Bíró Gáspár

ÚJ TECHNOLÓGIAI CIVILIZÁCIÓ ÉS A VILÁGREND

2003 december

ÚJ TECHNOLÓGIAI CIVILIZÁCIÓ ÉS A VILÁGREND

(Rend és technológiai civilizáció) Ha a rend fogalmát a technológiai civilizációkat jellemző politikai kategóriaként fogjuk föl (pl. államrend, jogrend, közrend, rendvédelem stb. összetételekben), akkor a világrend eszméje a szemünk láttára kibontakozó globális és homogén technológiai civilizációban újra elsőrangú politikai (s nem kevésbé általános strukturális) kérdéssé lép elő.

A technológia ebben az összefüggésben az egyes mesterségek vagy művészetek (a kormányzást vagy a háború művészetét beleértve) rendszeres (tudományos) tanulmányozását, egyben az ehhez kapcsolódó terminológiát jelenti. A technika viszont mindezek gyakorlatba ültetését, megvalósítását. Az állam felfogható tehát úgy is, mint a társadalmi technológia egyik legösszetettebb eszköze. A harmóniaként értelmezett rend így norma, s nem leíró kategória. Arnold Toynbee késői művében a „technológiai forradalmak” első szakaszát Kr. e. 70 000/40 000 és 3000 közé teszi. Toynbee hipotézisében nincs lényeges különbség a technológia és a technika mint egyszerű eszközhasználat között. Tény, hogy a nyugati ember eszmei világa viszonylag korán a természettel szembeni védekezésből és a természet felhasználásának törekvéséből alakult, majd később a természeten uralkodás vágyából, s ez önmagában is elég lett volna a reflektált eszköz alkotásához és használatához.

A kibontakozó technológiai civilizáció, melyet rövidítve GNR (genetikai, nanotechnológiai és robotikai) civilizációnak is nevezhetünk, véleményem szerint több lényeges aspektusban különbözik elődeitől.

megszorításokkal értelmezhető

Az első kétségkívül a tömegpusztító fegyverek léte, mindenekelőtt a nukleáris fegyvereké. A másik, hogy az ember képes lemásolni a természetet, s utánozni az élet kifejlődésének és fenntartásának feltételeit. Itt elsősorban a genetikai és egyéb, biotechnológiai kutatások eddigi, valamint várható eredményeire gondolok, amelyeket hihetetlen mértékben felfokozhat a robotika, azaz olyan intelligens eszközök létrehozása, amelyek megkímélnek egyeseket a különböző tevékenységek követelte fizikai interakcióktól, beleértve a háború megvívását. Mind a két aspektusban van valami „földön kívüli”, abban az értelemben, ahogyan Hannah Arendt politikafilozófiai töredékeiben az atomfegyver földön, vagy természeten kívüliségéről beszélt: „Itt ugyanis nem természetes folyamatokat enged szabadjára az ember, hanem olyanokat irányít a Földre, amilyenek a földi természetben nem fordulnak elő, hogy világot hozzanak létre, vagy világot semmisítsenek meg. E folyamatok maguk a Földet körülvevő univerzumból származnak, s az ember, aki hatalmába keríti őket, immár nem úgy cselekszik, mint egy természetes élőlény, hanem mint olyan lény, amelyik noha csak földi körülmények között, ebben a természetben tud élni, mégis képes arra, hogy az univerzumban is eligazodjék.” A rend mint politikai kategória visszamenőleg csak megszorításokkal értelmezhető. Pethő Sándor az újabbkori görög demokrácia-értelmezésekkel kapcsolatban joggal mutat rá, hogy továbbra is számos tisztázatlan kérdés van akörül, hogy a görögök maguk pl. az Kr. e. 5. és 4. századok során mit értettek a nomosz fogalmán, s mindez hogyan ragadható meg a ma emberének ismerős kategóriákkal? A nomosz elsősorban törvényt jelent, de mint Pethő írja, „a nomos egy másik, adataink szerint meglehetősen széles körben elterjedt jelentése a rend fogalmával kapcsolódott össze. (…) E rend megjelenhet természeti törvény formában éppúgy, mint szakrális rendként, vagy Zeusz által megkívánt magatartásként, a lényeg minden esetben az, hogy mindazok, akik a rend által meghatározott körülmények között élnek, érvényesnek ismerik el önmagukra nézve az azt konstituáló szabályokat. A nomosz tehát ebben az értelemben – meglehet külső forrásból kapott szabályok alapján létrejövő, de belülről legitimált – rend, nem pedig pusztán külső akarat nyomán létrejövő elrendezettség (taxisz).” (Pethő 2001,43–4., kiemelés az eredetiben) Hannah Arendt idézett munkájában a nomoszt elsődlegesen törvénynek, és kifejezetten a politikai téren kívülinek, ám egyben e tér elengedhetetlen feltételének tekintette.

