AZ EMBERI JOGOK 1948-AS EGYETEMES NYILATKOZATA ÉS A HIDEGHÁBORÚ
1998 december
1948. szeptember 10-én a Közgyűlés 217. sz. határozatának meghozatalakor, amellyel az ENSZ elfogadta és kihirdette az emberi jogok egyetemes nyilatkozatát, nyolc tagállam tartózkodott a szavazástól: a Szovjetunió, Szaud-Arábia, Dél-Afrika és öt kelet-európai állam.1 A hidegháború ekkor már javában folyt. Winston Churchill fultoni beszéde (1946. március), a Truman-doktrína (1947. március), a Szovjetunió általános visszaszorításának meghirdetett amerikai politikája, és hat hónappal az erre (is) adott válaszként Andrej Zsdanov beszéde az 1947. szeptember 22-én tartott első Kominform konferencián Lengyelországban, általánosan ismertek voltak a nyilatkozat szavazásra bocsátásának pillanatában. Zsdanov e beszédében egyébként azt is állította, hogy a kapitalisták és a szovjet „tábor” közt „ideológiai háború” tört ki, amelynek során a Nyugat „áldemokráciájá”-t úgy akarja védelmébe venni, hogy totalitárius vonásokat tulajdonít a kommunista rendszereknek. A szovjetek és az általuk ellenőrzött ENSZ tagállamok küldöttségei elsősorban ideológiai okokból nem szavaztak igennel az egyetemes Nyilatkozatra. Érveik a nyolcvanas évek végéig használatban voltak Kelet-Európábán, többek között úgy, hogy a szocialista országokban a jogi egyetemeken a kötelező tananyag részét képezték. Az emberi jogokkal foglalkozó ENSZ szervekben és szakosított szervezetekben pedig, amelyeknek a szocialista országok tagjai voltak, idővel hatottak is. Így például a szovjet blokk nem tudta elérni az előkészítés során, hogy a Nyilatkozat tartalmazzon egy szakaszt a népek önrendelkezési jogáról, amely a nemzeti kérdést illetően a lenini ideológia egyik alapelve volt, ám később, szovjet nyomásra az önrendelkezési jog bekerült az 1966-os emberi jogi egyezményekbe. A tartózkodás másik oka 1948 decemberében a Nyilatkozat bevezető részének kitétele volt, amely leszögezi, hogy minden ember veleszületett méltósága és egyenlő, elidegeníthetetlen jogai a szabadság, az igazságosság és a béke alapjai. A szovjet ideológusok egészen a kelet-európai szocialista rendszerek összeomlásáig kitartottak amellett, hogy minden ember jogait és kötelességeit a társadalmi helyzete határozza meg (végső soron az állam mint a „társadalmiság” hordozója) és nem olyan „üres” természetjogi fogalmak, mint a méltóság.
végzetes politikai következmények
Meggyőződésem, hogy a hidegháborút követő években senkinek, beleértve azokat is, akik korábban Kelet-Európában kommunista uralom alatt éltek, nincs többé oka kétségbe vonni a Nyilatkozat méltóságról szóló tételeinek érvényességét. Ma már egyértelmű, hogy az ember méltóságának bármilyen megkérdőjelezése végzetes politikai következményekkel jár, különösen, ha a felhozott érvek állami ideológiaként szolgálnak.
Közhelyszámba megy, hogy a hidegháború, s különösen az 1975-ös helsinki konferencia után eltelt tizenöt év egyik tanulsága, hogy az emberi jogok kérdése nemcsak a Nyugat és szövetségesei, hanem minden szabadságszerető nép és egyén számára stratégiai fontosságú. A kilencvenes években az is nyilvánvalóvá vált, hogy az emberi jogok egyetemes és elidegeníthetetlen jellege több mint elméleti feltevés: az emberek ma világszerte megértik, milyen fontos az egyén méltóságának tiszteletben tartása és a személy egyediségének elismerése. Ugyanakkor mindenki tisztában van azzal, még ha nem is tudja elég árnyaltan megfogalmazni, hogy mikor éri sérelem személyes méltóságát, nem beszélve a kegyetlen, embertelen vagy megalázó bánásmódokról, amelyek – sajnos – még mindig jellemzőek világunkra. A hidegháborús tapasztalatokon túl további érveket is fel lehet hozni az emberi jogok kérdésének stratégiai fontosságára.
