Bíró Béla

VERS-PARADOXON

1996 december

VERS-PARADOXON

1.

A vén cigány a magyar irodalom egyik hányatott sorsú remekműve. Babits Mihály irodalmunk legnagyobb versének nevezi. A babitsi értékítélet egész magyar irodalomra szóló és általános érvénye természetesen megkérdőjelezhető, de a Vörösmarty-életmű kortárs értékelői is úgy vélik: a vers a költő nagy, ha nem a legnagyobb verse. Ennek ellenére máig nincs igazán érvényes elemzése. A Miért szép? (A magyar líra Csokonaitól Petőfiig) című 1975-ös műelemzés-gyűjteménybe fölvett Komlós Aladár-tanulmány a legjobb szándékkal sem tekinthető annak, hiszen a szó tulajdonképpeni értelmében vett műelemzés (az utolsó másfél oldal néhány szuggesztív mondatától eltekintve) csaknem teljességgel hiányzik belőle. A magyarországi gimnáziumi tankönyvekben található (Veres Andrástól, illetve Mohácsy Károlytól származó) elemzések, melyek értelemszerűen a szakma – megjelenésükig – elért eredményeinek foglalatai is lennének, műelemzésnek szintén meglehetősen vérszegények. Szabó Magda inkább hangulatjelentést írt, semmint a szó irodalomtudományi értelmében vett elemzést. A 99 magyar vers című elemzésgyűjteményben nem szerepel A vén cigány.

A vén cigánnyal azonban nemcsak a kortárs irodalomtudomány nem tud mit kezdeni, a korábbi korok tudósai is bénultan álltak előtte.

se nem hús, se nem hal

„Én Vörösmarty e költeményét nem tartom valami kitűnőnek. (…) Igaz, én Vörösmartynak még több ily, s ehhez hasonló gyöngébb költeményét tudnám előszámlálni.”; „A Vén cigánynak csupán a feje emberi; a többi része se nem hús, se nem hal.” (Gyulai Pál) „Érthetetlen és a költő által csak körvonalaiban sejtett eszmék és érzések vannak itt kifejezve, a költői erő és szenvedély oly hangján, mely a nagyhangú szavak homályától és miszticizmusától megrémített olvasót a feltétlen bámulat és fájdalmas érzések tengerébe süllyeszti.” (Jancsó Benedek) „Nehezen érthető költemény.” (Riedl Frigyes)

A vers értékelésében Schöpflin Aladár híres tanulmánya hoz fordulatot. „…ma a költő leginkább élő műve…, ha az ifjú magyar lírában itt is, ott is látjuk a törekvést, amely tradíciót keresve magának, Vörösmartyhoz próbál csatlakozni, a csatlakozó pont a Vén Cigány, amellyel a költő tovább is ható tényezője marad a magyar költészetnek.”

De: „…a gondolat és a szó nem simul össze olyan pontosan, mint valaha… a szavak minduntalan el akarnak szakadni a gondolattól, eltávolodnak tőle meg visszaesnek bele, a szimbólumok idegesen torlódnak egymásra, kisiklatják egymást helyükből…”

Babits Mihály véleménye mai szemmel nézve még megdöbbentőbb: „Semmi sincs benne a megszokottból. Egy őrült verse. A logika kapcsolata elszakadt. A képzetek rendetlen és rengeteg káoszban űzik egymást. (…)

Hulló angyal, tört szív, őrült lélek,
Vert hadak vagy vakmerő remények?

Ez egy őrült képzetkapcsolása. Ez a vers egy őrült verse. De ez szent őrültség. Az őrült látománya szent látomány. A bárka, mely egy új világot zár magába, egyetlen, lehetetlen, vallásos remény.”

