A TORNA
Ilyenkor örült annak, aminek az év nagy részében nem: a város határában laktak, a legszélén. Nem tulajdonított ennek szimbolikus jelentést, hogy is tehette volna, tanulatlan volt, apja pékségében dolgozott, hajnalhasadáskor kelt, és napjait a kelő tészták lágy, szinte buja társaságában töltötte. Eszébe sem jutott, hogy értelmezhetné – hogyan is kérdőjelezhetné meg?! – világát, csak élte életét, már-már boldog egyhangúságban. Bár telt volna rá, apja nem taníttatta, nem akart belőle lovagot vagy papot, vagy valami iskolázott mihasznát faragni – azt akarta, hogy vigye tovább a műhelyt, az is szép mesterség. Kerek fejére nemigen akart nőni a haj – pont úgy nézett ki, mint belisztezett, kelésre váró, gömbölyű cipói.
lúzerség
A város szélén álló házak – így az ő pékműhelyük is – tökéletesen lapos, a horizontig ívelően üres és semmitmondó mezőre néztek, sehol egy fa, még bokrok sem nagyon. Igazi lúzerség. Mint Manhattanből nézni New Jersey-t…
Ám a határban évente egyszer lovagi tornát rendeztek.
Nem tarthatták a városban a szűk, kanyargós utcácskák között, de még a fenségesen kitárulkozó főtér, gőgös székesegyházával és pompás patrícius palotáival sem lehetett alkalmas helyszín.
Hanem a mező!!
Ilyenkor!!!
A város legszélén álló, egymásnak tapadó, magasra emelten boltíves földszintű, jobbára háromemeletes keskeny házak ablakai kiváló rálátást biztosítottak az eseményre, és tulajdonosaik előszeretettel adták ki az emeleti szobákat és erkélyeket az úri közönségnek – busás haszon ellenében.
Apja is így tett, rendszeresen. Sőt, szállást is kínált a távoli vidékekről érkező lovagoknak. Megvolt annak a pénznek a helye a műhelyben.
Ő maga előbb csak a paletták fedésében leskelődött, kisinasként már az erkélyre kiállva gyönyörködött a látványban. Mondják, 1600 kora tavaszán, Giordano Bruno máglyára vetésekor VIII. Kelemen pápa ugyanígy tett, s egy kicsiny mellékutca oldalsó erkélyének takarásában nézte végig a Campo de’ Fiori-i kivégzést.
halálos egymásnak feszülés
A mező ilyenkor maga a káosz. Mert ahogy tucatnyi ló s lovasa, no meg fegyvertartója tolakszik, abban nincs rendszer, egyáltalán nincs – és mégsem bolondság, van, aki fuvolázik, van, aki dobot ver a partvonalon, hogy a vizuális hatást akusztikus élménnyel fokozza a közönség számára, ketten, szintén lovon, titkos megállapodást köthetnek éppen a lehetséges végkifejletről, középen ül lován a hatalmas, díszes gallérú döntnök, akinek jobbján és balján, halálos egymásnak feszülésben a két lovag, hónuk alá szorított lándzsát tartva a másik felé, lábukat szorosan a kengyelbe vetik és megugratják lovukat, mindeközben a fegyvernökök ott nyüzsögnek körülöttük, egyikük épp lerepül lováról, a másik elejtett bot után hajol, míg egy harmadik a megriadt lovát igyekszik csitítani. És mialatt ezek a mezőn tusakodnak és gomolyognak, a város legszélső utcájában lovagok tucatjai várakoznak türelmesen, hogy sorra kerüljenek, s mindegyik némán, a lován mozdulatlanul – csaknem vésztjóslóan – ülve szemléli az eseményeket.
A több napos viadal késő tavaszig is eltartott.
Az évek során a pék fia mindent megfigyelt, s fejében egyfajta nyilvántartást vezetett, a legaprólékosabb részletekkel. Hogy a lovak szemét s fejét gondosan letakarják, míg a lovagok felcsapott sisakrostéllyal esnek egymásnak, szemükben vad fénnyel, arcukon ádáz s félelmet nem ismerő vonásokkal, igazi vásári komédiásokként. Hogy a vértezeten, a sisakon és a mell-, valamint a hátvasakon lévő jelzés garantálja: ezeket a leghíresebb műhelyekben készítették, s ezért a legtökéletesebbek. Hogy egy teljes testű páncélzat sem fedi tökéletesen a lovagot, mert talpát, tenyerét és belső combját semmi sem védi. Hogy dacára a köznapi hiedelemnek, a páncélozott lovagok szabadon mozoghattak, sőt, kifinomultan, esztétikusan küzdhettek a párbaj során, a páncélkészítő mesterek zseniális munkájának köszönhetően, akik anatómiailag precízen készítették el a vérteket, rászabva a konkrét lovag konkrét testére.