A római birodalom gyakorlata ebben az összefüggésben, illetve a római birodalmi eszme lényegi eleme, a Pax Romana, a szerződések által szentesített terjeszkedés (hódítás) eredményeként kialakult világrend biztosítása folyamatos politikai és stratégiai feladat volt, s a dolog természetéből fakadóan nem lezárható ügy vagy állapot.

Róma bukása után a béke hosszú időn keresztül nem jelentett többet, mint két háború közötti átmeneti időszakot, míg a rend az egyházi és/vagy állami hierachiákkal volt azonos. Michael Howard értelmezése szerint a béke létrehozására és fenntartására irányuló tudatos törekvés, párhuzamosan a háború természetellenes jellegének és törvénytelenségének hangoztatásával, a 18. századdal kezdődő folyamat.

A 21. század elejére véget ért egy olyan korszak, amelyben a birodalmak rendjét időnként – s csak nagyon rövid időszakokra – megszakította az egyes szuverén entitások (pl. a Kr. e. 5. századi görög városállamok, illetve a vesztfáliai békét követően a nemzetállamok) hatalmi egyensúlyán alapuló rend. Ma már nem vitatható, hogy a haditechnika, különösen a modern kori Európában egyre gyorsuló fejlődési üteme, valamint a hadviselésben bekövetkezett változások miatt egyik modell sem alkalmas a tartós béke megteremtésére. Az említett korszaknak azért is van vége, mert a technológiai fejlődés most ért abba a szakaszba, hogy a Föld légteréből, valamint az űrből a bolygó egész területe ellenőrizhető, s bármely pontjára katonai csapás mérhető. A területiség, mely évezredeken keresztül a politikai terek elkülönítésének, illetve a politikai tér és a természeti állapotban lévő régiók elválasztásának materiális alapja volt, szerepét csak korlátozott mértékben tudja betölteni.

befolyási övezetek

A huszadik század két nagy háborújának tapasztalatai, valamint a hihetetlenül felgyorsult technológiai fejlődés egyre erőteljesebben tűzték napirendre 1945 után a szerződéses jogi keretek között megvalósítandó, kölcsönösen előnyös együttműködés követelményét. Az ENSZ mint világszervezet keretei között létrejövő együttműködési formák a gyakorlatban a hidegháború alatt sajátosan alkalmazkodtak a nukleáris terror egyensúlyára alapozott szuperhatalmi világrendhez. E formák egyedülálló, de nem életképes kombinációi a birodalmi mintákat követő befolyási övezetek, valamint a szuverén államok anarchikus viszonyai közepette létrehozott tökéletlen szükség-és/vagy látszatmegoldások. Ilyen volt például az 1975-ben aláírt Helsinki Záróokmány, s a nyomában létrejött konferencia-sorozat.

A Szovjetunió 1991-es megszűnése a nemzetközi viszonyokban az erő diffúzióját eredményezte, ami az adott feltételek között minden szereplő – beleértve az Egyesült Államokat – viszonylagos gyengüléséhez vezetett. E „gyengülés” egyebek mellett az egyes országok hadiköltségvetéseinek folyamatos csökkentésében, illetve a NATO mint a legerősebb katonai szervezet létjogosultságáról szóló vitákban érhető tetten. Az unipolaritásból eredő következményeket az Egyesült Államok nem volt hajlandó vállalni a kilencvenes években, a multipolaritás modellje pedig főként az orosz és kínai vezetők Amerika-ellenes retorikai eszközeként szerepelt, s nem mint komolyan veendő, új világrend kialakítására irányuló törekvés. Az egypólusú világ összes kelléke adva volt, de a politikai akarat és egy sor más körülmény hiányában nem alakult ki világot átfogó stabil hierarchia. Viszont felfokozott várakozás volt a 20. század utolsó évtizedében: hogyan alakul ki a piaci erők és a technológiai fejlődés szabad játékaiból az új rend, létrejön-e olyan világ, amely az emberek és a természet harmonikus együttlétét biztosítja.

(Rend és innováció) Hagyományos, azaz a különböző technikai eszközöket reflektálatlanul és korlátozott mértékben (pl. tűzgyújtás kovával, kisebb tárgyak mozgatása) használó társadalmakban a rend többnyire egyenlő a harmóniával, s mint ilyen az isteni kegyelem megnyilvánulása. Isteni eredete következtében megkérdőjelezhetetlen, továbbá elvileg örökkévaló, mert elsősorban az emberek elméjében létezik. Nyom nélkül tűnik el (s nem széthullik, felbomlik stb.), ha az istent (vagy az isteneket) elfelejtik. A kollektív tudattalan a különböző aranykor-mítoszok sugalmazásával értesít erről.

