MÁRISUGYANAZ

József vagyok. Azaz János József. Teljes névvel Szász János József. Fogakat gyógyítok. Pontosan ebből fakad a körülményeskedő bemutatkozásom. Úgy értem, a fogak gyógyításából. Mert, míg nekem a fogakkal bíbelődés balzsamos örömöt és megnyugvást, valóságos elrévülést okoz, a fogak tulajdonosai csillapíthatatlan fájdalmat élnek át. Elfogadható-e, hogy az én boldogságom az ő szenvedésük? Emiatt már régen zavarban vagyok, mit mondjak magamról egy első találkozásnál. Sokszor teszek zárójelbe mondatokat. És már régen nem tudom, miként fogják fel az emberek, amit mondok vagy teszek. De azt kikérem magamnak, hogy borbélynak vagy felcsernek hívjanak.

elfojtott bűntudat

Pestisjárvány alatt születtem – ugyanabban a városban, ahol majd meghalok: N-ben. (Persze fiatalként én is sokat járkáltam Európában, vándorinasként, ahogy akkoriban mondták az erasmusosokra. Engem Miksa császár fizetett.) Szeretem a városomat. Dédszüleim a város délkeleti részének 16 négyzetkilométerén elterülő erdős-ligetes területen hozták létre a szegfűszeg-ültetvényüket, ahol a 15–20 méteres csodamirtuszok örökzöld, lándzsás leveleik között hajtották ki pirosló virágbimbóikat, amik azután, bambuszlevelekbe csavarva, mélybarna szegfűszegekké érlelődtek. Sehol máshol Európában nem sikerült meghonosítani ezt a cserjét. Kellett hozzá a mentális mikroklíma: a fájdalomokozás miatt elfojtott bűntudat felhalmozódása nemzedékeken át – ebből termelődött ki a jótékony eugenol. A fogfájdalom csillapítására. (De altatónak is kiváló, sőt, túladagolva, az eutanázia szolgálatára is lehet.)

Mesterségem ugyanis családi örökség: ameddig visszakövethető, minden felmenőm borbély volt: fogat gyógyítottak, de inkább húztak – s ne akarják tudni, milyen körülmények között. (A vitrintől, amiben az évszázados fogókat őrizték, gyerekként valósággal rettegtem.)

A ház, ahol felnőttem, több, mint ház. (Inkább kastély, sőt, önmagában egy vár, ha mondhatjuk ezt.) A nagyszüleim által megbízott építész korai art deco stílusban tervezte a háromemeletes, negyvenszobás épületet, amit egy harminckétméteres torony – mint víztorony és mint őrtorony – egészített ki. Minden részlet a végletekig kifinomult volt: a sötétkék-arany színű, geometrikus mintájú csempékkel díszített oszlopok, az ívelt erkélyek, a fácán-motívumokkal szegélyezett kandallók. (Igen, az évszázados foggyógyítás jómódúvá tette családomat.) Az épület esztétikumából s gazdagságából a páciensek vajmi keveset érzékeltek. A rendelő az alagsorban volt: felmenőim ugyan korán szakítottak az évszázadokon át élő szokással, hogy az utcán, az összegyűlt érdeklődők nagy örömére végzik el a vérrel, állkapocstöréssel, ájulással, sikoltozással s egyéb borzalmakkal járó foghúzást, de azért az otthonukba nem akarták beengedni a félelemtől és fájdalomtól vinnyogó betegeket, legyenek azok pékinasok vagy akár ezredparancsnokok.

az emberi természet összes aljassága

Szeretem a nevemet is. (Ahogy a foglalkozásomat.) Persze, ha János Farkasnak^[1] hívnának, az nagyobbat szólna, tudom. Közvetve ismerek ilyen nevű embert, és azt is tudom, az ő számára az én nevem is nagyot szólt, ő nagyra becsült engem – mondjuk, nem páciensemként… Hiszen még nem él, amikor én már rég meghaltam. (Egész pontosan 173 évre rá születik majd.) Ez a János Farkas az európai kultúra legfelvilágosultabb misztikusaként mélyen megvetette a jakobinus diktatúrát, bigott antiklerikális, rögeszmés vomanizer és büszke börtönviselt volt, de valamiért mégiscsak egy fejedelmi sírboltban nyugszik, habár ma élő leszármazott nélkül (vagy csak nem derült fény leszármazottai kilétére). Rendszerbe szedte a színek alkímiáját és az emberi természet összes aljasságát, és végtelen horizontot nyitott a világértelmezéseknek. (Engem is megörökített egyik művében.)