nem képezi vita tárgyát
1. Az emberi méltóság, azaz minden egyes személy és az emberiség egésze méltóságának elismerése és tiszteletben tartása egy összefüggő és egymást kiegészítő normákból, szabályokból és intézményekből kialakult rendszert feltételez. E rendszer összetevői egyebek mellett a jogállam, demokratikus politikai rendszer, amely a hatalmi ágak megosztásán alapszik, a közéleti szereplők elszámoltathatósága, a politikai élet átláthatósága és minden állampolgár egyenlő jogai és szabadsága, beleértve a jogorvoslat széleskörű biztosítását. De ne feledjük megemlíteni az egyén közösséggel szemben fennálló kötelezettségeit, a Nyilatkozat 29. szakaszának megfelelően. Világunkat továbbra is az egyének és népek életkörülményeinek eltérései jellemzik. Ezek az eltérések, amelyeket aszimmetriáknak is nevezhetünk, amennyiben viszonylag azonos környezetben élők helyzetét vesszük szemügyre, néha szélsőséges egyenlőtlenségekben nyilvánulnak meg, durva igazságtalanságokat eredményezve. Ezért állíthatjuk, hogy a politikai dimenzió még mindig domináns nemcsak az egyes társadalmak életében, hanem a nemzetközi viszonyokban is. A demokratikus rendszerek lényegét leíró fogalmak is elsősorban politikaiak, következésképpen nem feltételezik minden további nélkül a partikuláris kulturális értékek vagy helyi sajátosságok általi meghatározást. Politikai jellegükből fakadóan azonban alkalmasak lehetnek egyes esetekben az egyenlőtlenségek enyhítésére, a társadalmi igazságtalanságok orvoslatára. Egy feltétellel: ha előzetesen az egyenlő emberi jogok és állampolgári szabadságok, illetve az egyén méltósága, személyminősége nem képezi vita tárgyát. Az elmúlt évtizedek tapasztalata bizonyítja, hogy nemre, fajra, nyelvi és vallási hovatartozásra, társadalmi helyzetre vagy származásra való tekintet nélkül az emberek az egész világon felismerik a személyes méltóság tiszteletben tartásának fontosságát. Ez az empirikus érvek egyike, amely lehetővé teszi napjainkban az emberi jogok kérdésének stratégiai kérdéskénti felvetését.
A Nyugat szerepét azért fontos hangsúlyozni, mert az említett eszmék, elvek, elméletek a nyugat-európai történelmi fejlődés során kristályosodtak ki. Az érintett nyugati nemzetek és népek komoly árat fizettek azért, hogy az emberi jogokat – amelyeket egyesek eredetileg az egyén állammal szemben fennálló természetes jogaiként értelmeztek – ilyenként elismerték. Nyugat-Európa történelme számos vallásháborút, népfelkelést, zsarnokságot, forradalmat, diktatúrát tart számon, nem kevésbé azok cenzúrázását és zaklatását, akik felemelték szavukat és nemegyszer életüket is áldozták a szabadság ügyéért. Erről sem lehet megfeledkezni, amikor az emberi jogok stratégiai kérdéséről beszélünk.
2. A „stratégiai” szó általában két értelemben használatos napjainkban: vonatkozik a szűk értelemben vett biztonságpolitikai megfontolásokra, de a szociális biztonságra is. Az emberi jogok kérdéséről szólva e megkülönböztetést fontos szem előtt tartani, különös tekintettel napjaink diktátorai, a még ma is létező totalitárius kormányok, vagy a bukott államokban helyi hadurak által elkövetett gaztettekre. Egyes kormányok nemegyszer agresszívan reagálnak, ha bírálat éri őket, mert nem teljesítik korábban önként vállalt kötelezettségeiket az emberi jogokkal kapcsolatban. Nemegyszer voltunk tanúi a kilencvenes években is a kérdés olyan „nemzetköziesítésének”, amely következtében a nemzetközi béke és biztonság kérdései, illetve közvetlen katonai vonatkozások is felmerültek. Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy az emberi jogi kérdéseket a nemzetközi viszonyokban egyes (az emberi jogok ügye iránt különben elkötelezett) szereplők pusztán morális értelemben tekintik felvethetőnek, mintegy zárójelbe téve azokat a jogilag kötelező nemzetközi dokumentumokat, amelyek a hatvanas évektől az 1948-as Nyilatkozat tartalmát részletezik, különböző kötelezettségeket fogalmazva meg a csatlakozó államok számára. A hidegháború másik tanulsága, hogy az alapvető kérdésekben csak szilárd, kompromisszumra nem hajló álláspont vezethet az emberi jogok nemzetközi egyezségokmányaiban foglaltak gyakorlatba ültetéséhez.
