Bíró Zsuzsa

A HARMADIK NŐVÉR

2010 július

A HARMADIK NŐVÉR

1.

„Mivel előző éjszaka minden elhatároztatott, hajnali négyre megrendeltem a csézát. Figyeltem, ahogy elhalványodnak a csillagok, és kivilágosodik. Végre négy óra lett. Nem sikerülhet, lehetetlen – gondoltam –, biztosan leselkedik ránk valahol valami veszély. Mentem. Megláttam őt. Odalépett hozzám. Még maradt egy negyed óra. Még valamit el kellett rendeznie, rövid időre magamra hagyott. Milyen borzasztónak tűnt ez a várakozás!”
szégyenfolt
Ezernyolcszáztizennégy július huszonnyolcadika van, hajnali négy óra, a helyszín London. Shelley huszonegy éves, most szökteti meg új szerelmét, a tizenhat éves Mary Godwint. Fenti szöveg a Maryvel közösen vezetett naplóból való. A költő a Skinner Street 41. számú ház előtt álldogál, Mary apja, a tabukat döntögető politikai filozófus, William Godwin ifjúsági könyvesboltja előtt. Most még csak az ébredező madarak törik meg a csendet. Pár óra múlva majd megremeg a föld Godwin háza és a nemes Shelley család Field Place-i birtoka alatt. A költő már jó ideje famíliája szégyenfoltja. Egy ateista tanulmány miatt kirúgatta magát az oxfordi egyetemről, zűrzavaros életet él, a szabad szerelem és az ír forradalom lelkes híve, szegények gyámolítója, három évvel előbb már megszöktetett egy tizenhat éves lányt, legkedvesebb húgának, Elisabethnek a barátnőjét, mi több, feleségül is vette, együtt buzgólkodtak az írországi lázadók érdekében, már a második gyerekük is útban van, ám véget ért az idill, a költő elköltözött otthonról, és most egy másik fiatal lány jó hírének tönkretételén fáradozik. A forradalmár Godwin éppen úgy felháborodik majd, mint a gőgös Shelley klán. Mary édesanyja – a szép és tehetséges Mary Wollstonecraft író, filozófus, a nők jogainak elszánt harcosa, aki politikai főművét (Rights of Women) Talleyrandnak, a francia forradalom oktatási miniszterének dedikálta, aki tíz nappal kislánya születése után meghalt – bizonyára támogatta volna a fiatalok ügyét; egy hónappal előbb a szerelmesek az ő sírjánál, a St. Pancras temetőben fedték fel egymás előtt érzelmeiket. „A magasztos és elragadtatott pillanatot, melyben megvallotta, hogy ő az enyém – írja egyik barátjának, Thomas Hoggnak Shelley –, az enyém, aki már rég az övé voltam –, nem lehet lefesteni halandó képzelet számára.” A pillanat jelentőségét talán aláhúzná, ha elgondolnánk, hogy a sír fölé terebélyes tölgyfa hajolt akkor, melyet e felejthetetlen temetői dialógus éjszakáján kettésújtott egy villám. Baljós jel, vagy valamilyen égi üzenet, „zápor zuhan, s villám, bús angyalok”, de milyen üzenet? A rájuk váró utazás némely állomásán a szerelmesek majd Wollstonecraft írásait olvasgatják, Mary mindenhová magával cipeli e becses műveket, melyeket Shelley is lelkesedéssel tanulmányoz.

William Turner: Árkádok fákkal a tengernél, wikiart.org

William Turner: Árkádok fákkal a tengernél, wikiart.org

Már jócskán elmúlt hajnali négy óra, Shelley még mindig várakozik, úgy érzi, öröktől fogva áll itt, szíve hevesen dobog, alig kap levegőt, a szabad szerelem hetyke hívét szinte földre sújtják Mary iránti érzései. „Nem hiszem, hogy az emberi természet bírhat oly kiválósággal, amit benne maradéktalanul fel ne lelhetnék…” – írta a már idézett, Thomas Hoggnek címzett levélben. „Azonnali és heves szenvedély ébredt bennem e felbecsülhetetlen kincset birtokolni. Először magam elől és előle is rejtegetni igyekeztem ez érzés valódi természetét, és nem láttam, hol a határ, melyen az önfeláldozás már őrültséggé válik.” Pár perccel múlt négy. Mary megjelenik a bejáratnál. Odaszalad Shelleyhez. A naplóbeírás tömören összefoglalja a következő pillanatokat: „A karjaimban volt, biztonságban voltunk, már útban Dover felé.” Mary gyengélkedik, rosszul viseli a rettentő hőséget, ezért minden állomáson megállnak, Shelley nagyon félti őt, a pihenőket mégis túl rövidre szabja, rossz arcú férfiakról vizionál, akiket Godwin fogadott fel, hogy őket feltartóztassák. Maryvel közösen vezetnek naplót az útról, az első két nap eseményeit azonban csak ő jegyzi le. Írja, hogy Dartfordtól négylovas kocsival száguldottak Doverig, ahová délután négy felé érkeztek meg. Fürödtek a tengerben, vacsoráztak, lerakodtak, a tengerészekkel és a vámosokkal tárgyaltak. Végül hat óra felé elindultak egy kis csónakon. Szép este volt, de Maryt elgyötörte a tenger. Alig tudott mozogni. „Egész éjszaka a karomban feküdt, a kevés erő, ami még kimerült tagjaimban megmaradt, mind abba összpontosult, hogy a fejét megtartsam a mellemen. A szél erős volt és ellenkező irányt vett.” A tengerész azt javasolta, hogy ha nem tudják elérni Calais partjait, induljanak Boulogne felé. Az utat két órányira becsüli, ám telik-múlik az idő és ők még mindig egyformán távol vannak. Közben „a hold belehullott a viharos, vörös horizontba, és a gyors, tünedező fény lassan elhalványult a virradatban.” A szél erősödik, vihar jön, a hullámok beözönlenek a csónakba, még a tengerész is megijed, Mary nem vesz tudomást a veszélyről, szótlanul hever szerelmese karjában, Shelley gondolatai a halál körül járnak, nem fél, de bizonytalanságot és csalódottságot érez, ha meg kell halniuk, gondolja szorongva, akkor megszűnik ez az édes összetartozás Maryvel… „És reggel lett, kialudtak a fények, lecsillapodott a szél. Miközben Mary még aludt, megérkeztünk Calais-be. A homokon lépkedtünk. (…) – Mary – szóltam –, nézd, felkelt a nap Franciaország fölött… – Átmentünk a homokon egészen a fogadóig. Bevezettek bennünket egy apartmanba, megfelelőnek látszott, lehetett benne ülni, lehetett benne aludni. Mary ott volt velem.” És Mary írásával: „Shelley velem volt.”
felfokozott lelkiállapotban
Este a hajóskapitány közli, hogy egy feldúlt, kövér hölgy érkezett ide, azt állítja, hogy Shelley megszöktette a lányát. Tehát nem sötét arcú férfiak üldözték őket, csak Mary mostohaanyja, Mrs. Godwin. A kövér hölgy azonban nem is tárgyal Maryvel: saját édes lányát, a Marynál néhány hónappal fiatalabb Jane-t akarja hazacipelni. Jane-t? Az olvasó felkapja a fejét, nem érti. Nem is könnyű megérteni. Shelley részletesen megörökítette az utókor számára ennek a felejthetetlen két napnak minden fontos eseményét, nagyjából az első perctől az utolsóig. De hogy Mary hat hónappal fiatalabb mostohatestvére, Jane is velük szökött el azon a hajnalon, hogy ő is ott ült a tűző napon a csézában, hogy együtt keltek át a háborgó tengeren, a francia partoknál ő is megcsodálta a felkelő napot, szóval hogy negyvennyolc órán át folytonosan velük volt, azt Shelley, abban a felfokozott lelkiállapotban, amelyben a naplót írja, egyszerűen elfelejti megemlíteni.

– Jane, nincs kedved velünk jönni? Te jól beszélsz franciául, majd tolmácsolsz… – Valami ilyesmit mondtak neki a szerelmesek egy-két nappal a szökés előtt. Jane-t vonzotta az ötlet, ő még iskolába járt, tetszett neki, hogy önálló döntést hozhat, és kiveheti részét a botrányból, a szerep is tetszett, amit akkoriban betöltött, a szerelmesek titkos találkái alkalmával a temetőben mindig ő állt őrséget. Nem sokáig mérlegelt, igent mondott, pihekönnyű pillanat volt, kaland, Jane imádta a kalandokat, akkor hát, fel a vitorlákkal, indulás Xanaduba! Ő és Mary még egészen kicsik voltak, még írni és olvasni sem tudtak, amikor otthon, a zongora alá bújva hallgatták, ahogy Coleridge a Kubla Khánt olvasta fel Godwinnak. Jane dúdolva pakolt, elképzelte, hogy reagál majd az anyja, amikor búcsúlevelét olvassa. Aztán úgyis megbékél, Godwin majd lecsillapítja, ez nem történhet másként egy családban, ahol a családfő a szabad akaratról ír értekezéseket.

William Turner: Parti jelenet, wikiart.org

William Turner: Parti jelenet, wikiart.org

Még volna visszaút, a calais-i fogadóból haza, a Skinner Streetre. Anyja az ékesszólás minden árnyalatát beveti, hogy erre rábírja őt, de Jane elhatározása szilárd, új országokat és városokat akar megismerni, és már itt áll a nagy kalandhoz vezető út kapujában, egy képzeletbeli regény hősnőjének érzi magát. Ráadásul ez kegyelmi korszak; Napóleon áprilisban mondott le, a háborús évek véget értek, Dorothy Wordsworth sokak érzelmét fejezi ki, amikor azt írja: „egyetlen perc alatt minden olyanná vált, mint egy álom… béke van, béke…” Valamit Jane is megérezhet ebből a légkörből, esze ágában sincs meghátrálni. Mrs. Godwin teljes vereséget szenvedve, sietve eltávozik.

2.

„Üdv, üdv! – hazámnak partja már, víz kékjén szürke folt…” A Child Harold is ott lapul Mary poggyászában, sok más könyv mellett. Hat hétig utazgatnak. Pénzük hamar elfogy, Shelley eladja az óráját és az óraláncát, de ez sem elég, egy Tavernier nevű bankár menti meg őket némi kölcsönnel. Párizsi élményeik ambivalensek, a város még nem tért egészen magához, utcáin még a forradalom és a háború fájdalmas emlékei kísértenek, Shelley csüggedten állapítja meg, hogy a Tuileriák parkja elhanyagolt, a Notre Dame belseje kiábrándító, a Louvre kincsei egyhangúak, csak Poussin Özönvíz című festménye előtt áll meg álmélkodva.
egy aeol hárfa muzsikája
Svájcba vágynak. Kocsit bérelnek, aztán szekeret, a szekeret eladják, vesznek helyette egy szamarat, a szamarat is eladják, vesznek helyette egy öszvért, az állat sántítani kezd, eladják, vesznek helyette egy lovat, azt is eladják, ismét vesznek egy öszvért (vagy megfordítva történik), a jámbor állat engedelmesen viszi a hátán a gyengélkedő Maryt. „Négy nap alatt százhúsz kilométert tettünk meg” – írja Shelley egy levélben, amit elhagyott feleségének, Harrietnek küld el. „Az utóbbi két napon háború sújtotta tájakon jártunk. Nehéz leírni ezt a kietlen pusztulást. Lerombolt és kiégett falvak, egyik a másik után; lakóik éheznek, egykor független gazdacsaládok az út mentén koldulják kenyerüket ebben a nyomorúságos országban. Élelem, szállás sehol, mocsok és éhínség mindenütt…” Egyik este egy Guignes nevű városka fogadójában szállnak meg, nemrégen Bonaparte és tábornokai töltöttek ott el egy éjszakát, a fogadós (úgy képzelem) áhítattal mutogatja a szobát és az ágyat, amelyben Napóleon álomra hajtotta a fejét, Shelley meg (ezt is csak képzelem) az ágy támlájára felírja a témába vágó verse első szavait: „Gyűlöltelek bukott zsarnok…” Az út viszontagságait Mary tűri a legrosszabbul, mintha a rájuk szakadt boldogságot kicsit nehéz volna cipelni, apja miatt bánkódik, akit istenként tisztel és akit szökésével jóvátehetetlenül megbántott. Néha azonban felejthetetlen pillanatokat élnek át. Például egy erdei séta alkalmából, amikor mindhárman elalszanak a fák alatt, „a fű lágy volt – írja Shelley –, és ahogy a szél mormolt a fák lombjai között, az édesebb volt, mint egy aeol hárfa muzsikája… és elfelejtettük, hogy Franciaországban vagyunk, sőt, arról is elfelejtkeztünk, hogy a világon vagyunk…”

William Turner: Tájkép folyóval és a háttérben öböllel, wikiart.org

William Turner: Tájkép folyóval és a háttérben öböllel, wikiart.org

Augusztus közepén érkeznek el Svájcba. A táj elbűvöli őket, „és akkor… ó, és akkor jött a félelmetes Alpok…” – ez Jane naplójában olvasható. „Azt hittem, hogy pelyhes, fehér felhőket látok, és meglepődtem, amikor hosszas vizsgálódás után kiderült, hogy ez bizony a hóborította Alpok. – Igen, az Alpok; emitt egy kiszögellés, amott egy magányos hegycsúcs, a leheletkönnyű felhők egy pillanatra egyetlen tömbbé simultak össze, megpihentek, majd elszálltak, fenséges, felejthetetlen jelenet volt…” Lucern határában hat hónapra kibérelnek egy kis házat, de már a második napon tudják, éppen csak annyi pénzük maradt, amennyi nagyjából fedezi a visszautat, hajóval. A kora őszi Rajna szerencsére nagyon békés, a fedélzeten ringatózva Jane a Lear királyt olvassa. A mű valósággal földre sújtja, sír, amikor Cornwall kiszúrja Gloster szemét. Néhány nap múlva másodszor is elolvassa a darabot, ahogy ő mondja, „szembenéz a borzalommal”. A próbát kiállja, bár Cordelia sorsa túlságosan felkavarja. „Milyen igaz – írja a naplójába –, a valódi szeretet nappali fényben nem mutatja meg magát…” Milyen szeretet?
még sincs elég pénzük
Rotterdamban újabb hajóra szállnak, ám még sincs elég pénzük, a kapitány kölcsönzi a jegyüket Angliáig. A hosszú út alatt a lányok egy-egy elbeszélést írnak, Jane Az idióta címet adja az övének, a francia felvilágosodás kedvelt témáját tárgyalja, egy vadon felnőtt lányról ír, aki minden társadalmi törvényt felrúg. Az átkelés viharos, a tenger megint vadul háborog, mindenki beteg a hajón, kivéve Jane-t.