Ezzel szemben a technológiai civilizáció rendje a fejlődés függvénye: az új technikai eszközök új rendet kívánnak, az új rend meg kitermeli az új technológiákat. Minden új felállásban megmaradnak a megelőző struktúrák egyes alapmintái és technikai eszközei. A technológiai civilizáció a par excellence egyensúlytalanság világa: az eszközöket tekintve a már létező technikák, illetve a tervezőasztalon lévők aszimmetriája a meghatározó, az emberi kapcsolatokat pedig az egyenlőtlenségek alakítják, mint például a politika dimenziójában, melyben az alapvető aszimmetria az erősebb és a gyengébb közötti játék számtalan variációját állítja elő, a megfelelő intézményekkel egyetemben. Mindkét területen – s a példákat ki lehetne terjeszteni a kulturális megnyilvánulások egészére, a dolgok dinamikáját az újítás képessége határozza meg.

Az újítás, az innovációs képesség egyszerre lehet rendteremtő és rendromboló, attól függ, milyen körülmények vannak jelen – ha technológiai téren radikális újítások, felfedezések és azok gyakorlati megvalósításai jelentkeznek, nagy az esélye a társadalmi-politikai mutációk bekövetkeztének (mint pl. az említett, kétpólusúnak is nevezett világ életképtelen politikai heterogenitása nemzetközi szinten). A mutációk azonban nem szükségszerűen életképtelenek: politikai téren a legtöbb hosszú életű mutáció vallási eszmékből alakult ki.

íróasztal mellett kidolgozott javaslatok

A 20. század során egymással sokszor szögesen ellentétes politikai törekvések és ideológiák által hirdetett „új világrend”, „új nemzetközi rend”, „új nemzetközi gazdasági rend” stb. fogalmai és eszméi rendszerint nem mentek túl a politikai filozófiáknak azon az előfeltevésén, hogy az adott helyzet nem jó, tehát változások szükségesek. De még a legradikálisabb világrendeszmék képviselői is többnyire belátták, hogy a social engineering égisze alatt, vagyis az íróasztal mellett kidolgozott javaslataiknak kevés esélyük van a gyakorlati megvalósulásra. A 20. századi totalitarizmusok tapasztalataiból okulva a kilencvenes években az „új világrend” kérdése többnyire a világösszeesküvés-elméletek kedvenc kiindulópontjává vált, s csak kis mértékben a nemzetközi viszonyokkal foglalkozó irodalomban a jövőbe látási kísérletek egyik leíró kategóriájává.

(A világ politikai homogenizációja) Naivitás feltételezni, hogy bármilyen világrend-eszme vagy modell értelmezhető olyan hatalmi központ nélkül, amely e rend középpontja – ha hierachiákban gondolkodunk, a rangrend csúcsa –, és egyben fenntartója. Ha megvizsgáljuk azokat a ma is létező hatalmi központokat, amelyek befolyásukat képesek az egész világ területén érvényesíteni – ilyenek mindenekelőtt a Pentagon, s azon belül is a légierő, vagy egyes pénzügyi és kereskedelmi szervezetek, mint a Világbank, Nemzetközi Valutalap, Világkereskedelmi Szervezet (WTO) stb., azt látjuk, hogy a befolyás általában közvetítőkön keresztül történik. Ezek lehetnek nemzetközi szervezetek (kormányközi vagy nem-kormányzatiak egyaránt), állami intézmények (nemzeti hadseregek, egyéb szolgálatok), ad hoc csoportosulások, hálózatok, vagy éppen egyes tisztségeket viselő egyének.

A kialakuló, sokszor áttekinthetetlen politikai mezők, amelyek létrejönnek a központok, a közvetítők és a funkcionálisan vagy területileg körülírható célok megvalósítása során, homogén erőtereket képeznek. Minden ilyen erőtér homogén, mert egységes elvek, írott vagy íratlan szabályok, valamint célok érvényesülnek; erőtér, mert az erősebb akaratát közvetíti. Nem nehéz belátni, hogy a létező erőterek hatalmi integrálása útján létrehozott nagyobb struktúra szintén homogén lesz.

A kibontakozó technológiai civilizáció által meghatározott világrend nagy valószínűséggel előbb fogalmilag, majd ténylegesen is irrelevánssá teszi a hagyományos kulturális különbségeket. Noha az új GNR civilizáció a politikai és kulturális értelemben vett Nyugat terméke, s területi „bázisa” még viszonylag hosszú ideig a nyugati, illetve a „nyugatosodott” ipari demokráciákat foglalja magában, érett állapotában több és más lesz annál. Megkockáztatható, hogy a Nyugat fogalma csak történeti szempontból lesz értelmezhető a jövőben, mint például a Karoling Európa kategóriája. Ehhez tartozik, hogy a Nyugat, s azon belül az angolszász államok 1945 után kulturálisan semleges nemzetközi jog létrehozása által próbálták csillapítani a létező vallási, nyelvi, faji és nemzeti különbségek politikai felhajtóerejét. A választott eszköz természete és belső korlátai végül nem valósították meg az eredeti célt. A 20. század végére világméretűvé váló migráció, valamint a déli félteke államai lakosságának robbanásszerű növekedésével felszínre hozott feszültségek a különböző pesszimista értelmezések ellenére bizonyítják, hogy a nemzetállam nyugati eszméje és intézménye csak rendkívül korlátozott mértékben, s egy sereg sajátos körülmény fennállása mellett alkalmas a multietnikus társadalmak megszervezésére és kormányzására.

kulturális homogenizáció

A kulturális homogenizáció tételét – vagy mint kívánatos célt, vagy szükségszerűen bekövetkező eredményt – szinte minden modernkori európai utópia felvette. A kommunizmusban eltűnnek a nemzeti különbségek, megszűnik a nemzet és a nemzetállam – szólt például a szocialista ideológia egyik alaptétele.

