A „HULLÁMELMÉLET”
2002 április
A modern, liberális parlamentáris demokrácia a politikai és kulturális értelemben vett Nyugaton fejlődött ki. Az észak-atlanti térségből az elmúlt két évszázad folyamán a demokrácia – tetszetős képi leírással – hullámokban terjedt szét világszerte, párhuzamosan a szintén nyugati politikai és kulturális fejlődés eredményével, a nemzetállammal.
A demokratizálódási hullámok átfogó magyarázatának kísérletét Samuel P. Huntington vázolta fel egy 1989 novemberében tartott előadássorozatában, majd részletezte egy 1991-ben megjelent könyvben. A szerző „magyarázatnak” nevezi elemzését, s nem tekinti a szó szoros értelmében elméletnek. Ennek ellenére a továbbiakban elméletről beszélek, mivel Huntington magyarázata kiterjed a múltra, a jelenség okaira, jövőjére sőt tanácsokkal is szolgál azok számára, akik társadalmaik demokratizálását tekintik feladatuknak.
Az elmélet lényege: a 18. század második felében elindult egy demokratizálódási folyamat – a nyugat-európai forradalmakkal és az 1648 után létrejött nemzetállamok konszolidálásával, amely hullámokban bővült, egyre több országot érintett, s egyre nagyobb földrajzi régiókra terjedt ki. Harmadik hulláma 1974-ben kezdődött, s a nyolcvanas évek végén tetőzött A 21. század elején fel lehet tenni – de megválaszolni megnyugtatóan aligha – a kérdést: a kilencvenes években régiónkban lezajlott változások már a negyedik hullámhoz tartoznak-e, vagy a harmadik hullámot követő visszalépést jelentik? Huntington szerint ugyanis minden hullámot visszalépés követett (a sémát a szerző a két lépés előre, egy lépés hátra szlogennel írja le).
a globális demokrácia felé
A hullámelmélet egyik, szerzője által egyáltalán nem titkolt célja az volt, hogy a politikai tervezésben közvetlenül hasznosítható fogalmi apparátust nyújtson egy alaptételhez. Ahhoz, hogy a politikai fejlődés a világban – ha kerülőkkel, vagy hosszabb-rövidebb visszaesésekkel is – ellenállhatatlanul a globális demokrácia kialakulása felé halad. E folyamat vezénylője és egyben ,,őrzője” az Egyesült Államok, mivel a körülményekhez képest a leghatékonyabban működő liberális demokrácia, s mert Amerikának elemi érdeke a világdemokrácia létrejötte. Az emberiségnek szintén létérdeke a demokrácia világméretű elterjedése, elsősorban azért, mert demokratikus államok kevésbé hajlamosak háborút viselni egymás ellen, mint a zsarnoki vagy totalitárius országok.
A világdemokráciáról vallott elképzelések ebben az összefüggésben egyértelmű választóvonalat jelentenek Amerika szempontjából: akik mellette vannak, azok barátok és szövetségesek, akik nem, azokat meg kell győzni és rávezetni a helyes útra, ha másként nem megy, politikai és gazdasági nyomással, vagy akár beavatkozással.
Mivel Huntington, de más szerzők is, akik a különböző világdemokrácia-elméleteket és modelleket képviselik, a demokrácia ügyét közvetlenül összekötik az egyéni szabadság növekedésének, a jogok kibővülésének lehetőségével, a folyamatot erkölcsileg megkérdőjelezhetetlenné teszik – legalábbis a nyugati kultúrkörben nevelkedettek számára. A demokrácia így erkölcsileg magasabb rendű bármilyen más, nem demokratikus politikai berendezkedésnél, s fejlődése olyan determinisztikus sémába illeszkedik, amely ha egyszer beindult, belső dinamikája önmagától visz előre.
A hullámelmélet számai is ezt bizonyítják. Míg 1750-ben nem léteztek a nyugati világban állami szinten demokratikus intézmények (ez nem jelenti, hogy a demokrácia csírái ne lettek volna jelen helyi szinteken egyes országokban), 1990-ben a független államok 45%-ában volt demokratikus politikai rendszer. Ez mindenképpen haladás, jegyzi meg a szerző. 1973-ban és 1990-ben az autoritárius államok száma először csökkent a történelem folyamán.