3.

Az ártatlanság kora véget ért, ami most következik, az tragédiák és gondok sorozata lesz. Shelleyt az adósok börtöne fenyegeti, barátoknál bujkál, a különválás ideje alatt Mary és ő szerelemtől bódultan naponta több levélkét is váltanak, és regényes körülmények között randevúznak, néha csak egy félórára. Napról napra élnek, állandóan költözködnek, előfordul, hogy nincs mit enniük, egy jó barátjuk, aki a Kelet-indiai Társaság tisztviselője és egyben szatíraíró (Nightmare Abbey című rémregény szerzője), Thomas Love Peacock segít rajtuk. Shelley apja csak akkor hajlandó támogatni őket, ha Shelley írásban deklarálja, hogy visszatér a keresztény egyház kebelébe, felháborító feltétel, családjára tehát nem számíthat, a helyzet kétségbeejtő, Shelley ráadásul Mary apjának is tartozik, ez becsületbeli ügy, mély hálát és tiszteletet érez Godwin iránt, aki őt, megrögzött ateistát átvezette a deizmus reményteljesebb világába. Shelley egykor Godwin rajongó híve volt, az ezernyolcszáztizenkettes évben hat hétig mindennap találkozott a Politikai igazság mélyen tisztelt szerzőjével, „az anyag és a szellem, az ateizmus, a hasznosság és igazság, a papság, az egyház és a kormányzat” kérdéseit vitatták meg ketten, és Shelley eltökélte, hogy Godwint megmenti a csődtől, hitelre tekintélyes összegeket vett fel számára, de a Mester tovább követelőzött, és Shelley vállalta, hogy szerez még pénzt, csakhogy közbejött a váratlan szerelem Maryvel, és minden összezavarodott. A helyzet csak a következő évben, Shelley nagyapjának halála után, ezernyolcszáztizenöt tavaszán rendeződik úgy-ahogy, mert ekkor a Shelley által örökölt birtokok egy részéért cserébe apja átvállalja adósságait, némi készpénzt is ad és évi ezer fontos évjáradékra kötelezi magát. A készpénzt – ahogy szokta – az arkangyali Shelley majd azonnal szétosztja rászoruló barátai között.

John Constable: Esti tájkép, wikiart.org

John Constable: Esti tájkép, wikiart.org

Most azonban még csak ezernyolcszáztizennégy ősze van, és nemcsak ő és Mary vannak bajban, de elhagyott felesége, Harriet is. Shelley nagylelkűen felajánlja, hogy éljen velük, miért ne lehetnének boldogok együtt mindnyájan? Hiszen nem is olyan régen még együtt lelkesedtek a szabad és értelmes emberek békés közösségéért. Shelley figyelmen kívül hagyja, hogy e nemes eszme a gyakorlatban csak bajt és viszályt hozott rájuk, egy szép napon beköltözött hozzájuk Harriet jóval idősebb vénkisasszony nővére, Elisa, magához ragadta a háztartás vezetését, és gyűlöletes viselkedésével többé-kevésbé tönkretette húga és Shelley házasságát. Más alkalommal Shelley egyik idős irodalmi barátnője fészkelte be magát, jó ideig náluk lakott, és sikeresen megutáltatta magát mindenkivel. Végül az Oxfordból ismert jó barát, Hogg is betoppant, és ott maradt, és zűrzavart és bánatot okozott (erről majd később lesz szó). És most Jane van itt Shelley-vel és Maryvel, ő akár vissza is mehetne a Skinner Streetre, csakhogy ott a fullasztó napi gondok és depresszió fogadná, és anyja, mint valami ócska regényben, kolostorba akarja küldeni, hogy megvédje Shelleytől, inkább a pokolba, mondja Jane.
az önképzés évei
A Wollstoncraft rokonságból két nagynéni ugyan kiváló bentlakásos lányiskolát tart fenn Dublinban, de ha odavennék Jane-t, azzal az intézmény jóhírét kockáztatnák. Dublinig is eljutott a szóbeszéd, hogy a hírhedt filozófus, William Godwin nyolcszáz fontért eladta a lányait Sir Timothy Shelley parlamenti képviselő elzüllött fiának. Jane rámered Mary gömbölyödő kis hasára, mit tegyek, hova menjek? Mary rejtélyesen mosolyog, befelé figyel, Jane úgy érzi, elárulták, de Shelley felelősnek érzi magát érte, úgy véli, bűn volna őt visszaengedni az anyjához, ahhoz a közönséges némberhez, akinek fogalma sincs a filozófiáról. Jane tehát velük marad. Shelley modern költők verseit adja Jane kezébe, görögre tanítja, fortepianót bérel számára, Anakreónt fordít vele, papírhajókat úsztatnak együtt a tavon, a deizmusról társalognak, az önképzés évei ezek, Jane új élete, vita nuova.

Jane nemsokára megváltoztatja a nevét is, először Clare-nek hívatja magát, aztán Clary-nek, végül felveszi a Claire nevet (Claire = világos, áttetsző, fényes), mélylélektani magyarázatok szerint Jane ösztönösen választotta annak a bölcs és vonzó fiatal nőnek a nevét, aki a Nouvelle Héloïse harmadik szereplője, és a szerelmespár mindkét tagjával egyformán bizalmas viszonyban van. Claire. A Clairmont családnév valószínűleg csak fantomnév, senki sem tudja, hogy ki volt Mrs. Godwin lányának és Charles nevű fiának az apja, Claire Clairmont mindenesetre jól hangzik. Egy név csak zaj és füst, mondja Goethe, de Claire nem így gondolja, új nevéhez új szerepet keres, jelentékenyebbet, mint az eddigi volt.

Fanny Imlayről viszont még nem volt szó.

Ő Wollstonecraft első gyereke, Mary féltestvére. Apja Gilbert Imlay, az amerikai függetlenségi háború egyik tisztje, üzletember, író, talán kalandor, Wollstonecraft életének nagy szerelme. Párizsban kerültek össze, a forradalom kellős közepén. Fanny ezerhétszázkilencvennégyben született, néhány héttel Danton kivégzése után, amikor dühöngött a terror és csapkodott a guillotine. Imlay hamar beleunt a családi életbe, lelépett, Wollstonecraft öngyilkos lett, Imlay megmentette, megint együtt éltek, Wollstonecraft ezúttal nemcsak a szeretője, de a munkatársa is akart lenni, Imlay egy különösen nehéz feladatot bízott rá, aminek a megoldásához Svédországba kellett utazni, Wollstonecraft a kétéves Fannyval és egy pesztonkával indult a veszélyes útra, élményeiről filozofikus könyvet írt, ez Coleridge és Wordsworth számára is inspiráció volt. (Letters Written During a Short Residence in Sweden, Norway, and Denmark in 1796.)

William Turner: Hajóroncs, wikiart.org

William Turner: Hajóroncs, wikiart.org

„Ha volt valaha könyv, amely arra hivatott, hogy az olvasót szerelembe ejtse írója iránt, akkor ez az…” – mondta később Godwin. Mire Wollstonecraft és a pici Fanny visszaérkezett Franciaországba, Imlay már másik nővel élt. Wollstonecraft megint öngyilkos lett, megint megmentették, visszament Angliába, megszerették egymást Godwinnal, összeházasodtak, boldogok voltak. És világra jött Mary, és Wollstonecraft néhány nap múlva meghalt, Fanny akkor négyéves volt, Imlay nem akart tudni róla, Godwin, a formaságok mellőzésével, örökbe fogadta, és jó apja lett. Korai élményei azonban láthatatlan teherként nyomták Fanny vállát, néha súlyos depresszió rohanta meg, anyai örökség. Godwin három év múlva feleségül vette a szomszédasszonyát, a kövér hölgy magával hozta fantom-apáktól származó gyerekeit, Charlest és Claire-t, később még született egy fiuk, öt gyerek nevelkedett az egyre nagyobb gondokkal küzdő családban, amelynek istene Godwin volt, vallása a műveltség és kreativitás. „Családunkban – mondogatta Claire – ha valaki nem írt olyan regényt, tanulmányt vagy valamit, ami minden eddig megírt regényt vagy alkotást felülmúlt, akkor szánalmas teremtménynek tekintették, arra sem volt érdemes, hogy megemlítsék a nevét…” Fanny neve ritkán hangzott el, úgy volt jelen, mint egy könnyű sóhaj, mindkét húgát különbnek tartotta önmagánál, szabálytalan Hamupipőke, nem a testvérei bántották, hanem ő bántotta önmagát, önkéntes szolgálólány volt, mostohaapját szolgálta, pumpoló leveleket írogatott a nevében kegyes urakhoz, akiknek elemi kötelességük lett volna – Godwin szerint – a zsenik támogatása. „Mary lányom egyes dolgokban tehetségesebb az édesanyjánál – írta Godwin egyik barátjának –, Fanny, a legidősebb, csendes, nyugodt, szerény lány, külső megjelenése jelentéktelen, legnagyobb hibája, hogy hanyagságra hajlamos, de józanul gondolkodik, éles megfigyelő, kiváló emlékezőképessége van, főképpen csak önmagára hallgat. Mary sok mindenben éppen az ellenkezője. Mindenben kitűnik, van benne valami parancsoló, rendkívül élénk szellem. Tudásvágya nagy, és bármihez hozzáfog, kitartása jóformán legyőzhetetlen. Mary lányom, azt hiszem, nagyon szép; Fanny nem valami csinos, de általában megnyerő.”
Hamupipőke és a herceg
Az ezernyolcszáztizenkettes év elején, amikor Shelley mint Godwin rajongó híve felbukkant a Skinner Streeten, Claire még kislány, Mary Skóciában él egy barátnője családjánál, Fanny azonban jelen van, megpiszkálja a tüzet a kandallóban, behozza a teát, megterít, leszed, Shelley rámosolyog, ő félénken viszonozza, Hamupipőke és a herceg nemsokára mély értelmű beszélgetésekbe bonyolódnak egymással. Azon a végzetes nyáron, amikor Shelley megszöktette Maryt (és Claire-t), Fanny éppen a skóciai rokonságnál volt, Godwin azonban hazaparancsolta, és ő engedelmesen eleget tett a hívásnak. A szökevények visszajöttek Londonba, hírt adtak magukról, Fanny el-elsétált a házhoz, ahol éppen laktak, belesett az ablakon, hazaballagott, néhány nap múlva újra odasétált, újra benézett, így ment ez, ha észrevették, elszaladt, mert Godwin megtiltotta, hogy szóba álljon velük. Odabent, az ablakon túl, igazi élet zajlott, íze és színe volt a dolgoknak, nem az a nyúlós semmi, ami az ő élete.

Svédországi úti leveleiben Wollstonecraft Fannyról és az anyaságról is elmélkedik. „Amikor nemének kiszolgáltatottságára gondolok, többet érzek iránta (t.i. Fanny iránt), mint anyai szeretetet és aggodalmat. Rettegve gondolok a jövőre, amikor majd arra kényszerül, hogy a szívéért feláldozza az elveit, vagy az elveiért a szívét. Reszket a kezem (…), mert mikor a rózsákhoz pírt adagolok, egyúttal a tüskéket élesítem, amelyek – ha nem vigyázok rá – majd megsebzik. Rettegek attól is, hogy a szellemére gyakorolt hatásom ne tegye alkalmatlanná abban a világban, amelynek lakójául rendeltetett. Boldogtalan nők! Micsoda sorsotok van!”

4.