Itt és ebben az összefüggésben azonban egyrészt nem feltétlenül a kulturális, elsődlegesen etnikai, nemzeti, nyelvi és vallási különbségek eltűnéséről van szó (bár rendkívül hosszú távon bekövetkezhet), másrészt nem is a politikai primátusáról, ahogyan azt a kilencvenes évek körülményei között értelmeztem másutt.1

Az irrelevancia arra utal, hogy a kulturális tényezőkre még inkább érvényes lesz, amit az eddigi tapasztalatok is megerősítenek: hogy egy anarchikus, világkormány nélküli nemzetközi színtéren az etnikai, vallási vagy nyelvi rokonság mind egyetemes politikai törekvések megvalósítására, mind tartós szövetségek létrehozására alkalmatlan. Az erőszakot, amely a volt Szovjetunió és a Balkán dezintegrálódását követte, sokan próbálták kulturális okokkal magyarázni, s az etnikai és vallási konfliktusok terminusaiban leírni. Nem sikerült viszont azóta sem olyan elméleti modellt alkotni, mely a konfliktusokat akár visszamenőleg, akár a jövőre nézve értelmezhetővé, illetve előreláthatóvá tenné pusztán a kulturális különbözőségek kritériumai alapján. Ami viszont utólag kiderült, az etnikai és vallási elemeket kétségtelenül felvonultató erőszakos konfliktusok világszerte többségükben partikuláris hatalmi törekvések, a bosszú (különböző természetű, akár egyéni sérelmekért), vagy a transznacionálisan szervezett bűnözés szolgálatába állított, vagy pusztán felhasznált külsőségek voltak. A szervezett bűnözés esetében a kulturális különbségek arányosan csökkentek azzal, ahogyan az alvilági hálózatok terjeszkedése globális jelleget öltött.

Egy példa a kommunikáció területéről. Mindenki egyetért abban, hogy a kilencvenes években mennyiségi és minőségi áttörés tanúi voltunk. Nos, a kommunikáció a legközvetlenebb szinten továbbra is létező, beszélt nyelveken történik, az angol vagy más elterjedt nemzeti nyelv mint egyetemes lingua franca közvetítésével. Ezzel szemben az uralom és a gazdasági potenciál növelésének eszköztárában a különböző bio-, vagy számítástechnikai, de más területeken is kifejlesztett mesterséges vagy metanyelvek máris kiemelkedő helyet foglalnak el. E műnyelvek soha nem tapasztalt hatékonysággal látják el a lényeges információk zárolásának funkcióját, kifejezetten tudományos szerepük betöltése mellett. Ez olyan hatalmi kérdésként is jelentkezik, amelynek nem sok köze van a hagyományos kulturális törésvonalakhoz.

Még egyszer hangsúlyozni szükséges tehát, hogy szerintem a nemzeti kulturális identitás szerepe megmarad a kisközösségi érintkezés szintjén, sőt helyi politikai konfliktusokat is okozhat, de a kibontakozó világrend szempontjából nagyjából-egészéből közömbös. A homogenizáció első hullámai a közvetítőkön kívül a csúcstechnológiákhoz közvetlenül kapcsolódó csoportokat és jelenségeket érintik, noha ezek között egyre nehezebb különbséget tenni.

A homogenizációs folyamatokban fokozott szerepe lesz a replikáció, a másolás, illetve a bővített reprodukció technológiáinak. A transzkulturális emberi tényezők és jellemvonások „azonos szintre hozásá”-nak folyamatában (gondolok itt a mások befolyásolásának vágyára, az ettől csekély mértékben eltérő uralomvágyra, a lojalitás jellemvonására és a tekintélytiszteletre, vagy az önzésre, s az ezekből fakadó eltérő életstratégiákra), a hang, a kép és a szöveg továbbításának rendkívüli sebességgel növekvő lehetőségei nemcsak új eszmék korlátlan terjesztésére, de a különböző lokális információs és kulturális monopóliumok ellenőrzésére vagy éppen felszámolására is alkalmasak. Például a liberalizmus mint politikai ideológia világméretű elterjesztésében nem csekély szerepet játszott a telekommunikációs eszközök fejlődése. Ugyanezek az eszközök szolgálnak a liberalizmus univerzalitása tisztaságának eszmei megóvására is, a lokális adaptációkkal vagy ellenállással szemben, de adott esetben antiliberális ideológiák felülkerekedésére.

az ember és a gép keresztezése

A harmadik évezred elején a technológiai civilizáció elérte azt a fejlődési stádiumot, amiről eddig egyesek csak álmodoztak: az ember képessé vált saját természetének befolyásolására, sőt, megváltoztatására.2 A gén-, robot-, és nanotechnológiák kombinálása révén egyes elemzések szerint 2030-ra előállítják az első intelligens robotokat, s bekövetkezik az ember „gépesítése”, az ember és a gép keresztezése útján.3 („Házilag” előállított változata már működik: a robbanóanyaggal felszerelt s külön e célra gondosan kinevelt és felkészített öngyilkos merénylő.)