A hullámelméletből itt a következő összefüggéseket érdemes kiemelni:
– a demokratizálódás ellenállhatatlan folyamat, mely egyszerre bővül és mélyül;
– az Egyesült Államoknak létérdeke a demokratizálódás világméretű kiterjesztése, a „demokrácia projekt” menedzselése;
– a demokratizálódás szerves kapcsolatban van az egyéni szabadság ügyével.
„Demokratizálódási hullám”-on Huntington olyan átmenet-sorozatot ért nem-demokratikus rendszerekből demokráciákba, amely egy bizonyos időintervallumon belül történik meg, s jelentősen meghaladja a fordított jelenségek számát. Egy-egy hullám, jegyzi meg a szerző, általában nem-demokratikus rendszerek liberalizálásával vagy részleges demokratizálásával jár. A hullámelmélet nem foglalkozik a létrejött demokráciák minőségi aspektusaival, kizárólag az átmenetre, a változás tényére koncentrál.
csak kollektív lehet
Ez rendkívül fontos mozzanat, mivel közvetve megerősíti azt a nemzetközi politikai viszonyokban érvényesülő szemléletmódot, hogy a szereplők (itt értelemszerűen államokról van szó) monolitikus egységeknek tekintik egymást, azaz feltételezik, hogy a külkapcsolatokban egyetlen akarat érvényesül, s következésképpen a felelősség csak kollektív lehet. Másfelől a demokratizálódást támogatók számára meglehetősen tág értelmezési lehetőséget biztosít annak eldöntésére, hogy ki tartozik a klubba, ki esélyes a bekerülésre, s ki az, akivel szemben fel kell lépni.
Hogyan megy végbe a demokratizálódás? Felállítható-e általánosan érvényes modell? Huntington szerint igen, mivel a demokratizálódás szükségképpen demokratikus technikák révén történik. „Hogyan hozták létre a demokráciákat?” – teszi fel a kérdést. „A demokrácia módszereivel; nem volt más út”, válaszolja. Azaz: tárgyalásos úton, kompromisszumok árán, és megállapodásokkal. Tüntetésekkel, választási kampányokkal és választásokkal, vagyis az ellentétek erőszakmentes megoldásával. ,,Kompromisszum, a választások és erőszakmentesség, ezek voltak a demokratizálódás harmadik hullámának jellegzetességei.”
A demokrácia első számú követelménye e modell szerint az általános, rendszeres, szabad és méltányos választások megtartása. Szabad választások hiányában nem beszélhetünk demokráciáról.
A 21. század elején azonban továbbra sem egyértelmű, hogy az általános választások ténye elegendő-e ahhoz, hogy a politikai rendszert liberális demokráciának minősítsük. Különösen akkor, ha a választásokat követő események bizonyítják, hogy a demokratikusan megválasztott kormányzók választások biztosította legitimitása jóval a következő választások esedékessége előtt megkérdőjeleződik. A rendszer ezt hosszú távon önmagától korrigálja, mivel az „egyetemes, demokratikus ethosz” elég erősnek bizonyul ahhoz, hogy az új, demokratikus államok megbirkózzanak a kitérőkkel. Ez az ethosz, írja Huntington, a második világháború után annyira meggyökerezett, hogy időnként még a tekintélyelvű rendszerek is a demokrácia értékeire hivatkoznak. Nyílt antidemokratikus programmal már nem is lehet fellépni, érvelt a szerző 1989-ben.