Nagyjelenet: este van, Mary alszik, Shelley mellette ülve olvasgat, egyszer csak beront Claire, arcát eszelős rettegés torzítja el, szeme kimered, ajka szederjes, szólni akar, nem tud. Végre mélységes iszonyattal a hangjában elmondja, hogy a párnája a szokott helyen volt az ágyában, ő háttal az ágynak becsukta az ablakot, visszafordult, legfeljebb tíz másodperc telt el, ám a párna a szoba közepén hevert a földön, valaki tehát e valószínűtlenül rövid idő alatt ott járt és ledobta a párnát az ágyról, de hát hogyan és miért, és ki volt az, netán Shelley? Reszketve, elborzadva néz Shelleyre, aki nagy nehezen megnyugtatja. Letelepszenek a kályha mellé, egész éjjel beszélgetnek, parajelenségekről és horrorisztikus dolgokról társalognak, Shelley imádja ezt a témát. A hajnal kékes-szürke fényében Claire egyszerre ijesztő magabiztosságot vél leolvasni Shelley arcáról, úgy érzi, ez az ember teljességgel a hatalmában tartja, ez a felismerés elviselhetetlen, a rettegés elemi erővel rohanja meg, a földre veti magát, úgy rángatózik, mintha epileptikus volna, sikoltozik és vonaglik. Shelley Maryhez rohan, néhány szóval informálja, aztán odaviszi hozzá Claire-t. A rángatózás fokozatosan abbamarad, Claire elalszik. Valódi roham volt vagy komédia? Száz év múlva, a hisztéria gazdag irodalma mindkét feltevést igazolná, a szenvedés elkerülhetetlen, a szerepkeresés így is, úgy is fájdalommal jár.

John Constable: Tavaszi felhők tanulmány, wikiart.org

John Constable: Tavaszi felhők tanulmány, wikiart.org

Claire a maga részéről visszafogottabban írja le az eseményt a naplójában, magát a hisztériás rohamot nem említi. A továbbiakban hasonló jeleneteket már csak csökkentett módban produkál, ingatagon ugyan, de megáll a tudatos és tudattalan határánál.

Ezernyolcszáztizennégy október tizennegyedikén Shelley ezt írja a naplóba: „Claire érzéketlen és teljesen képtelen, hogy legalább elemi szinten barátként viselkedjék… Azt hiszem, teljes szigort kell tanúsítanom. (…) Beszélgettünk. A jelleme és az értelme még kialakulatlan. De azért remélni lehet, hogy tekintettel lesz másokra is, és átérzi a dolgokat. Talán engedményekre is képes lesz…”

A beszélgetés valóban hatékony, „ha az ember belátja a hibáit – írja a naplójába Claire –, akkor már helyrehozza… ez a reggel sokkal nagyobb hatással volt rám, mint bármi eddig…”
az érzelmek iskolája
Négy nap múlva Mary megjegyzi, hogy csodák csodája, Shelley és Claire ezúttal békésen beszélgettek és nem dühítették fel egymást… „Milyen gyűlöletes dolog a veszekedés – írja aznap Claire is a naplójába –, az ember ezer olyan kellemetlen dolgot mond, amit nem gondol komolyan, és amivel keserűséget és csalódást okoz. Gyűlölöm ezeket az érzéseket…” Vagy: „Nem tudok rájönni, hogy mi az ördög van velem, csak sírok, és fogalmam sincs, hogy miért sírok…” Claire még kapkod, keresi a helyét és a szerepét. Némasági fogadalmat tesz, egy-két napig nem szólal meg, máskor elveit feladva hazamegy Godwin házába, két nap múlva ismét felbukkan, mintha semmi sem történt volna, csakhamar rettenetes epegörcsök támadnak rá, szegény Claire, szegény Mary, szegény Shelley, az érzelmek iskoláját járják mindhárman. Claire szerepe mindenesetre formálódik, végül ő lesz az a vidám pajtás, később pedig bizalmas jó barát, aki Shelleyt mindenhova elkíséri, vagy ki tudja, talán ennél is több?

Mary ekkoriban szorgalmasan vezeti a naplót, a napi eseményeket írja le, egyúttal megörökíti olvasmányaik címét, szédítő mennyiségű könyv, az ókortól a kortársakig mindent elolvasnak hárman, irodalmat, tudományt, filozófiát, görögöket, latinokat, rendszer nélkül, hatalmas étvággyal. (A zárójelben olvasható megjegyzéseket én teszem.)

november 26. vasárnap:

„Egész nap munka. … Este Shelley az Emberi Jogok Kiáltványát olvassa. Claire-nek rosszkedve van – olaszul olvas –, Shelley odaül hozzá, beszél a fejével.”

november 29. kedd

„Egész nap munka. Shelley a Fairy Queent olvassa hangosan (Edmund Spenser műve), aztán Parkerhez megy, Claire elkíséri (pénzügyek intézése), este Hogg jött, vitatkoztunk a tudás szeretetéről és a szabad akarat szükségességéről. Hogg nagyon zavaros, alaposan téved, az érvei roppant gyöngék, téveszméket dédelget…”

november 30. szerda

„Egész nap munka, ’hejhó!’ – Claire és Shelley reggeli előtt Parkerhez – reggeltől estig Shelley az utált ügyvédeivel, én a munkámmal, este Shelley és Claire meg akarták keresni Claire bátyját, Charlest – nem találták.”

november 31. csütörtök

„Munka – Shelley és Claire továbbra is Charles Clairmontot keresik – vele jönnek vissza – Hogg is jött – sokféléről beszélgettünk – ma éjjel nem vitatkoztunk…”

december 4. vasárnap

„Claire és Shelley elmentek – rosszul éreztem magam – dolgoztam – estére jobban lettem – Agathont olvastam (Wieland műve). Hogg jött – ma este jobban szerettem őt, mint azelőtt – de most is attól félek, hogy egy enfant perdu, aki rosszul érzi magát a bőrében…”

december 6. kedd

„Rosszullét– Shelley sétál, Claire – mint máskor is – vele megy – egy csomó helyet akarnak felkeresni… – kiolvastam az Agathont – Sh. Moore naplóját olvassa (Thomas Moore, költő, Byron barátja), Hogg jött este. Egyre jobban kedvelem őt.”

William Turner: Halászok a tengeren, wikiart.org

William Turner: Halászok a tengeren, wikiart.org

Itt megállok.

Már szó volt róla, hogy Hogg, az oxfordi hű barát, aki szolidaritásból otthagyta az egyetemet, amikor Shelleyt kirúgták, Shelley és Harriet otthonában is gyakori vendég volt. Kissé rámenős vendég; amikor Shelley több hétig távol van, megpróbálja Harriettet elcsábítani, Harriett felháborodik, Shelley nem emelne kifogást, sőt, de szolidaritást vállal a feleségével és szakít Hoggal, ez hosszas, fájdalmas levelezésben történik. Hamarosan azonban kibékülnek, Hogg ismét felbukkan, ezúttal Maryt akarja elcsábítani, „why not?”, mondja előzékenyen Shelley, és valamelyik Hogghoz írott levelében „közös kincsüknek” nevezi Maryt. De szó sincs idillről, Mary sírva panaszolja Claire-nek, hogy Shelley azt akarja, feküdjön le Hoggal, és Beaumontra és Fletcherre, az ismert Jakab kori szerzőpárosra hivatkozik, akiknek közös szeretőjük volt, ó istenem, Beaumont és Fletcher! Shelley feltehetően csak gondolatjátékokat űz, és Mary a maga módján végül belemegy a játékba. Kisbabát vár, ez megviseli, Shelley és Claire örökké együtt lógnak, nem féltékeny, de egyedül érzi magát, ráadásul akkoriban születik meg Shelley és Harriet kisfia, mindez elég ok az elbizonytalanodásra, a szerelmes Hogg kitartó ostroma legalább kiegyenlíti az erőviszonyokat.

Mary tizenegy levelet írt Hoggnak, hívta és küldte, ígérgetett és halogatott, türelemre intette, várjon, amíg megszületik a kisbaba, de sürgette is, jöjjön! Majd ha meglesz a baba, akkor ő meg Hogg boldogabbak lesznek, mint az angyalok, akiknek az örökkévalóságról énekelnek, vagy mint a Claire által elképzelt tökéletes világban a szeretők… Hogy valójában mi volt Mary és Hogg között, az talány és homály marad, nem ez lesz az egyetlen talány és homály a Shelley-kör szappanoperájában, angol romantika, titkok kora, ez a spirit of time.
nagy talány
Volt-e Shelleynek viszonya Claire Clairmonttal? Paul Foot, a néhány éve meghalt angol újságíró meséli, hogy ezerkilencszázhetvennyolcban a Byron Társaság ünnepélyes ülésén ez volt a fő vitatéma. A nagy talány szenvedélyes taglalása nem akart véget érni, egyetlen akadémikus sem akadt, aki határozottan állást foglalt volna. Végül a közel nyolcvanéves Beatrice Haas jelentkezett szólásra: „Nincs itt semmi rejtély… – mondta. – Ha ezernyolcszáztizennyolc tavaszán Este-ben, Byron villájában, én lettem volna kettesben Shelley-vel, még szép, hogy ágyba bújtam volna vele!”

(Az ülést a tudós urak emelkedett lélekkel lezárták, Mrs. Haas azonban, azt hiszem, tévedett: az említett év tavaszán Shelley és Claire nem jártak Byron villájában, nyár végén voltak ott, de nem egyedül, és a körülmények sem voltak romantikusak.)

Ötödik levelét Mary ezernyolcszáztizenöt január huszonnegyedikén írja Hoggnak. „Ha ma este hazamégy, kedves Alexy, remélem, felvidítja magányodat, hogy ott találod a levelem, amit elolvashatsz és csókkal illethetsz, mielőtt aludni mégy… Alexym, tudom, hogy mennyire és milyen gyöngéden szeretsz, és örömmel tölt el, hogy boldoggá tudlak tenni – öröm és gyönyörűség vár ránk majd a nyáron, amikor zöld lesz a fák lombja (…) vígan ragyog a nap, amikor majd legdrágább Hogg, meglesz a kisbabám, és te olaszra tanítsz, tudod, együtt fogunk olvasni, ó mennyi könyvet! De még ennél is nagyobb örömünk lesz Shelleyben…” Mary a továbbiakban a Shelley iránti forró érzelmeit festi le, leghőbb vágya boldoggá tenni Shelleyt, bízik benne, hogy Hoggnak is ez a leghőbb vágya, és ha Hogg és ő boldogok egymással, akkor Shelley is boldog lesz… A gondolatmenet egy-két további patetikus mondat után megszakad, mert Maryt elhívják valahova, azután meg Claire és Shelley hazaérkeznek, letelepszenek Mary mellé, és véget nem érő beszélgetésbe bonyolódnak, „ami nem valami jó kísérőzene, amikor az ember levelet ír valakinek, akit szeret…” Hogy is mondják a Hamlet „egérfogó” jelenetében? „A hölgy mintha nagyon is fogadkoznék…”

William Turner: A móló Calais-nál, wikiart.org

William Turner: A móló Calais-nál, wikiart.org

„1815. március 6.

Drága Hogg, a kisbabám meghalt – eljönnél hozzám, mihelyt tudsz? – Látni akarlak… – Amikor lefeküdtem, tökéletesen jól volt – éjszaka felébredtem, meg akartam szoptatni, de úgy láttam, mélyen alszik, nem akartam felébreszteni – halott volt, és mi erre reggelig nem jöttünk rá – görcsök okozták a halálát, ezt látni lehetett…

Ugye eljössz – te olyan nyugodt ember vagy, és Shelley attól fél, lázam lesz a tej miatt – mert én most már nem vagyok anya…”

Ezernyolcszáztizenöt május közepén Mary beírja egy üres füzet első oldalára, hogy regenerálódásuk örömére új naplóba kezdett. Akkor már ismét gyereket vár, és Claire, akinek állítólag levegőváltozásra van szüksége, elköltözik egy Lynmouth nevű denveri faluba. Hogy miként űzetett ki a Paradicsomból, az nem derül ki, valószínűleg Shelley vette rá – Mary nyugalma érdekében – az ideiglenes távozásra, ő vállalja a költségeket is, és lovagiasan el is kíséri Claire-t új állomáshelyére, ahol egy idős hölgy vendége lesz. „The business is finished…” – írja ugyancsak az új napló első oldalára Mary, amikor este Shelley hazaérkezik.

Most nyugodt és termékeny hónapok várnak rájuk. Augusztus elején végre beköltöznek a Windsor Park mellé egy szép kis házba, és Shelley megírja első, jelentősnek mondott művét, az Alastor, avagy a magány szelleme című költeményt, „egy romlatlan és kalandos szellemű ifjúról…”.
vadregényes helyre száműzték
A magány szellemével azokban a hónapokban, száműzetése helyén, Claire is találkozik. „Néhány házacska, rózsás arcú kisgyerekekkel, házsártos feleségek, részeges férjek – nem bánnám, ha vonzóbb és romantikusabb képpel szolgálhatnék – írja első levelében Fannynak –, mondjuk madrigálokat éneklő pásztorokról és pásztorlánykákról meg báránykákról, de nem mondhatok mást, mert ez az igazság. Egy kis házban lakom, az ablakomat lonc és jázmin fonja körül…” Csak később veszi észre, milyen vadregényes helyre száműzték, „tájképfestő számára a leggyönyörűségesebb téma…” – lelkesedett Thomas Gainsborough, aki jó néhány évtizeddel előbb itt töltötte nászútját. A táj a költőket is idevonzotta, itt merített ihletet Wordsworth és Coleridge, és a Lorna Doone szerzője, Richard Doddridge Blackmore, és Shelley és Harriet is itt nyaraltak házasságuk első heteiben. Ezen a helyen, amelyet Anglia kis Svájcának neveznek, minden szerelemről beszél, Claire azonban egyedül van, akkor is egyedül volt, amikor kötélen vezetett fél napon át egy bamba öszvért azokban a rettenetes francia falvakban, miközben Shelley és Mary titkokat susogtak egymás fülébe a vízparton. Claire úgy érzi, becsapták, becsalogatták egy másféle életbe, egy jobb életbe, ahonnan most kitaszították.

Vagy mégsem.

Még Cliftonból Mary levelet ír Shelley-nek, aki akkor hetek óta az ideális lakást keresi számukra Londonban.

