Bíró Zsuzsa

A NIZAN-ÜGY

1998 október

A NIZAN-ÜGY

1.

Egy osztálytabló 1917-ből:

A IV. Henrikről elnevezett tekintélyes párizsi fiúiskola tanulói. Megsárgult, kicsit groteszk kép. Három hosszú padon tizenöt-tizenhat éves fiúk, kamasz Rudolf Valentinók, csokornyakkendők, lenyalt frizurák, ünnepélyes ábrázatok. És két kakukktojás: két szemüveges clown, az egyik túláradó boldogságot mímel, a másik kétségbeesett búbánatot. Jean-Paul Sartre és Paul-Yves Nizan. Elválaszthatatlan barátok.

„Legyünk supermanek! — ajánlotta Nizan 16 éves korunkban. — Miért ne? — mondtam. — Vegyünk fel gael neveket! — Vegyünk. — Furcsa nevek voltak: Az övé R’ha, az enyém Boor’hou. Órákon át, napokon át mászkáltunk Párizsban. Új volt a világ, mert mi újak voltunk benne. Mentünk, beszéltünk, saját nyelvet találtunk ki. Egy éjszaka a két superman felkapaszkodott a Sacré-Coeur dombjára. Paul-Yves a szája balcsücskéhez tapasztotta a cigarettáját, rettentő grimaszt vágott és így szólt: ,Hé! Hé! Rastignac!’ — Én utánoztam: ,Hé! Hé! — Senki nem beszél szebben ezekről a párizsi sétákról, mint ő: a barátom. Olvassák el újra Nizan regényét, az Összeesküvést…” — emlékezik Sartre.
külsőleg is hasonlítanak
Sartre és Nizan, vagy ahogyan a többiek csúfolják őket: Nirtre és Sarzan. Két rendkívüli képességű diák. Az École Normale Supérieure-be is együtt veszik fel őket, szobatársak. Még külsőleg is hasonlítanak, pedig Nizan divatosan öltözködik és jóképű, Sartre csúnya és elhanyagolt, mégis össze szokták őket téveszteni. Negyven év múlva, Sartre halála alkalmából a televízióban Raymond Aron így kezdi beszédét: „nem beszélhetek úgy Sartre-ről, hogy Nizan-ról ne beszélnék.”

Felvételt nyerni az École Normale Supérieure-be a húszas évek végén nemesi előjog, belépő a halhatatlansághoz. Az Ulm utcai épület valamikor zárda volt. később hadikórház, barátságtalan és hideg, az étel ehetetlen, de a zord talajról magasra szárnyalnak a gondolatok. „Még soha nem találkoztam annyi nagy szellemmel ilyen kicsi helyiségekben…” – mondja Raymond Aron, aki örömmel emlékszik az iskolára. És Nizan dühös iróniával: „Az intézmény Franciaország hidra-fejeinek egyike… aki itt tanul, annak tisztességtudásra és a jó összes erényére kell majd oktatnia a népet. E rózsák kertjében a Képmutatás a királynő. Egy korabeli anekdota szerint az országot az „Éc. Norm. Sup.’’-t végzett egykori diákok bandája irányítja. Nizan, Sartre és Raymond Aron a legkülönbek bandájához tartoznak: akik annyira kiválóak, hogy a szokásrendszernek is hátat fordítanak: eszük ágában sincs az államot szolgálni. Nonkonformisták, féktelenek, vadak, őrültek, vízibombákat hajigáinak szmokingos úrifiú társaikra, aljas beavatási szertartásokat eszelnek ki, és persze ott vannak ’24 november 24-én a Nemzetgyűlés Palotájában, a hosszú virrasztáson, egy nappal azelőtt, hogy Jaurès hamvait a Pantheonba szállítják. Az egész banda ott van.

Albert Gleizes: Légtornászok, wikiart.org

Albert Gleizes: Légtornászok, wikiart.org

Nizan cinikus. Elragadó. Jóképű. A nők odavannak érte. Dandy. Melankolikus. Bohóc. Mindent elolvasott, évek óta jelennek meg írásai, nagy jövő vár rá, filozófus és író, a professzorok tisztelik. Néha napokra eltűnik, „éberen és józanul, holttestnek látta önmagát, szemében férgek nyüzsögtek, felállt, tapogatózva leakasztotta kerek Borsalino-kalapját s eltűnt; harmadnap akadtak rá, részegen, idegenek társaságában” — írja Sartre. Előfordul, hogy csak úgy céltalanul bolyong az utcákon, egyszer autóval valami öngyilkosság-félét követ el, próbálgatja a meghalást… Sokszor rejtélyesen eltűnik, ha előbukkan, nem szól senkihez, még Sartre-hoz sem, van hogy fél évig nem méltatja szólásra, Sartre szenved. Máskor pedig megkérdi: „Hát soha nem gondoltál arra elalvás előtt, hogy vannak emberek, akik álmukban halnak meg? Nem érezted, hogy sietned kell, gyorsan, gyorsan csinálnod, s már nincs időd? Azt hiszed, halhatatlan vagy?” És Sartre: „Úgy van: azt hiszem, hogy halhatatlan vagyok.” Sartre kiválasztottnak érzi magát, Nizan néha megkérdezi önmagától, nem sújtja-e átok?
az idill
Idős szülők gyereke. Apai nagyapja breton paraszt. Apja saját szorgalmából bejut az angers-i Ipari Főiskolára, előbb munkás, aztán technikus, aztán vasúti mérnök. Elveszi egy másik mérnök lányát, beilleszkedik, úgy él, mint a többi nantes-i polgár. Fia imádja. Vasárnaponként kettesben kirándulnak, tanulmányozzák a természetet: köveket, fákat, növényeket, mind a ketten boldogok, az anya beletörődve statisztál az idillhez, az apa „ebben az időben gyakran nevet, mert erősnek érzi magát, még ha olykor el is fárad. De kételyek nem gyötrik az életével kapcsolatban.” Az elszalasztott lehetőségeket csak akkor ismeri fel, amikor elveszti állását, és ezzel nehezen megszerzett helyét a nantes-i polgárok között — magyarázza Sartre abban a megrendítő előszóban, amelyet Nizan Aden Arabie című könyvéhez ír a hatvanas években. „Akkor elborzadt az életétől… meglátta és megutálta a halálát.” Nizan apja „fél évszázadon át hazudott önmagának, hinni akart abban, hogy még lehet belőle valaki, valaki más, aki igazán ő maga lesz… és most be kellett ismernie, hogy már lehetetlen a változás. Ez egyenlő volt a halállal.” És: „Nizan nem érezte szabadnak magát. Apja balszerencséje ránehezedett, fékezte lendületét, befolyásolta hangulatait, mintha megszállás alatt élt volna…” Nizan első regénye, az Antoine Bloyé, amelyben apjának állít emléket. A regény nagy siker, Goncourt-díjra jelölik, de azt egy másik fiatal író, Malraux nyeri el, az Ember sorsa című művével. Nem ez lesz az egyetlen alkalom, amikor majd Nizan és Malraux útja egybefut.

Albert Gleizes: Katonaorvos portréja, wikipedia.org

Albert Gleizes: Katonaorvos portréja, wikipedia.org

Egy részlet az Antoine Bloyé-ból:

„A rue Tolbiac-on ment, körülötte nők és férfiak haladtak ügyes-bajos dolgaik nyomában, amikor váratlanul megrohanta a gondolat, hogy meg fog halni. A járókelők a rájuk váró örök élet tudatában folytatták útjukat, Antoine pedig hirtelen magára maradt. Egyetlen pillanat alatt tört rá a bizonyosság, ez a tökéletes, csak saját magára vonatkoztatható felismerés… (…) Antoine persze mindig tudta, hogy meg fog halni, de ahogy ez a hozzá hasonló embereknél lenni szokott, csak homályos sejtelem volt, és mélyebben nem dúlta fel. — Halandók vagyunk — mondja az ember —, meghalok, mint mindenki… — De ez a ‘meg kell halnom!’, ez többé nem valamilyen kínos ügy része volt, nem valami bűntett vagy szerencsétlenség, amitől az ember el tudja magát vonatkoztatni, nem a véletlen húzása, hanem figyelmeztetés: a test nedves és vibráló mélységeiből, az izmok és az erek szöveteiből tört elő, és a mindent tudó szív hangja volt. Ettől a pillanattól Antoine folyton csak a halálra gondolt.”
menthetetlenül elveszett
Az előzmény: Antoine Bloyé-t kidobják az állásából, fölöslegessé válik, elveszti nehezen megszerzett társadalmi pozícióját… Nizan mániákusan állítja regényében, hogy a trauma, ami hősét éri, azért ilyen végleges, Bloyé azért érzi magát menthetetlenül elveszettnek, mert elárulta a munkásosztályt, amelyhez eredetileg tartozott… „Úgy járt-kelt, mint akit megaláztak, mint aki a börtönből jön, és homlokán és ruháin szégyenfoltot hord… Olyan volt, mint a katona, akit lefokoztak…” 11 éves kisfia éjszakánként szinte belehal a félelembe, mert apja kilopódzik a lakásból, az utcákon bolyong, csábítja a Szajna… Paul-Yves Nizan is rettegve töltötte az éjszakákat, félt, hogy apja a Szajnába öli magát. Hallani vélte, hogy apja segítségért kiált, ezért ő is kiáltani akart, egész életében kiáltani akar majd, hogy ne fenyegesse ez a befejezés, ez a jóvátehetetlen üresség. Bűvészmutatványokkal próbálkozik, amelyek a halált csak kicselezhető kockázattá változtatják át… Húszéves korában kétségbeesett sietséggel nézi a nőket, az autókat, a világ minden dolgát; mindent látni akar, mindent meg kell kapnia.

… Amikor 1934-ben feleségével egy évre Moszkvába megy, a 29 éves Nizan azt reméli, hogy a győztes forradalom hazájában megtalálja a választ: hogyan lehet megszabadulni a halálfélelem kínjaitól.

2.

Firenzei képeslap 1925-ből: Nizan küldi Sartre-nak.

„Itt mindenütt fasisztákat látsz és az olasz tisztek szépséges uniformisát. Az egész nép katonásdit játszik… Felmegyek Rómába, ahol nyilván fogad majd a pápa. Hódoljunk az ellentéteknek: a tiara és a sarló. Apropó sarló, nagyot dobbant a szívem, amikor az Arno partján egy házfalán ezt láttam: VV Lenin = evviva Lenin. ”

„Nizanban volt valami titokzatos… — mondja Raymond Aron —, és ez mindenkit vonzott… Sejtettük, hogy természetes eleganciája, sziporkázó szelleme, intelligenciája valami mélységes szorongásból táplálkozik, amit csak a nagy gondolatok és a határozott cselekvések tudnak legyűrni.” Mindenféle szellemi és irodalmi irányzatot kipróbál, dadaista, szürrealista, Bretonra esküszik, megtagadja Bretont, kacérkodik a vallással, a freudizmussal, a szociál-fasizmussal, a film-csinálással. Utóbbival később sem hagy fel, ő és Sartre abszurd amatőrfilmeket forgatnak. „Nizannal sohasem vitatkoztunk — meséli Simone de Beauvoir –, komoly kérdésekről mindig kertelve beszélt; gondosan válogatott anekdotákat mondott, de kerülte, hogy levonja belőlük a következtetést; körmét rágva próféciákat és szibillai fenyegetéseket hangoztatott. Így hát elhallgattuk, hogy véleményünk nem egyezik.”
dezertálni akar
Harmadéves korában váratlanul dezertálni akar. Egy tekintélyes angol kereskedő Adenben házitanítót keres a fiához, habozik, elvállalja-e az állást? Elmenjen-e ebből az „utálatos kaszárnyából, ami az École Normale?” — írja később Aden Arabie című megragadó útirajzában. „Amelynek nagyhatalmú elnöke egy patriotizmusba fulladt töpörödött aggastyán, aki földig hajol a hadsereg előtt…” Híres íróktól kér tanácsot, Duhamel-t is felkeresi, az egész École Normale röhög azon, amit a nagy mester válaszol: „Ha mint családapától kérdezi a véleményemet, akkor azt tanácsolom: ifjú ember, először fejezze be a tanulmányait. De ha mint férfi a férfihoz intéz hozzám kérdést, akkor azt mondom: „Menjen, fiam, fedezze fel a világot!” Nizan megy.