Huntington hullámelméletében rejtetten, de egyértelműen fogalmazódik meg, hogy a demokratizálódás elvileg határtalan folyamat. Nem lehet olyan határértéket megállapítani, ahol a demokratizálódás befejezettnek minősíthető. A „régi” demokráciák folyamatosan tökéletesednek, a szabadságok és a jogok száma és minősége növekedik, az új demokráciák esetében a fejlődés kötelező, hiszen a „régiek” képezik az összehasonlítási alapot, míg a nem-demokratikus rendszerek demokratizálódásra „ítéltetnek”. Az Egyesült Államok alkotmánya elismeri olyan jogok létét, amelyek a népet illetik meg, de az adott történelmi pillanatban nem ismert a tartalmuk. Ha a genetikai beavatkozás által felvetett kérdésekre, vagy a virtuális térhez kapcsolódó jogokra gondolunk, olyan perspektívák nyílnak meg, amelyeket korábban elképzelni sem lehetett – amennyiben az egyéni szabadság kiterjesztése továbbra is a rendszer szubsztanciálís eleme.
autoritárius rendszerekből a demokráciába
A hullámelmélet azonban csak a demokratikus átmenettel, s annak is csak „technikai” kérdéseivel foglalkozik. Az átmenet az autoritárius rendszerekből a demokráciába háromféleképpen történhet: az előbbiek megreformálásával, megdöntésével, vagy megegyezéses úton. Huntington a következő gyakorlati politikai tanácsokat fogalmazta meg:
Tekintélyelvű rendszerek megdöntésére vonatkozó tanácsok:
1. A figyelmet a rendszer illegitimitására, vagy kétes legitimitására kell irányítani: ez a rendszer legsebezhetőbb pontja. Támadják pl. a rendszer korrupcióját vagy brutalitását. Amíg a kormány gazdasági teljesítménye jó, e támadások hatékonysága nem túl nagy, de ha a teljesítmény csökken, illegitimításának leleplezése a legfontosabb eszköz lesz, hogy a hatalomból eltávolítsák.
2. Hasonlóan a demokratikus kormányokhoz, a tekintélyelvűek is egy idő után elidegenítik maguktól eredeti támogatóikat. Bátorítani kell az elégedetleneket, hogy támogassák a demokratizálódást mint a rendszer szükségszerű alternatíváját. Különösen a gazdasági és az üzleti élet vezetőire, középosztálybeliekre, vallási vezetőkre, a különböző politikai pártok vezéreire kell koncentrálni.
3. A tábornokokkal jó kapcsolatokat kell kiépíteni. A hadsereg támogatása jól jön válsághelyzetben, de ami a lényeges: a hadsereg ne támogassa a rendszert és ne álljon a demokratizálódás útjába.
4 Hirdessék és gyakorolják az erőszakmentességet. Ez könnyebbé teszi a biztonsági szolgálatok megnyerését az ügynek. „A katonák nem szimpatizálnak olyanokkal, akik Molotov-koktélokat dobálnak rájuk.”
5. Ragadjanak meg minden lehetőséget, hogy kinyilvánítsák szembenállásukat a rendszerrel, beleértve a kormány által megrendezett választásokat.
6 Építsenek ki kapcsolatokat a globális médiával, külföldi emberi jogi szervezetekkel, valamint olyan nemzetekfeletti szervezetekkel, mint az egyházak. Különösen fontos támogatókat szerezni az Egyesült Államokban. Amerikai kongresszusi képviselők mindig lelkesen vállalnak erkölcsileg támogatandó ügyeket, amelyek széles nyilvánosságot biztosítanak számukra, illetve lehetőséget adnak a kormányzat kritikájára. Számukra az ügyet dramatizálni kell, s olyan helyzeteket teremteni, amelyek lehetőséget adnak, hogy a televízióban és a híradások főcímeiben szerepeljenek.
7. Támogatni kell az egységet az ellenzéki csoportok között. Kezdeményezni kell olyan átfogó szervezetek létrehozását, amelyek ,,teteje” alatt az együttműködés lehetővé válik. A sikeres ellenzéki együttműködés megteremtése egyben próba a jövőbeli kormányzati feladatok ellátására.
