TERMÉSZETESEN A HÁBORÚ

Az, hogy mikor és hol tör ki a következő háború Eurázsiában, fontos és állandó kérdés, de hosszú távon nem ez a legfontosabb. Ha az ilyesmit szakmaszerűen űzők rendesen odafigyelnek, kis hibaszázalékkal rendre megjósolhatják a következő háborút, hiszen az előjelek általában hónapokkal a konfliktus kirobbanása előtt megmutatkoznak. Ha az aggasztó fejlemények ellenére a háború mégsem következne be, inkább csodának, a gondviselés különös kegyének, a véletlennek vagy bármi másnak lehet tulajdonítani, de két dolognak biztosan nem: a megfigyelő mindenütt háborús veszélyt sejtő szakmai ártalmának, illetve az érintett felek észszerű döntésének. Nem ismeretesek olyan esetek, amikor egy-egy háború okozta pusztítást és fájdalmat huzamosabb ideig szép szóval el lehetett volna hárítani, ha egyszer a felek egyike eldöntötte, hogy háborút indít. (A magam részéről elfogadom pl. Martin Van Creveld véleményét, hogy az emberek általában a kimondott háborús célokat csupán alibiként használják: a döntő a háború akarása. Más szavakkal, de lényegében ugyanezt Hugo Grotius 1625-ben úgy fogalmazta meg, hogy „nincs olyan viszály, melyből háború ne keletkezhetnék”.) Fontos továbbá látni, hogy a jövő háborúi, s nemcsak a környéken, ún. alacsony intenzitású fegyveres konfliktusok lesznek, olyanok, mint amelyeknek tanúi voltunk és vagyunk a volt Jugoszlávia területén. A háború természetének e változása egyetemes jelenség és a belátható jövő uralkodó vonása lesz, de ez sem a legfontosabb kérdés számunkra itt és most.

a lehető legteljesebb igazodás

Az aktuális kérdés véleményem szerint az, hogy a stratégiai gondolkodás univerzális, azaz mindenütt és mindenkor érvényesülő tulajdonsága, az interaktivitás – figyelembe véve az elmúlt tíz év balkáni eseményeit –, milyen hatással lesz az elkövetkező években szűkebb régiónkra? Egyelőre nem vagyok abban a helyzetben, hogy e kérdésre – akár a magamnak – meggyőző válasszal szolgáljak, vagy ilyennel kísérletezzek, pusztán néhány olyan dologra szeretnék kitérni, mely szerintem szóba jöhet e kérdés feltevésekor. Meg kell jegyezni egyben, hogy furcsának tűnhet ilyesmivel foglalkozni olyan országban, mely katonailag viszonylag jelentéktelen kisállam, ráadásul több mint egy éve a világ legerősebb katonai szervezetének a tagja, s ennek megfelelően stratégiai ügyekben nincs is más lehetősége csak a lehető legteljesebb igazodás. Két érv a „mégis”-re, ha a kérdés felvetése nem pusztán l’art pour l’art. Az egyik: a NATO-ban is folyamatos annak vizsgálata, hogy milyen módszerekkel képes a szövetség a további alacsony intenzitású konfliktusoknak, illetve a nem-konvencionális veszélyforrásoknak (terrorizmus, biológiai és vegyi fegyverek stb.) a legadekvátabban elébe menni. A másik: túl közel van hozzánk, s nemcsak fizikailag, de – ha szabad e képzavarral élni – „lélektanilag” is az a terület, ahol az elmúlt évtizedben ezeknek a veszélyeknek egy része valósággá vált. Ezzel együtt kell élni, ám hogy ebben az országban ki milyen következtetést von le a jelenleg szeme elé táruló politikai, társadalmi és csaták utáni, illetve közbeni tájképről, az már szerintem nem magánügy.