Albert Gleizes: Cím nélkül, wikiart.org

Albert Gleizes: Cím nélkül, wikiart.org

„Húszéves voltam — írja az Aden Arabie-ban. — Ne mondja senki, hogy ez a legszebb életkor. A szerelem, az eszmék, a család felbomlása, a felnőttek világába illeszkedés, mindez rád szakad. Nincs helyed a földön.” És: „Fáradt kamaszok voltunk, akiket elnyűtt az iskola, megrontottak a humán tárgyak, a morál és a polgári konyha.” Vagy: „Előttünk a nyugdíjas professzorok szép öregsége, és mögöttünk a jövendő professzorok búbánatos fiatalsága.” De mit keres Arábiában? Dezertálása nem olyan végérvényes, mint Rimbaud távozása, csak kísérletezés, Malraux is kísérletezik a Távol-Keleten, mások is, első világháborús kamaszok, feszítik a húrt, de azért Rimbaud kérdéseit (melyeket Somlyó György sorol fel) Nizan is felteszi: „Kihez szegődjem? Milyen állatot imádjak? Melyik szentképet rohanjam meg? Milyen szíveket rombolok össze? Milyen hazugságokat kell elhinnem? Milyen vérben gázolnom?…” Attól tart, hogy eljön a nap, amikor majd ő is beáll a sorba, és ha így lesz, akkor végképpen nem szeretheti önmagát: a lázadás az egyetlen, ami még bizonyítja, hogy ellenáll. „Kihez szegődjem?” Erre azért választ kap: félévi levelezés után bizonyossággal tudja, hogy szerelmes a lányba, akit már két éve ismer, hogy ez az érzés kölcsönös, és élete végéig így lesz. „Ezer és három asszony az ezerháromszor ugyanolyan, ezért Paul-Yves — mondja Sartre — csak egyetlent kívánt, aki ezer és háromszor lesz valaki más…” És Nizan: „Maga minden: bajtárs, feleség, szerető, mindaz, amit a többi férfi egész életében hiába keres!” A szerelmesek Londonban jegyzik el egymást, a Peter Pan szobor tövében. Henriette Alphen 18 éves, kívül-belül tökéletes, és fantasztikus képessége van az alkalmazkodáshoz. Családját fényévek választják el Nizan családjától, apja zeneszerző, nagyapja karmester volt III. Napóleon udvarában, anyai dédapja egykor Bordeaux város legendás főrabbija. Nizan és Malraux ezen a ponton is találkoznak egymással: zsidó polgárlányokkal az oldalukon rohannak a forrradalomba…

Az adeni epizód véget ért. A tanulság: „Spinoza szerint a emberi nem két ellensége a gyűlölet és a megbánás. Nem akarom a megbánást megismerni, a gyűlölettel pedig különbékét kötök. Ahogy a felejtéssel is…”
a marxizmus
A különbéke: a marxizmus. Egy későbbi tanulmányában az ókor materialistáiról meggyőzően fejtegeti, hogy az epikureizmus Lucretiusnak nemcsak fegyvert ad a kezébe a vallás ellen, hanem abban is segíti, hogy szorongásait legyőzze. A marxizmus lesz Nizan epikureizmusa. Ezt Raymond Aron nem érti: egy okos ember, egy szellemi kiválóság nem lehet marxista! Hacsak nem bolond. Hacsak nem mániákus. Hát erről van szó: Raymond Aron fellélegzik: Nizan bolondkommunistának képzeli magát, ez mánia…

(1930-ban Oszip Mandelstamnak egészségi panaszai voltak. Orvoshoz ment. Továbbküldték a pszichiátriára. A pszichiáter energikus ember volt, nem kertelt, Nagyezsda szemébe mondta, hogy férje mániás bolond. Rögeszméje, hogy verseket ír, hogy az emberek költőnek tudják, hogy a hatóságok zaklatják, hogy az írószövetség packázik vele, noha csak hivatalnok, szürke kis beosztott. A kórházak dugig vannak ilyen bolondokkal, akik Napóleonnak képzelik magukat. Mandelstam esete banális, mindennapi kór, de sajnálatos módon gyógyíthatatlan… Mániája túlságosan mélyen gyökerezik: egész életében költőnek fogja képzelni magát.)

Albert Gleizes: Cím nélkül, wikiart.org

Albert Gleizes: Cím nélkül, wikiart.org

De vissza az Ulm utcai iskolába: Egy este Sartre rosszkedvűen és dühösen gubbaszt a szobájukban, szerelmi bonyodalmaktól szenved. Nizan kopogás nélkül lép be, sápadt, fáradt, komor. „Nem látszol vidámnak” — mondja Sartre-nak. „Te sem” — hangzik a válasz. Lemennek egy kocsmába, leisszák magukat, és örülnek, hogy helyreállt a barátság, Nirtre és Sarzan. A „banda” azonban feloszlik. „Nemzeti ünnep…”, írja Nizan Henriette-nek: „A banda kinn volt az utcán… De már túl öregek vagyunk ahhoz, hogy bandát alkossunk. Már nem masírozunk együtt hatan, már külön-külön járunk, én, Sartre és ők, ki-ki a maga létezésének foglyaként, és csak jobb híján a többiekkel együtt. Éjfélre Larroutis és Sartre berúgott, Péron és én ezt nem találtuk mulatságosnak. Hazamentünk.” Nem tudja, hogy áltatja magát: sohasem lesz túl öreg ahhoz, hogy „bandát alkosson”. Sőt: új bandához csatlakozik.
csupa szélsőség
Öt marxista filozófus a Sorbonne-ról. „Öt fiatal ember mind a rossz életkorban, húsz és huszonnégy között; a jövő, amely rájuk várt, zavaros volt, mint egy sivatag, amiben délibábok vannak, csapdák és hatalmas magányok” — írja majd Az összeesküvésben. Kommunisták vagy szimpatizánsok, „a filozófusok csoportjának” nevezik magukat. Nizan nem megy közéjük üres kézzel: Heideggerről beszél nekik, akit a többiek nem ismernek még. A többiek közül az első: lengyel emigráns, aki ismeretlen német és orosz nyelvű marxista szövegekkel házal, a második: megalomániás álmok megszállottja Elzászból, Messiásnak képzeli magát, a harmadik: egy dúsgazdag párizsi bankár lázadó fia (szobájában egy valódi Renoir, amit arccal a falnak támaszt, ha a fiúk jönnek hozzá…), a negyedik: leszerelt katona és filozófiai doktor, egy Don Juan, az ötödik: a pszichiátria mániákus híve. A nürnbergi törvények szerint egy „tiszta francia” és négy zsidó: egy elzászi, egy francia, egy lengyel és egy magyar, a pszichiátria mániákusa, Politzer György. 16 éves korában menekül Budapestről, ahol a Tanácsköztársaság bukása után halálra ítélték. Talán ő a legtehetségesebb, a legfurcsább, csupa szélsőség. Nizan őt érzi magához a legközelebb. Idézem Henriette-et: „Sartre után Georges Politzer volt Nizan legjobb barátja, és ez a háborúig tartott… 1929-ben Georges őrülten szerelmes volt egy baszk lányba, akit Maï-nak hívtak. Szerelemből nálunk sem volt hiány. Négyesben mentünk nyaralni a Chevreuse völgyébe. Georges és Maï, eltűntek. Szénaboglyákba fészkelték be magukat, kipirult arccal, kócosán bukkantak elő. Paul-Yves és én már egyéves házasok voltunk. Illedelmesen ültünk a fűben, vártuk őket. Persze azért nem voltunk túlságosan illedelmesek. Nyár, szerelem, forradalom. Van ennél szebb?”

Henriette és Nizan a ’27-es év végén házasodtak össze. Sartre-t és Raymond Aront hívják tanúnak. Az anyakönyvvezetőnél Nizan összeesik, kórházba szállítják: perforált vakbél és tüdőembólia, néhány napig mintha vereséget szenvedne abban a permanens meccsben, amit a halállal játszik, de teljesen rendbe jön, sikeresen megszerzi filozófiából a legmagasabb tanári diplomát, az „agrégation”-t, hamarosan gyereket várnak… „Hát halálveszélybe kellett kerülnöm, hogy férfivá legyek?” — kérdi az egyik szereplő Az összeesküvésben. Fél évvel az esküvője után Nizan belép a kommunista pártba.

A többi „filozófus” is párttag már. Égnek a vágytól, hogy valami jelentős dolgot csináljanak, egy marxista folyóiratot, a legkülönb filozófia legkülönb szócsövét. Sikerül, a bankár fia szponzorálja. A folyóirat neve: Revue marxiste. A szerkesztőség a rue Monsieur-le-Prince-ben van, egy üzlethelyiségben. Henriette mindennap arra tolja a gyerekkocsit, hathónapos kislányukat viszi a Luxembourg-kertbe levegőzni. Néha bekukkant a fiúkhoz: „A raktárban ültek, zordak voltak, titkokkal terhesek, gyanakvó pofákat vágtak…” — meséli. „Csöppet sem bíztak bennem. Én voltam szemükben a burzsoá léhaság megtestesítője.”

A folyóirat színvonalas, de a szerkesztőségben egyre hevesebb ideológiai csaták dúlnak, mert csak Nizan és Politzer ragaszkodnak a pártvonalhoz, a többiek anarchisták és zavarosak. Ráadásul anyagi problémák is adódnak, és a Komintern felfigyel: mi ez a „független” marxista folyóirat, amely a francia KP keretein kívül jelenik meg, és kikerüli az ellenőrzést? A többi inkább burleszk: Megjelenik a szerkesztőségben egy elegáns szőke úr, egy gyönyörű hölgy és egy pompás kutya, az úr szláv akcentussal beszél, azt mondja, hogy a folyóirat nagy csodálója, és segíteni szeretne az elvtársaknak, amennyiben anyagi problémáik volnának. A megoldás: Monte Carlo. Egy csalhatatlan rulett-szisztémát tud felajánlani. Ha a folyóirat pénzét megjátsszák, két nap múlva milliárdosok! A róka és a holló meséje; az egyik fiú megfogadja az önzetlen tanácsot, két nap múlva elúszik a Revue marxiste. Vádaskodások, vizsgálat, még néhány zavaros fordulat, provokáció és pártból kizárás, Nizant és Politzert ugyan nem sújtják a szankciók, de az egész dolog nagyon kínos.

Albert Gleizes: Tájkép malommal, wikiart.org

Albert Gleizes: Tájkép malommal, wikiart.org

Később, Az összeesküvésben Nizan öniróniával emlékezik azokra a fiatalemberekre, „akik azt gondolják, hogy a felforgatás szándéka az egyetlen nemes szándék, akik számára Spinoza, Hegel és a marxizmus nem egyéb, mint nagy összekuszált referenciák, és akik semmit sem tudnak a valóságos életről, amelyet a férfiak — munkájuk, feleségük, főnökük és gyermekeik körében — élnek.” Íme a heideggeri tényleges élettapasztalat felé fordulás…

3.