esztétikum
A pék fia mégis azt szerette a legjobban, amikor vértezet nélkül küzdöttek. Amikor a lovag öltözete, például zöld bársonyra varrt csillogó gyöngyökkel, arany és ezüst díszítésekkel, ráhímzett címerével megfeszül a testén, ahogy rohamra indul. A pék fia számára a legfontosabb a lovag mozdulatainak szépsége, amit igazán csak a páncél nélküli test tükrözhetett. Hiszen egy ütközetnek, egy összecsapásnak nemcsak mechanikája, hanem esztétikuma is van – akár egy balettelőadásnak. Az erőfeszítést, a fájdalmat, a sebesülést átélő test geometriája ugyanúgy lekottázható, mint bármely koreográfia – lepte meg a gondolattal önmagát is a pék fia. [1]
Az idők során két kedvenc lovagja lett, akik általában páncélzat nélkül küzdöttek. Egyik brit, a másik germán. A hölgyek szerint mindkettő igézően szép – ez a pék fiát ugyan hidegen hagyta, de egyfajta adottságként elkönyvelte. Ő a virtuóz bajvívás, a hősies kiállás mögötti történetet akarta tudni. A bátorság alkímiájában akart igazán elmerülni. Mivel olvasni nem tudott, csak a szóban előadott históriás énekekből jutott információhoz.
Mindkét lovag kora legjobb bajvívója volt. Ez nemcsak társadalmi elismertséget jelentett, hanem vagyonosodási lehetőséget is. Mindketten megélhetési lovagok.
A brit lovag magas és jóképű, hullámos, vastag haját hajóorra emlékeztetően fésülte, felívelően, kicsúcsosodóan, s alatta ugyanebben az ívben tornyozta felfelé hasonlóan dús szakállát. A feje, ezzel a haj- és szakállkölteménnyel, kiváltképp profilból, olyan, mintha márványból formálták volna. Dehogy is tett volna rá sisakvértet. Piers-nek hívták.[2]
A germán lovagot csak így említették a históriás énekek: „vidam kedvv zep vitez”[3]. Cornwall-ból származott. Testhez simuló, bő, hosszú ujjú ruhában lépett föl, alatta sodronypáncéllal, csípőjén széles övvel, amivel darázsderekúra fűzte magát, kard és tőr lógott rajta. Igazán csinos. Elegáns, vastagon steppelt és gazdagon mintázott ruháit vívásról vívásra váltogatta egyre fantasztikusabb küllemű, lobogó ujjasokra – hiszen nem háborúban vagyunk, ez (mégiscsak) lovagi torna.
Mindkettő ismerte a hősköltemények rájuk, a lovagokra vonatkozó leírását, a viselkedésükre és pozíciójukra érvényes, az unalomig hangoztatott három eszményt: mértékletesség, hősiesség és udvariasság.
Ugyan már.
Lovagi társadalom?! Benne lovagi hőstettekkel, kalandvággyal, az elérhetetlen hölgy iránti magasztos szerelemmel?!?! Ez majd száz évek múlva születik meg az irigylésre méltó foglalkozású filoszok fantasztikus képzeletvilágában.
reakcióidő
A germán és a brit lovag durva és gőgös feudális világban élt, romlott érzékiséggel és zord bosszúvággyal, s végső céljuk a hűbérbirtok és egy gazdag hozományú nő megszerzése volt. Amíg ez összejött, lovagi tornán gyarapították ismertségüket és vagyonukat. Ahol csak saját erejükre és bátorságukra számíthattak – hiszen nem seregben, nem csapatban harcoltak, a harci kötelék helyett vértjük, lovuk, és nem utolsósorban, saját reakcióidejük számított. Tudnivaló, hogy az ember reakcióideje nem lehet kevesebb 00.200-nél… A germán lovagé és a brit lovagé egyaránt 00.143-es volt – nem emberi, egyáltalán nem az.[4]
A lovagok reakcióidejét a bennük lévő felfokozott érzelmesség erősítette, egyszerűbben szólva: a dühkitöréseik, a folyamatos és csillapíthatatlan dühkitöréseik. A lovagi testületnek és a hölgyeknek megfelelés kényszere mellé a keresztény egyház szabályrendszere is befurakodott világukba. Nem könnyű lovagnak lenni. Az Illúzió és az Individuum koordinátarendszerében vergődő lovagok sokszor nem találták meg valódi énjüket, ezért is kaptak dührohamokat. De a konkrét élettörténet is szerepet játszott ebben.