Hogy a munkálkodásomból ne csak a fájdalomokozás maradjon fent a rólam szóló emlékezetben, elkezdtem, immáron húsz éve, kórust szervezni – városi polgárokból. Szigorúan férfiemberekből. Eleinte egymás örömére énekelgettünk, majd hívtak minket ide-oda, s meg kell mondjam, mint a kórus vezetője, mivel magas színvonalú munkát követeltem, énekeseim egyre professzionálisabban szerepeltek. A város vezetése hamar felfigyelt ránk, s megértették, hogy a brand-építésben hasznukra lehetünk. Emeltek hát nekünk egy csarnokot. Nem piaccsarnokot és nem is tornacsarnokot – hanem dalnokiskolát, nagyszerű akusztikával, csodás térszerkezettel. (A Csarnok az én ősi kultúrámban igen komoly s egyben szimbolikus jelentőségű. Sajnálatos módon az önhitt angolok úgy tesznek, mintha a tér funkciója s elnevezése tőlük származna – hallként emlegetve –, de ez erős csúsztatás.)

A Csarnok mindent megváltoztatott. Kezdtünk új képességeket – egyfajta küldetést – felfedezni magunkban. Az aranyműves és a szappanos mester a tisztes munka végeztével verseket írogatott, a szűcs és a harisnyatakács dallamokat keresgélt, az ónöntő és a rézmíves szabad óráikban énekpróbákat tartott, s mindez oda vezetett, hogy a polgáremberek korábban laza, szabadidős tevékenysége szigorú szabályok szerinti műhellyé alakult, és a Csarnok közepén egyszerre ott állt a tabulatúra: a verselési, éneklési szabálygyűjtemény, amelytől eltérni éppúgy törvénytelen volt, mint pl. a cipőkészítési céhszabályok megsértése. Dalnokcéhhé váltunk. S közénk bekerülni legalább olyan nehéz volt, mint a bádogosok vagy a vargák céhébe jutni.

A kivételes, már-már arisztokratikus pozíciót a tér szelleme hozta létre: a Csarnok az elfeledett tudás őrzőivé változtatott minket – habár továbbra is szerelemről és udvarlásról szóltak májusdalaink s tavaszköszöntőink, a Csarnokban munkálkodva több száz éves tradíciót élesztettünk újra, s közvetítettünk (többek között János Farkas számára, és ő éppen ezt értékelte nagyra). Mások voltunk már, mint közönséges dalnokok vagy zenész- és énekmondók. Az udvari költészet és lovagi líra mellé egyszer csak felzárkózott a mesterdal – vagyis a műsort adó céhes polgárok mellett közönségük, a nép is láthatóvá vált. (Az évszázadok folyamán ugyanígy ért össze, szép fokozatosan, az arisztokratikus elérhetetlenségben működő szerzetes fogorvosok és a lapátsuhintással fogat eltávolító borbélyok meg kirurgusok működése.)

Mi volt az a titkos tudás, amit közvetítettünk mesterdalainkban? Átadva ezeket János Farkasnak vagy éppen barátjának, János Kristóf Frigyesnek^[2] – s ezzel az európai kultúra folytonosságát biztosítva foltozóvargák és böllérek, szappankészítők és üstfoltozók révén? Dalaink sunyi, lusta parasztokról (Mi Kéne, Ha Vóna?), zsémbes öreg férjekről, buja feleségekről, hetvenkedő katonákról, orvosokról, borbélyokról és pácienseikről szóltak, akik élete a másik becsapásának és elárulásának körforgásában telt. Közhelyes, mégis dokumentálható történetek. Egyfajta erény- és bűntörténet jelent meg dalainkban, korunk erkölcsi térképe rajzolódott ki, amelyen ott húzódott az egyedül igaz út: Isten dicsőítése, a bűnök megfékezése, az erény felmagasztalása, a gyászos lélek felvidítása, a virágzó ifjúság útbaigazítása. (Normatív diskurzus ez a javából.)