Egy csendélet:

Kék viaszosvászonnal letakart konyhaasztal. Egy csupasz villanykörte gyenge fénye. Fehér tojástartóban tojás. Más nincs ezen az elmosódott képen: csak a lágytojás magányossága…

Kölcsön tojás, Mandelstam a szomszédból hozza, hogy Ahmatovát megkínálhassa. Este van. A GPU nyomozói csengetnek be, házkutatást tartanak Mandelstamnál, letartóztatják, elviszik a Ljubjankába. A többit tudjuk Nagyezsda Mandelstam emlékirataiból, a kálvária összes stációját. Azt is tudjuk, hogy Mandelstam régóta készül keresztre feszítésére. A tojás ott marad az asztalon, nature morte. 1934. május 13.
munka és biztonság
Abban az évben feltűnően szép a tavasz Moszkvában. Nizan idillikus leveleket küldözget az anyjának, beszámol arról, hogy már zöldbe borultak a fák, az emberek virágokat ültetnek, a Moszkva folyón békés csónakázókat látni, a Kultúra Palotájának parkjánál nincs kellemesebb hely a világon, az élet élénk és változatos… Ők ketten Henriette-tel a munka és biztonság atmoszférájában élnek. Egy aggódó anyának küldött levelek ezek, dokumentum-értékük nincs.

Nizant a francia KP küldi ki egy évre a Szovjetunióba. Jutalomutazás? Mesteriskola? Már sikeres fiatal író, irodalomkritikus és publicista, Bourg-en-Bresse-ben középiskolai tanár és kommunista képviselőjelölt. Persze ez csak őrült kaland marad, nem választják meg. Henriette igazi „katonafeleség”, minden őrült kalandjában vele tart, a gyerekeket — addigra már kettő van — olyankor odacsapják Henriette szüleihez, Moszkvában sincsenek velük. Nizan itt a „Littérature Internationale” francia példányait szerkeszti, cikkeket ír, fogadja a francia és angol írókat. A Komintern p.r. aktivistája vagy liftes boy… Okom van feltételezni, hogy Nizan balek. Hogy ezt a kompromisszumot nem ismerő okos fiút a pártja cinikusan kihasználja. De erről még szó lesz.

1934… Idézem Szolzsenyicint: „Kérem a jóindulatú olvasót, kíméljen meg! Eddig nem remegett kezemben a toll, nem szorult görcsbe a szívem, mert ez a 15 év vagy a törvényes forradalom vagy a forradalmi törvényesség védőpajzsa alatt pergett le. De most elromlanak a dolgok: az olvasó emlékezhet, százszor is elmagyarázták nekünk, elsőként maga Hruscsov: ‘1934 körül megsértették a törvényesség lenini normáit…’ Ezután hogyan ássunk le a törvénytelenségek parttalan mélységeibe? Hogyan haladjunk előre a keserűség áradatában?”

Januárban ül össze a bolsevik párt tizenhetedik kongresszusa: Sztálin kegyesen megbocsát Buharinnak és másoknak, Kirovot csak az év végén lövik le, és az elkövetkező néhány évben a kongresszusi küldötteknek és pártvezetőknek több mint a felét megölik. De most a kegyes kongresszusi hangulat szellemében meghirdetik az írószövetség első kongresszusát ’34. augusztus 17-re. A világ minden tájáról jönnek majd az írók. Ezekben az években a kommunizmus baljós vonzerőt gyakorol a nyugati értelmiségre.

Albert Gleizes: Cím nélkül, wikiart.org

Albert Gleizes: Cím nélkül, wikiart.org

„Éppolyan szokványossá vált az a társalgási fordulat, hogy X. Y. belépett, mint néhány évvel korábban, a katolicizmus divatjának idején az, hogy X. Y. áttért…” — írja Orwell. Hitler fegyverkezik, a Komintern taktikát vált, a demokráciát akarja védelmezni, a Szovjetunió a Népszövetség tagja lesz, nyugaton teljes a dezillúzió. „Nem hiszem, hogy tovább kellene kutatnunk annak okát, miért is sereglettek a harmincas évekbeli fiatal írók a kommunista pártba. Hinniük kellett valamiben…” — így Orwell. „Ez volt számukra az egyház, a hadsereg, az igazi hit, a fegyelem… Hűségük minden tárgya, minden babona, amelyet értelmük száműzött, most visszatérhetett, alig-alig álcázva. Hazafiság, vallás, birodalom, katonai dicsőség — egyetlen szóban: Oroszország. Apa, király, vezér, hős, megváltó — egyetlen szóban: Sztálin. Isten: Sztálin, Sátán: Hitler. Mennyország: Moszkva. Pokol: Berlin. Betöltetett minden hézag.”

És özönlenek a Szovjetunióba — ahogy Trockij gúnyolja őket — a „radikális turisták”. Az útitársak. Sokan már hónapokkal a kongresszus előtt mennek oda, mint Illyés is. Moszkva óriási hűhót csap körülöttük.

A lapok nagyobb szenzációnak tartják egy-egy híresség érkezését, mint a külvilág híreit. Pedig elég esemény van azon a nyáron: Dollfuss osztrák kancellárt megölik, Hindenburg német kancellár meghal, Hitler átveszi az abszolút hatalmat, de előbb még elrendeli a wiessee-i vérengzést, lemészároltatja Röhmöt és társait. Néhány okkal több arra, hogy az „írástudók” elmenjenek Moszkvába.
útitárs-mánia
Ma egy popzenész vált ki akkora lelkesedést, mint annak idején ők… Általános ujjongás tör ki, mert Gide rokonszenvvel nyilatkozik a Szovjetunióról, vagy Berlinbe megy Malraux-val, hogy Dimitrov szabadon bocsájtását követelje. Félelmetes, hogy e mögött az útitárs-mánia mögött milyen súlyos kisebbségi komplexusok rejlenek, milyen mohó étvágy bekebelezni a nyugati értelmiséget… Gide egyik Moszkvában tartózkodó barátnője nem hisz a fülének, amikor ’36 június 16-án, Gorkij temetésének napján Gide hangja harsog az utcákon: gyászbeszédét közvetítik a megafonok. Az emberek megállnak és áhítattal hallgatják… Azokban a napokban háromszázezer képeslapot nyomtatnak ki Gide fényképével. Az újságok naponta lehozzák az életrajzát. Senkit sem a művei érdekelnek, hanem az, hogy a Szovjetunió barátja, itt van, végre eljött!

(Soká kérette magát. Néha viasszal tömte be a fülét, hogy ne hallja a csábéneket… ’32-ben a Forradalmi Írók Szövetségének gyűlésére „gyöngeségből ment el, mint a kutya, amelyet odazavartak”… De fantasztikus beszédet mondott, és mindenki azt kérdezte: „Oroszországba mikor megy?” Menjen vagy ne menjen? „Néha arra vágyom, hogy elüssön egy autó” — mondta a dilemmától elcsigázva. Az oroszok nem engedték ki a markukból. Hatalmas példányszámokban adták ki könyveit, hozsannázó kritikákat írtak, november 7-e előtt felkérték, hogy telefonon üdvözölje a szovjet népet. Bedőlt. Megtette. Levelek százait kapta a Szovjetunió minden részéből. Szentként tisztelték. Ez tetszett neki, otthon egy Beludzsisztánból kapott lila-zöld csíkos selyempongyolában mászkált, bolsevista selyem, érzéki öröm volt hordani, nőtt az érzelmi feszültség a csábítás tárgya és a csábítók között. Ki hinné, hogy Mallarmé tanítványa öklét rázva állt az emelvényeken, és ezer és ezer francia munkás éljenezte szavait? De a ’34-es szovjet írókongresszusra mégsem ment el, hiába ostromolták. Félt, hogy megszabnák, miről beszélhet, miről nem, és a homoszexualitást a szovjetek 8 évi börtönnel büntetik, lehet-e erről nyilatkozni? Gide otthon maradt, levelet küldött maga helyett, amelyben deklarálta, hogy a művészetnek még a Szovjetunióban is el nem kötelezettnek kell maradnia. Ehrenburg hozzászólt: a szovjet íróknak is ez a véleményük. A szirénhangok továbbra sem hallgattak el, sőt, Nizan is csatlakozott a kórushoz.

Albert Gleizes: Nő állatokkal, wikiart.org

Albert Gleizes: Nő állatokkal, wikiart.org

Tanulmányt írt Gide-ről, és szívélyes levelezést folytatott vele: „…a legjobb tanulmányt egész életművemről ön írta, Nizan, ön, akit már régóta szeretnék személyesen megismerni…” — köszönte meg Gide. És Nizan: „Kedves André Gide! Nagyon reméljük, hogy eljön Moszkvába az írókongresszusra. Távolléte nagy csalódást okozna orosz barátainak. A legjobban én örülnék, ha megtenné ezt az utazást.” 1935-ben a forradalmi írók párizsi kongresszusára Moszkva nem delegálta Babelt és Paszternakot; a franciák táviratban kértek magyarázatot, válasz helyett Babel és Paszternak megérkezett, Paszternak feltűnően szótlan volt, azt mondták, depressziós. Egy Victor Serge nevű trockistának mondott belga újságíró ügye kisebb botrányt kavart, a hatóságok nem engedték haza a Szovjetunióból, Gide tiltakozó levelet küldött Potyemkin szovjet nagykövetnek, Potyemkin nem válaszolt, Gide magyarázatot kért, azt mondták, a követ beteg, de megígéri, hogy Gide levelét továbbítani fogja Sztálinnak, ez meggyőzően hangzott, Gide megnyugodva ment ebédelni Ehrenburg és Paszternak társaságában. Serge-t később kiengedték a Szovjetunióból, de Gide még megpróbált az orosz vonzás elől menekülni… Amikor 1936-ban mégis elmegy, két hónapon át utazgat az országban. Hazajön, megírja az élményeit. Ortodox és neológ szovjetbarát körökben óriási a felháborodás. Nizan méltóságteljes indulattal reagál, pontról pontra cáfolja Gide kritikai állításait. Őszinte és meggyőző írás. Gide is őszinte és meggyőző. Nizannak nagyon fáj, hogy Gide már nem hisz a Szovjetunióban, Gide-nek legalább ennyire fáj, hogy már nem hihet benne. Kard-ki-kard két moralista között. Gide újabb tanulmányt ír a Szovjetunióról, „retusálja” az előzőt, ortodox és neológ körök végleg kiátkozzák. „Igen, igen — írja többek között Gide —, csodálom a bizalmatokat és azt is, hogy úgy szeretitek a Szovjetuniót — ezt irónia nélkül mondom —, de mégis, elvtársak, valljátok be, most már kezdtek aggódni… És növekvő szorongással kérdezitek magatoktól (a moszkvai perek kapcsán például), dehát meddig kell ezt nekünk támogatnunk?!…) A dolgokat olyannak kell látni, amilyenek: a Szovjetunióban a nép ma boldogtalanabb, mint valaha, és bármely más ország polgáránál kevésbé szabad.” (Mintha személyesen Nizanhoz intézne üzenetet…)

4.

