljanak, üvöltöttem. Már megtörtént, mondták és elmentek. Várták őket Alaszkában.
Telehold volt.
A tömeg az eget bámulta a domb alján. Én is.
A csillagfényes égboltra rásimult az aranyszálakból szőtt óriási világháló, rajta az égi lista, amely öt világrész felé hirdette a teszt eredményét. A tömeg döbbenten morajlott, fénytől vaksin az egyetlen húszpontos helyezettet kereste a lista tetején. Hangosan zúgták annak a nevét, aki megmérettetett és világelsőnek találtatott, azt a nevet olvastam én is: az én nevemet.