A stratégia interaktív jellege mindenekelőtt azt jelenti, hogy már a fegyveres összecsapást megelőző, korábban a térképasztalon, ma a számítógépek képernyőin lefolytatott háborús játékok által megkezdődik a felek egymáshoz hasonulása. Egyrészt úgy, hogy egymás gondolkodását megpróbálják szimulálni („a másik fejével gondolkodás”), másrészt latolgatják, hogy a rendelkezésre álló eszközök közül adott esetben melyeket vetnek be egymás ellen (támadás–visszavágás), harmadrészt arra törekednek, hogy eszköztáraikat kiegyenlítsék. Végül az eltökéltséget, vagyis hogy milyen messzire mennek el a hadi cselekményekben, a felek szükségszerűen egymáshoz mérik (fogat fogért stb.). Az interaktív jelleg ez esetben azt is jelenti, hogy az érintettek tudatában vannak az abszolút szabadságnak, amellyel e téren rendelkeznek, s melynek jellegéből adódóan alapvetően a játék kétesélyes: győzelem vagy bukás, beleértve az utóbbi végső formáját, a pusztulást. Miután szabad akarattal rendelkező és a háborúra tekintettel a legfőbb áldozatra is kész egyénekről és csoportokról van szó, értelemszerűen minden érintett kívánja a másik vagy a többiek által jelentett veszély semlegesítését, s beszámítja az ellenség részleges vagy teljes fizikai megsemmisítésének lehetőségét. Az olyan politikai közösségek, amelyek háborús veszély esetén, túlélésük érdekében eleve lemondanak a fegyveres harcról, nagy valószínűséggel inkább előbb, mint utóbb szűnnek meg politikai közösségként létezni, vagy ami még rosszabb, mint közösségek eltűnnek a történelem színpadáról. Ha egy politikai közösség (állam stb.) nem képes tagjai biztonságát szavatolni, megszűnik politikai közösség lenni.

a háború művészete

Az európai modern stratégia (korábban a háború művészete) egyidős a nyugat-európai nemzetállamok létrejöttével, s a 19. században Carl von Clausewitz művében nyerte legbefolyásosabb összegzését. Ez a stratégia különbséget tett kormányok, hadseregek és az egyes államok lakossága között. A háborúkat államok vívták különböző célok nevében saját nemzeti érdekeik, az államrezon alapján. Nem volt céljuk egymás teljes elpusztítása, a másik állam lakosságának kiirtása vagy vezetőinek meggyilkolása. A huszadik század totális háborúinak gyakorlata, illetve a nukleáris fegyverek megjelenése a clausewitzi teóriákat alkalmazhatatlanná, a rájuk alapozó hadviselési technikákat működésképtelenné tette. Egyben 1945 után soha nem látott lehetőségeket nyitottak meg az alacsony intenzitású konfliktusok előtt; ebbe a kategóriába beleértendők az időszaki gerillaháborúk, a felszabadítási mozgalmak, majd később a zsoldoshadseregek, a különböző paramilitáris egységek, a törzsi milíciák, „szent harcosok” (mudzsahedek) stb. által vívott háborúk, továbbá azok a fegyveres konfliktusok, amelyekben – különösen Afrikában az apartheid rendszerek bukása után – szerepet játszottak a vállalkozói alapon működő magánhadseregek. A volt Jugoszlávia, Csecsenföld, s nem kevésbé egy sor, a kilencvenes években kirobbant afrikai fegyveres konfliktus számos példával szolgál e tekintetben.

Az interaktív jelleg a clausewitzi gondolkodásban jelenik meg a legtisztábban: a felek nemcsak hasonlatossá válnak, a hadviselés mikéntje eleve feltételezi a hasonlatosságot. A háború e koncepciónak megfelelően – a „politika folytatása más eszközökkel” – feltételezi az állampolitikák alapelveinek és a nemzetállamok előzetes, a háborút megelőző strukturális azonosságát. Ha azonban a résztvevők egyike (vagy egy új szereplő) totális háborút hirdet, a gondosan kidolgozott koreográfia szertefoszlik. (Ugyanez áll azokra a háborúkra, amelyeket Clausewitz megfogalmazása szerint gyűlöletből vívnak – s e kategóriába tartoznak mindenekelőtt a vallási és etnikai háborúk. Noha az istenek megvédésére valóban abszurd dolog háborút indítani, ők ugyanis nem szorulnak az emberek védelmére, ellenkező esetben nem istenek, annál vonzóbb dicsőségükre háborúzni.) Ha egy szereplő totális háborút hirdet, minden játékos kénytelen lesz a végső, feltétel nélküli győzelemben mint háborús célban gondolkodni és cselekedni. A második világháborúban a szövetségesek Németország és Japán teljes és feltétlen fegyverletétele esetén voltak hajlandók a hadi cselekedeteket beszüntetni. Japán esetében erre két atomfegyver bevetésére volt szükség.