Szocreál kép:

Zöld palatetős dácsa Sztalinabad közelében. Színes kert, nyárfák és egy nagydarab bajszos tadzsik, puskával a kezében. Őrködik a ház előtt. A kertben fiatal asszonysokszínű szoknyában a virágokat öntözi. Arrébb kecske legelészik békésen. Idill.
tökrészeg vagy öregem
’34 májusában Tadzsikisztánban amolyan mini-írótalálkozót tartanak, főpróbát az augusztus 17-én megnyíló moszkvai kongresszus előtt. Nizanék is jelen vannak, ez az egyik programpontja háromhetes tadzsikisztáni útjuknak, melyen Ilja Ehrenburg elragadó lánya az egyik kísérőjük. A találkozón az orosz írókat Babel képviseli, a költőket egy Petrov vagy Pavlov vagy Ivanov nevű ember — emlékezik majd harminc évvel később Henriette Nizan, és itt van a török-perzsa nagy költő, Lakhuti is. Egyik este velük vacsoráznak a tadzsik kormány képviselői… Rengeteg bor és vodka fogy, záporoznak a pohárköszöntők, az a Petrov vagy Pavlov vagy Ivanov nevű orosz költő is felköszönti Sztálint, de valami helytelen dolgot mond, a külföldiek nem értik, hogy mit, csak érzékelik, hogy hirtelen dermedt csend támadt. Babel felugrik, a költő hátába boxol, tökrészeg vagy öregem, aludd ki magad, el akarja vonszolni a helyszínről, a költő vonakodik, Babel erősebb, mint ő, elcipeli. Pár perc múlva sikoltozás hallatszik a kertből, a költő a kertész feleségét akarja megerőszakolni. Akkor bezárják a szobájába. Ismét üvöltözés: a Petrov vagy Pavlov vagy Ivanov nevű orosz poéta kimászott az ablakon, és a kertben legelésző kecskét akarja magáévá tenni. Íme a bizonyság: a költő egy részeg állat, felségsértés nem történt. Az írók és a tadzsik kormány fellélegezhet. Praktikus túlélési technika, amit talán Babel inspirált a háttérből. Lehetetlen, hogy Nizan ne érezte volna meg a technika mögött a rettegést, és ne tett volna fel magának öngyötrő kérdéseket. Legalábbis remélem. De csodálatos tadzsikisztáni útijegyzetében, amit az Europe című folyóiratban közöl, sem a sztalinabadi írótalálkozót, sem az incidenst nem említi meg. A dátumot sem: 1934. május 13. Az este, amikor Mandelstamot letartóztatják.

Albert Gleizes: Cím nélkül, wikiart.org

Albert Gleizes: Cím nélkül, wikiart.org

„Paul és Henriette Nizan. Több hónapja vannak itt. Kommunisták. Lelkesek. De szerencsére nem vesztették el a humorérzéküket…” — írja Clara Malraux, akit nem hagyott közömbösen Nizan charme-ja.: „Mikor az Aden Arabie megjelent — írja —, azt mondtam Andrénak: Ha nem magára voksoltam volna, Nizanra voksolnék, ami persze beképzelt kijelentés volt, mert semmi sem bizonyította, hogy ő rám voksolna-e? Különben is, már talált magának egy másik zsidólányt. A megjegyzést csak azért tettem, mert ez a fiatal író, és mögötte a férfi, igazi klasszis volt. Gyöngéd tekintet, határozott gesztusok, élénk irónia, lenyűgöző intellektualitás. Kevésbé volt ragyogó, kevésbé volt lírai, mint a férjem, de félelmetesebb mélységei voltak, és jobban ragaszkodott meggyőződéseihez.”
legyőzni a szorongást
Kölcsönös rokonszenv: Nizan nagylelkűen elfelejti, hogy Malraux elhalászta az orra elől a Goncourt-díjat. Egyébként is: Malraux még csak útitárs, és bár sokkal jobban kiismeri magát a szovjet terepen, több és fontosabb kapcsolata van a művészeti és politikai életben, őt is meg kell nyerni… és a csábítás Nizan feladata. Ő fogadja a kongresszusra érkező Malraux-ékat júniusban. Egy kicsit olyan, mintha saját nem-kommunista hasonmását fogadná… Cikket ír a „Literaturnaja Gazeta”-ba: „A francia olvasók Malraux-t az egyik legkényelmetlenebb írónak tartják. Olvassák, de nem szeretik… Mert ezt az írót legfőképpen a halál témája foglalkoztatja… Megpróbálja legyőzni a szorongást. (…) Ehhez a cselekvésből, a forradalmi cselekvésből merít erőt. A heroizmus megmenti az embert az ürességtől, a szorongástól és a magánytól, és visszaadja elveszett méltóságát, mert igaz bajtársi kapcsolatokat teremt ember és ember között…” Önvallomást ír Malraux ürügyén? Cikke végén mindenesetre megadja a császárnak, ami a császáré: íme: „Az Ember sorsában az ember méltósága a téma. Ez a gondolat segít Malraux-nak abban, hogy legyőzze az akadályokat, amelyek őt a proletariátustól elválasztják. Ha előítéleteitől megszabadul, fenntartás nélkül a forradalom oldalára, a proletariátus zászlaja alá fog állni!” Úristen! És mégis jóban voltak, Malraux és Nizan. Annie Cohen-Solal, az egyik legjobb Nizan-monográfia szerzője fel is teszi a kérdést: Nizan gáncsnélküli misszionárius volt? Vagy csak a ráosztott szerep beszélt belőle? Egy biztos: ők négyen, franciák, gyakran nevetgélnek a szovjet mindennapok nevetséges dolgain, szerencsések, tehetik, mindegy, hogy útitársak-e vagy párttagok, fiatal francia írók, mindkettőjük első regényét kiadták a Szovjetunióban, anyagi problémájuk nincs… Sinkó Ervin nyomora és Don Quijote-i hányattatásai jutnak az eszembe, ahogy a következő évben majd itt keresi a szerencséjét, a fejedelmi útitárs, Romain Rolland felelőtlen tanácsára… Bár néha azért ő is elneveti magát… A kérdés csak az: ki nevet a végén? Vagy inkább: Ki döglik bele? És miért?

A sors iróniája, hogy ’38-ban Nizan hajtja végre a párt ítéletét Sinkó Ervin fölött, akit szellemi karanténba zárnak, amióta a Szovjetunióból visszatért. Váratlanul leállítják írásai közlését, így éppen a Nizan által megtérített egykori „útitárs”, Jean Richard Bloch lapjánál, a Ce Soirnál is, ahol akkor Nizan dolgozik. Sinkó reklamál. „J. R. Bloch nincs a városban — mondják —, de Nizan, camarade Nizan igen, ő itt van… — Csakugyan két hónapja már, hogy semmit sem közöltek? — Nizan egész el van ámulva és ígéri, hogy mindjárt utánanéz, és értesíteni fog. De nem értesít…” Szégyenkezve idézem Sinkót. Szóval Nizan fegyelmezett párttag módjára követi az utasításokat. De lehet, hogy akkor is csak balek volt.

Albert Gleizes: Vitorláson, wikiart.org

Albert Gleizes: Vitorláson, wikiart.org

(Még tanuló-párttag, amikor moszkvai utasításra a francia KP-nak le kell számolnia az úgynevezett szociál-árulókkal, olyanokkal — szentségtörés! — mint Barbusse, aki a rábízott Le Monde munkatársait már a jövendő népfront szellemében verbuválja, sőt jobboldali írókkal is dolgozik, Joyce-szal például. Barbusse magatartását ’30-ban a RAPP nemzetközi kongresszusa keményen elítéli. Beindul a Barbusse-ellenes kampány, amelyben Nizan kamikaze szerepet tölt be, és sejtelme sincs arról, hogy már előre megírták a végkifejletet; Barbusse marad a Le Monde élén, könyvet írt Sztálinról, aki kedveli őt, érinthetetlen. Nizant a szó szoros értelmében „taccsra vágják”, Thorez viszont elégedett: ez a túlintellektualizált „normalien” kiállta a megbízhatóság próbáját.)

5.

Pillanatfelvétel:

Kockás tweedben néhány miniatűr törpe-úr. Egy picike törpelány, jól szabott kosztümben, aprócska kékrókával a nyaka körül. Oldalán selyemszőrű spicc. Az urak vidáman lengetik a kalapjukat, a törpekisasszony egy szál rózsával integet, és csókot hint. Háttérben a Brianszki pályaudvar.

A törpelány azt mondta, örül, hogy megismerheti Nizanékat. Ez az első napokban történt, és Henriette nem felejti el a kedvességét. Mert a Brianszkaja Gastinitzában, ahol sivár kis szobát foglaltak nekik, csak komor és zárkózott arcokat látni. A hotel ronda, szürke, kaszárnyaszerű épület, messze a város központjától; átutazó mérnökök és hivatalnokok szállnak meg itt, leszegett fejjel cipelik tömött aktatáskáikat, jelentéstételre mennek valamelyik hivatalhoz. A szomszédságban zöld palatetős faházak, és egy vacak kis bolt, ami magánkézben maradt, Henriette mindennap bejön, bonbonokat vásárol, szétosztja az utcán játszó gyerekek közt. Azok Kukulkának szólítják. Egy nap rendőr igazoltatja a gyanús külföldi nőt, nincsenek nála a papírjai, hosszas telefonálgatás után eresztik csak szabadon. Henriette nem ijed meg: szilárdan hiszi, hogy nem történhetnek velük fatális félreértések a szocializmus hazájában…
régimódian elegáns
Csak bosszúságok. Csak rejtélyek. Mért nem várja őket senki, amikor megérkeznek? Mért ebben a rémes kis hotelben szállásolták el őket, miközben Léon Moussinac — Nizan kollégája a Littérature Internationale-nál — a kényelmes és régimódian elegáns Metropol Hotelban lakik egy tágas apartmanban? Miért ilyen visszafogott a kritika, amikor az Antoine Bloyé megjelenik oroszul? „A forradalmi regényirodalom figyelemreméltó darabja” — írják. Egyetlen pozitív jelző: „figyelemreméltó”. Ám éppen figyelmet nem kap, sem a mű, sem az alkotó, sem a francia kritikai fogadtatás. Aragon vitathatatlan tekintélynek számít Moszkvában, egyházi méltóságnak kijáró tisztelettel hallgatják a szavait, de amit Nizan regényéről írt a Commune című lapban, még vitára sem méltatják: ,,Ha egy csont eltörik, a töréspont helyén lüktető, heves fájdalomérzés van, amit borzongató fájdalomnak szoktak hívni. Erre a kifejezésre kell gondolnom, amikor az Antoine Bloyé-t olvasom… Nizan stílusában olyan költői erő van, olyan lebegő poézis, ami a nagy festők sajátja; Gustave Courbet képeihez hasonlít.” De itt fütyülnek a lebegő poézisra, az Ecole Normale Supérieure-re, az agrégation-ra, fütyülnek magára Paul-Yves Nizanra is, hisz már szőröstől-bőröstől lenyelték, ott van a hatalmas szovjet cethal gyomrában, és az a dolga, hogy segítsen odacsalni a nagy halakat. „Két kiváló francia író lépett be a kommunista pártba — jegyzi fel Romain Rolland, miután ’34-ben a Szovjetunióból hazatér —, Aragon és Nizan. De nem úgy néz ki, hogy Nizannak ez Moszkvában sok örömet okozna. Nem figyelnek rá, privilégiumokat nem élvez, csak a kötelességek terheit viseli. Keserűen jegyezte meg: ahhoz, hogy az embert itt megbecsüljék, pártonkívülinek kéne maradni, és hogy itt ő senkit sem érdekel mint író…”

A szovjet újságok nem említik a nevét a kongresszus vendégei között, nem szólal fel, nincs dokumentum arról, hogy ő is ott van — pedig ott van! — a Szakszervezetek Házának oszlopcsarnokában, amikor Malraux Zsdanov beszédére reagál és kételyeit fejezi ki: a mérnök a „lélek mérnöke” volna? A mérnök felfedező, a mérnök hódító, a mérnök szabad…