A homogén világrend ebben az összefüggésben leírható mint olyan izomorf hálózatok komplexuma, amelyet komponenseinek infrastrukturális minősége rendez hierarchiákba.

(Magánszféra és hadviselés) Két olyan elemet szükséges itt érinteni, amelyek az egyén szerepét az új technológiai civilizációban sajátosan változtatják meg.

Az egyik a hagyományos értelemben vett magánszféra, a privacy megszűnésének perspektívája. A kezdeti lépések lényegében már bekövetkeztek. Abban a világban, amelyben technikailag kivitelezhető nagy számú ember, egyenként és egy időben való folyamatos és olcsó nyomonkövetése, lehallgatása, filmezése vagy fényképezése, köztéren, épületekben, közlekedési eszközökön, földön, föld alatt, vízben, levegőben, amelyben egyre inkább a gondolatok is követhetővé válnak – nos, ebben a világban a privát és a köz szférák közötti elkülönülés szintén irrelevánssá válik. Ha ehhez hozzászámítjuk, hogy a különböző adathordozók, mágneses hang- és képfelvételek korlátlanul manipulálhatók, a hagyományos nyugati demokratikus politikai és jogi hagyomány számos lényegi eleme tűnik el.

Ellentmondásosan hangzik, de véleményem szerint ebben a helyzetben az egyén hihetetlenül felértékelődik. Természetesen azokról az egyénekről van szó, akik képesek kreativitásukat a rend szolgálatába állítani és újításokat elgondolni, keresztülvinni – vagy ellenkezőleg, a rend ellen fellépni.

Ennek az állapotnak legalább két olyan fontos politikai következménye van, amelyek már ma is éreztetik hatásukat az ipari demokráciákban: az egyik, hogy az egyén privát szférájának védelmét maga biztosítja, s nem az államtól várja. A legtöbb nyugati demokrácia kormánya egy sor olyan eszköz kereskedelmi forgalmazását engedélyezi, amelyek csúcstechnológiának számítanak, s az egyéni (nem feltétlenül csak testi) védelemhez szükségesek. A másik, hosszabb távon ható politikai következmény, hogy a társadalmi szerződés terminusai alapjaikban változnak meg, ha ez a fikció egyáltalán még érvényesnek tekinthető. Ha az egyén válik saját privát szférájának őrzőjévé, akkor ő lesz az is, aki e szféra kiterjedését meghatározza. A klónozással kapcsolatos feszültségek egyik forrása, hogy sokan az egyes államok felségterületén kívül álló, magánpénzből finanszírozott laboratóriumokban vállalják a kísérleti nyúl szerepét.

A magánszféra a legújabb technológiák elterjedésével fokozatosan megszűnik, ugyanakkor korlátlanul kitágul, az egyén szabad döntéseinek – ha a lehetőségei megvannak – függvényében.

a háború privatizálása

Kétségtelen, hogy a haditechnikák és technológiák fejlődése döntő hatással járt a nyugati típusú ipari társadalmak és politikai rendszereik fejlődésére. Itt csak egy fejleményre hívnám fel a figyelmet, mely ugyan végigkísérte a történelmet, de általában másodlagos jelentőségűnek fogták fel, s a modern nemzetállamok korában egy ideig úgy tűnt, végleg eltűnik: a magánháborúról van szó. A kilencvenes években a nemzetközi terrorizmus egyes csoportjai a legújabb technológiák alkalmazásával közel jutottak a háború privatizálásához.

Mint a technológiai civilizációkban általában, itt is a háborús eszközök (tágabbak, mint a fegyverek) terén bekövetkező változások fejtik ki először hatásaikat társadalmi és politikai szinten. A stratégiai információs háború fogalmának bevezetése a kilencvenes évek közepén jól szemlélteti e változásokat, amelyek felgyorsulásában a 2001. szeptember 11-i támadások kulcsszerepet játszanak.

Megfelelő szakértelem és kereskedelmileg is forgalmazott eszközök birtokában az információs hadviselés, beleértve a szabotázst, de a dezinformálást is, egyénileg is kivitelezhető.