8. Amikor a tekintélyelvű rendszer megbukott, gyorsan kell cselekedni a hatalmi vákuum betöltésére. Ez többféleképpen történhet: előtérbe kell helyezni egy népszerű, karizmatikus és demokratikus elkötelezettségű vezetőt; rövid időn belül választásokat kell tartani a tömegtámogatás biztosítására; fontos a nemzetközi legitimitás gyors megszerzése nemzetközi és nemzetekfeletti szereplők támogatásával (különösen kormányközi nemzetközi szervezetek, az Egyesült Államok, az Európai Közösség, valamint a katolikus egyház jöttek számításba a nyolcvanas évek végén Huntington szerint). Számot kell vetni azzal, hogy egyes korábbi partnerek az ellenzéki időkben esetleg egy új diktatúrát kívánnak létrehozni, a sajátjukat. Csöndben fel kell készíteni a demokrácia támogatóit egy ilyen eshetőség kivédésére.
A tekintélyelvű rendszerből a demokráciába való átmenet tárgyalásos lebonyolítása esetén az alábbi tanácsok érvényesek
(természetesen ehhez a partnerek előzetes hajlandósága kell a tárgyalásra):
a. A kormányzatban helyet foglaló demokratikus reformerek számára:
1. Szigeteljék el és gyengítsék meg a kormányzat ,,konzervatív” elemeit, a változást ellenzőket, ezt követően szilárdítsák meg az ellenőrzést a kormány és a politikai apparátus fölött.
2. Ragadják meg a kezdeményezést és lepjék meg az ellenzéket és a kormányzaton belüli konzervatívokat is engedményekkel, de sohase tegyenek engedményeket nyilvánvaló ellenzéki nyomás alatt.
3. Nyerjék meg a tárgyalásos átmenet eszméjének a tábornoki kart és a biztonsági szolgálat vezetőit.
4. Tegyenek meg mindent a legfontosabb ellenzéki tárgyalópartner integritásának, tekintélyének és mérsékletének megerősítésére.
5. Hozzanak létre megbízható titkos csatornákat a legfontosabb kérdések megtárgyalására ellenzéki vezetőkkel.
6. Ha a tárgyalások sikerrel járnak, a kormányzat reformerei nagy valószínűséggel ellenzékbe kerülnek. Tegyenek meg tehát mindent a jövőbeli ellenzék jogainak biztosítására, és a megfelelő garanciák megteremtésére a maguk és a kormányukat támogató csoportok számára.
b. A mérsékelt ellenzék számára:
1. Legyen kész és képes tömegmegmozdulások szervezésére, amennyiben azok a kormányzat konzervatív szárnyát gyengítik. Ügyelni kell, mert a túl sok tüntetés megerősítheti a konzervatívokat, gyengítheti a reformerek pozícióit, s a középosztályban aggodalmat kelthet.
2. Legyen mérsékelt és mutasson fel államférfiúi erényeket.
3. Álljon készen a tárgyalásokra, és ha szükséges, kompromisszumokra minden téren, leszámítva a szabad és méltányos választások megtartását.
4. Mivel komoly esély van a választások megnyerésére, ne tegyen semmi olyat, amely a jövőben az ország kormányzását komolyan megnehezítené.
c. Közös tanácsok a reformerek és a mérsékelt ellenzék számára:
1. A tárgyalásos átmenetet biztosító feltételek nem állnak fenn örökké. Meg kell ragadni tehát a lehetőséget és a legfontosabb kérdésekben meg kell állapodni.
2. Be kell látni, hogy a felek politikai jövője a demokratikus átmenet sikerén múlik.
3. Ellen kell állni mindkét oldalnak az egyes támogatóik részéről jövő javaslatoknak, amelyek vagy a folyamat késleltetésével járnának vagy a tárgyaló felek egyikének vagy másikának alapvető érdekeit veszélyeztetik.
4. Arra kell törekedni, hogy a kialkudott megállapodás az egyetlen alternatíva legyen a demokratikus átalakulásra. A radikálisok és a konzervatívok ugyan bírálhatják, de nem lesznek képesek más, tömegtámogatást élvező megoldási lehetőség felmutatására.