  1. július 27.

„Szeretett Shelleym, amit most mondok, az nem valami rossz hangulatból adódó szeszély – hanem olyasmi, amit komolyan kell venned és amivel számolnod kell… kérlek, többé ne legyünk egymástól távol, ne tegyük ezt – nem vagyok így boldog – amikor bemegyek a szobámba, nincs édes Szerelem – vacsora után nincs Shelley – pedig olyan sok fontos dolgot szeretnék mondani – vagy neked kell hazajönnöd vagy nekem kell egyenesen hozzád mennem…”

William Turner: Vörös ég a tenger felett, wikiart.org

William Turner: Vörös ég a tenger felett, wikiart.org

Igazi szerelmes levél, ebben a stílusban folytatja, másnap lesz szökésük egyéves évfordulója. Aztán hirtelen kissé bátortalanul megkérdezi: „Mondd, Claire veled van? Mert én többször is érdeklődtem felőle, és nem jött tőle levél – de komolyan, a legkevésbé sem lepődnék meg, ha megírtad volna neki, hogy Londonban vagy nélkülem, és neki kedve lett volna utánad menni…”

Nem tudom, Shelley mit válaszolt.

Ez a lymouthi nyár mindenképpen vízválasztó, Claire-ben lázadó gondolatok ébrednek, valami rendkívüli dologra vágyik, voltaképpen egész életében valami rendkívüli dologra vágyott. Claire tudja, hogy író nem lesz belőle. De talán színésznő? Jól zongorázik, szépen énekel, kecsesen táncol, egy csomó monológot tud kívülről, könnyen tanul nyelveket, vajon hova vezet mindez, mit kezdhet magával? Ősszel véget ér a száműzetése, bátyjával, Charles-szal Írországba utazik, mire a következő év telén visszatér Londonba Shelleyhez és Maryhez, már felkészültnek érzi magát, hogy megalkossa a saját történetét.

5.

Az angol romantika kedvelői jól ismerik a folytatást, tudják, hogy miféle történetről van szó. Claire magasra emelte a tétet; elcsábította Byront. A részletekben az ördögök helyén ezúttal angyalok bújnak meg, és egyebekről is tudósítanak. A sztori úgy kezdődik, hogy Claire levelet ír Byronnak. Nem azzal a varázslatos fordulattal kezdi, hogy „én írok magának…” (Puskin még a Carszkoje Szeló-i líceum tanulója), leveléből Tatjána édes szerénysége sem olvasható ki, inkább valamilyen különös, kissé mesterkélt alázat. Egyelőre nem árulja el kilétét. „Egy idegen ember fordul önhöz…” – írja, és a költő jóindulatát és türelmét kéri. Hosszan mentegetőzik, amiért belefogott ebbe a levélbe. „Remegek a félelemtől, ha e levél sorsára gondolok… Vannak esetek, amikor az erény elvonul, hogy átadja helyét az őrületnek, a zseni tekintete azonban észreveszi az álruha mögött megbúvó valóságot.” Értsd: ha Byron valóban zseni, akkor felismeri Claire különleges értékeit. Ez provokáció. A következő pillanatban rátör a rémület, kényes helyzetben van – írja –, egy szakadék szélén áll, bármikor belezuhanhat, boldogságát Byron kezébe helyezi. Most még nem árulja el, ki ő valójában, mert nem tudná elviselni, ha nevetségessé válna. És Byron ne dobja tűzbe ezt a levelet, értsd, ne akarjon Claire-től megszabadulni, mert a Teremtő nem pusztíthatja el a teremtményét. Mindezt sokkal bőbeszédűbben és nagyobb pátosszal fejtegeti. Aztán áttér a lényegre.
korlátlan odaadás
„Ha egy nő, akinek a híre eddig makulátlan volt, férj vagy kísérő nélkül kiszolgáltatja magát önnek, és dobogó szívvel bevallja, hogy évek óta szerelmes önbe, ha diszkréciót és védelmet kér, amit mélységes szerelemmel és korlátlan odaadással viszonozna, el tudná őt árulni? Vagy diszkrét maradna, mind a sírig? De nem szeretem a fölösleges beszédet: vagy akar, vagy nem akar engem. Ne döntsön elhamarkodva, de ne várasson soká a válasszal; gyűlölöm, ha kínoznak és ha feszültségben kell élnem. És azért is tudnom kell a válaszát, mert el kell hagynom a várost. Címem: E. Trefusis, 21, Noley Place, Mary le Bonne.”

Ez tehát új szerep lenne, új partnerrel, e szerint Claire bensejét titkos szerelem férge rágja, alakját tragikum és leheletnyi fenyegetés lengi körül, vigyázzatok, nem olyan régen történt, hogy Corday Sarolta tőrt ragadott… Szerelem? Nem erre tart e szenvedély! A lynmouthi erdők csendjében talán bevallotta magának, hogy már nem éri be azzal az ambivalens pas de deux-vel, amit Shelleyvel lejtett eddig, ami barátság is volt, de kicsit flört is, és majdnem szerelem, vagy biztosan az, vagy egyik sem, csak pusztán jó pajtások tánca. Az évszázados tölgyfák alatt talán eldöntötte, valamit ő is letesz a ház asztalára: levadássza Byront.

Ezernyolcszáztizenhat március eleje van, soha rosszabb pillanatban nem zaklathatná a Child Harold és A kalóz körülrajongott szerzőjét. Irracionális rajongás és országhatárokon túl terjedő felháborodás kíséri lépteit, legendáját előkelő származása, szépsége, kalandos múltja is táplálhatta, magyarázat még sincs rá. Talán csak a szimmetria-elv működött itt? A franciáknak ott volt Bonaparte, hogy gyűlöljék vagy imádják, az angolok, a kétségbeejtő nyomor és a régensherceg undorító uralmának szorításában egy istenfiút teremtettek maguknak.

William Turner: Ovidius száműzetése Rómából, wikiart.org

William Turner: Ovidius száműzetése Rómából, wikiart.org

„Egy nap arra ébredtem, hogy híres vagyok…” – írta Byron. A legenda túlélte a századokat, százötven évvel később a Hyde Parkban Mick Jagger a Child Harold költőjének öltözve lépett fel… és egy megzenésített Shelley-verset énekelt…

Ezernyolcszáztizenhatban azonban a költőkirály éppen makacsul menekül a nyilvánosság elől. Mindenki tudja, hogy felesége, Annabella Milbanke rejtélyes okok miatt otthagyta, kislányától, Adától eltiltották, perek fenyegetik, anyagi helyzete bizonytalan, a jó társaság elfordul tőle, noha népszerűsége nem csökkent, hiszen személye állandó beszédtéma; az emberek kuncogva olvassák egyik elhagyott szeretője, Caroline Lamb regényét (Glenarvon), amelyben őt mint nőfaló, immorális földesurat teszi nevetségessé, Byron minden tekintetben mélyponton van. „Immáron a második hetet töltöm zaklatottságban, megaláztatásban, gyalázatban, sötét rágalmaknak kiszolgáltatva, és még csak nem is cáfolhatom a vádakról terjedő találgatásokat s aljas mendemondákat, mert az, aki egyedül felvilágosíthatna, megtagadja, hogy ismertesse velem részben vagy egészben a készülő vádiratot.” Ezt nem sokkal Claire felbukkanása előtt írja a feleségének. A sötét rágalmak a féltestvéréhez, Augusta Leigh-hez fűződő kapcsolatát érintik, testvérszerelemmel (féltestvér szerelemmel) vádolják őket, ezt a rettentő titkot maga Augusta árulta volna el Annabella Milbanke-nek, de ki tudja, így volt-e? Akárhogy történt, én azt gyanítom, hogy Augusta volt az egyetlen lény a Földön, akit Byron valóban szeretett… („Hogy mindenem íme e vészben / Odalőn – szívem egyben okult: Mit híve-rajongva becéztem, / Legdrágábbnak bizonyult.”)
ez az immorális kisasszony
Claire első, fent idézett levelére nem jön válasz. Új levelet ír, személytelenebb stílusban közli, hogy fontos ügyben, négyszemközt szeretne Byronnal beszélni, este hétre odamenne a lakására, őlordsága vajon fogadja-e? A találkozó létrejön, Claire felfedi személyazonosságát, romantikusan kiszínezi az élettörténetét, és bírálat céljából átadja Byronnak azt a félbemaradt elbeszélést (The Idiot), amit még a Rotterdamból Doverbe tartó hajón kezdett írni; a természeti körülmények között felnőtt, nomád lány históriája nemcsak divatos téma, hanem az ő idealizált önképe is, de hát kicsoda ő? A szeme sötét, a haja fekete, kecsesen mozog, gondolkodni Wollstonecraft és Godwin műveiből tanult, a homlokán a műveltség áruvédjegye: „made by Shelley…” A költőkirály kegyesen engedi, hogy Godwin mostohalánya, ez az immorális kisasszony udvaroljon neki, nem minden levelére válaszol, de azért találkozgat vele, és Claire szinte naponta ír neki, néha mélabúsan, néha vad – tabukat döngető – eszméket fejteget, szándékosan megbotránkoztatná Byront, tetszik neki, hogy a költő, akit kicsapongó élettel vádolnak, őt romlottnak és erkölcstelennek tartja.

Byron a nemrég leégett és újjáépült Drury Lane Királyi Színház művészeti bizottságának tagja, színészeket szerződtet és darabokat keres, Claire azt mondja, színésznő akar lenni, tanácsot kér, eligazítást, egy jó tanár nevét, Byron a színházban, az úgynevezett zöld szobában fogadja, Claire szaval, aztán énekel, tiszta, szép és szuggesztív hangja van, Byron bámul, őszintén el van ragadtatva, kitűnő tanárt ajánl, de Claire szinte rögtön meggondolja magát, mégsem választja a rögös színészi pályát, már mindegy, mit mond és mit tesz, már nincs szüksége ürügyekre ahhoz, hogy Byronnal találkozhasson. A színházban, amelynek színpadán Shylock szerepében a nagy Kean is fellép, állítólag kísértetek mászkálnak, egy szürke köpenyes, rizsporos hajú férfi háromszögletű kalapban és lovaglócsizmában egy velencei erkély mögül bukkan elő, ő az egyik legkedveltebb házi kísértet, nemes úr, akit egykor ezen a helyszínen döftek le, ez amolyan igazi brit dolog, állítólag napjainkban is nagy számban kóvályognak kísértetek az angol színházakban. A szürke ember ráérősen sétál a díszletek közt, Claire észreveszi, felsikolt, a látomás eltűnik, Claire-t balsejtelem járja át, de lehet, hogy ezt én képzelem csak. Ami biztos: volt egy délután, néhány elvarázsolt óra, amikor Claire énekelt Byronnak, és ez az élmény érzelmes vers írására inspirálta a költőkirályt, ebben Claire-t a Szépség lányának nevezi, mágikus hangulatról beszél, az éneklő lány édes hangjáról, a versben gyöngédség van, talán szerelem is, persze mindez csak költészet, életének eme mélypontján Byron meggyőzően állítja, hogy kiveszett belőle a szerelem iránti képesség.

William Turner: Amit akartok, wikiart.org

William Turner: Amit akartok, wikiart.org

Március vége van, amikor Claire ezt írja Byronnak: „Van valami kifogása a következő terv ellen? Csütörtök este kimehetnénk postakocsival a városból, mondjuk tíz vagy húsz mérföldre, valahová, ahol szabadok leszünk, és senki sem ismer ránk. Másnap, korán reggel visszajönnénk. Mindent úgy rendeztem el, hogy a legcsekélyebb gyanút se keltsük.” Byronnak nincs kifogása a terv ellen, és a Szépség Leánya, aki Mary Wollstonecraft könyveiből tanult meg élni a jogaival, egy éjszaka tartamára megszökteti a költőkirályt. Másnap reggel pár sort firkant egy cédulára, a becses papír szerencsés módon fennmaradt az utókorra. „Áldjon meg az Isten, én még nem voltam ilyen boldog. Nem felejtelek el soha, mindig emlékezni fogok a gyöngédségedre és hogy milyen szenvedélyes volt a tekinteted…”

Ezzel a kis levélkével Claire akár el is búcsúzhatott volna, de még hátravolt néhány hét, amíg Byron (örökre) elhagyja Angliát, és ő újabb találkozókat kezdeményezett. A varázslat azonban hamar elmúlt, és Claire kapkodott. „Nem várom öntől, hogy szeressen, nem vagyok méltó a szerelmére, tudom, hogy ön mindenben fölöttem áll… Tudja, hogy amikor önt meglátom, nem tudok megszólalni?” Ilyenféle kínosan alázatos leveleket küldözget Byronnak, bevallja, hogy gyenge és reszket, és szerelmes, és félszeg, és nincs más vágya, mint egy kis széken ülni B. lábainál, mindig így érzi magát azokkal, akiket szeret, ha meglátja őket, szeretne letérdelni eléjük… Felemás szövegek, nem illenek Claire vagány és ironikus figurájához, de hiszen csak április végén lesz tizennyolc éves, mai fogalmak szerint még gyerek! Bizonytalanságában Shelley-re hivatkozik, Shelley ismeri őt legjobban a világon, Shelley szerint két Claire van, egy jó és egy rosszabb, de azért a rossz is jó, csak kicsit ideges, és ha Claire szeret valakit, akkor csak a jó énje nyilvánul meg, és semmi sem csodálatosabb, mondja Shelley, mint a jó Claire társaságában lenni, „és ezt olyan férfi mondja, akit szerettem és akiért szenvedtem…” Tessék? Szerette, szenvedett, ki, mit, hogy? Shelleyt szerette, feketén-fehéren olvasható. Vagy csak konfabulál, hogy érdekessé tegye magát? Akárhogy is, a vonatkozó irodalomban sehol sem említik ezt a vallomást; kezemben tartom tehát a kulcsot (kicsit rozsdás), amely talán kinyitja a titkok kamrájának ajtaját, most már csak azt kéne tudni, hogy hol van az a kamra, illetve van-e ilyen egyáltalán?
meghökkentő levél
Claire még egy utolsó, kicsit perverz próbálkozást tesz: Maryt is bevonja a játékba. Hogy mostanáig mit mondott el neki és Shelleynek erről a szárnyaszegett kalandjáról, azt nem tudom, a költőkirály és Mary találkozását mindenesetre meghökkentő levéllel készíti elő: „Ön bele fog szeretni Marybe, aki nagyon szép és szeretetreméltó, és nagy csodálója önnek és műveinek, és ez a vonzalom kétségtelenül áldott lesz, nekem meg semmi sem okozhat nagyobb örömet, mint önt boldognak látni. Ha így lesz, megkettőzött buzgalommal igyekszem majd Mary kedvében járni, mindent meg fogok tenni, amit kér tőlem, jót is, rosszat is, nehogy kockáztassam annak a személynek a szeretetét, akit a sors az ön szerelmével áldott meg.”

