MŰHELYTÁRSAM 27
Új rovatunkban arra kértük szerzőinket, hogy a Liget műhelyében korábban született egy-egy írás rövid részletére mai tudásuk-világérzésük szerint reflektáljanak.
„Az illat több mint szimpla esszencia. A régi keletiek is nyilván fölfedezték, amit később Nyugaton Proust és mások, hogy az illat és a tőle elválaszthatatlan íz a saját belső múlt, a privát emlékek előhívója, megidézője – kvázi képviselője. Márpedig a gandharva, ez a szellemtestben élő átmeneti lény nem egyszerűen illatokból él, hanem a leírások szerint elmúlt életének lenyomatai, emlékképei között is bolyong (ezt taglalja többek között a híres Tibeti Halottaskönyv), ezekkel az emlékekkel viszi tovább a sorsot és keresi meg magának a sorsnak megfelelő új anyaölt, azaz új létformáját. Így a gandharvát akár metaforaként is értelmezhetjük, pontosabban allegorikus alakként, az illatokra és ízlelésre alapuló önéletrajzi emlékezet perszonifikációjaként. Ha ugyanis az archaikus kultúrákban a természeti törvényektől a különféle embercsoportokon, népeken, településeken, vagy akár intézményeken át az elvont fogalmakig mindent isteni-félisteni alakként személyesítettek meg – mondhatni: a megszemélyesítés volt ezeknek a kultúráknak egyik fő szimbólumnyelvi kifejező eszköze –, az önéletrajzi emlékezet miért ne kapott volna ugyanilyen kifejezést?”
Farkas Attila Márton: Az emlékezés szellemteste, 2008/9
Tisztán emlékszem, hogy a vizsgaelőadás közben bokáját törő balettpatkány, majd a kerekfejű, kopasz péksegéd után egy gyönyörű sasba költöztem. Jó lenne tudni, milyen a sasok szaglóérzékelése – azt gyanítom, a látásuk fejlettebb. A sasszem.
Mikor fővárosi kisfiúként először ismerkedtem össze anyám faluja széltével-hosszával, mélységével és felszínével, egy egész nyáron át, talán a legmeghatározóbb a drámai csönd volt, amikor azt beszélték előttem – nem is akarván elhallgatni –, hogy előző nap egy darázscsípés megölte a másodunokatestvéremet, egy megtermett, életerős férfit. Aznap éjjel mindenki a másnapi temetésre készült, a maga gyártotta papír- és művirág-koszorúkkal. Nagy örömömre én is fent lehettem, részese a rítusnak. Ekkor éjszakáztam először. Ötéves voltam.
Akkorra már az istálló ajtaján lévő lakat egy sasszemen lógott. Megakadályozva, hogy bárki bemenjen. Nem mintha bárki be akart volna menni. Az istállót, ahonnan unokatestvérem, utolsó lépéseit megtéve, kitámolygott, mi, gyerekek, messzire elkerültük.
szagszövetség
Európa közepén, olyan faluban, ahol sosem volt templom, és mára már kocsma sincs, és azon négy települések közül az egyik, amelyik nem akart Európához tartozni, életre tartó és sosem múló szagszövetséget kötöttem. Amit az sem tud felbontani, ha soha többé nem érzem azt a bizonyos szagot. Saját belső múltammá vált.
Én csak így hívtam: ispotály-szag. Nem mintha tudtam volna, mit jelent az ispotály. Nyilván tetszett a furcsa szó. Valahol ráakadtam. De valójában nem érdekelt a hivatalos meghatározása.
Az ispotály-szagban elsősorban az idő, azután a föld, s ezekkel egyforma arányban a fizikai munkavégzés volt benne. Mindegyik a legteljesebb mértékben konkretizálódva, metafizikai jellegétől megfosztva, amitől annak tézise, hogy a valóság puszta konstrukció, brutális erővel lett antitézissé.
A tér, ami ennek a szagnak teret adott, a lakóház utáni első melléképület volt. Kicsit nyikorgott az ajtaja, mikor belöktük, de nem kellett különösebb erőfeszítés hozzá: száz évek óta tette már a dolgát. Bent a vas-, autószerelő és asztalos szerszámok zsírján megült az évtizedes por, a ketrecekben tartott nyulak által keltett feromon-nyomelemek szaga volt a dresszing, de volt ott más is, nem is kevés. A frissen kifejt tehéntej szaga a szomszédos helyiségből, a kulcsok, kilincsek, szögek és ősi ajtópántok rozsdás bukéja, a trágya-szag, persze, ami mindig csoda volt nekem, hogy lehet valami büdös, ha mégis melengető, a meglepetésszerűen megtalált tojások tökéletes formája és hője, a falak sarkában megült penész, pókháló és rozsda elegye.
Beszippantottam. És tökéletesnek éreztem.
Az életet sikerült megszagolnom.