az esztétikai létállapot

Volt, igenis volt társadalmi problémaérzékenységünk. Sőt, történelmi problémaérzékünk is. De mi még nem álltunk készen a nagy ember-ügyekről szóló harcra. Hogy a szabadságjogokról énekeljünk. Dalaink nem próféciák az Ember határtalan lehetőségeiről. De így utólag értékelve, talán a kéjenc papokról és a mihaszna lovagokról szóló históriáink már előre vetítik a társadalomkritikát, ami János Kristóf Frigyes drámáinak alapszövetét adják. (Aki tudni vélte, hogy az esztétikai létállapotban az Ember mindig a Jót választja, sosem a Rosszat.) Nem tudom, ábrándkép-e, puszta illúzió, amiről értekezik, de megtapasztaltam, hogy a banális hétköznapok bárgyú konfliktusai univerzális összefüggésekbe hozhatóak – a mintegy hatezernyi írásművemben épp ezt tettem.

Állítólag készült rólunk egy felvétel a Csarnok előtt (rotációs mélynyomással): tipikus németalföldi emeletes ház, az alsó szinten boltíves ablakokkal, fölöttük erkélyes, fagerendás emelet, majd tetőtér, ugyancsak fagerendával – az utcán kalapos férfiak, zsebre vágott kézzel, sorban állnak, orgonasíp alakzatban… (Hát, én ennek nem tulajdonítanék túl nagy hitelességet.) Nem emlékszem erre a fotózásra. És egyikünk sem olyan alacsony és vézna, mint a sorban az utolsó. Mindannyian termetes férfiemberek vagyunk, ami nemcsak malomkerékgallérszerű, tekintélyes kalapunknak köszönhető – a mesterember per definicionem nem lehet kicsi… (Remélem, mostanra már értik, miért nem.)

És most a titkomat szeretném megosztani Önökkel, amit sokáig senkinek nem mondtam el. Szellemi munkálkodásom során rábukkantam egy motívumra, amely az európai kultúra forrásvidékéről, az antikvitásból eredeztethető, s amit az én ősi kultúrám őrzött meg, s közvetített nekem: a képességre, amely minden élőlény és nem-élő dolog gyors és azonnali egymásbaváltozása.

Egy csendes délután egyedül üldögéltem a Csarnokban, az Odüsszeiát olvasgattam éppen, és felfigyeltem a jelenetre, amikor Meneláosz üldözőbe veszi Próteusz agg egyiptomi tengeristent, a vizeknek igaz szavú vénjét: aki menekülésében „legelőször oroszlán lett ő, sűrüsörényes, és azután sárkány, s párduc, s nagytermetü vadkan; végre folyékony víz és nagy fa, magaskoronájú”.^[3]

egy ősi germán templom bálványa

Ezt a hosszú évszázadok során elfeledett mintázatot újraélesztettem egyik művemben, s nem kellett száz évnek eltelnie, hogy a motívum felbukkanjon egy pikareszkregényben, majd néhány száz év elteltével ismét megjelenjen: „egy erdőben sétálva kőszoborra bukkan a regény hőse, s egy ősi germán templom bálványának véli. Mikor megérinti, megszólal a szobor, hogy ő Márismás, majd sokféle formát ölt: ember, majd tölgyfa, disznó, kolbász, lóherés mező, trágya, virág, virágos ág, szederfa, selyemszőnyeg és még ezernyi más dolog és lény, míg végül ismét ember”.^[4]

Márismás.

Micsoda idea! Minden élőlény és nem élő-dolog egymásbaváltozása! Maga a fékezhetetlen és örvénylő és boldog szabadság!

Vagy mégsem? Valójában a folytonosság, a folytonos megújulás foglyul ejtő szörnyeteg? Követhetetlen, kontrollálhatatlan létezésforma? A szabad akarat és az önmeghatározás csapdája?

Csak úgy dönthetem el, ha magam is kipróbálom. És ez a titkom. Kipróbáltam. De nem érdekelt a selyemszőnyeg, a kolbász, a magaskoronájú fa, a lóherés mező. Engem a mindenkori Szászok azonnali egymásbaváltozása csábított – ekkor/akkor még nem tudtam, miért.

Lássuk, hát!