Albert Gleizes: A kikötő felé, wikiart.org

Albert Gleizes: A kikötő felé, wikiart.org

És: „Arról fogok beszélni, ami összeköt bennünket, és arról is, ami szétválaszt…” Malraux útitárs, ő beszélhet így, a terem tetszést nyilvánít, Nizan is? Aragon is felszólal, őt pártfegyelem köti, pontosan tudja, mit várnak, mit kaphat azért, amit ad: Gorkij csodálattal beszél róla, az elit körülrajongja, orosz felesége, Elza és sógornője Lily Brik — Majakovszkij nagy szerelme — révén otthon érzi magát. Vajon megismerkedik-e Nizzan Lily Brikkel? Ehrenburg szerint amikor Majakovszkij neve elhangzott, egyesek vadul tapsoltak, mások hallgattak, és Nizan? Hogy reagál Radek felszólalására, aki elítéli Joyce-ot, mert az kuplerájnak ábrázolja a világot…? Elégedetten hallgatja-e, hogy Buharin a forma fontosságát is elismeri az irodalmi alkotásban? Ott van-e a grúz költők fogadásán, amikor Paszternak és Tyihonov felolvassák a fordításaikat? A kongresszus üres óráiban mit csinál, kikkel beszélget a büfében? Illyés Gyulát már ismeri, egyszer Malraux-ék és Fagyejev társaságában Nizan és Henriette megmutatták Illyésnek a GPU kirakatnak szánt javítóintézetét Bolsevóban… Egy környéken lakó barátját akarja meglátogatni, mondta akkor Nizan Illyésnek. Ki az a barát? Egyáltalán: a barátai kicsodák? Henriette említi, hogy Léon Moussinac apartmanjában sűrűn találkoztak Michoelsszel és társulatával, és ez nagy hatást tett rájuk. Nizan nem ír erről. Érdeklődik-e nála Paszternak Gide felől? Ott van-e Gorkij dácsájában, amikor Malraux — állítólag — tósztot mond Trockijra, és Joyce-ról és Nietzschéről vitatkozik? Megcsodálja-e a különös testvérpárt, Klaus és Erika Mannt, akik itt csak egymással állnak szóba? Jelen van-e a Metropol éttermében, amikor a részeg Olesa vén pederasztának nevezi Sztálint? Sétálgat-e vele Babel a Moszkva folyó partján? Elmondja-e neki is, amit Malraux-éknak, hogy bár fényűző életet él és kedvelik az istenek, egyetlen dologhoz van csak joga: nem írni… Ha megtalálnák a regényeket, amelyeket a fiókjában őriz, halott ember volna… Beszélget-e Babellel arról a másik részeg íróról vagy költőről, aki botrányt okozott a tadzsikisztáni fogadáson? És Ehrenburg beavatja-e a bizalmába? Csavarog-e vele olyan ismeretlen utcákban, ahol ópium illatát viszi a szél, és ahol a feketekereskedelem fölött szemet hunynak a hatóságok..? A Kínai Negyed mellett elsuttogja-e neki Ehrenburg, amit Clara Malraux-nak elsuttogott? Hogy a legnagyobb orosz költő egy asszony, Ahmatova, akiről bölcsebb nem beszélni… És hogy van egy másik költő-óriás is, Oszip Mandelstam, akinek az ember a nevét sem ejtheti ki…

Nem. Nizannak nincsenek ilyen élményei.

Ideküldték, idehívták, és még sincs itt… Már szövődik a Népfront terve, ami majd ’36-ban győzni fog Franciaországban. A tervet Moszkva szövi. Nizan nem tud róla. A francia párt nevében Albert Vassart tartózkodik Moszkvában, ő továbbítja a Kreml utasításait. Nizan egyszer sem találkozik vele. Nincs itt és otthon sincs, ahol minden forr és alakul, és változik. Lemarad a szimbolikus kézfogásról Thorez és a jövendő miniszterelnök, a szocialista Léon Blum között… Balek?
kegyvesztett
Valami történt vele, még az első moszkvai napokban, valami rejtélyes dolog, aminek Henriette sem találja a magyarázatát, és aminek következtében Nizan elnémult, három hónapon át jóformán senkihez sem szólt, csak a legszükségesebbeket közölte. Érzéseiről, gondolatairól még Henriette-nek sem beszélt. Miért? A legracionálisabb feltevés a legirracionálisabb: mondjuk megismert Párizsban egy orosz írót vagy kulturális személyiséget, valakit, akivel jó viszonyba keveredett, és aki támogatta az utazását. Ám ’34 januárra az illető kegyvesztetté vált, netán eltűnt, Nizan nem kapott információkat, homályos célzásokból, ki nem mondott szavakból kellett megfejtenie a helyzetet, annyit azért megértett, hogy ez tabu téma, még Henriette-nek sem említheti. Félt?

Albert Gleizes: Cím nélkül, wikiart.org

Albert Gleizes: Cím nélkül, wikiart.org

A félelem konkrét dolgokkal függ össze, ez rosszabb, ez szorongás, „a semmit nyilatkoztatja ki és elnémítja az embert” — Nizan Moszkvában is olvasta Heideggert… Itt volt hát az ígéret Földjén, és légüres térben érezte magát. Állíthatja-e valaki, hogy ilyesmi nem mindennapi eset volt? De valószínűleg csak képzelődöm. Hogy valójában mi is történt? Írásaiban keresem a választ.
magas rendű problémák

„Elidegenedettek vagyunk, üres szavakat mondunk, énünkben szakadások vannak és háborúk. Több emberre szakadunk szét: mindazokra, akik lehetnénk.” (Aden Arabie) Kikre? És: „Elképzelek egy olyan kort, amelyben az embert nem az elutasítás, hanem az egyetértés teszi naggyá, és azt tartja dicsőségnek, ha egyformának érezheti magát a többiekkel.” (Az összeesküvés) Kikkel? Meggyőződésem, hogy Nizan már az első moszkvai napokban az identitászavar sokkját éli át, és ebből végig nem tér magához. „Ki vagyok én” — kérdi —, mért vagyok itt, mit akarok, ők mit akarnak, ők kinek látnak, mért vannak kételyeim?” Ilyesmire nem kap az ember választ. Nizan hallgat. Regényt ír, Trójai faló a címe, egy vérbe fojtott kisvárosi felkelésről szól. Mintha a kongresszusi elveknek akarna megfelelni: francia szocreál… néhány felejthetetlenül szép passzussal, melyek a halálról vagy haldoklásról szólnak. Moszkvai cikkei egyébként elég szűkszavúak. Igaz, lelkesedik, de nem gyújt tömjént Sztálinnak, mint mások, sőt: alig írja le a nevét, ízlés-kérdés? Valószínűleg. Amit elmond a Szovjetunióról, azok persze pozitívumok. Vagy mert úgy véli, hogy szép és jó dolgokat látott, vagy mert reméli, hogy a dolgok később olyanok lesznek: szépek és jók. Nem hazudik: mitizál. ’32-ben kiadott Házőrző kutyák című pamfletjében Buharin nyomán egy „új típusú” emberről beszél… arról, aki nappal filozófiát tanul és éjjel puskával a kezében őrködik, aki magas rendű problémákkal foglalkozik és rá egy órára fát vág, aki a könyvtárat bújja, de gyárban is megállja a helyét… Nem írja, hogy rátalált erre az új típusú emberre, de hogy születőben van, azt sejteni engedi… Nem adja fel, a bolondériáit hajszolja… „A legintenzívebb élményem az volt — írja —, amikor egy egész éjszakán keresztül néhány fiúval és lánnyal a szerelemről és a halálról beszélgettünk. Ezekkel a kérdésekkel minden civilizáció szembenéz. A szovjet fiatalok lesznek azok, akik meg fogják találni a válaszokat.” Mi ez, ha nem mitománia?

(— Mit vár az élettől? És mit gondol a halálról? — kérdi egy-egy üzemi találkozón a munkásokat Malraux, a másik mitomán. Otromba kérdés, rosszallóan néznek rá. Csend. Egy asszony rászánja magát a válaszra: — Mit várunk? Hogy győzzön a szocializmus. Mi mást? — Na de a halál… arról, hogy meg kell halni… mit gondolnak? — Boldogan halunk meg a szocializmusért… — általában ezt mondják. — „Különös — jegyzi meg Malraux —, csak egy dolog jut eszükbe a meghalásról: hogy meg lesznek ölve…”)

„Nizan még ortodox volt, amikor megjött Moszkvából… — mondja Brice Parain —, még marxista volt, de már mutatkoztak a hajszálrepedések… amikor találkoztunk, főleg Heideggerről beszélt és a halálról”…

És Simone de Beauvoir: „… hogy az emberek ott is úgy halnak meg, mint másutt… egyedül… és előre tudják, hogy így lesz… Nizan számára ez a felismerés hatalmas csapás volt…”

És Raymond Aron:

„Pontignyban hallottam egy előadását. Különös volt. Az a gyönyörű középkori apátság, az ódon falak, a cisztercita szerzetesek parkja… még az átható orgona-illatra is emlékszem… a két háború közt az irodalom és tudomány legjobbjait hívta oda össze egy-egy ‘dekádra’ az összejövetelek lelkes szervezője, Paul Desjardin… Juj, ez a sok okos ember! — viszolygott Roger Martin du Gard, de azért mindig eljött. Szóval Desjardin felkérte Nizant, hogy tartson előadást a Szovjetunióról. Azt hiszem, május volt, a parkban hallgattuk. Feltűnt, hogy a Szovjetunióról nem sokat szólt, inkább Heideggerről és a metafizikáról… Mély benyomást tett mindenkire.”

Albert Gleizes: Cím nélkül, wikiart.org

Albert Gleizes: Cím nélkül, wikiart.org

És Sartre:

„Később jöttek a moszkvai perek, megrázták, de nem vágták el a gyökereitől, Nizan kitartott. Persze nem volt vak; ami a vétke volt, az volt az erénye is: a tagadások embere nem tudta, hogyan kell egy egyetértést megtagadni. A perekről egyszerűen hallgatott… Mindent a pillanattól akart kicsikarni. …”
igazi dráma
Goncourt-díjat akar. Új regénybe fog és kiadót cserél. El a párt kiadójától, át a Gallimard-hoz, burzsoá cég, nem baj, egy író, aki ad magára, ott publikál, ők adják ki Malraux műveit is. Be akarja hozni a Moszkvában elvesztegetett időt. „Kicsit elfelejtettek itt — írja az anyjának —, ezért most nagy hajszában élek. Cikkek (irodalom és külpolitika), konferenciák, utazások az országban és külföldön. Már sokat nyertem presztízsben, de ezek most lehetetlen idők…” Lehetetlen idők: a Szovjetunióban kivégzik Zinovjevet, Kamenyevet és másokat. Hitler remilitarizálja a Rajna-vidéket, Franciaországban győz a Népfront, Nizanék és Malraux-ék együtt ülnek a Saint-Germain-des-Prés egyik kávéházának teraszán, amikor kijönnek a választás eredményei. Malraux azon tűnődik, ne lépjen-e be a kommunista pártba, de belátja, hogy önrontó gesztus volna, lám, Nizan milyen régóta hajt, és csak a Ce Soir külügyi rovatának vezetője, a fontos intellektuális pozíciókat Aragon és Gabriel Péri töltik be. Egy este híre megy Párizsban, hogy Saint-Exupéry repülőgépe eltűnt az Atlasz hegység fölött, ez szinte sokkolja az embereket, mindenki tiszteli őt, aki „nap mint nap legyőzi a veszélyt, a szorongást, a félelmet, a halált, és ezt minden pátosz, felhajtás és dobpergés nélkül teszi” — írja Nizan Saint-Exupéry egyik könyvéről írott kritikájában. — Ha lezuhant volna — mondja Gide —, Radiguet halála óta ez volna az első olyan európai íróhalál, ami igazi dráma.