Ennél félelmetesebb perspektívákat nyit meg, hogy egy ember, vagy egy szűk csoport számára ma már elérhetők olyan tömegpusztító, elsősorban biológiai és vegyi eszközök, amelyek fegyverré alakítva ezreket, vagy akár milliókat pusztítanak el nagyon rövid idő alatt, illetve viszonylag nagy földterületen képesek az elemi létfeltételeket ellehetetleníteni. Ugyanez érvényes a szintén viszonylag könnyen elérhető, ún. piszkos nukleáris eszközökre. A valódi és azonnali fenyegetés, amelyet e lehetőségek egyenként vagy kombinálva jelentenek, az Egyesült Államokat, majd meglehetősen látványosan Nagy-Britannia kormányát 2002 tavaszán arra késztette, vagy inkább kényszerítette, hogy kiszivárogtassák, illetve bejelentsék a nukleáris első vagy megelőző csapás küszöbének egyoldalú és radikális csökkentését. A kis hatókörű, magas precizitású nukleáris csapás kilátásba helyezése a hadviselésre és a hadi technológiák fejlődésére döntő hatással lesz a következő években.

Más a félkatonai palesztin szervezetek öngyilkos merénylőinek kérdése. A The New York Times újságírója idézett 2002 márciusában egy izraeli katonai szakértőt, aki ezt mondta: „A spanyolországi polgárháború volt a kísérleti terep, amelyen a nagyhatalmak kipróbálták új fegyvereiket a második világháború előtt. Nos, mondta Yaron Ezrahi, az izraeli–palesztin konfliktus mai állása szerint a 21. század spanyol polgárháborúja. Nagyszabású próba folyik, vajon az öngyilkos terrorizmus sikeres lehet-e mint felszabadítási stratégia. Le kell győzni, de ez többet kíván, mint katonai stratégiát.4

(Gyűlölet és politikai mutációk) Önmagában a mutáció, beleértve az eszmék mutációját, nem újdonság. A felvilágosodástól a 21. századig terjedő időszak felfogható akár a keresztény eszmék politikai mutációja klasszikus korszakának is. Nyugaton a szuverenitás jelentésváltozásai jól példázzák ezt.

Egy eszme gyűlölet útján létrejött mutációja azonban nem azonos egy politikai eszmének, kategóriának vagy intézménynek az idő- vagy térbeli megváltozásával, kulturális meghatározottságával, vagy különböző formáinak egymás melletti létezésével. Eltérő társadalmi, kulturális, demográfiai stb. feltételek között például a demokrácia egymástól sok tekintetben különböző, számos változatban valósulhat meg úgy, hogy az eszme lényege, vagyis a népszuverenitásra alapuló kormányzás, s a kormányzottak joga, hogy időközönként szabad és méltányos választásokon eldöntsék, ki kormányozza őket, változatlan marad. Még a zsarnokság különböző formáit sem feltétlenül a gyűlölet alakítja.

Mint minden jelentős modernkori fejlemény, a gyűlölet is tudatos, megideologizált és szervezett formában való átpolitizálás, vagy fordítva: a politikai gyűlölet, melynek eredményei mindenkor a terror, a tömeggyilkosságok, a vandalizmus és a társadalmak rendjének radikális felforgatása, a francia forradalom terméke.5 A faj- és osztálygyűlölet ennek csak sajátos formái, a minta azonos – azaz a tömeges politikai mozgósítás, a szervezettség, az ellenséget kijelölő ideológia, mely gondoskodik a dehumanizálásról és történelmének eltüntetéséről.

Ez a minta a kilencvenes évek globalizációs folyamatainak egyik nem csekély hatásaként ma már szintén globális mértékben érvényesül. Legfontosabb lélektani katalizátora az egyre nagyobb tömegeket, s ami a legaggasztóbb, különböző kulturális és politikai hátterű felelős helyzetben lévő állami embereket hatalmába kerítő frusztráltság. A boszniai szerbek és a Jugoszlávia elleni légicsapások 1995, illetve 1999 folyamán úgy is felfoghatók, mint a Nyugat frusztráltságának eredményei, a hagyományos diplomáciai, pénzügyi és politikai nyomás és zsarolás csődje láttán.

Az a mutáció, amelyről itt szó van, személyhez köthető. Ez globális méretekben sem változik: Oszama bin Laden személye és tevékenysége elegendő bizonyíték a tényre. Az eredeti eszme ennek a személynek a fejében mutálódik, hogy aztán sajátos formákat eredményezzen, amelyekre esetleg nem is gondolt senki, legkevésbé az eszme eredeti megalkotója (ha ez megjelölhető) vagy támogatói. A lényeg abban áll, hogy a mutációt „megvalósító” személy olyan politikai kontextusban található, amely lehetővé teszi a mutáció „életre keltését” és kifejlődését. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert meglátásom szerint a politikai eszmék esetében nincs két ember, aki egyformán gondolkodna ugyanarról a kérdésről, intézményről: mindannyiunk fejében különféle virtuális mutációk élnek a nyilvánosságban többé-kevésbé konszenzus tárgyát képező standarddal szemben. Ha ez nem így volna, minden politikai vita megszűnne.