megkaphatja játékszereit
5. Ha valami kétséges, kompromisszumot kell kötni. A technikai, azaz hatalomtechnikai kérdések előtérbe helyezése kétségtelenül a morális megfontolások hanyagolásával jár. A régi, autoritárius, zsarnoki vagy éppen totalitárius rendszerben elkövetett bűntettekkel kapcsolatban a tanács röviden úgy hangzik: ,,ne emelj vádat, ne büntess, ne bocsáss meg, s mindenekfölött ne felejts!” Egy tíz tanácsból álló alfejezet taglalja a katonai hatalom visszaszorítását, valamint egy professzionális hadsereg kialakításának módozatait. Jellemző ezek közül a nyolcadik tanács: „Adjanak játékszert a kezükbe. Vagyis lássák el (a hadsereget) új és cifra tankokkal, repülőgépekkel, páncélosokkal, valamint bonyolult elektronikus berendezésekkel (a hajók kevésbé fontosak; a tengerészet nem hajt végre államcsínyeket). Az új felszerelések boldoggá teszik őket és az idejüket lefoglalja működtetésük elsajátítása. Ha jól játsszák ki kártyáikat, és Washingtonban jó benyomást keltenek, sikerülni fog a költségek jelentős áthárítása az amerikai adófizetőre. Ehhez hozzáadódik az a további nyereség, hogy a hadsereg figyelmét felhívhatják: továbbra is megkaphatja játékszereit, ha jól viselkedik, mivel egyes ’csúnya’ amerikai kongresszusi képviselők rossz szemmel nézik a hadsereg beavatkozását a politikába.” Mindezzel ugyan a puccskísérleteknek nem lehet elejét venni, de megnő letörésük esélye.
És melyek – 1991-ben – a harmadik demokratizálódási hullámot követő visszalépések?
1. Az új demokráciák huzamos ideig tartó képtelensége a jólét megteremtésére. A gyarapodás, a méltányosság, az igazságosság, a belső rend és az állam külső biztonságának hiánya alááshatja még a demokratikus kormányok legitimitását is. Párhuzamosan a zsarnokság emlékének halványulásával nőhet a demokratikus kormány hibáival szembeni irritáció.
2. Az 1929–30-as évekhez hasonló gazdasági világválság sok országban alááshatja a demokrácia legitimitását.
3. Egy demokratikus nagyhatalom, vagy a demokratizálódás útjára lépő nagyhatalom elmozdulása, illetve visszatérése az autoritárius rendszerhez, valószínűleg „hólabda” hatású volna.
4. Hasonló effektussal járhatna, ha több kisebb országban térne vissza a diktatórikus politikai rendszer.
5. Ha egy nem-demokratikus állam hatalma jelentősen megnő, és az állam befolyásának kiterjesztéséhez kezd, inspirálhat más országokban is nem-demokratikus politikai erőket. Megnő ennek a lehetősége, ha az illető állam győztes háborút vívott demokratikus vagy a demokrácia útjára lépő országokkal.6. Az autoritarianizmusnak különböző formái térhetnek vissza „a pillanat kihívásaira” adott válaszként:
(a) a nacionalizmus nem-demokratikus formái kifejlődhetnek a harmadik világban vagy Kelet-Európábán;
(b) a különböző antidemokratikus vallási fundamentalizmusok megerősödése;
(c) az oligarchikus autoritarizmus mint az egyenlősítő törekvésekre adott válasz, szegény és gazdag országokban egyaránt;
(d) populista diktatúrák mint a tulajdon, vagy más privilégiumok védelmére adott válaszok; azokban az országokban, jegyzi meg Huntington, amelyekben pl. az új demokratikus rendszer nem volt képes földreformot végrehajtani, nő az esélye egy autoritárius fordulatnak;
(e) azokban az országokban, amelyekben több etnikai, faji vagy vallási csoport él együtt, fennáll a lehetősége, hogy egy-egy csoport kizárólagosságra törekszik; a szerző Észak- Írországot, Dél-Afrikát és Srí Lankát említette példaként.
A demokratizálódás külső, nemzetközi ösztönzéséről szólva Huntigton megállapítja, hogy a nyolcvanas évek második felében a világ akkori hatalommal és befolyással rendelkező szereplői egyaránt aktívan támogatták a demokratizálódást és a liberalizációt. A szerző a Vatikánt, az Európai Közösséget, az Egyesült Államokat és a Szovjetuniót említi.