néma és elnéző
3. Ezért stratégiai szempontból az emberi jogok iránt elkötelezett államoknak és népeknek erőt és elszántságot kell felmutatniuk, amikor az emberi jogok folyamatos és súlyos megsértésével szembesülnek, különösen, ha emberiség elleni bűntettekről van szó, így például etnikai tisztogatásról vagy a népirtás különböző formáiról. A mindenhol és mindenkor odafigyelő és ha kell, beavatkozó világrendőr egyelőre csak a képzeletben létezik. Az 1948-as egyetemes nyilatkozat elfogadása a hidegháború első szakaszának politikai körülményei között, majd a hetvenes évek második felétől a számonkérés új formáinak és gyakorlatának kezdeményezése fontos dologra figyelmeztet. Mégpedig arra, hogy a Nyugatnak nem sikerült volna az emberi jogok ügyét a nemzetközi politika homlokterébe helyezni, ha a hidegháború folyamán nem áll ki szilárdan mellette, és ha nem tesz meg mindent, hogy a nyolcvanas évekre erőfölénye világossá váljék az alapvető eszméit (emberi jogok, demokrácia, szabadság, jogállam) semmibe vevőkkel, alkalmanként kigúnyolókkal és társadalmi berendezkedése aláásására törekvőkkel szemben. Az évezred végén azzal is tisztában vagyunk, hogy a háború szükségszerűen a legkiszolgáltatottabb csoportok jogainak súlyos és rendszeres megsértését eredményezi, elsősorban a nőkét és gyermekekét, akiknek semmi közük a konfliktus tárgyához. De a legaggasztóbb, hogy a háborúk, különösen a kilencvenes évek belső, alacsony intenzitásúnak is nevezett fegyveres konfliktusai több esetben is azért törtek ki, mert az adott állam kormányzói a lakosság széles rétegeit érintő, életük, biztonságuk vagy személyes szabadságuk elleni jogsértéseket követtek el, miközben a nemzetközi közösség néma és elnéző volt. Már az 1948-as Nyilatkozat szerzői is felhívták a figyelmet arra, hogy „az emberi jogok el nem ismerése és semmibevétele az emberiség lelkiismeretét fellázító barbár cselekményekhez vezetett” (Bevezető, második bekezdés). Fennáll-e tehát folyamatos stratégiai érdek az ilyen helyzetek megelőzésére? A válasz, gondolom, egyértelmű.
Az, hogy minden egyes emberi lény és az emberiség méltóságáról beszélünk, nem pusztán erkölcsi vagy filozófiai meggyőződés, de nem is csak politikai döntés kérdése. A Nyilatkozat preambuluma így kezdődik: „Az emberiség családja minden egyes tagja veleszületett méltóságának, valamint egyenlő és elidegeníthetetlen jogainak elismerése alkotja a szabadság, az igazság és a béke alapját a világon.” Ez a gondolat megjelenik az első szakaszban is: „Minden emberi lény szabadon születik és egyenlő méltósága és joga van.” Az 1993-ban tartott bécsi emberi jogi világkonferencia zárónyilatkozata, mely egyben programnyilatkozat is, megismétli a fentieket, megerősítve, hogy „minden emberi jog az emberi lény veleszületett méltóságából és értékéből származik.” Az ENSZ Közgyűlése egyöntetűen elfogadta a bécsi programtervet, ezért többé már nem csak elméleti feltevés, hogy ebben a kérdésben az ENSZ tagjai között konszenzus van.
A hidegháború, a fentieken túl felidézi az emlékezetben a „tábor” szót. Röviddel azután, hogy a náci koncentrációs táborok borzalmai nyilvánosságra kerültek, a hidegháború kezdetekor a világ a szovjetek megítélésében – s nem kevésbé tetteik következtében – két táborra szakadt. Az elsőbe tartozott a Szovjetunió és csatlósai, a másodikba a kapitalisták.