Őrült beszéd, a rendszer benne az, hogy amennyiben nem birtokolhatja Byron szerelmét, legalább Maryvel osztozna rajta, mint „közös kincsen” hiszen ez Shelley tanítása, és Claire nem ismeri a köznapi féltékenység kínjait. De azért furcsa ötlet; érthető, hogy napjainkban, amikor az a nyilvánvaló, ami bonyolult, és az egyszerű szóba sem jöhet, mindenféle ambivalenciákat és mélylélektani bonyodalmakat magyaráznak ebbe a furcsa ajánlatba, ez azonban túlreagálás. Claire valószínűleg csak önbizalma utolsó morzsáit menti a bizarr ajánlattal.

William Turner: A Genfi-tó Montreux felől, wikiart.org

William Turner: A Genfi-tó Montreux felől, wikiart.org

A projekt egyébként szétpukkan, csak formális megismerkedés lesz belőle. Április közepén két folyóirat durván megtámadja Byront, a magánéletét gyalázzák, „megkezdődött”, mondja ő, talán örül is, újabb ok, hogy távozzék. Április huszonharmadikán kedden, ifjú orvosa, Polidori és három szolga társaságában elhagyja Angliát. Az indulás előtti vasárnapon még találkozik Claire-rel, a randevúért a lány könyörög, egyúttal visszakéri a leveleit, el akarja őket égetni. Ennek a kérésnek – szerencsére – Byron csak részben tesz eleget. Claire addigra már valószínűleg rábeszélte Shelleyt és Maryt, hogy ne Olaszországba menjenek nyaralni, hanem Svájcba, a Genfi-tóhoz, ahol a két költő megismerkedhet egymással. Hogy beszélt-e nekik már a Byronnal való románcáról, nem tudom, Shelley mindenképpen el akarta hagyni akkor Angliát, bárhova elment volna, rossz hangulatban volt, könyve, amely februárban jelent meg (Alastor… and Other Poems), nem kapott jó bírálatokat. Májusban indulnak útnak Párizsból, érthetetlen optimizmussal, Claire diadalmas levelet küld Byronnak, jelenti, hogy már úton vannak, nemsokára megérkezik a teljes „Tahitiról szalasztott filozofáló törzs”, ami célzás Diderot Pótlék Bougainville utazásához című művére, melyben a távoli sziget népességének szerelmi szokásairól is szó van. És fine primo tempo.

6.

Fanny levele Maryhez, ezernyolcszáztizenhat május végén (részletek a szövegből): „Kéred, hogy írjak az itteni helyzetről. A lehangoltság általános, és naponta hallani mindenféle szörnyűségekről, amelyeknek okait nem értem. A papát ezek a dolgok nem foglalkoztatják. Mr. Booth azt mondja, a béke hozta ránk ezt a sok gyalázatot; a háború alatt a kontinens országai a harccal és határaik védelmével voltak elfoglalva, egyedül Anglia volt szabad ország, a gyárak több millió munkást foglalkoztattak, magas bérrel. Most itt a béke, a külföld kapui bezárultak, honfitársaink milliói éheznek. Ahol azelőtt háromszáz munkás is dolgozott, ott most legfeljebb három vagy négy ember talál munkát. Sok helyen felkelések törnek ki. Mondják, leváltanak minisztereket, de szerintem az egész rendszer megváltoztatására volna szükség. Mr. Owen azért biztat bennünket, azt mondja, ne csüggedjünk, két év múlva már élvezni fogjuk elgondolásai gyümölcseit. Mr. Owen azt akarja, hogy a gazdagok adják át a vagyonukat a szegényeknek, napi két-három óránál többet senki se dolgozzék, az emberek legyenek egyenlőek, öltözzenek szerényen, bárki szabadon lehessen bármilyen vallás híve – mindez túl romantikus, nem tudok benne hinni. Owen úr egyébként valóban nagy és jó ember. Múltkor azt mondta nekem, hogy szeretné, ha anyánk még élne, mert senki mással nem találkozott, aki ennyire hozzá hasonlóan gondolkodott, és aki olyan lelkesen magáévá tette nézeteit.
milyen ember
Most mindjárt postára adom a könyveket, amelyeket kértél… küldenék egyebet is, de a költségek… Tudod, hogy minden tekintetben másoktól függök… Lord Byron nagyon érdekel… minden művét olvastam… mikor elhagytátok Angliát, még csak a Childe Haroldot ismertem és kisebb verseket. Az élvezet, amit ezek olvasása okozott és a hála, amivel tartozom neki, hogy sok sötét órámat felvidította, arra ösztönöznek, hogy mindenre kíváncsi legyek vele kapcsolatban. Eddig azt hittem, a Childe Harold róla szól, és nagyon rossz véleményem volt a személyéről, de ha nem így van, tudni szeretném, milyen ember ő. A Gyaur, a Lara és A kalóz róla mint emberről nem beszélnek. Mesélj nekem legközelebb a vele töltött órákról, apróságokról még inkább, azokból lehet legjobban következtetni az emberre. Olyan szép arca van, mint a portrékon? Kellemes a hangja? Hogyan szokott beállítani hozzátok, csak úgy, lazán, barátian, éppen csak bekukkant, vagy hogy? Nem pletykaéhségből kérdezem, de igazak-e vajon azok a dolgok, amelyeket Londonban terjesztenek róla a botránykavarók? Tényleg olyan féktelenül veti bele magát a kicsapongásokba? Az írásai alapján nem tudom elhinni, hogy ilyen utálatos.”

Ez a nyár (és talán az ősz is) fekete betűkkel kerül a krónikákba.

birozs14_0912

William Turner: A svájci Thun-tó, wikiart.org

Fanny nem tesz említést arról, hogy ezekben a hónapokban Európa sok országában olykor bibliai sötétség borítja az égboltot, a nap el-eltűnik, folyton esik, tífuszjárvány dühöng, babonás hiedelmek ütik fel a fejüket, és világvége jövendölésekkel rémisztik az embereket. E jelenségek oka a Tambora nevű vulkán előző évi kitörése az indonéz szigetvilágban. Ezen a különös nyáron a Genfi-tó mellett, az Alpok lábánál azonban jóval kegyesebb a természet, mint a kontinensen általában, a gyakori esők sem riasztják el a nyaralókat. Az apokaliptikus hangulatot Mary tíz év múlva megjelenő Az utolsó ember című utópisztikus regényfolyama hitelesen eleveníti meg: „Valami rendellenes lopózott az elemek közé… A szél, a levegő hercege végigviharzott királyságán, dühödten felkorbácsolta a tengert és engedelmességre kényszerítette a lázadó földet. Nagy veszedelmet hozott le reájuk Zeusz a magasból, járványt hozott és éhínséget, hogy hulljon az ember.”
visszaszerzi zsákmányát
Mire Fanny levele megjön, Maryék már letelepedtek egy Cologny nevű falu mellett, a Maison Chapuis nevű házban. Byron pedig néhány száz yardnyival arrébb bérelt ki nevezetes villát: egykori tulajdonosa, Charles Diodati 1639-ben gyerekkori legjobb barátját, Miltont látta itt vendégül. Érkezésekor azonban mindkét csapat Genf külvárosában, az Hôtel d’Angleterre-ben száll meg, Shelleyék tíz nappal előbb, mint Byron és Polidori. A költőkirály olyan elgyötört az úttól, hogy első nap egyáltalán nem mutatkozik, és a hotel regisztrációs könyvében az életkorra vonatkozó rubrikában százévesnek vallja magát. A bejegyzés Claire-t szellemeskedő levélre inspirálja: „Sajnálom, hogy ennyire megöregedett. Igaz, amilyen lassan jött, akár kétszáz évesnek is gondolhatnám. Remélem, tiszteletreméltó életkora már nem tűr el több utazást… Én olyan boldog vagyok.” Byron nem reagál. Még másnap sem látható, a környéket járja Polidorival, bérelhető házat keresnek. Claire újabb levélkét ír: „Két hete vagyok ebben az unalmas hotelben, és ez a hangsúlyozott közöny, amit irányomban tanúsít, igazán udvariatlan és kegyetlen bánásmód.” És jól ismert utasítgató modorában este fél nyolckor a hotel egy bizonyos pontjára rendeli Byront, ahonnan majd „a szobába fogja vezetni”. Polidori néma rosszallása mellett Claire még egy időre visszaszerzi zsákmányát, de csakhamar kénytelen belátni, hogy a románcnak immár visszavonhatatlanul vége, Byron soha többé nem akar vele kettesben találkozni, ebbe bele kell nyugodnia. „Nem tudom, hogy szóljak önhöz. Barátomnak nem mondhatom, én szeretem önt, önt viszont én egyáltalán nem érdeklem. Ha az ablaka alatt fuldokolnék, annyit mondana csak, hogy „ah, voilá!…” Igaza van. Byront taszítja az alázatnak és birtokolni akarásnak ez a keveréke, és a pletykáktól is retteg, a Genfi-tó környékén nyaraló angolok, a londoni haute volée tagjai megbotránkozva hallgatják, és dagasztják a híreket a költő valódi és képzelt tetteiről. Hűséges barátnőjének, Mme de Staëlnak coppet-i kastélyában is jó néhány angol előkelőség vendégeskedik, amikor Byron betoppan (mezítláb, víztől csepegve), a brit hölgyek rémülten felsikoltanak, mintha maga a Sátán jött volna látogatóba, egyikük el is ájul, Byron erről így számol be egy barátjának: „Mrs. Hervey (regényeket ír) elalélt, amikor megjelentem Coppet-ban, de aztán magához tért. Amikor elájult, de Broglie hercegné (Mme de Staël lánya) így kiáltott fel: ez mégiscsak túlzás, egy hatvanöt éves asszony!” Byron némileg paranoiásan, de joggal állapítja meg, hogy személye állandó figyelem tárgya itt Svájcban is, márpedig ő – kissé eszelősen – még nem adta fel, hogy házasságát helyreállítsa, Mme de Staël is ezen fáradozik, „evvel aztán ­– tudósítja Byron Augustát – éppolyan szóbeszédet támasztott körülöttem, mint amilyen a La Manche túloldalán kélt annak idején.” Szegény Claire, önhibáján kívül, a legrosszabbkor repült neki a lángnak, akkoriban még az is kétséges volt, hogy megússza-e ép bőrrel az égési sérüléseket.

A találkozás az angol romantika két nagyja között Byronék megérkezése után harmadnap reggel jött létre. Claire meglátta, amint Byron és Polidori kikötnek egy csónakkal, szólt a társainak, mindnyájan lementek a partra, Claire bemutatta egymásnak a két költőt, akár fanfárok is szólhattak volna, az idő egy pillanatra megállt. Byron meghívta Shelleyt vacsorára, egyedül csak őt, az angol romantika (második nemzedékének) ünnepi lakomája volt ez, Claire celebrálta, noha őt nem hívták az asztalhoz. Ez volt vajon a szerep, amire vágyott?

William Turner: Viharfelhők naplementével, wikiart.org

William Turner: Viharfelhők naplementével, wikiart.org

Gondolatjáték: később, Olaszországban Byron és Shelley közös ismerősök révén feltehetően megismerkedtek volna, de ez a majdnem folytonos, meghitt együttlét Svájcban, három hónapon át, kegyelmi korszak volt. Ha nincs a közös nyaralás, akkor ezernyolcszázhuszonkettőben talán nem alapítanak együtt folyóiratot, és Shelley nem megy Pisába szerkesztőtársuk, Leigh Hunt és családja elé, onnan nem megy át Livornóba, hogy nemrég beszerzett vitorlásával (Williams nevű barátja és egy hajósinas társaságában) a viharos tengeren visszainduljon Lericibe mindazokhoz, akik várták (Mary, Claire, Williams élettársa, Jane meg a gyerekek). A többit tudjuk. „Barát ne sírjon felettem / Se félelem, se remény…” (A hajó neve eredetileg Ariel volt, ám Byron, puszta barátságból elintézte, hogy a vitorlán a Don Juan név díszelegjen, Shelley nagyon bosszankodott emiatt.) Okok és következmények persze másféleképpen is összefűzhetők, sokféleképpen, de mert a romantikában úgymond a föld összeér az éggel, talán nem egészen őrült a gondolat, hogy Claire anélkül, hogy tudta és akarta, azzal, hogy akkor és ott a Genfi-tó partján összehozta egymással Shelleyt és Byront, a halál angyalának szerepét is eljátszotta.