az alapszerek
A brit lovag apja bárd volt, vándor ének- és törvénymondó, bejáratos a királyi udvarba is. Épp ezért gyerekként Piers-nek a folyamatos úton levés jutott osztályrészéül, ami jobbára vízen történt. Írországból Cornwallba s vissza, Cornwallból Bretagne-ba s vissza, végig szörnyű hullámzások és vergődések közepette, kilométereken át megközelíthetetlen partok mentén, ahol magas és éles, durván szabdalt sziklafalakat faragtak ki a folyamatos széltől háborgó hullámok. Kikötni képtelenség, eszement, aki csak gondol is erre. Ők mégis mindig kikötöttek a sziklás partszakaszokon, megbirkózva a hullámokkal, és nem könnyű, de megmászható utakat találtak. Volt egy testvére, aranyhajú, mindig fehér kesztyűt viselő leány, akit ír anyjuk kitanított a gyógyítás minden fortélyára, s aki ezüst ládikában hordozta magával az alapszereket: ez, ami sebet gyógyít, ez, ami lázat csillapít, ez, ami fájdalmat öl, ez, ami életre kelt. És persze, ott lapult köztük a halál-ital, a szent halál-ital, az emlékölő pohár és a hatodik: a szerelmi bájital – a szenvedély, a gyötrelmes gyönyör, a szüntelen szorongás, a halál ellenszere.
A testvérek a pék házának első emeletén kaptak szállást.
A germán lovagot népe, ellentétben Gottfried mester állításával, így hívta: a bánat fia. Apja meghalt, mielőtt megszületett, anyja, aki korábban tíz halott gyereket szült, belehalt a tizenegyedik szülésébe: az övébe. „A bánat” – ezt a nevet kapta gyámjától. A halál lesz az alapvető, legelső életélménye: jó anyám meghalt, mert megszülettem én. Úgy nőtt föl, hogy élete halálra termett. A balzsamos halál, az édes halál után vágyakozott, a túlvilág állandó és örök árnyára. Ahol találkozhat szüleivel.
Amikor a lándzsa belső combjába fúródott, szinte meglepetten nézett a brit lovagra – most vívtak először, a sorsolás úgy hozta, hogy ők ketten végre párbajoznak, ők, akik addig csak győztesként kerültek ki a tornákon, s most egyikük lehull a lováról. A közönség előbb felhördült, majd némán figyelt.
A brit lovag húga, oldalán a tégelyekkel, a mezőre rohant. Szakmai kihívás volt számára, hogy megmentse a bánat fiát, akinek mérgezett vér folyt sebéből.
Először csak némán vizsgálta a sebet, sokáig. Majd megszólalt. Minden jó gondolat fényhatás, minden tisztességtelen szándék sötét. Miért mondja ezt? Nem értette a megsebzett lovag. A gyógyító szikár hangon tovább beszélt: sötétség–világosság, árnyék–fény, fekete–fehér… – … Te az éjszakára vágysz! Átkosnak tartod a fényt. Átkozod a hajnalt, a nappalt, az életet. Édesnek, szentnek hívod a halált. Hívod a Halált. De a bánattól, a sebedtől soha nem fogsz meghalni. Ahhoz, hogy meghalj, engedd, hogy meggyógyítsam a sebed!
A gyógyító szinte már suttogott, mintha szégyellné, amit kimond: ebbe a sebbe nem, csak a szerelembe tudsz belehalni. A te sebed a szívedben van, nem a lábadban. Gyere, engedd, hogy álomba szenderítselek. Álmodjuk meg a szerelmünket.
Korniul beszélt, az egyetlen nyelven, amin megértették egymást.
a vágy és az élet
Amikor a leány a germán lovag sebébe cseppentett az ötös számú üvegcséből, majd a saját nyelvére is, a pék fia elégedetten felsóhajtott harmadik emeleti ablakában, s visszavonult kicsiny kamrája mélyére. Azt már nem látta, amint a gyógyító és a sebesült lovag kábult elragadtatással egymásra néz, és tekintetükben megjelenik a vágy és az élet. A pék fia ekkorra már az ágyában merengett. Alig várta, hogy másnap reggel elmesélhesse anyjának, mit tett.
Előző éjszaka, titokban, felcserélte a tégelyek sorrendjét: az ötös tégely helyére a hatos számút tette.
Elégedetten gondolta, hogy trükkjével a Szerelem legyőzte a Halált: ezek ketten nemcsak életben maradnak, hanem boldog szerelemben egyesülnek, amíg a világ világ. De leginkább annak örült, hogy sikerült átírnia ezeknek a semmirekellő, léha lovagoknak a tervét, neki, a szorgos, egyben körmönfont, ravasz kisembernek – ezzel több lett, mint ők.
No lám, hát ilyen az, amikor az ember beleavatkozik a Sorsba – a pék fiát büszkeséggel vegyes borzongás járta át. Ő most két ember sorsát megváltoztatta… Ő, a tanulatlan péksegéd! Mégiscsak szánta őt is valamire a Teremtő!
A brit lovag két koporsót készíttetett: a levegőt és vizet jelképező kalcedonból a húgának, a bátorságot és kitartást erősítő berillből a germán lovagnak. Tintagelben temették el őket, két külön sírban, a labirintus bejáratánál.
A szertartáson Piers a szeretők állhatatlanságáról, sóvárgásáról, hazugságairól és háborgatottságáról szónokolt, de mindeközben csak egy gondolat járt a fejében: az az ostoba, barom, húgyagyú péksegéd…