A harmadik világ megkülönböztetése, illetve a világ leírása észak–dél közti ellentétek terminusaiban csak később nyert teret a közgondolkodásban. A negyvenes évek végén Sztálin nyomán előbb a „béketábor” volt a jelszó, aztán a szocialista tábor, melynek például Magyarország a hetvenes évektől „a legvidámabb barakkja” volt. Az ötvenes években a keleti blokk országain belül a „tábor” szónak viszont kizárólag komor jelentése volt, hogy csak a Duna romániai szakaszán, illetve csodálatos deltájában létrehozott kényszermunka-táborokat, vagy a szintén romániai Duna–Fekete-tenger csatorna kiásására felállított táborokat említsük. (Ha már itt tartunk, érdemes megjegyezni, hogy a tapasztalat szerint a legtöbb totalitárius rendszer merő presztízs okokból előbb vagy utóbb elrendeli egy hajózásra is alkalmas csatorna kiásását vagy duzzasztógát megépítését.) Aztán ott voltak a kínai kulturális forradalom átnevelő táborai, a Gulág-szigetcsoport, a hetvenes évek Kambodzsájának „gyilkos földjei” és így tovább. Sajnos a Szovjetunió és Kelet- illetve Közép-Európa pro-szovjet rezsimjeinek összeomlása után a „tábor” szó még most is velünk van, baljós csengésével és elképesztő valóságával egyetemben. Napjainkban a tévé többnyire főműsoridőben közvetíti a menekültek vagy lakhelyüket kényszerből elhagyók táborainak apokaliptikus képeit Afrikából, Ázsiából, sőt Európából is, nevezetesen a Balkánról, alig kétórányi repülőútra ide, Párizstól. Végül, de nem utolsósorban léteznek a félkatonai egységek és helyi vagy törzsi milíciák által felállított és működtetett táborok, nem beszélve az állítólagos terrorista-kiképző táborokról a világ számos részén. Az elmúlt háborúk emlékét, de nem kevésbé a jövőbeli háborúk magvait egyaránt ezek a táborok őrzik az ezredfordulón.
semmi sem történt
Ma több mint 25 millió menekültet tartanak számon világszerte, és folyamatosan sok millió ember kényszerül lakhelye elhagyására, mindenekelőtt ember által előidézett katasztrófák miatt. Világszerte ugyanakkor több száz millióan igyekeznek a nagyvárosok, illetve az olyan régiók felé, amelyek egy jobb élet reményével kecsegtetnek. Ezek az embertársaink folyamatos mozgásban vannak, vagy ha éppen nem, akkor meg készülnek a következő úti cél felé. Az 1948-as Nyilatkozat letelepedett, strukturált politikai közösségekben élő embereknek íródott. A hidegháború alatt, a totalitárius államok vonatkozásában a Nyilatkozatban lefektetett emberi jogok és alapvető szabadságok eredeti jelentésükben álltak fenn: az egyén jogaiként egy elnyomó kormányzattal szemben. A szabad világban közben továbbfejleszthették a Nyilatkozatban lefektetett elveket, fokozatosan kiterjesztve értelmezésüket és érvényességüket a nőkre, a hátrányos helyzetűekre, valamint a különféle társadalmi és egyéb kisebbségekre. A hatvanas évekkel kezdődően a kodifikációs folyamatok a nemzetközi intézményekben felgyorsulhattak annak ellenére, hogy számos ország nem csatlakozott az új nemzetközi dokumentumokhoz, vagy ha igen, azok gyakorlatba ültetésére semmi sem történt. A kivételekről az érintettek tudtak és a nemzetközi viszonyokban ennek megfelelően kezelték őket.
A kilencvenes években a kivételes helyzet a nemzetközi viszonyokban azonban új értelmezést nyert. Kivételről jelenleg akkor beszélünk, amikor egy országot (Szomália az iskolapélda), egy régiót vagy egy közösséget egyszerűen „nem látnak”, megfeledkeznek róla, nem szerepel a globális hírközlő szervekben, azaz egyszerűen nincs a nemzetközi „napirenden”, vagy éppen kikerült onnan. Az ilyen helyzetek különböző okokból állnak elő: a meghatározó nemzetközi szereplők frusztrációja vagy „kifáradása” miatt, politikai tehetetlenségből, vagy a mindennapos gaztettek áradatával és látványával szemben kialakuló tömeges rezignáltság miatt. (A „donor-fatigue”, vagyis az adományozók, a segélyezők kifáradása kifejezés ebben a tekintetben paradigmatikus értékű, s ma már széles körben használják Afrikában például, a menekültekkel és a lakhelyüket kényszerből elhagyókkal kapcsolatban. A fogalommal a gazdag országok adományainak megszűnését vagy csökkentését jelölik.) Az 1948-as Nyilatkozatot úgy fogalmazták meg, és főként olyan embereknek szánták, akik aktívak, dinamikusak, elszántak, önzetlenek, és alkalmasint az önfeláldozástól sem riadnak vissza. Az emberi jogokkal foglalkozó nemzetközi intézmények létrehozásakor a kezdeményezők abból indultak ki, hogy azok léte és működése a jó emberek akaratát és törekvéseit fogja felerősíteni, azokét, akik szembeszállnak a politikai indítékból elkövetett gonoszságokkal. Ez a feltételezés még ma is érvényesnek tekinthető, bár napjainkban egyre gyakrabban szembesülünk ezeknek az intézményeknek a keretében a passzivitással, a kezdeményezés hiányával, fáradtsággal, önzéssel, még ha az ilyen jelenségeket meglehetősen árnyaltan igyekeznek egyesek megmagyarázni. Például nemegyszer halljuk, hogy kompromisszumra vagy párbeszédre van szükség olyan ember okozta katasztrófák esetében, amikor valójában már régen cselekedni kellett volna.