Íme, egy gyors leltár erről a közös nyaralásról: csónaktúrák, gyalogutak a hegyekben, zarándoklatok a környékre, ahol még Rousseau, Voltaire és Gibbon szelleme lebeg. Hajnalig tartó beszélgetések. Új művek. (Byron: A chilloni fogoly. Child Harold IIIAz álom. Sötétség. Prometheus. Shelley: Himnusz az intellektuális szépséghez. Mont Blanc.) A viharos napokon unaloműző mulatságok, Polly-Dolly (Polidori) kínzása, nincs kegyelem, leverik rajta, amit kollégista korukban nekik kellett elszenvedni. Olykor rájuk tör a vágy a magány után, akkor egyedül bolyonganak csónakkal a tavon, „…magányos sajkám magányra talált mohos fa, sás közt…”.
a költészet kertjében
Mary és Claire inkább csak az esti beszélgetéseken vesznek részt, napközben mint szorgalmas méhecskék a költészet kertjében gyűjtik a mézet, Byron kéziratait másolják, bár a viszony Byron és Mary között nem valami bensőséges, Mary feszélyezett, ha együtt vannak, tisztában van vele, hogy ez az ember valójában lenézi őt, mert nő és mert Godwin lánya, ráadásul Byron „nem az a lázadó titán, aminek hitték, csak egy sértett arisztokrata” (Maurois).

Június tizennyolcadika az emlékezetes nap, amikor odakinn megint rettentő vihar dúl, és ők öten, a két költő, a doktor és a két lány a Diodati-villa szalonjában üldögélve német kísértethistóriákkal múlatják az időt. Egyszer csak Shelley felugrik, arca eltorzul, valami rettentő vízió gyötri, a többiek által nem látható szörnyekkel hadakozik. Polidori szakszerűen közbeavatkozik, vízzel fröcsköli, Shelley lassan-lassan megnyugszik. Csend. Byron felkiált: „És ha mindnyájan írnánk egy kísértethistóriát?” „Írjunk…” – mondják ők. Persze nem pontosan így történt, és nem pontosan ez hangzott el, ők akkor ott mindenesetre eléggé elszállt állapotban lehettek, amihez talán némi laudánum-oldat is hozzájárult. Hogy valójában hogy történt és miért történt, arról a Frankenstein hosszú előszavában Mary számol be. Shelley egy felejthető rémtörténetet agyal ki, Claire nem fejezi be az övét, Byron is töredéket ír, ezt felhasználva Polidori megírja az első angol nyelvű igazi vámpír-históriát, a fő-vámpírt Byronról mintázza, Mary csak egy hét múlva fog a munkába, hősiesen végigcsinálja, húsz és fél éves, amikor remekműve, a Frankenstein vagy a modern Prométheusz ezernyolcszáztizennyolc január elsején megjelenik. „Ó Istenem, ha az én művem lehetne! – írja akkor őszinte bámulattal Claire egy Byronnak küldött levelében. – Egy bájos nő, és ennyi erő, kultúra és intellektualitás…”

William Turner: Baiae-öböl Apollóval és Szibillával, wikiart.org

William Turner: Baiae-öböl Apollóval és Szibillával, wikiart.org

Azon a kísértethistóriás júniusi napon Claire egyébként már terhes, és már elmondta ezt Shelleynek. Shelley a hírt egy hosszabb csónaktúrán közli Byronnal. „Vajon enyém a poronty?” – kérdi a költőkirály. Ez a cinikus reakció arra készteti Shelleyt, hogy végrendeletében a Claire-nek szánt évi hatezer fontos évjáradékot a duplájára emelje. Már augusztus van, amikor a gyerek jövendő sorsáról tárgyalnak hármasban: Augusta felnevelné, ajánlja Byron, Claire valamilyen közeli rokonság címén bármikor meglátogathatná, Claire tiltakozik, egy gyereknek hétéves koráig a szülei mellett a helye – mondja, és Shelley erélyes figyelmeztetése ellenére a legrosszabb lehetőséget választja, vállalja, hogy a gyereket egyéves kora után átadja az apjának, ő maga meg minden szülői jogáról lemond. Erre a kétségbeejtő lépésre egy kamaszos ábránd miatt szánja el magát, a születendő gyerek belépőjegyét akarja megvásárolni az angol arisztokrácia féltve őrzött kasztjába, ugyanakkor elvakultan bízik abban, hogy a gyerek összekötő kapocs lesz anya és apa között. Ismeretes, hogy Byron, a teljes igazságot részletekben adagolva, ekképpen számol be Augustának: „ …H. elmondta, miféle mesék keringenek rólam és viselt dolgaimról – szemenszedett hazugság. (…) Ami a sok ‘szeretőt’ illeti, Uramisten – összevissza egy volt. Ne szidj meg, mit csinálhattam volna? – egy őrült lány volt, akármit mondtam vagy tettem, csak futott utánam, vagy inkább futott előttem – ugyanis már itt találtam, mikor megérkeztem –, s a poklok kínját szenvedtem végig, míg rábírtam, hogy menjen szépen haza, végül el is ment. (…) Nem szerelem volt, nem is leszek én már szerelmes sohasem, de hát nem nagyon játszhattam meg a sztoikust egy olyan nővel, aki nyolcszáz mérföldet tett meg, csak hogy filozófiátlanítson…”

7.

„Isabel akkor (…) már sokat látott a világból. Két évet töltött egy előkelő, bentlakásos iskolában Londonban, két hetet volt Bathban, s egy este Southamptonban vacsorázott.” (Jane Austen: Szerelem és barátság)

Shelleyék szeptember közepétől Bath központjában bérelnek lakást, megfelelő távolságban Londontól, hogy Claire terhessége rejtve maradhasson a világ és legfőképpen Godwinék előtt. Mary nem bánná, ha Claire leszakadna róluk és visszamenne Lynmouthba a kedves, idős hölgyhöz, akinél már eltöltött hosszabb időt, de Shelley erről hallani sem akar, nekik most Claire mellett a helyük, mondogatja. Húsz év múlva majd Mary kijelenti egy levelében, melyet mindnyájuk közeli barátjának, Trelawnynak ír, hogy ő meg Claire sohasem voltak barátok, sohasem szerették egymást, senki sem tudta számára olyan kínossá tenni az életet, mint Claire, és voltak idők, amikor azt képzelte, hogy „a mennyország nem más, mint egy Claire nélküli élet…”.
a mi kis egérlyukunk
Itt vannak hát ezen a divatos fürdőhelyen, ahol a korabeli angol irodalom hősnői sóváran remélnek álmaik hercegével találkozni. Néha talán Maryt és Claire-t is megrohanja a vágy, részt venni Bath nagyvilági életében, beleolvadni a fantasztikus kalapok, csokrok, fodrok forgatagába… de ezek csak röpke pillanatok, bál helyett Mary tudományos előadásokra jár, Claire meg levélírásba temetkezik, rendszeresen küldözgeti naplószerű tudósításait az ő álomhercegének, aki még az Alpokban bolyong, nem zavarja, hogy soha nem kap választ. Shelley különféle trükkökkel próbálja Claire ügyét támogatni, ő is levelet ír Byronnak, ebben idillikus életükről számol be: „Mary a kandalló előtt kuporogva olvas, Claire éppen önnek ír levelet, a macska és kölykei a szófa alatt alszanak, a kis Willy most ment aludni, csak ön hiányzik…” Nature morte, áldott állapotban lévő fiatal nővel, bolond, bolond Shelley, azt képzeli, hogy Byron vonzónak találja majd ezt az idillt? Amúgy csak bizonyos időbeli távlatból visszatekintve bizonyul idillnek. Akkor és ott Marynek nem ez a véleménye. Shelley pár napra elutazik Marlow-ba, házat keres, ahol végleg otthonra találnának, „egy ház, egy tó vagy egy folyó partján … – írja neki Mary –, méltóságteljes fák, isteni hegyek, ott legyen a mi kis egérlyukunk, ahol meghúzódunk… na de kell a csudának. Csak egy kertet adj nekem, és hogy Claire távol legyen, és hálás leszek a sok jóért, szerelmem.” Latinul írja: „absentia Clariae”. Hamarosan azonban bomba robban, és a közösen átélt tragédia egy időre közelebb hozza őket egymáshoz. Részlet Mary naplójából:

William Turner: Childe Harold, wikiart.org

William Turner: Childe Harold, wikiart.org

„Szerda, október 9.

Curiust olvasom – rajzoltam – Este egy nagyon ijesztő levél jött Fannytól – Shelley azonnal Bristolba sietett – hajnali két óráig vártuk őt, de nem tudott meg semmi újat.”

A nagyon ijesztő levél mindössze néhány szóból áll:

„Most mindjárt elmegyek egy helyre, ahonnan – úgymond – nem lehet visszatérni.”

„Csütörtök, október 10.

Shelley megint Bristolba ment… tizenegykor jött haza.”

Godwin is Bristolban nyomoz Fanny után, mert azt a kétsoros ijesztő cédulát ő is megkapta. De csak október tizenkettedikén tudják meg, mi történt, amikor a Cambrian nevű újság hírt ad arról, hogy a kilencedikéről tizedikére virradó éjszaka egy swansea-i hotelben egy ismeretlen fiatal lány nagy adag laudánummal megölte magát. A személyleírás pontosan illik Fannyra. Végrehajtotta hát, amit anyja két ízben is megpróbált; Fannyt azonban nem mentette meg senki. Feltételezem, hogy százszor is elolvasta Wollstonecraft borús elmélkedéseit, amelyeket az ő születése után vetett papírra: „Rettegve gondolok arra, hogy az én szellemi hatásom alatt majd nem lesz képes beilleszkedni a világba…”.
áldott feledésbe merül
Fanny ez év őszén már nagyon rossz állapotban volt, és ezt senki sem vette komolyan; őrlődött a Skinner Street és Maryék között, elhitte Mrs. Godwinnak, hogy húgai kinevetik őt a háta mögött, mégis vágyott közéjük, szerette volna, hogy a kis William szeresse, kétségbeesetten görnyedt Godwin problémáinak súlya alatt. Írországi nagynénjeitől várta a megváltást, valamikor régen az volt a terv, hogy Fanny az általuk vezetett intézetben tanít. Csakhogy közben történt egy s más, és a tantiknak Godwin züllött lányai nem kellettek, sem tanulónak, sem tanárnak. Fannyra ezek után rászakadt az égbolt, kuporgott a romok alatt, nem tudta, mit kezdjen az életével. Vajon megfordult-e a fejében, hogy Shelleyhez forduljon? Képzeletben talán látta önmagát, amint félénken halad az utcákon Bathban, mellette díszes fogatok suhannak el, egy-egy elegáns, ifjú dáma futólag rátekint, mit keres itt ez a szürke veréb? Aztán bekopog Maryékhez, ott Lord Byron a Child Harold harmadik cantóját olvassa fel egy nagy társaságnak, bosszúsan néznek az új jövevényre, aki az áhítatot megzavarja… Nem, Fanny senkitől sem kér segítséget, kocsiba ül, elviteti magát Bristolba, ott megírja a kis cédulát, amit Marynek és Godwinéknek szán, aztán átviteti magát a kilencven kilométerrel arrébb fekvő Swansea-be, egy olcsó hotelben szobát vesz ki, búcsúlevelét az asztalra készíti… „Már régen elhatároztam, hogy a legjobb, amit tehetek, ha végét vetem egy olyan életnek, amely már a kezdet pillanataiban is szerencsétlen volt, és amely olyan sok szenvedést okozott azoknak, akik nem kímélve egészségüket, megpróbálták ezt az életet elviselhetővé tenni. A halálom híre némelyeknek talán majd fájdalmat okoz, de nemsokára úgyis áldott feledésbe merül, hogy létezett egy olyan teremtés, mint én.”

Fanny nem tévedett; minden pontosan úgy történik, ahogy megjósolta, sőt… Godwin mindenkinek azt mondja, hogy Fanny, aki Skóciában vendégeskedett, valami súlyos betegségben váratlanul meghalt, Marynek pedig megtiltja, hogy részt vegyen a temetésen. Ő maga sincs jelen, senki sincs jelen, mint ismeretlen halottat helyezik szegényt a földbe. Dehát Godwin csak egy házi zsarnok, nem Théba királya, Mary a tilalom ellenére igazán elkísérhette volna a testvérét utolsó útjára, mért nem tette meg? Godwin később helyesbít, újabb verzióval áll elő, eszerint Shelley magába bolondította a lányait, mind a hármat, végül azonban Maryt választotta, mire Fanny bánatában megölte magát. „Fanny (Mary Wollstonecraft és Imlay lánya) meghalt, és halála olyan fájdalmas következményekkel jár (legalábbis számomra), hogy ezt az időszakot sohasem fogom elfelejteni… Sohasem éltem még át ilyen szörnyű órákat. Minden olyan nyomorúságos, hogy néha azt kívánom, bár magam is halott lennék…” – így Claire, egy Byronnak szánt levélben. Van ebben egy árnyalatnyi ijesztgetés is, de ami a lényeget illeti, őszinte. Csakhogy ő nem Wollstonecraft lánya, nem örökölte a hajlamot a depresszióra, mindig tettrekész és optimista, és lehetőleg vidám, hamar túlteszi magát a bajokon, amit Shelley, aki sokat szenved Mary melankóliájától, hálásan értékel. Fanny öngyilkossága egyébként Shelleyt mélyen megrázza, gyönyörű hatsoros verssel adózik az emlékének („Misery – O Misery, / This world is all too wide for thee…” – írja a vers végén).