(Azon a tavaszon Mandelstamék elhagyják voronyezsi száműzetésüket és Zadonszkba mennek üdülni. A szükséges pénzt — Ahmatova és Paszternak adományát — Ahmatova viszi el nekik. Zadonszkba éri őket a moszkvai perek híre. Ettől kezdve Mandelstam nem kap munkát, légüres tér veszi körül, ismerősei elfordulnak, ha az utcán találkozik velük. Szilágyi Ákos jegyzete nyomán.)

6.

  1. július 31. Ce Soir. Egy sajtófotó.

Az Austerlitz pályaudvar — egy különvonat és egy koporsó, amelyben Gerda Taro holttestét hozzák Spanyolországból. Taro a polgárháború áldozata, a Ce Soir fotósa volt, a világhírű magyar fotóriporter, Robert Capa szerelme. A párt képviseletében Nizan kísérte a vonatot. Taro koporsójának kulcsát arany-vörös-lila színű szalag köti át, a Katalóniai Köztársaság színei. Nizan elteszi. Mikor már nem él, Henriette megtalálja az íróasztalán.
karikatúra
Nizan többször jár Spanyolországban a polgárháború alatt. Először ’36 nyarán, a polgárháború kitörése előtt megy oda egy nagy riportkörútra. Élményei feldúlják, érzi a közelgő tragédiát. Hosszú cikkben írja meg a benyomásait. A cikket Barcelonában kezdi el, a Hotel Colon kávéházban. Körülötte „szép szőke spanyol nők”, de ő nem figyel rájuk, a márványasztalka fölé görnyedve dolgozik, néha kortyol a poharából, vörösbort iszik vagy egy „horchata” nevű specialitást… Nagy a hőség. Ingujjra vetkőzik. Aki ránéz, vékony, szemüveges fiatalembert lát papírjai fölé görnyedve. Elképzelem, hogy éppen akkor, néhány asztalnyira tőle egy másik pápaszemes fiatalember üldögél, aki szintén újságíró és marxista, egy évvel később született, mint Nizan, és néha még a cikkei is hasonlítanak Nizan cikkeire… Mellette szép fiatal felesége rajzolgat, talán az itallapra: karikatúrát csinál Nizanról. Jópofa rajz, akkora töltőtoll van Nizan kezében, mint egy puska. Férje jólesően elvigyorodik, a vak is látja, hogy a fickó kolléga, bértollnok, nincs olyan jó dolga, mint neki, aki lustán üldögélhet itt szép fiatal felesége oldalán. Nizan megérezné, hogy figyelik, idegesen oda fordulna, a két szemüveg egy hosszú másodpercen át farkasszemet nézne egymással. Ennyi. Azok ketten elmennének, a rajz az asztalon maradna, a pincérnek tetszene, feltenné a falra, mondjuk a konyha előtti folyosón.

Nem biztos, hogy nagyon meghamisítom a valóságot, amikor azt képzelem, hogy Bálint Györgyék éppen akkor, éppen abban a kávéházban tartózkodtak. El kell olvasni Bálint György Spanyol emlék című cikkét.

Albert Gleizes: Igor Sztravinszkij portréja, wikiart.org

Albert Gleizes: Igor Sztravinszkij portréja, wikiart.org

Íme egy részlet: „A nap melegen sütött, a tenger kék volt, a ‘horchata’ nevű hűsítő ital olyan volt, mint a hajszesz, a rendőr fehér parafasisakban álmodozott őrhelyén, a lapok a népfront-kormány újabb szociális reformterveit ismertették, s a mozikban Gaál Franciska-filmet játszottak, Marokkóban néhány tábornok konspirált, de ezt nem lehetett látni, mert nagyon messze volt. Ilyen volt a világ Barcelonában is, a hatalmas téren, a Plaza Catalunán. Szép nők ültek a Hotel Colon kávéházban, szép, szőke spanyol nők. Körülbelül egy héttel később itt volt a legvéresebb ütközet, itt verte le vad ellentámadással Francisco Ascara anarchista vezér szabadcsapata Goded és Buriel tábornokok felkelő tüzéreit. Később a felkelők ebbe a szállodába húzódtak be, itt folyt a végső mészárlás… Mi feketét ittunk a Colonban, utána bikaviadalra mentünk, aztán sétáltunk a Ramblán, aztán meghallgattunk egy politikai gyűlést, vacsoráztunk egy német vendéglőben, limonádét ittunk a kikötő világítótornyának tetején, aztán elutaztunk. (…) Az utolsók közé tartozom, akik még látták a békés Spanyolországot.”
hatalmas emberfolyam
Egy hét múlva kitör a polgárháború. Nizan azonnal odamegy. „A pompás márványlépcsőkön hatalmas emberfolyam áradt fel meg le, százféle öltözetet hordó fegyveresek, acélsisakjaikra betűket, apró jelvényeket festettek, mint a háborúsdit játszó gyerekek: egy különös opera díszlete volt ez ott Barcelonában, amely spontánul jött létre és a fiatalság, a szenvedély és a halál volt a témája.” A cikk, amiből ez a részlet van, a Regards-ban jelenik meg, címe: Hotel Colon, a milícia főhadiszállása… Ez alkalommal Henriette is ott van. Harminc év után is emlékszik a vasszékekből emelt barikádra, amely az épületet körülvette. Emlékszik a fegyveresekre, köztük egy szép barna férfira, pilótazubbonyban, derekán aranyozott szegélyű, széles fekete övvel, egy paptól vehette kölcsön. Amikor meglátta Nizanékat, felüvöltött, odarohant, ölelgetni kezdte őket. Moszkvai ismerős volt: Helios Gomez, mérnök. Akkor a Colon szállóban az önkéntesek parancsnoka. Henriette visszaidézi a búcsúvacsorát, amit egy svéd építész rendezett Moszkvában Gomez tiszteletére. Nizan rettentően berúgott, az asztal alatt ülve reggelig énekelt Gomezzel. Én meg elképzelem, ahogy Gomez a Hotel Colonban karon ragadja Nizanékat, ahogy oda vezeti őket a konyha előtti folyosóhoz. Mi Jaca… —    harsogná a rádió, mialatt Gomez megmutatná a falon a Nizanról készült karikatúrát. Nizanék nem értenék, hogy került ez ide, Gomez sem értené, ők haza akarnák vinni a rajzot, de nem tudnák lekaparni a falról, olyan erősen odaragadt. És Henriette később azt mondaná, hogy a Hotel Colonnal együtt bizonyára a rajz is elpusztult… Az embert az a „borzongató fájdalom” fogja el, ha arra gondol, hogy a szörnyű vég akkor már mindkettőjükre — Bálint Györgyre és Nizanra – ott leselkedik az Hotel Colonban. Á la recherche…

— Inkább látnám holtnak, mint kommunistának — mondta valamikor Nizan anyja, de ez persze csak olyan szólásmondás volt, hisz imádta a fiát és büszke volt rá. — Ez is, az is bekövetkezett… — teszi hozzá Henriette. — Kommunista lett és halott. — És elmeséli, hogy amikor eljegyezte magát Nizannal, egyik nagynénje lelkesen fogadta a hírt: — Egy normaliennel? Remek! — De kommunista —    vallotta be Henriette nagymamája. — Jaj, kommunista? — a nagynéni nagyon megijedt. — De a szó jó értelmében… — mondta gyorsan Henriette nagymamája. —    Ha a szó jó értelmében, az más… — A nagynéni megnyugodott. „Normalien és kommunista a szó jó értelmében…” Ez lehetett volna a sírfelirata.

Albert Gleizes: Iskolás fiú, wikiart.org

Albert Gleizes: Iskolás fiú, wikiart.org

7.

Egy jegyzőkönyvből:

Az elhunyt neve: Paul-Yves Nizan, beosztása: tolmács, törzskönyvi száma: 944. Temetés 1940. május 25-én 5. szám alatt az audruicqi temetőben. Az elhunytnál talált tárgyak: egy kulcs, egy kés, egy pipa, egy dohányzacskó, egy francia—angol szótár, egy aranyóra, egy fémből való lánc, aprópénz. A tárcája eltűnt.
őrült meggyőződés
De még a harmincas években vagyunk, és még élnek a holtak, és még vannak gyanútlan városok és emberek, akiket fel kell rázni! Londonban megkoronázzák VI. Györgyöt, az emberek mámorosan táncolnak az utcákon, nem tudják, hogy ez haláltánc, csak Nizan tudná? „ nevetések, apró sikkantások, részeg csoportok, a szűk éjszakai utcákban egymásba olvadó, tántorgó párok, a nyomor szörnyű fantomjai, ittas öregasszonyok virágos-tollas kalapokban, Soho lányainak nagy menetelése nyugat felé, a Shaftesbury Avenue járdáján egy nagyon öreg asszony lassú táncot lejt, merev szemekkel forog a kalapján lengedező papírtollak alatt… Egész London azt sugallja, hogy holnap itt olyan robbanás lesz, amilyen nem volt a fegyverszünet óta…” Nemcsak tudósításokat ír, hanem az események kulisszái mögé is benéz, felfedezi a „toll-kamerát”, úgy ír, mintha dokumentumfilmet forgatna vagy lírai etűdöket, mindegy, hogy miről, a Népszövetségről vagy a francia külügyminiszter kelet-európai útjáról, az az őrült meggyőződés vezeti a tollát, hogy meg tudja fejteni a jeleket, hogy tehet valamit, mert a világ még nem esett szét darabokra, és minden mindennel összefügg, a varrógép az esernyővel és a Heldenplatz a Caso del Campóval: „Madrid jut az eszembe — írja az Anschluss napjaiban Bécsből — és Azana elnök az elnöki palotánál… látom, ahogy a Caso del Campo fenyőfáit nézi és távolabb a Sierra Guadamarra fölött a háború felszálló füstjeit… Hallom a hangját: látja azokat a füstöket? Ott dől el a sorsunk: a magáé is… És ez tizennyolc hónapja történt.” Nizan ’38 szeptember végén a müncheni egyezmény megkötésének szinte minden percét rögzíti, meghonosítja a tényfeltáró újságírást. A cikksorozat Szeptemberi krónika címen könyvalakban is megjelenik, ez óriási tett, a párt azonban nem nagyon méltányolja, sőt… egyszerre csak Aragon is megszervez magának a Ce Soirban egy saját külpolitikai rovatot. Szakmai féltékenység? Bizalmatlanság? Egy láthatatlan kamarilla láthatatlanul marginalizálja, amit Nizan csinál, de erről senki sem beszél, hisz tudjuk: amiről nem beszélünk, az nincs…

„Paul Nizant néhány hónapja láttam; a Vendredi körül csoportosult fiatal entellektüel-klubban, a Savoirban tartott előadást Malraux-ról. Középmagas, szemüveges, pedánsan jól öltözött úriember; ami előadásában legjobban meglepett, az előadói modora volt. (…) Inkább gondolkozott az emelvényen, önmagával vitázva, mint — előadott. A zsúfolt kis teremben (valami kvéker misszió helyisége volt) mégis mindenki áhítatosan hallgatott és hallgatózott; Nizan zümmögve, szárazon és nagyon előkelő merevséggel beszélt, s a néhány mondat, amelyet sikerült leolvasnom a szájáról, igen egyszerű, szkeptikus és nyugtalanító volt.” —Fejtő írja ezt 1939-ben egy Párizsban megjelenő magyar folyóiratban. Sejtem, hogy Nizan mit ‘zümmögött’ akkor és ott, olvastam a Reményről írt recenzióját: „Malraux sokáig kérdezte önmagától, hogy lehet-e nem elválasztani a cselekvést a regénytől, amelynek éppen a cselekvés a tárgya? Most megadta a választ.” Vagy: „Malraux nem változik, most is azt kutatja, hogy az ember életének és halálának mi lehet az ára.”