A totalitárius állam természetéből fakadóan agresszív. Folyamatosan készül a következő háborúra, amelyet többnyire ő maga robbant ki, s amelyben mindvégig a saját léte forog kockán, a tét minden vagy semmi, totális megsemmisülés vagy totális győzelem. A totalitárius állam a par excellence tábor. Ma már keserű tapasztalatok árán, de tudjuk, hogyan nézzünk szembe vele. A hidegháború valódi története a totalitarianizmussal szembeszálló demokrácia története.
a legszélesebb értelemben vett tisztelet
Azt azonban nem tudjuk, mit tegyünk napjaink kivételeivel. Úgy tűnik, hogy míg az emberi jogok folyamatos és súlyos megsértése egyre gyakoribb jelenség, az apátia és a rezignáció, a rövidlátás és a bénultság ezzel arányosan nő. Sem az 1948-as Nyilatkozat, sem az azt követő néhány évtizedben kidolgozott nemzetközi dokumentumok rendszere nem tartalmaz választ a kérdésre: mit tegyünk az ilyen típusú kivételes helyzetekben? Mivel nincs többé oka senkinek megkérdőjelezni a méltóság elvének erkölcsi értékét, legitimációját és politikai jelentőségét, talán hasznos lenne a jövőben a legszélesebb értelemben vett tisztelet kategóriájára reflektálni.
Végül egy utolsó megjegyzés. Lehet azt állítani, hogy az emberi jogok kérdése stratégiai fontosságú a Nyugat és minden szabadságszerető nép és egyén számára. Vigyáznunk kell azonban, hogy a „stratégiai” szó használata ne vonjon maga után „táborszindróma” típusú következményeket. Ezalatt a következőt értjük. Amikor elvetemült kormányzatokkal szemben a nemzetközi elszigetelés stratégiáját alkalmazzák, figyelembe kell venni az elszigeteléssel előbb-utóbb együtt járó nemzetközi szankciók hatását azokra az egyénekre, akiknek semmi közük kormányaik politikai céljaihoz és konkrét tevékenységéhez, ám állampolgárként kiszolgáltatottak és a hatalmat gyakorlók terrorja miatt hallgatni kényszerülnek. Ez igazi kihívást jelent: az állami szuverenitás modern fogalma szerint a nemzetközi politikai viszonyok minden szereplőjét homogén egységként kell kezelnünk, vagy blokk-ként, sőt akár táborként, ha ez utóbbi esetben például az olyan totalitárius államokra gondolunk, mint Észak-Korea, vagy a kilencvenes évek Irakjára, amelyekben az államrezon szakadatlan készülődés a következő háborúra. A kollektív bűnösség elve elfogadhatatlan, noha a szankciókkal szigorított nemzetközi elszigetelés ténylegesen a lakosság egészét érinti, miközben mindenki számára nyilvánvaló az igazi felelősök kiléte. Az ilyen esetekben tehát ügyelni kell arra, hogy az amúgy is kiszolgáltatottak helyzete ne váljon még rosszabbá a nemzetközi fellépés eredményeként, azaz az elszigetelt állam ne alakuljon át újabb táborrá. Az atrocitásokat elkövető egyének azonossága és felelőssége – a boszniai tapasztalatok alapján állítható – a technika mai fejlettségi szintjén a legtöbb esetben megállapítható. Politikai akarat és kellő elszántság szükséges csak hozzá. A kilátások azonban nem túl biztatóak az egyéni felelősségre vonást illetően.2