Máris egy operába énekelt mesterdalnok vagyok^[5]. Ez talán a leghíresebb énem. Szerzője ugyanúgy nagy hívem, mint János Farkas: felismerte bennem a kulturális közvetítőt. Reneszánsz művészpolgárként valódi bőrből, kézzel készítem a cipőket, s mellette népszínművet költök a farsangi fingról. (S még mondják azt, hogy a korai protestantizmus nem hozott létre magasművészetet, valóban turbulens német kultúrát…) A nekem szentelt mű a Harmadik Birodalomban évente rendezett náci gyűlések 0. napja volt.

Márismásként Boroszlóban születek meg 1881-ben, hogy Berlinben fogorvos legyek, a parodontológia egyik első szakembere. 16 éves koromtól szenvedélyes plakátgyűjtő vagyok, a 12 500 darabos plakátgyűjteményemet a Kristályéjszaka során lefoglalják, s engem egy Szászház nevű város koncentrációs lágerébe zárnak, ahonnan 1938-ban kiszabadulok: sok Szász volt ott velem együtt, de csak nekem sikerült a kijutás. New Yorkba menekülök, családommal együtt, ahonnan 1974-ben próbálok Kelet-Berlinbe jutni. Nem sikerül: úgy halok meg, hogy nem látom viszont a plakátjaimat.

Márismás: iskolaközpont vagyok Schwazban. Városomban, N-ben, gimnázium vagyok. 1871-ben szobor leszek ugyanott. Ezüst emlékérem vagyok. Évente megrendezett ünnepi játék vagyok Grazban.

Márismás vagyok: 1886-ban megszületek, 1941-ben meghalok: kravátgyártó cégem van, nyakkendőket készítünk, később sapkákat is. Jól házasodom: egy textilkereskedő lányát veszem el. Amikor eljön az ideje, katonának állok, hogy megvédjem hazámat. Kitüntetnek 1914/18-as emlékéremmel, és belépek a német harcosok ligájába. A világháborúban tanúsított hűségemet Paul von Hindenburg birodalmi elnök aláírásával ismeri el. Mielőtt egy családi örökösödési vita végképp elharapózna, bezárnak a Szászházi koncentrációs táborba. Ott is halok meg.

kitudódik, hogy zsidó vagyok

Márismásként egyéves tartalékos önkéntes tisztként harcolok az első világháborúban, ahol 1915-ben megállapítják, hogy alkalmatlan vagyok, veteránként hazaküldenek. 1933-ban a veterán egyesületem hűséget fogad a náci pártnak. Ekkor kitudódik, hogy zsidó vagyok – mielőtt távozom az egyesületből, emlékérmet kapok.

Folytathatnám, de nem sikerült a kísérlet. Márismásként is mindig ugyanaz vagyok. Szász József János vagyok. Szász József vagyok. Fogorvos vagyok. Foltozóvarga vagyok. Antik mítoszokat olvasok, kiváló a kézügyességem – akár fogakról, akár cipőkről van szó –, de fegyverrel mégsem tudok bánni. Szász vagyok, bajor, zsidó és protestáns német vagyok. Márisugyanaz vagyok.

Bármi vagyok, akármi leszek – ha akarják. Csak, kérem, ne felejtsenek el! Legyek ott az emlékezetükben, a tudásukban!

Hans Sachs vagyok.

1. Johann Wolfgang von Goethe (1749–1832) ↑

2. Johann Christoph Friedrich Schiller (1759–1805) ↑

3. Homérosz: Odüsszeia. Ford.: Devecseri Gábor. 42.o.

   https://mek.oszk.hu/00400/00408/00408.pdf ↑

4. Grimmelshausen: A kalandos Simplicissimus, 1–2.; ford.; Háy Gyula, utószó, jegyz.; Pók Lajos; Magyar Helikon, Bp., 1964., valamint Jorge Luis Borges: Képzelt lények könyve. (1967) Ford.: Scholz László. Helikon, Bp., 1988.

   https://docplayer.hu/8523216-Nncl52-00011014v1-0-jorge-luis-borges-kepzelt-lenyek-konyve-1967-forditotta-scholz-laszlo-eloszo.html ↑

5. Hans Sachs (1494–1576), német foltozóvarga, mesterdalnok, költő és drámaíró. ↑

kép | id. Pieter Bruegel festményei