a bozótirtó kés

Az interaktivitás, a háborút viselő felek egymással való elkerülhetetlen hasonulása azonban minden más típusú fegyveres konfliktusban előbb-utóbb bekövetkezik, így az alacsony intenzitású konfliktusok esetében is. Ezek egyik fő jellemzője, hogy általában kézifegyverekkel, vagy egészen primitív, de gyilkolásra alkalmas eszközökkel vívják. A ruandai népirtásban pl. a bozótirtó kés volt a fő gyilkoló eszköz. Világszerte, ahol ilyen konfliktusok dúltak vagy ilyenek vannak folyamatban, főszerepet játszanak a csendes gyilkosok, a taposóaknák, és az egyéb, például cigarettásdobozokba, sőt, hírek szerint Csecsenföldön, vöröskereszttel megjelölt elsősegély felszerelésekbe rejtett robbanóeszközök. Óriási területek vannak világszerte, a volt Jugoszlávia területét beleértve, amelyekre veszélyes lesz belépni még évtizedek múltán is, annyira elaknásították. A legutóbbi mozambiki áradások a nagy nehézséggel és komoly költségekkel lokalizált aknák egy részét elmozdították, ezzel újabb, szinte áthidalhatatlan nehézségek elé állították a kormányt és a lakosságot. A primitív fegyverek, a paramilitáris egységek, a köztörvényes elítéltekből verbuvált csoportok, amelyek tagjai nem viselnek egyenruhát vagy megkülönböztető jelzést, nincs formális parancsnoki láncolatuk, haditervük – nos ezek ellen a huszadik század nehézfegyverei, illetve csúcstechnológiája nem sokat ér. Főleg ha e bandák egyik fő célja az ellenségnek tekintett civil lakosság kirablása, megkínzása, a nők megerőszakolása, s a konfliktusban részt nem vállalók válogatás nélküli meggyilkolása.

Igaz, aki a légteret uralja, mindent lát és hall, ami lent történik (ilyen helyzetben ma csak az Egyesült Államok van), elsöprő erőfölénnyel rendelkezik, de a civilek közé keveredő félkatonai egységekkel szemben nem sokat tehet. Jugoszlávia 78 napig tartó bombázása 1999 márciusa és júniusa között egyértelművé tette, hogy a szövetségesek haditechnikája visszabombázhat egy országot a kőkorszakba – ahogyan egyesek annak idején fogalmaztak –, de nem vethet véget a primitív eszközökkel vívott háborúnak, ha egy sereg egyéb feltétel nem áll fenn.

Az alacsony intenzitású konfliktusok másik, kérdésünk szempontjából releváns jellemzője, hogy az ilyen háborúk esetében a győzelem fogalma értelmezhetetlen. A modern kor háborúiban a győzelem akkor következett be, ha az egyik fél elérte, hogy a másik formálisan megadja magát. Azaz feladta a küzdelmet, mivel belátta, hogy az csak további veszteségeket okoz. Az alacsony intenzitású konfliktusok hosszabb-rövidebb szünetekkel évtizedeken keresztül tarthatnak anélkül, hogy az egyik vagy másik fél a szó hagyományos értelmében győzelmet aratna. Precedensek szintén Afrikában találhatók, így pl. a szudáni polgárháború második felvonása, mely 1983-ban kezdődött, s jelen pillanatig mértékadó becslések szerint közel kétmillió halottat, s több mint négy millió lakhelyét kényszerből elhagyót, illetve menekültet „eredményezett”.