frusztráltság

Mutáció és automatizmus feltételezik egymást. Hogy egy adott személy fejében megérett egy mutáció, s ráadásul olyan feltételek között találja magát, amelyben e mutációnak politikai felhajtóerőt képes biztosítani, csak részlet. Legalább annyira fontos, hogy e mutációhoz az illető személy reprezentációja tartalmazzon olyan automatizmust, mely jelentős – elvileg korlátlan számú – követőt vonz. Ők a mutációnak megfelelő cselekvést mintegy revelációként élik meg. Kant még azon a véleményen volt, hogy a politika igazi feladata a természetben működő automatizmusokat, törvényszerűségeket az emberek kormányzásában alkalmazni. Csakhogy a politika mint közösségi cselekvés megszűnésének folyamatában megnő a frusztráltak száma. A frusztráltság nem jó tanácsadó, de számottevő motivációs erő. A frusztrált ember agya a tapasztalatok szerint egyszerű kauzális összefüggésekben gondolkodik: „a változás úgy lehetéges, ha megszüntetem frusztráltságom okát, illetve gyűlöletem tárgyát”, indokom pedig „a bosszú”, amelyet mindenki azonnal képes értelmezni – pro vagy kontra.

A politikai tér kinyílásával párhuzamosan nő annak a lehetősége, hogy ilyen személyiség a megfelelő erőtér középpontjában találja magát, és megszületik fejében a mutációhoz kapcsolódó automatizmus-séma, s ennek megfelelő nyilvánosságot képes biztosítani, a „revelációs” minta önmagától beindul. A bin Laden-jelenség a leglátványosabb példa erre, de számos forradalmárt lehetne említeni az elmúlt két és fél évszázadból, amióta a nyilvánosság lehetővé tette a tömegek valódi belépését a politikába.

Új elem, hogy a kommunikáció és az emberek közötti interakció sokrétűsége a „lehetséges” mutációk számának mértani arányú szaporodását eredményezi. Mélyvonulatok továbbra is megfigyelhetők, mint például a nyugati kultúrkörre jellemző vallási eszmék és teológiai fogalmak politikai mutálódása. De amíg ez a folyamat általában megmaradt ugyanazon kultúrán belül, a migráció és a kommunikáció felgyorsulása eredményeként megfigyelhetők transzkulturális jelenségek. Ilyen például a már említett palesztin öngyilkos merénylők esete, amelyeket látványosan mutáltak a szeptember 11-i merényletek kivitelezői.

emberi bombák

Az önfeláldozás a modern korban a hazafiság nemesnek tekintett eszmekörébe tartozott. Mourir pour la partie6 – olyan jellemvonásnak számított, amelynek semmi köze a társadalmilag elítélt, vagy legalábbis patologikusnak tekintett öngyilkossághoz. A keresztény, s általában a vallási motivációjú mártíromságot sem lehetett azonosítani az utóbbival. Nos, úgy tűnik, a 21. század elején mindkét esetben reálisan létező mutációkkal kell számolni, ugyanis a különböző terrorista szervezetek által felkészített és a szerepre évek során készülő, sajátos – immár kulturálisan differenciált – nézetekkel indoktrinált öngyilkos merénylők és merényletek számának növekedése előbb-utóbb kitermel egy politikai ideológát a megfelelő intézményes infrastruktúrával. A palesztinok által sorozatosan bevetett emberi bombák, az öngyilkos merénylők példája minden jel szerint terjedőben van. A szeptember 11-i merényleteket végrehajtók is ugyanazt a mintát követték, mint az önmagukat az izraeli városokban felrobbantó palesztin fiatalok. Ha az alacsony intenzitású fegyveres konfliktust a hadviselés modernkori történetében bekövetkezett radikális fejleményként értelmezzük, az öngyilkos merénylő, az emberi bomba e konfliktus további „fejlődési” szakaszát jelenti, mely némi ízelítőt ad a kizárólag egyénekre alapozott világrend milyenségéről. Ez a mutáció önmagában is képes – amint arra Martin Van Creveld egy 2002. márciusában publikált jegyzetében rámutatott – egész társadalmak, s velük együtt államok összetartó finomszövetét szétszakítani.7

A GNR civilizáció kereteiben kérdéses, hogy lehet-e az ilyen politikai mutációkat ellen-mutációkkal semlegesíteni. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a gyűlölet sokkal erősebb politikai mozgósító tényező, mint a szeretet. Kant szerint az ördögök is alakíthatnak köztársaságot, ha elég intelligenciával rendelkeznek, mert a jó princípiuma, mely a köztársaság (beleértve a világföderációt), az eredetileg gonosz indulatokat képes kordában tartani. Ennek nyomán lett az 1945 utáni nemzetközi jog egyik előfeltevése, hogy nemzetközi intézmények azért szükségesek, hogy a kisebbségben lévő jó emberek befolyását megsokszorozzák.