William Turner: Mont Blanc, wikiart.org

William Turner: Mont Blanc, wikiart.org

Még nincs olyan távol a Werther-korszak, de az is lehet, hogy ez a furcsa, komor nyár mérgezte meg a lelkeket; két hónappal Fanny öngyilkossága után Harriet, Shelley elhagyott felesége beleöli magát a Serpentine nevű tóba a Hyde Parkban. Harriet, aki két kicsi gyerekkel magára maradt, édes volt és szép és üde és tehetséges, „árnyalt és kifejező stílusú leveleit élvezet olvasni; egy korához és életkorához képest igen értelmes, művelt nőt mutatnak, aki szenvedélyes érdeklődéssel osztozik férje minden gondjában és gondolatában” (Tótfalusit idézem). Mindenféle verziók keringtek a történtekről, a leginkább hitelesnek tartható magyarázatot Harriet tragédiájáról Claire írja le 1878-ban, nyolcvanéves korában, egy Trelawnynak küldött levelében. A lényeg, hogy Harriet összejött a Wellington-hadsereg egyik kapitányával, terhes lett, a kapitányt Indiába vezényelték, egy ponton nem jött tőle többé levél, ennek megvolt az észszerű oka, de Harriet nem várt tovább, azt hitte, elhagyták, hogy őt mindenki elhagyja, családja is szorongatta, féltették a jó hírüket, kétségbeesésében és reménytelenségében belevetette magát abba a rettenetes, jéghideg tóba. Ez azonban kései magyarázat. Ami közszájon forgott, és amit William Michael Rossetti, Shelley egyik hivatalos életrajzírója is felhasznált, az Godwin verziója volt: e szerint Harriet elzüllött, prostituálódott, nem talált kiutat. Sajnos, Shelley is ezt hitte el, vagy inkább ezt akarta elhinni? Szerb Antal mondja az arkangyali költőről: „Valahogy minden fonákjára fordul, amit tesz, mindenkin segíteni akar, nagy áldozatok árán is, és közben sorsokat dúl fel, körülötte a nők öngyilkosok lesznek, a gyermekek meghalnak, a barátok elidegenednek. Szomorú élet, de az angyal még ezt sem veszi észre, versei mindvégig szeráfikus ujjongással énekelnek.”
esküvő lesz
A gyerekeit nem ítélték neki, pedig keményen küzdött értük; a cél érdekében ő és Mary még arra is hajlandók voltak, hogy feladják elveiket és összeházasodjanak. Ezernyolcszáztizenhat december tizenhatodikán Mary beírja a naplóba, hogy Londonba megy Shelleyvel, és „huszonkilencedikén egy esküvő lesz”. Ennyi. Még hozzáírja, hogy „…rajzolok. Lord Chesterfieldet és Locke-ot olvasok”. Nem említi, hogy Godwinék is jelen lesznek az esküvőn. Most, hogy lánya sorsa rendeződött, Godwin – a társadalmi előítéletek bírálója – kitárta felé a karját.

8.

A nyolcvanéves Claire-t, aki akkor már húsz éve Firenzében élt, néhány hónappal a halála előtt felkereste egy Silsbee nevű amerikai tengerészkapitány, aki nagy rajongója volt Shelleynek, és irodalmi hírnévre vágyott. Nehezen, de sikerült Claire-t rávennie egy több napig tartó interjúra; ezt az anyagot használta fel később Henry James Az Aspern levelek című kisregényéhez. Silsbee rajongó hangú, kissé patetikus cikke, sajnos, tele van bosszantó tévedésekkel és ferdítésekkel, sőt csacska fantazmagóriákkal is, különösen a Byron-sztorit illetően. Vagy ő kente be cukormázzal az eseményeket, vagy Claire öreg korára kissé mitomán lett. Silsbee finoman provokált, azt remélte, feketén-fehéren kiderül, hogy voltaképpen mi volt Claire és Shelley között, egyenesen nem merte feltenni a kérdést, elszólást remélt, öreges figyelmetlenséget, de Claire legyőzhetetlen volt, ha ki akart térni egy válasz elől, merengő, rejtélyes mosoly jelent meg az arcán és hallgatásba burkolózott.

„Mikor volt életében a legboldogabb?” – a tengerész egyéb buta kérdések között ezt a buta kérdést is feltette. Claire csak mosolygott. Pedig naptári pontossággal meghatározhatott volna néhány olyan korszakot, amikor éppen boldognak érezte magát, legfőképpen azt a tizenöt hónapot, amikor a kislánya éjjel-nappal vele volt.

William Turner: Hegyi város a vidék szélén, wikiart.org

William Turner: Hegyi város a vidék szélén, wikiart.org

Clara-Allegra ezernyolcszáztizenhét január tizenkettedikén született Bathban. „Apja neve George Gordon Lord Byron, felsőházi tag… – olvasható a keresztlevélen –, állandó lakhelye nincs, a kontinensen utazgat.” A kislány gyönyörű, kék szemű, göndör hajú, mosolygós, alakja felismerhető Shelley Julian és Maddalo című elbeszélő költeményében. „A jó Természet sosem alkotott szebb játékszert (…) szemére nincs szavam, az olasz ég tükre…” Claire imádja, egy pillanatra sem válik meg tőle. „Amikor hozzám bújik és alszik és a szabályos lélegzését hallgatom, húszezer darabra tudnám magam vágatni érte…” – írja Byronnak. Akkor már Marlow-ban laknak, egy AIbion House-nak nevezett tágas, kényelmes házban, itt születik meg ősszel Mary és Shelley harmadik gyereke, Clara. Nemcsak a népes családnak jut itt elég hely, jöhetnek a barátok, több napra, akár hetekre is, Shelley köre, a „kiválasztottak” (ahogy később nevezték magukat). Előző évben Leigh Hunt lapjában, az Examinerben megjelent Shelley Himnusz az intellektuális szépséghez című költeménye, amit nagyon jól fogadnak. Huntnál sok író és költő megfordul, Shelley az ő révén ismeri meg Keatset is, akinek azonnal felkínálja barátságát, Keats azonban túlságosan visszahúzódóan fogadja költőtársa közeledését. Az ötgyermekes Hunt házában Shelley és Mary rögtön otthon érzik magukat, hol itt, hol ott gyűlnek össze, köztük van Peacock is, akit elbolondít – ahogy ő írja – Claire sötét szeme, hollófekete haja, áttetsző bőre, külföldies öltözködése (?), tehetsége, humora és érzéseinek finomsága. Peacock házasodni akar, Claire-rel képzeli el az életét, ez légvárnak bizonyul, Claire elutasítja. Könnyedén teszi, e pillanatban képtelen a jövőre gondolni, karjában tartja a kislányát, győztesnek érzi magát. Öt év múlva, a totális vereség pillanatában, szemben a kilátástalan jövővel, a Shelley-kör egy másik hűséges tagja, aki a halotti máglyáról kimentette Shelley épen maradt szívét, a már többször említett jóképű író és kalandor, Edward John Trelawny hasonló ajánlatot tesz. Claire a kölcsönös vonzalom ellenére őt is el fogja utasítani, hogy pontosan mi történt köztük, és miért az történt, nem tudja senki. Marynek így számol be a dologról: „ő a mozgalmas és zűrzavaros életet kedveli, én a nyugalmat. Ő csupa érzelem, de nincsenek elvei; én tele vagyok elvekkel, de sohasem voltak érzelmeim…”.
nosztalgia és szenvedély
Abban az ezernyolcszáztizenhetes évben, az Albion House-ban, pici babájával a karján, Claire újfajta vonzereje Shelleyt versírásra inspirálja, Byronhoz hasonlóan ő is az éneklő lányt szólítja meg A daloló Constatiához című költeményében. „Constantia ne nézz; / sötét erőd szemedben – mint a láng, / noha nem szól az, lezárt ajkadon hangjai mélyen alszanak; / leheletedben s hajadon / bódító illata lebeg, / érintésedben tűzpatak…” Hosszú, sok szakaszból álló szenvedélyes szerelmes vers, vagy csak a költői képzelet műve… Shelley majdnem egyidejűleg Maryhez is csodaszép verssorokat intéz, gyöngéd ajánlást, és köszönetét, miután befejezi Az Iszlám lázadása című elbeszélő költeményét. „Elkészült nyári munkám, Mary, s végre / megtérek hozzád, szívem otthona, / mint királynőjéhez tündér-vitéze / a bűvös lakba zsákmányt visz haza.” Három év múlva, Pisában majd Emilia Vivianihoz ír szépséges szerelmes költeményeket, ahhoz a madonnaszerű, varázsos fiatal lányhoz, akit szülei erőszakkal bedugtak egy zárdába. Shelley a kiszabadításáról álmodozik, ám méltatlanra pazarol, a madonna egy haszonleső kis dög. Szimbolikus világában akkoriban Emiliát az elérhetetlen Nappal azonosítja, Maryt a hűvös Holddal, Claire-t egy száguldó üstökössel. (Epipsychidion) Végül színre lép az édes (kicsit hamis) Jane és élettársa, Edward Williams. A Jane-hez írott versekben nosztalgia és szenvedély keveredik, lehet, hogy csak elméletben. Mindezt nem kell komolyan venni, és halálosan komolyan kell venni. Shelly a természetbe is szerelmes, tengerbe, égbe, szélbe, madarakba, felhőkbe, tájakba, képekbe, forradalomba, filozófiába, az emberiségbe, „lenni nincs, csak látszani, s mi mind egy álom árnyai”…

Akkor, ezernyolcszáztizenhétben, huszonegy évre bérelik ki az Albion House nevű építményt, tehát ezernyolcszázharmincnyolcig. Addigra már gőzvasút szállítja az utasokat Liverpool és Manchester között, és Viktória már egy éve Anglia királynője, a brit parlament alapvető reformokat fog végrehajtani, a fél ország a Pickwick klubot olvassa, és ami a legfőbb: abban az évben Sir Timothy végre beleegyezését adja, hogy Mary szerkesztésében megjelenjenek Shelley költeményei, azzal a kikötéssel, hogy életrajzi jegyzeteket mellékelni tilos.

William Turner: Róma a Vatikán felől, wikiart.org

William Turner: Róma a Vatikán felől, wikiart.org

Ezernyolcszázharmincnyolcban Claire hosszú külföldi távollét után ismét Londonban él, ezúttal egy angol család szolgálatában. Kapcsolata Maryvel az idő tájt felhőtlen, kölcsönösen büszkék egymás teljesítményére, és hogy egyedül is helyt tudtak állni. „Hallom, hogy megint írsz, ez boldoggá tesz engem… – írja Claire. – Mindig félek, hogy mint a harcosok a nagy csaták után, meg akarsz pihenni a babérjaidon. Te ezt kényelmesnek találnád, de én bánkódnék, mert nagyszerű, ha egy nőírót ünnepelhetünk, és ki érdemelné meg nálad jobban az elismerést?” Claire különös változáson megy át ezekben az években. Odaadóan ápolja súlyos beteg anyját; miután eltemeti, áttelepül Párizsba, ott már várja valaki, hogy ki várja, azt senki sem tudja, és most már örökre rejtély marad. „Rettenetes nehéz elhatározás ez – írja majd Marynek –, annyira idegen a gondolkodásmódomtól, de végül a kétségek és rémületek rohamai után döntöttem… vagy inkább megengedtem, hogy az érzelmeim döntsenek helyettem…” Lakást vásárol annak a pénznek a kamataiból, amit Shelley hagyott rá, és amihez még soha nem nyúlt. Életében először lakik egyedül (a Montmartre szélén, a rue Neuve de Clichy 3. szám alatt a felső emeleten), különféle nemzetiségű művészek vagy félművészek társaságát élvezi, vagy a maga választotta karosszékben üldögél, olvas, vár, a férfi, akit vár, néha eljön hozzá, néha nem jön el hozzá, Claire volna az őrült lány, aki egykor Byront üldözte?
nosztalgia és szenvedély
De vissza ezernyolcszáztizenhétbe, az Albion House-ba, amit – mint említettem – huszonegy évre bérelnek, ám fél év után felbontják a szerződést. Az ügyintézés még hónapokig eltart, már ezernyolcszáztizennyolc van, ők meg végérvényesen eldöntötték, hogy menni kell, Byron már jó ideje Velencében tartózkodik, el kell vinni hozzá Allegrát. Április végén Milanóban vesz búcsút Claire a kislányától, akit Elise, a svájci nörsz egy Byron által küldött ember kíséretében átad Velencében az apjának. Claire még ötven évvel később is érzi a kínzó fájdalmat, ha eszébe jut az a szörnyű nap, amikor megvált a kislányától. „Irtózatosan szenvedtem, a halál hideg lehelete markolta össze a szívemet” – emlékezik egy Trelawnynak írott levelében.