közönséges útonállás

Az alacsony intenzitású fegyveres konfliktusok a rákhoz hasonlóan a szervezet alapegységeinek szintjén terjednek tovább, s végül az egész organizmust birtokba veszik. A kialakult góc kiterjeszti a fertőzöttséget a tágabb társadalmi, s majd nemzetközi környezetre is, bomlasztja és teljesen felszámolja a törvényes rendet. Ez végbemehet nem koordinált módon (az egyes szervezett csoportok, pl. a fegyver, üzemanyag, kábítószer, illetve embercsempészetet kiterjesztik a szomszédos országokra, esetleg egyes régiókra) vagy politikailag motiváltan és tervezetten. Az 1994–96 közötti csecsenföldi háborút követően a kis kaukázusi köztársaság nagy részében totális anarchia alakult ki, s az 1997-ben megválasztott elnök, Aszlan Maszkhadov kezéből egyre inkább kicsúszott az ellenőrzés a bosszút hirdető, s nem csekély mértékben saját zsebre dolgozó helyi hadurak javára. Ez utóbbiak közül egyesek képesek voltak tágabb perspektívában is gondolkodni, azaz belátták, a túszejtésekből, az olaj-, a fegyver- és kábítószer-csempészetből, a külföldi adományok megcsapolásából és a közönséges útonállásból hosszú távon nem tudnak saját, szolid politikai bázist megalapozni. Így például Samil Baszajev 1998 áprilisában megalakította a Csecsenföldi és Dagesztáni Népek Kongresszusát azzal a feltett céllal, hogy a két köztársaságot egy iszlám „entitásban” egyesíti, természetesen saját ellenőrzése alatt. Ha ez a terv sikerül, Oroszország Kaszpi-tengeri partszakasza minimálisra zsugorodik, s ez Moszkva számára elviselhetetlennek bizonyult. Amikor Baszajev és emberei rájöttek 1999 elején, hogy a dagesztáni (több mint két tucat etnikai csoportból álló) lakosság nem lelkesedik a tervért, 1999 nyarán hozzákezdtek a szomszédos köztársaság fegyveres megszállásához, azaz meghódításához. Így kezdődött a második csecsenföldi háború, mely némely moszkvai politikai erő számára is a legjobbkor jött. Meg kell jegyezni a fentiekkel összhangban, hogy alig „vették be” Groznijt a szövetségi erők, egyes csecsen fegyveres csoportok vezérei máris meghirdették a gerillaháborút és a „hadműveletek” kiterjesztését egész Oroszország területére. Ugyanez a jelenség megy végbe Koszovóban is napjainkban. A volt Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UCK) csoportjai megpróbálják a (szintén alacsony intenzitású) fegyveres konfliktust Szerbia területére kiterjeszteni, mely jól illeszkedik a szervezett bűnözői csoportok terveihez és egyes albán politikai erők Nagy-Albánia álmaihoz is. Mindkét elem kiváló keret a konfliktus exportálására. A hivatalos Belgrád pedig eddig is mindent megtett, hogy újabb konfliktusokat provokálva, akár Szerbia területén is, bebizonyítsa a nemzetközi beavatkozás illegitimitását és hiábavalóságát Koszovóban.

Régiónk egy részében, s így Magyarországon is napirenden van a szerződéses katonákból álló, ún. profi hadsereg megteremtése. A NATO szintén reformokat hajt végre, az egységes európai hadtest meg éppen most van alakulófélben. A stratégia interaktivitása az ilyen vagy ehhez hasonló átmeneti korszakokban egyik pillanatról a másikra olyan kényszerítő erővel nyilvánulhat meg, amely ellen szinte lehetetlen bármi mást tenni, mint tudomásul venni. A régióban működő félkatonai szervezetek nem a szerződésesekből álló hadsereg felállításáról szóló viták kimeneteléhez igazítják tevékenységüket. Miután ezek egy része, főleg Koszovóban, különböző okokból, de erősen motivált és számottevő „szakmai” tapasztalattal rendelkező emberekből áll, akik nem válogatnak az eszközökben, rendkívül mozgékonyak és nehezen azonosíthatók, az a stratégia, mely velük szemben fogalmazódik meg, vagy átveszi a módszereiket, vagy feladja. Ennek megfelelően, a NATO vezette boszniai és koszovói békefenntartók nyilván inkább vissza fognak vonulni (amint a szomáliai nemzetközi erők tették 1993–94-ben, meglehetősen kaotikus és szégyenteljes körülmények között), minthogy például erőszakot alkalmazzanak a velük szembeforduló, paramilitáris csoportokat támogató civil lakossággal.

A Kosovska Mitrovicában történt összecsapásokat követő KFOR-házkutatások következtében előforduló erőszakos cselekmények láttán az Egyesült Államok megtiltotta saját Koszovóban állomásozó egységeinek, hogy a számukra kijelölt szektoron kívül fellépjenek. (Ezt ugyan később átértelmezték, de az tény, hogy a békefenntartókkal összecsapó civilek látványa a nagy televíziós társaságok csatornáin, illetve az ilyen felvételek aggasztó gyarapodása, egyre kevésbé leplezhető politikai feszültségeket okoz a vezető NATO-tagállamok körében.)