Fontosabb mozzanatok:

A technológiai civilizáció világrendjének egységei az egyének, valamint az egyének és technológiai szuperstruktúrák szimbiózisából létrejövő hibrid természetű hálózatok.

A politikai dimenzióban kialakul egy közvetítő erőtér, amelybe a már létező „globalizált” intézmények és szervezetek integrálódnak, s ez szükségképpen homogén lesz: az egységes hatalmi központ és a továbbra is politikailag-területileg és kulturálisan fragmentálódott világ közé ékelődik.

A gyűlölet kiváltotta mutációk e rend kialakulásának egyik nem feltétlenül pozitív hatású velejárói lesznek: vallási és politikai eszméket és fogalmakat egyaránt érintenek.

Az új rendben – különböző formákban – még hosszú ideig fennmaradnak a régi világrend-modellek meghatározó mintái.

Fogalmak

Új technológiai civilizáció (GNR): gén-, nano-, és robottechnológiákra épülő civilizációs forma; radikálisan különbözik minden történetileg dokumentált civilizációtól; szemléletesen úgy írható le, hogy amit eddig általánosan a „mágia” kategóriák körén belül értelmeztek, vagy a sci-fi irodalomban tartottak elfogadhatónak, valósággá válik (a robot szó itt mesterséges intelligenciát jelent, beleértve a számítógépes technikákat).

Mutáció: biológiailag: a genetikai anyag öröklődő megváltozása; a mutáns köznapi jelentése torzszülemény.

Primér kulturális kódok: pl. a szülő–gyermek, férj–feleség, fiatal–idős, nő–férfi, úr–szolga viszonyról, illetve kategóriákról, valamint a halálról kialakult nézetek és normák; a társadalmi lét összetettségének növekedésével újra előtérbe kerülnek.

Izomorf politikai struktúrák: pl. a nemzetállamok azon elemei, amelyek nélkül nem beszélhetünk államról: terület, egységes és egyetlen szuverén hatalom, állampolgárokból álló lakosság.

Hierarchia (rangrend): olyan szekvencia, amelynek alkotó elemei között valamilyen fokozatosság állítható fel, meghatározott kritériumok alapján; ilyenek pl. az aszimmetria kritériuma, vagy az intenzitási-fok.

További olvasmányok:
Lewis Mumford: A gép mítosza. Válogatott tanulmányok. Budapest, Európa könyvkiadó, 2000.
Barry Buzan – Gerald Segal: Anticipating the Future. London, Simon & Schuster, 1998.
Jan Marejko: Cosmologie et politique. L’influence de la revolution scientifique sur la formation des regimes politiques modernes. Lausanne, L’Age d’Homme, 1989.
Francis Bacon: Új Atlantisz. Novum Orgánum. Szeged, Lazi könyvkiadó, 2001.
Csányi Vilmos: Az emberi természet. Humánetológia. Budapest, Vince Kiadó, 2000.
Idézett irodalom:
Arendt, Hannah: A sivatag és az oázisok. Budapest, Gond Kiadó–Palatinus Kiadó, 2002.
Howard, Michael: The Invention of Peace. Reflection on War and International Order. London, Profile Books, 2001.
Pethő Sándor: Démosz vagy Deus? Budapest, Osiris, 2001.
Toynbee, Arnold: Mankind and Mother Earth. A Narrative History of the World. Oxford University Press, Oxford, 1976.
1 L. Bíró Gáspár: Bevezetés a nemzetközi politikai viszonyok tanulmányozásába. Budapest, Osiris, 2003
2 „A biotechnológia az emberi természet megváltoztatásának lehetőségét hordozza, s annak a megváltozását is, ahogyan fajként gondolunk magunkra”, írta Francis Fukuyama a Foreign Policy 2002. március-áprilisi számában. (Fr. Fukuyama: Gene Regime. Foreign Policy, April/May 2002). A szerző mint a Fehér Ház által létrehozott Biotechnológiai Tanács tagja később könyvben is kifejtette nézeteit. Fr. Fukuyama: Our Posthuman Future. Consequences of the Biotechnology Revolution. London, Profile Books, 2002.
3 Bill Joy: Why the future doesn’t need us. Wired, 8 April 2000.
4 Thomas L. Friedman: Suicidal Lies. The New York Times, 31 March 2002.
5 L. például a Terreur és a Vandalisme fejezeteket a François Furet – Mona Ozouf et. Col: Dictionnaire critique de la Révolution Française. Champs-Flammarion, Paris, 1992 az Événement (293. o.) és Idées (507. o.) köteteiben.
6 Egy, később disszidált román író ezt a címet adta a hetvenes években még otthon megjelent regényének: Édes, mint a méz a haza golyója. (Dulce ca mierea e glontul patriei)
7 Martin Van Creveld: Only a wall will keep them from each other’s throats. The Sunday Telegraph, 17 March 2002.
kép | shutterstock.com