De menni kell Itáliába Shelley egészsége miatt is, és a költészet miatt is, mert az olasz varázs és az ókori Róma emlékei misztikus inspirációt jelentenek, és valóban, ott a helyszínen születnek majd Shelley utolsó nagy művei (a Prometheusz, a Cenciek, a Julian és Maddalo, Az anarchia maszkja, az Adonais, a Hellasz stb), és Mary néhány méltánytalanul elhanyagolt alkotása is (Mathilda, Valperga, Proserpina, Midas). Rómába készül Keats is, Leigh Hunt is jön majd, meg Trelawny is jönni fog, és lesznek idősebb barátok is ott, anyai barátnők, mint Mrs. Gibson és Mrs. Mason, és egy festőnő, Amelia Curran, aki Claire-t megörökíti, sokan lesznek ott, britek, akiket az édes olasz varázs csábít Délre, és a zord hazai időjárás vagy önmaguk elől menekülnek. Az Albion House lakóira hirtelen tör rá a leküzdhetetlen vágy, hogy menni kell; a megismerés vágya (vagy a halálvágy) hajtja őket, és a megismerés (vagy halál) csakis itáliai élmény lehet.

A négy olaszországi év alatt négy halál. Az első áldozat az egyéves Clara, akit ezernyolcszáztizenhét szeptember elején, Velencében, egy hosszú utazás öl meg, bonyolult história, elég annyi, hogy Shelley parancsára, Claire érdekében kelnek akkor útra a már betegeskedő kisbabával, a halál oka dizentéria, a halál oka Claire, gondolja a kétségbeesés óráiban Mary. És egy évvel később a „gyönyörű gyermek”, a három és fél éves Willie is meghal, a helyszín Róma, ahol már terjedt a malária, ám a szülők még halogatták az indulást, mert nem tudtak elszakadni a várostól. Ezernyolcszázhuszonkettő márciusában meg beteljesedik, amitől rémálmaiban Claire rettegett, az ötéves Allegra tífuszjárvány áldozata lesz Ravenna közelében egy zárdában, ahová Byron egy évvel előbb adta be. Claire sajátosan reagál a tragédiára: a szörnyű hír vétele után mintha megnyugodna, talán erőt ad neki a gyűlölet, amit ettől fogva érez Byron iránt, mert ő kétségbeesetten tiltakozott a zárda ellen, lélekrombolónak és testileg ártalmasnak tartotta a zárdai nevelést, a római katolikus vallást, a bezártságot, az ottani levegőt, az apácákkal való kontaktust, és mindvégig rossz előérzetek gyötörték.

William Turner: Szent Péter tér dél felől, wikiart.org

William Turner: Szent Péter tér dél felől, wikiart.org

Byron a kislányával úgy bánt, mint egy ölebbel, a szépsége megejtette, a kettőjük közötti hasonlóság meghatotta, a halála mélyen megrázta, a négy év alatt mégis fütyült rá, négy különböző család gondjaira bízta, mielőtt beíratta az apácákhoz, ahol egyszer sem látogatta meg. Amikor Allegra megérkezett Velencébe az apjához, a költőkirály alvilági kicsapongásainak korszaka éppen lecsengőben volt, később meg a Giuccioli grófnő iránti új szerelem foglalta le, kerülni akart minden problémát, Claire-t tartósan el akarta távolítani a gyerektől, csak Shelley vizitelhetett nála néhányszor a zárdában.
fantom-kislány
(Egy negyedik kisbaba lelkecskéje is ott lebeg a másik hárommal a földi vagy égi szférákban, bebocsátásért esedezve. Shelley-ék kirúgott férfi szolgája, Paolo meg akarta zsarolni egykori gazdáit, ezért elterjesztette, hogy a két évvel azelőtti karácsony táján, amikor Shelley, Mary és Claire Nápolyban voltak, Claire-nek kislánya született Shelleytől, Elena Adelaide, akit mint Shelley és egy Marina Padurin nevű nő gyerekét regisztráltak, ami egy ismeretlen nő neve, egyes feltevések szerint csak elírás, Shelley valójában Mary Godwint diktálta be. A baba másfél éves korában meghalt, addig nevelőszülők gondozták, Nápolyban. „A gazember, a legszörnyűbb rágalmat szórja rám…” – mondta Shelley, és ügyvédhez fordult, aki kellőképpen ráijesztett az inasra. Claire erről az esetről csak sokkal később értesült, ugyanis saját önállósodása és Mary nyugalma érdekében olaszországi tartózkodásuk második évétől olykor több hónapra is áttelepült Firenzébe, fizetővendégként egy félig német orvoscsaládhoz. A kiválás a hármasból nem ment könnyen, sűrűn jöttek-mentek a levelek Firenze és Pisa között, a Paolo-témát azonban sem Mary, sem Shelley nem érintette. Az életrajzírók sem bolygatják ezt a kérdést, vagy illemtudóan hallgatnak róla, vagy álmegoldásokat keresnek a többismeretlenes egyenlethez. A múlt század harmincas éveiben egy nápolyi hivatalból előkerült a fantom-kislány anyakönyvi kivonata, elegáns megoldás azonban továbbra sincs, marad a homály és a nyugtalanítóan lebegő kis árnyalak. Byron hátmögötti megjegyzése mindenesetre egyértelmű volt: „Kitelik tőlük – mondta, amikor a pletyka hozzá is eljutott –, ateisták és vegetáriánusok; egyáltalán, felneveltek ezek akár egy gyereket is?” Amikor azonban Shelley személyesen számolt be neki a képtelen rágalomról, teljes együttérzéséről biztosította őt, ezek után Mary külön megköszönte a baráti bizalmat, amit irányukban tanúsít.

A sebek nem gyógyulnak be. Mary bénító depresszióban vergődik, ebből negyedik, egyben utolsó gyerekének, Percynek születése valamennyire kimozdítja, de ő már sohasem lesz a régi, soha, soha, ezzel fokozza Shelley fájdalmát, a két fájdalom, a kétféle magány különös módon elidegeníti őket egymástól „Egyaránt szenvedek a kínoktól és az örömtől… – írja Shelley egy Claire-nek küldött levelében. – Most természetesen azt kérdezed, hol találhatok én örömöt? Hát a szél, a fény, a levegő, a virágok illata, mindez annyira felkavar…”

William Turner: Velence a Giudecca csatorna felől, wikiart.org

William Turner: Velence a Giudecca csatorna felől, wikiart.org

Byron–Shelley–Keats… az angol romantika második nemzedékének szent hármasa, mint fénykép (?) szobám falán… A valóság azért zűrösebb: Byron nem szereti Shelley verseit, ha meg szereti, ezt általában nem közli vele. Shelley rajong Byron műveiért, de személyét és szeszélyeit néha kicsit utálja. Keats plebejus, ők arisztokraták, Keats mindkettőjükkel bizalmatlan, barátkozni nem hajlandó, Shelley mégis barátjának tekinti, elsiratja („sírok Adonaisért – sírjatok / ó, érte mind!”), és az ő verseinek kötetét viszi magával a tenger mélyére. Byron egy nagyúr könnyedségével lődözi néha az irónia nyilait Shelley hátába, a halála után azonban megvédi a rágalmaktól és kijelenti, hogy nála jobb, önzetlenebb emberrel soha nem találkozott. Hogy mindebből mi a tanulság, azt nem tudom.

9.

„Az angol nevelőnő alszik, feje az asztalon heverő írómappán pihen, a mappában egy megkezdett levél, szalmakalapja a fűben, fekete haja kócosan beborítja az arcát. Milyen fiatalnak néz ki most… – gondolta Hermann, a német nevelő, aki akkor jött ki a kertbe. Egy Iszlavszkij nevű nyaralóhelyen voltak, húsz mérföldnyire Moszkvától, gazdag ügyvéd birtokán, Hermann a kamaszfiút, Fjodort tanította, az angol nevelőnő a négyéves Dunyával és két idősebb kuzinjával foglalkozott. Hermann leül a fűbe, nézi az alvó fiatal nőt, vajon álmodik-e, és ha igen, vajon miről, és kinek írja ezt a félbehagyott levelet? Már egy éve ismerik egymást, jó barátok, összetartanak ebben a barbár országban, ahol az emberek tekintete annyira elgyötört és örökké csak lovakról, kártyáról, italról, ételről beszélnek, mert ami fontos, arról tanácsosabb hallgatni. Aki külföldről jön, rögtön tisztában van azzal, hogy a leveleket és a véleményeket bölcs dolog elrejteni. Hermann mégis mindent elmesélt az életéről, a kisasszony azonban semmit, csak annyit lehet tudni róla, ami a sikeres együttműködéshez szükséges. Télen együtt tanították be a háziaknak a Szöktetés a szerájból című operát, nyáron úszásra oktatták a gyerekeket, Hermann verset is írt akkor a különös lényről, aki madár is és hal is, úgy énekel, mint egy pacsirta, és úgy siklik a vízen, mint egy ezüstponty, jó vers, de nem mutatta meg a kisasszonynak, mert a kisasszony utálja a verseket, öt nyelven beszél, ezer könyvet elolvasott, de a költészetet megveti, kiiktatta a tanrendből, ekkora gyalázatra egy német nevelőnő, Goethe és Wieland nemzetéből nem vetemedne soha…”
kellemetlen tetszelgés
E néhány bevezető sorral – úgy képzelem – Claire a lehetetlent kísérelte meg: valamiféle irodalmi önéletrajz keretében megörökíteni oroszországi élményeit, hasonlóan ahhoz, ahogy azt Mme de Staël csinálta Olaszországgal. De újra csak be kellett látnia, hogy ezzel a képességgel egyáltalán nem rendelkezik, a szöveg nehézkes, és van benne valami kellemetlen tetszelgés, nem, ez nem jó, mint mindig, ezúttal is eltépi a fogalmazványt, és nincs kedve újra nekifogni.

A bevezető Bécsről szólt volna, ahol Shelley halála után Claire angolt akart tanítani, de nem kapott munkavállalási engedélyt. Kész melodráma, Claire nagyon beteg, senki sem tud rajta segíteni, firenzei barátai hiába fordulnak Byronhoz, végül Mary küld pénzt. A menekülés útja Oroszország. Első évben, Szentpéterváron, mintha egy szép téli mesébe pottyanna, egy kedves grófkisasszony műveltségét csiszolgatja, aztán következik Moszkva, a gazdag ügyvéd zajos, bolond családja, Claire itt két idősíkban él, a jelenben, amit a mindennapok zűrzavara jelent a sokgyerekes házban, és az elszalasztott múltban, amikor átéli, amit nem adatott meg átélnie: hogy olvasni tanítja a négyéves Dunyát, aki szőke, göndör, kék szemű, „komoly, finom, s habár vad, mégis szelíd…” Amolyan éber álom ez, amiben az ember az angyalokkal is társaloghat. Ahogy hajnalonként ő is, amikor az alvó Dunyát nézi. A múltról az ittenieknek nem beszél, és ha a délceg Gamb, aki maga is ír, verseket akar felolvasni, Claire tiltakozik. „Sok szépet írsz erről a Gambról. Szerelem?” – kérdezi levélben Mary, „Barátság.” – válaszolja Claire.„Amitié amoureuse?” – kérdezi Mary.

William Turner: Velence a Giudecca felől napfelkeltekor, wikiart.org

William Turner: Velence a Giudecca felől napfelkeltekor, wikiart.org

Dunya már ötéves, amikor meghal, és Claire jobban összeroppan, mint Allegra halálakor, a megismétlődő tragédia egy időre elnémítja. Következik egy orosz rémmese: a borzalmas Galitzin herceg hat borzalmas lányát oktatja, miközben a kegyetlen zsarnok, I. Miklós ül a trónra. Claire szíve a dekabristákért dobog, de meg kell fontolnia minden szót, minden sóhajt és mosolyt, igaz, mosolygásra nincs is ok, a legjobb hallgatni, főleg arról, hogy ki ő, és milyen környezetből jött. Végre adódna egy jó állás, az egyetem angol professzora ajánlja, csakhogy éppen akkor látogat Moszkvába a professzor londoni ismerőse, aki közvetlenül Mrs. Godwintól értesül Claire múltjának minden titkáról. A professzor többé Claire köszönését sem fogadja.
szapora és értékes termés
Mikor öt év után elhagyja az országot, Claire öntudattal jelenti Marynek, hogy sok fiatal orosz nő lelkébe és agyába ültette el Wollstonecraft tanait. Ha így van, ezek a magok szapora és értékes termést hoztak: köztudott, hogy a század hatvanas éveiben, amikor a zürichi egyetemek Európában először nyitották ki kapuikat a gyengébb nem előtt, az orosz lányok csapatostól özönlötték el az auditóriumokat.

Élete utolsó húsz évében – noha akkor is utazgat – Firenzében telepszik le, ott, ahol valamikor kitapasztalta, mit jelent lemenni a pokolba. A Via Romana 43. szám alatt él, a Boboli kert háta mögött, Paula nevű unokahúgával és annak házasságon kívül született kislányával. Claire-nek vagyona nincs, csak a Shelley-relikviák, kéziratok, levelek. Sok érdeklődő jelentkezik, de Claire csillagászati árakat szab akár egy levélért is. Silsbee kapitány mindenkinél kitartóbb. Több hónapot tölt el Firenzében, lovagiasan kísérgeti a nőket, beépül az életükbe, viszonyt kezd Paulával, noha nem is találja őt vonzónak, bármire képes a zsákmányért. „Vegyél el feleségül, és minden a tiéd…” – mondja neki Paula. Ez túl nagy ár, Silsbee elmenekül. Paula dühöng, Claire nevet. „Te ne nevess!” – kiált rá Paula. „Shelley is nevetne… – mondja Claire.

 felső kép | William Turner: Holdfény-tanulmány a malomparton, wikiart.org