ahol nincs béke

A stratégia interaktivitása által felvetett ismeretlen kihívások ellensúlyozására 1995-el kezdődően a Balkánon gyakorlattá vált a lehengerlő technológiai fölény kihasználása a béketeremtés céljából. A végletesen aránytalan eszközök bevetése, a „kiber-” vagy távirányítású háború azonban kitapintható demoralizáló hatásokkal jár, ha például a fegyvereket kezelők később szembesülnek dokumentumok, képanyag stb. formájában akcióik eredményével. Hosszú távon egy ilyen szembesülés akár tönkre is teheti erkölcsileg az erősebbet, amennyiben egy nyilvánvalóan csekély mértékben védekezni képes ellenféllel szemben vívják a háborút. (Az amerikaiak különösen élénken emlékeznek Vietnamra.) A NATO Jugoszlávia elleni bombázásának 78 napja alatt érzékelhetően nőtt a nyomás a szervezet tagállamainak kormányaira, hogy vessenek véget az akciónak. Jugoszlávia az első két hét után gyakorlatilag nem állt ellen katonailag számottevő módon. Megtorlásként, na jó, szankcióként – de akkor annak kell hívni – egy alacsony intenzitású konfliktus során a küzdő felek ellen tehát elvileg működne a beavatkozás légicsapások formájában, de a konfliktust magát nem szünteti meg. Külön bonyolítja az ügyet ilyen esetekben az egyes akciók vagy cselekedetek megnevezésének egyoldalú kisajátítása az erősebb által. A nemzetközi békefenntartók, a KFOR működésének első néhány hónapja alatt sem szüneteltek a gyilkosságok, a fosztogatások a szerbek és a többi kisebbség tagjai ellen, s a koszovói tapasztalatok hozzáadódtak ahhoz az eseménysorozathoz, melynek következtetése, hogy nem lehet békét fenntartani ott, ahol nincs béke. És ott, ahol az érdekelt felek egyike sem érdekelt a békében, éppen ellenkezőleg, a következő fegyveres konfliktusra készül.

A Balkán azon szereplői, melyek a háború folytatásában érdekeltek, a jelenlegi helyzetet, azaz a nemzetközi fegyveres erők jelenlétét Macedóniában, Albániában, Koszovóban és Boszniában alapvetően átmenetinek tartják. Mivel egyértelmű, hogy e békefenntartókat küldő államok számára katonáik életének és testi épségének a megvédése rendkívül fontos, az egyoldalú visszavonásukra játszóknak erős lapok vannak a kezükben. Könnyen megtörténhet, hogy megint egymás között maradunk itt Kelet- és Dél-Európában.

Mindenki számára hozzáférhető tapasztalat a katonai szakma presztízsének süllyedése Európában az elmúlt tíz évben. Sokan és meggyőzően állítják, hogy amíg az emberi természet része az agresszivitásra való hajlam, tudomásul kell venni az egyes csoportok között előforduló úgynevezett 50%-os viták erőszakos eldöntésének lehetőségét, de a konfliktust valamilyen módon szabályozni kell. Semmi új nincs ebben, hiszen már a római birodalom is ezzel a felismeréssel vált a világtörténelem egyik legsikeresebb vállalkozásává (beleértve történelmi-időbeli hatásait, pl. a római jogot), s a már idézett Grotius pedig holland menekültként 1625-ben egy egész traktátust írt és jelentetett meg Párizsban a témakörben a háborúban érvényes jogról. Ennek megfelelően a háború – Grotius szerint – állapot, mégpedig az egymás ellen szervezett módon erőszakot alkalmazók között létrejövő állapot.

A háborút a közönséges öldökléstől az különbözteti meg, hogy szabályai vannak, s aki ezeket nem tartja be, igazoltan vonja magára a galádság generációkon keresztül ható stigmáját. A Grotius által megfogalmazott hadviselési szabályok is hozzájárultak a modern kor, de különösen az 1945 utáni nemzetközi jog e téren született szabályozásaihoz, azonban látni kell, hogy e normák egy része ma gyakorlatilag, egy másik jelentős csoportja pedig politikai okok miatt, alkalmazhatatlan. Azt, hogy milyenek lesznek a jövő alacsony intenzitású konfliktusainak szabályai, ha egyáltalán lesznek ilyenek – a stratégia könyörtelenül ható interaktivitásán túl –, ma még nem látni.

Egyelőre csak reménykedni lehet, hogy nem „maradunk egymás között” itt, e sokat megélt régióban.

Az írás a MI A KÉRDÉS? rovatba készült.

kép | Arthur Segal művei, wikiart.org