Fejtő egyébként Nizan regényével foglalkozik: „Az összeesküvés… a kritika egyhangú tanúsága szerint az utóbbi évek legjelentékenyebb francia könyve. (…) Szemérmesen mond el nyerseségeket és nyersen tesz gyengéd vallomást; önmagához és a világhoz egyaránt tárgyilagos, vagyis kegyetlen. Hősies, mint Malraux, csak sokrétűbb, kétkedőbb.

Albert Gleizes: Cím nélkül, wikiart.org

Albert Gleizes: Cím nélkül, wikiart.org

Nagyobb benne a feszültség az értelmesség és akarat között, mint Malraux-ban. (…) Könyvének egyik része, egy nehéz, szomorú szerelem leírása vetekszik a Chartreuse de Parme legszebb oldalaival. (…) egy stendhalian vad és értelmetlen szerelem lüktetése — ez a rész remekmű!” „A regény hősei tizennyolc-húszéves fiúk, aránylag szűk birodalomban mozognak, (…) főutcája a rue d’Ulm s középpontja az École Normale. (…) Nizan, mondhatnám, meghatott ellenszenvvel boncolja és rakja össze a fiatalembereket — úgy, ahogy az ember önmaga szellemét boncolja és rakja össze. (…) nem tagadta meg — mint sokan szemére vetik — előbbeni politikai véleményeit; ellenkezőleg, miután szinte ellenségesen leleplezte a köréjük fonódó illúziókat, miután rámutatott arra, hogy ifjonti zavar, szexuális elégedetlenség és halálvágy is indíthatja s mozgathatja a forradalmárokat: melléjük állt, közöttük maradt. A credo quia absurdum egy új, elkeseredett fajtája ez: hiszem és teszem, habár csúf és igazságtalan — mert nem lehet másként, mert egy csúf világgal nem lehet nem csúfosan szembeszállni s végezni.” Credo quia absurdum.
szinte fogcsikorgatva
Nizan most sem kapja meg az áhított Goncourt-díjat. Interallié-díjjal jutalmazzák; az is jelentős elismerés, de azért nem ugyanaz… Nem ez az egyetlen csalódás, ami éri. Annie Cohen-Solal alaposan utánajár: a párt szinte fogcsikorgatva üdvözli a sikert, szűkszavú, közönyös kommünikék jelennek meg. „Gombóc volt a torkomban — nyilatkozza egy elvtárs, akinek fel kellett volna Nizant köszöntenie —, sohasem rokonszenveztem vele, túlintellektualizáltsága idegesített…” Thoreznek személyesen kell közbenjárnia, hogy legalább egy régi barát akadjon, aki valóban meleg hangon üdvözli Nizan kitüntetését. „A párt értelmisége lovagrendnek tekintette magát — írja később Sartre az Aden Arabie előszavában —, korunk permanens hőseinek nevezték egymást, és azt hiszem, ebben az időben mondta egyik volt tanítványom, finom iróniával, hogy mi kommunista intellektuelek felsőbbrendűségi komplexusban szenvedünk.” Semmi kétség: Nizan nem tartozik a lovagrendhez.

Az összeesküvés 1938 őszén jön ki. Mandelstam, akit másodszor is letartóztattak, azokban a napokban érkezik meg a tranzitlágerbe.

1939. március 15: a nácik bevonulnak Prágába. Nizan ettől fogva elszántan küzd cikkeivel egy angol—francia—szovjet katonai szövetségért. Szilárdan hiszi, hogy csak a Szovjetunióval való szövetség mentheti meg Európát a háborútól. Mandelstam akkor már halott.

8.

  1. szeptember 25.

„Itt küldöm kilépési nyilatkozatomat a francia kommunista pártból. Jelenleg katonai szolgálatot teljesítek, helyzetem tehát nem engedi meg, hogy ehhez bármilyen kommentárt fűzzek.”

Nizan nyílt levele az Oeuvre című lapban. A levél címzettje Jacques Duclos, a francia kommunista párt egyik vezetője.

„Egy délután a Brûleurs de Loups teraszán ültünk a Régi Kikötőben, Marseille-ben, amikor megpillantottuk Nizant, hatalmas gumihattyúval a hóna alatt; este indul Korzikába, feleségével és gyerekeivel; ott találkozik Laurent Casanovával” — azaz Thorez titkárával, meséli Simone de Beauvoir. „Megivott velünk egy pohár konyakot, aztán bizalmas, de diadalmas hangon közölte, hogy hamarosan megkötik a háromhatalmi szerződést; ő, aki mindig oly tartózkodó volt, ezúttal lázasan ujjongott: ‘Térdre kényszerítik Németországot!’ — jelentette ki. A Ce Soir külpolitikai rovatvezetőjeként nyilván ismeri az istenek legbensőbb titkait; optimizmusa bennünket is felderített. Kölcsönösen békés és kellemes vakációt kívántunk egymásnak, s Nizan elbúcsúzott tőlünk, a hattyúval a karja alatt, örökre.

(…)” Aztán eljön 1939. augusztus 23., amikor a szovjet—német paktum híre megjelenik az újságokban. „Éjszaka borult a földre, csontjainkat is átható éjszaka” — emlékezik vissza Beauvoir. Nizannal szeretnének beszélni. Nem értik, miért volt olyan rosszul tájékozott. „Hogy reagál az eseményekre? Sem magánéletében, sem politikai tevékenysége során nem bizonyult olyan embernek, aki minden békát lenyel. Vajon mit mond?”

Albert Gleizes: Tájkép, wikiart.org

Albert Gleizes: Tájkép, wikiart.org

Semmit. Semmiről sem tud. Korzikában együtt iszogat a párt vezetőivel, azok gratulálnak a cikkeihez, és éjszaka, amikor a Nizan család alszik, összeülnek hosszú, titkos tanácskozásokra… Nizan tele bizakodással továbbutazik családjával egy Porto nevű kis faluba. Három hét nomád paradicsom a Földközi-tenger partján, kibérelnek egy halászhajót, ringanak a vízen, horgásznak, hegyet másznak, búvárkodnak, köveket és kagylókat tanulmányoznak, Nizan továbbadja a gyerekeinek mindazt, amit az apjától tanult… Az ártatlanság három hete: ide, Portóba még az újságok sem jutnak el. De annak azért híre jön, hogy Franciaország mozgósít. Azonnal hazaindulnak. Az ajaccioi kikötőben zűrzavar, felzaklatott tömeg, indulásra készülődő hajók. Nizan megveszi a Ce Soirt, meglátja Aragon aznapi vezércikkének a címét: A szovjet—német paktum, Sztálin békepolitikájának sikere… Majdnem rosszul lesz. Laurent Casanova is ott van a családjával, ők is visszamennek Párizsba. Nizan rájuk sem néz. Nem szól hozzájuk, néma, az egész hajóút alatt ki nem nyitja a száját. Párizsban rögtön bemegy a Ce Soirhoz. Magyarázatot kér. Nem mondanak semmit, vagy inkább: semmit sem tudnak megmagyarázni.
abszolút magány
Elképzelem, milyen egyedül érzi magát, amikor kilép a szerkesztőség épületéből az utcára. Abszolút magány ez, mint a nagy szerelmi csalódások után. De hiszen ez az: szerelmi csalódás, ezért a szerelemért tíz évet adott az életéből, és ő is csalt és hazudott, elsősorban önmagának — nem valószínű, hogy ez most ne jutna az eszébe. Krokodilt is evett ezért a szerelemért! Átverték, becsapták, hülyét csináltak belőle, és ő hülyét csinált magából, cinkost. Balek volt. Soha életében nem volt még olyan dühös, mint most. Sartre szerint többé már nem is tud ettől a dühtől megszabadulni. Eszembe jut egy naplójegyzet Az összeesküvésből: „Késleltetni a halált — a düh segítségével. A magánéletben. A politikában.” Valóban késleltetni akarja?

Másnap leutazik a csapatához, Orléans közelébe.

Segédszolgálatos, a parancsnok titkára. Őrlődik. Ki akar lépni a pártból. — Egyedül leszel! — figyelmezteti Henriette, aki szinte naponta leutazik hozzá. — Tudom, hogy egyedül leszek — válaszolja Nizan. És egy levélben, amit Henriette-hez ír: „Lengyelország dolgát nem tudom elfogadni és a pánszlávizmus visszataszít…”

Nem nyeli le a békát: de csak Lengyelország megszállása után teszi közzé kilépési nyilatkozatát. Részletes indokolást később ad. A lényege: a Szovjetuniónak természetesen meg kell védenie magát, ehhez minden eszközt felhasználhat, de Sztálin csaló, fel akarja falni Lengyelországot és Finnországot, cselszövései XII. Károly undorító trükkjeihez hasonlítanak. És a szovjet párt majd tapsolni fog ahhoz, hogy a németek lemészárolják a francia munkásokat és parasztokat? A rue Racine bürokratái öngyilkosságot követnek el, ha nem határolják el magukat az oroszoktól, szervilis idióták, nem olvastak Clausewitzot, „de Iljicset sem”, most cinikusnak kell lenni, machiavellistának, szövetséget kötni a polgári pártokkal, paradox módon éppen azért, hogy a KP ne veszítse el az arcát, és elnyerje a franciák bizalmát.

Később azt írja Henriette-nek, hogy kommunista bajtársaival megbeszélte a dolgot, és azok egyetértettek a döntésével. Még később, hogy gyűlnek a jegyzetei egy második Szeptemberi krónikához, amely a hadsereg kafkai világát fogja bemutatni. Azt írja, hogy ezentúl egyetlen erényt ismer el, és az nem a mártíromságra való hajlandóság, nem az önfeláldozás, nem a feltétel nélküli hit, hanem kizárólag a megértés vágya. „A józan ítélőképesség.”

Albert Gleizes: Varró nők, pinterest.com

Albert Gleizes: Varró nők, pinterest.com

Az Humanité-t betiltják, de Thorezék nem vizsgálják felül álláspontjukat, sőt: megindul a szörnyű gyalázkodás azok ellen — és jó néhányan vannak —, akik a paktum miatt elhagyták a pártot. Thorez cikket ír, címe: Árulók a szégyenfa alatt… Ocsmány szöveg, ismerős nyelvezet, Thorez folyékonyan beszéli: aki kilépett, az áruló, rendőrspicli, beépült besúgó. A régi elvtársak elfordulnak Henriette-től az utcán, vagy felszólítják, hogy nyilvánosan tagadja meg Nizant. Még Politzer is megszakítja vele a kapcsolatot.

Ennyi.

Emiatt nem érdemes hősi halált halni. Már csak azért sem, mert amikor megtörténik, a hősi halál csöppet sem hasonlít egy hősi halálra, és nem jön létre a sokszor elképzelt kozmikus találkozás a lét és a semmi között… Mindenesetre Nizan számára megadatik a választás lehetősége, hogy mint Sartre egyik hőse a Szabadság útjai című regénytrilógia utolsó kötetében, maga döntsön élete és halála fölött; a regénybeli hős azzal, hogy fegyvert ragad, Nizan úgy, hogy elutasítja az életbenmaradás egyik esélyét.
kiváló intellektus
Amikor a ’39-es év végén pár nap szabadságon van otthon, rejtélyes ebédmeghívást kap egy Madeleine Le Verrier nevű nagyvilági hölgytől, aki az uralkodó polgári körök amolyan titkos belső tanácsosa. A hölgy kitűnő kapcsolatokat tart fenn a baloldallal is, és régóta ismeri és becsüli Nizant. Még egy vendég van jelen. M. Fels, aki a Tájékoztatásügyi Minisztériumban dolgozik, Giraudoux vezetése alatt. A desszertnél M. Fels sajnálatát fejezi ki, amiért egy ilyen kiváló intellektus, mint Nizan, az utászoknál teljesít szolgálatot. A Tájékoztatásügyi Minisztériumban többet tehetne a hazájáért: például rádióadásokat szervezhetne… hogy jól ismeri a kommunista pártot, az különösen szerencsés körülmény, ami hozzájárulhat az adások sikeréhez… Nizan egy pillanatig sem habozik, fagyos udvariassággal elutasítja az ajánlatot. Az ebédnek vége. M. de Fels elmegy, a háziasszony kikíséri, behallatszik Fels úr szemrehányó hangja: „kedves barátnőm, maga engem félrevezetett…” És Nizan a felesége füléhez hajolva: Megkezdődött… — súgja.

„Senki sem fogadja el sorsát. De aztán belerázódik” — írja naplójába Az összeesküvés egyik szereplője. „Az irány szóval kapcsolatban az embert mindig elfogja valami képtelen szófacsaró kedv, megpróbálja úgy értelmezni, hogy jelentéssel helyettesítse a törekvést. Csakhogy!…) az életben sohasem lehet visszatérni ahhoz a bizonyos ponthoz, amikor az ember több lehetőség között választott”. (Réz Pál fordítása.)

Az utókor azonban visszatérhet.

Elképzelem, hogy ott és akkor, Mme Le Verrier szalonjában van az a bizonyos pont: ha nem utasítja el Fels úr ajánlatát, ha Giraudoux munkatársa lesz, ha vele együtt evakuál, ha csatlakozik az Ellenálláshoz, ha az ellenállásban megbékél a kommunista párttal, ha nem békél meg vele, ha lebukik és mártírhalált hal, mint Politzer, ha nem bukik le, ha a háború után Malraux maga mellé hívja, ha nem hívja… „De hát az irányt nem lehet megváltoztatni, egyetlenegy, szükségszerű irány van csak. (…) Az emberi értelem hiába igyekszik valamilyen jelentését megtalálni törekvéseinknek, amelyek az életnek a halálhoz vezető, egyirányú útjába torkollanak.”

Elképzelem Bálint Györgyöt ’39 nyarán azon a londoni reggelen, amikor a tea és a lágytojás között úgy dönt, hogy nem emigrál. („A halált is le lehet győzni, ha vállaljuk, és nem törődünk vele, mikor csap le…” — írja 1940-ben). Elképzelem Saint-Exupéryt 1944. július 31-én reggel, mielőtt utoljára felszáll a gépével. 14 évvel öregebb, mint a korhatár. Sejti, hogy ezúttal leszedik a gépét. Mégis megy. A gaullisták évek óta éppen úgy gyalázzák és bántják, mint Nizant a párt. Bizonyítani akar? Mi hajtja? Halálvágy? Hazaszeretet? Elképzelem Mandelstamot a húszas évek elején, amikor Baltrusaitis litván költő és frissen kinevezett moszkvai nagykövet felajánlja számára a litván állampolgárságot. Először elfogadja, aztán meggondolja magát. — Ki tudja, mit hoz még a jövő, egy ilyen irat megmentheti az életét! — vitatkozik Baltrusaitis. De Mandelstam fatalista, és nem fél, mert felfogása szerint a halál nem más, mint az élet betetőzése…

Elképzelem, hogy ezt úgy mondja, mintha viccelne…

Albert Gleizes: Brooklyn-híd, wikipedia.org

Albert Gleizes: Brooklyn-híd, wikipedia.org

9.

Ötfogásos vacsora.

Kék nyúl vendéglő. Lille.

A menükártya túloldalán tintával néhány angol tiszt aláírása, és a hadmérnöki század neve: 14th Army Field Workshop. És egy jókívánság franciául: ÉLJENEK SZERELMESEK: RIRETTE ÉS PAUL! – 1940. május 13.

Nizanék rendezik a vacsorát.

Henriette: „Paul-Yves már hetek óta az angoloknak tolmácskodott. Ő kérte magát ebbe a beosztásba. Szívesen csinálta, szeretett angolul beszélni és olvasni, imádta Lewis Carroll nyelvtörő játékait. Úgy éreztük, tartozunk az angoloknak valami kedvességgel, itt vannak idegenben, értünk verekszenek. Az asztalnál én voltam az egyetlen nő, mindenki nekem udvarolt, nem tagadom, élveztem. Ők meg ugrattak bennünket: nem igaz, hogy több mint tízéves házasok vagyunk, most vagyunk nászúton, ilyesmi. Nem ment a fejükbe, hogy én csak úgy idejöttem Paul-Yves után…”

Igen, Henriette otthagyja a gyerekeit, a szüleit, a munkáját és rohan Lille-be, kivesz egy szobát egy ócska kis szállodában, és várja nap mint nap, hogy Nizan a közeli Carvin nevű városkából elugorjon hozzá. Egész nap várakozik, négy héten át. „…Soha nem voltunk boldogabbak, mint az alatt az egy hónap alatt, amikor teljesen egymáséi lehettünk, még ha csak néhány percre is…”

Ez a leghosszabb együttlétük, amióta Nizan bevonult. De addig is majdnem mindennap írnak egymásnak. Kiemelek mondatokat Nizan leveleiből:

„Egy világháborúnak kellett kitörnie ahhoz, hogy megtudjam: a szerelem szó erőtlen, ha rád gondolok. Inkább szenvedélyt mondanék. Vad szenvedélyt.

Egyáltalán nem bírom elviselni, hogy nem vagyok veled. Ez a fonákja a boldog szerelemnek.

Csak veled tudok beszélni a világról.

Ha sokat írsz nekem és mindennap, akkor lakmározni tudok a készletből, ahogy az az alattomos Descartes tanácsolja. Jól szeress engem, szerelmem… a hiányod állandó, de néha tetőfokon van: akkor megőrülök, és hülyeségeket csinálok… Talán kibírom, amíg újra találkozunk… addig ravasz leszek, és szívós, mint egy patkány, hogy utat harapjak ki magamnak…” (Analógiákat keresni tilos, a kín és a léthelyzet nem összehasonlítható; de azért ezek is levelek egy hitveshez…)

Ide kívánkozik egy régi levél is: még 1927-ből, Adenből:

„Kizárólag maga jár az eszemben. Ez új kaland. Csodálatos. Minden bámulatosan egyszerűvé válik. Az életemnek új irányt szab. Azok a szép és eleven absztrakciók, mint bátorság, hűség, lojalitás, biztosan elvezetnek bennünket a boldogsághoz, és a boldogságon túl talán ott lesz életünk valódi értelme: a megváltás. Talán csak azok találnak az életükben értelmet, akik értelmet adnak neki. Ezt mi ki fogjuk kényszeríteni magunknak a sorstól.

Kikényszerítették.

Mit lehet ehhez hozzáfűzni?
a golyó
1940 május utolsó hetében már megkezdődött a dunkerque-i visszavonulás. A század, amelyben Nizan szolgál, 23-án hajnalban betelepszik egy Mme Coëtlogon nevű arisztokrata hölgy kastélyába. Néhány nappal előbb Nizan már itt járt, megismerkedett a háziakkal, beszélgettek. Mme Coëtlogon lunch-re hívja a kimerült társaságot, amit sajnos nem tudnak elfogyasztani, mert 10 óra felé a németek nagy erővel támadják a környéket. Nizan aggódva sürgeti a háziakat, hogy menjenek le az óvóhelyre. Négy óra körül minden elcsendesedik, Mme de Coëtlogon felmegy. Nizan az első emeleti lépcsőfordulóban fekszik, egy nagy üvegablak mellett. A golyó hátulról fúródott a fejébe. Már nem él. A hölgy levélben írja meg a körülményeket Nizan családjának. Kitér arra, hogy ő és fiai milyen rokonszenves, kiváló fiatalembernek ismerték meg Nizant, halála őket is, az angolokat is mélyen megrázta. Hosszú, együttérző levél, háborús időkben szokatlan gesztus.

A háború után Henriette Audruicqbe utazik, keresi Nizan kéziratait: a háborús jegyzeteket és a Somosierra-i este című félbemaradt regényt, amely Az összeesküvés folytatása lett volna. Semmit sem talál. Egy angol katona talán kegyeletből ismeretlen helyen elásta a papírokat.

Albert Gleizes: A végzet asszonya, wikiart.org

Albert Gleizes: A végzet asszonya, wikiart.org

10.

Egy sajtónyilatkozat 1947-ből: aláírói többek között Raymond Aron, André Breton, Simone de Beauvoir, François Mauriac, Brice-Parain, Jean Paulhan, J.-P. Sartre, Ph. Soupault. Részletek:

„Nizant, aki nemzedéke legtehetségesebb tagja volt, szándékosan agyonhallgatják. Mintha másodszor is el akarnák temetni. Bizonyos politikai körök pedig azt suttogják, hogy áruló volt. Aragon közölte egyik társunkkal, hogy Nizan rendszeresen informálta a Belügyminisztériumot a Kommunista Párt tevékenységéről. Ha bizonyítékokat kérünk, hallgatnak. Vagy Nizan műveire hivatkoznak, melyekben gyakran szerepelnek árulók.” A nyilatkozat továbbá arra a vádra is kitér, mely szerint Nizan fizetett ügynök volt. Az aláírók követelik: mutassanak bizonyítékokat.
rágalmakat szórt
A válasz az Humanité-ben jelenik meg. A cikkíró kifejti, hogy a nyilatkozat íróinak nem Nizan emlékének rehabilitációja volt a valódi céljuk, hanem a KP lejáratása. Nizan ügynök volt, amikor kilépett a pártból, rágalmakat szórt egykori elvtársaira, egyúttal Franciaországot is elárulta, írásaival azokat a politikusokat támogatta, akik ellen azelőtt fellépett, regényeiben mániákusan foglalkozott az árulás témájával, nem kétséges, hogy Nizan profi áruló és besúgó volt. Akik a védelmére keltek, azok hidegvérű provokátorok. És így tovább. Bizonyítékokról nincs szó.

— A háború után sokan úgy csináltak, mintha mi gyilkoltuk volna meg a saját kezünkkel… Nem mi lőttük le! — mondja idegesen Aragon, mikor 1980-ban Annie Cohen-Solal felkeresi. Nem ők. Egy tény: Nizan művei eltűnnek, a hamis vádak megfélemlítik a kiadókat, sőt az olvasókat is. „Nizan elvtárs megsemmisítése elhatároztatott, mert a fejébe fúródott golyó nem bizonyult elégségesnek. El kellett hitetni, hogy soha nem is létezett…” — írja Sartre. De eljönnek a hatvanas évek, és Nizant felfedezik a fiatalok. Nem a párt tagját, aki igent mondott és dicsőségnek tartotta a csatlakozást, hanem a mindent tagadó srácot, a dühös fiatalt, amilyen Nizan húszéves korában volt. Hamvait a többi dühös fiatal jelképesen újra eltemeti a Diáknegyedben. De a Nizan-ügy csak akkor zárul le, ha lezáródik azoknak az áldozatoknak a pere, akiket e század Nagy Ábrándja becsapott, megalázott és legyilkolt.

kép | Albert Gleizes: Jazz, pinterest.com