Szerb Antal lényegében a babitsi közelítésmódot fogalmazza, ha lehet így mondani, még végletesebbé. Az őrültség, mely Babitsnál még egyfajta szent révület, nála a szó klinikai értelmében vett elmebetegséggé fajul: ,,Nem mehetünk annak az orvosi kérdésnek a boncolásába, mi volt az oka Vörösmarty összeomlásának, rettenetes utolsó éveinek (…) A csodálatos az, hogy a testileg-lelkileg teljesen tönkrement költő ezekben az utolsó éveiben, amikor már élőszóban nem is tudta kifejezni magát, még mindig írt, és nagyszerűbben mint valaha. (…) A lelki betegség, amely elemészti, ugyanakkor felszabadítja a ráció minden korlátja alól, és mint az elborult elméjű Hölderlin, neki is sikerülnek sorok, sőt költemények, amelyek már értelmen túli dolgokról beszélnek, amelyeket nem is értünk talán egészen, de érezzük bennük a megközelíthetetlen távolok borzongását…”

Komlós Aladár A félreértett „Vén cigány” című tanulmányában tesz kísérletet arra, hogy a Gyulai és a kortársak értetlenségének okait, valamint az őrület-teóriából fakadó félreértéseket eloszlassa. (Tegnap és ma, 1956.) A már említett későbbi összegzésben is világosan leszögezi: „A vén cigány jól átgondolt és megszerkesztett vers, egyenes cáfolata az öreg Vörösmarty őrültségére vonatkozó mendemondának.” Ezt az állítást azonban meg sem kísérli bizonyítani, amit a vers szerkezetéről, jelentésvilágáról elmond, az nem lép túl a kor szociologizáló-aktualizáló látásmódján: „A béke, a világbéke költője lesz (…) A vén cigány nem annyira a nemzeti reménykedést fejezi ki, mint inkább a felháborodást a hatalmasok háborúja fölött, fájdalmat a nemzet bilincsbeverése miatt és főképp sóvárgó reménykedést egy jobb világ után.”

vihar-hasonlat

Az őrület-teória valódi, tudományosan is megalapozott elutasítása csupán Levendel Júliánál lelhető föl: ,,A vén cigány a magyar költészet leglogikusabb, átláthatóbb, villogóan okos művei közé tartozik. A világ, amit szemlél, fokozatosan tágul, s ez önmagában ellentmond az ’őrült verse’ elméletnek. Logikailag és lélektanilag is cáfolja azt. Hiszen a beteg ember világa beszűkül, a beteg önmagára koncentrál – Vörösmarty éppen ellenkezőleg. Az első szakaszban s a második elején még valóban a vén cigányt láttatja – önmagát szólítja –, a képek az embert mutatják (lábad, véred, agyad, szemed), s a vihar-hasonlattal kezdődik a tágulás. A tomboló vihar az ember körüli tájat idézi, s mert fokozódva valóságos vésszé változik – ’Életet fojt, vadat és embert öl’ –, természetesen kapcsolódik hozzá, mondaton belül a háború kimondása, megnevezése: ’Háború van most a nagy világban’. Ez pedig eleve lehetővé teszi a földrajzi távolságok érzékeltetését, a horizontális tágítást. A ’nagy világban’ éppen a krími háború folyik (…) ’Isten sírja reszket a szent honban’. De az hol van? A Szentföldön. Tehát még tovább röptet, hogy a negyedik szakaszban egy geocentrikus, középkori világképnek megfelelően égtől pokolig, vagyis vertikálisan lássuk a teret. A hallomások és látomások azért is sűrűsödnek itt (…) és a refrént előző sor – ’Vert hadak vagy vakmerő remények?’ – megint tágít: a történelmiséget előlegezi, amelyet aztán a következő szakasz kibont. Végigpásztázza a teret, itt az idő-dimenzióval egészíti ki a világ képét. S amit az európai ember történelemtudatából kiemel (…): a bibliai Káin és a görög mitológiabeli Prométheusz.

Összeállt hát a tér-idő szerkezetű világ – milyen logikus a kozmoszba lökése, s mennyire ’modern’, XX. századi az űr-látás:

A vak csillag, ez a nyomoru föld
Hadd forogjon keserű levében…

Hanem innen csakugyan nem folytatható…” (Időzés, 1991.)

2.

Aki a vers elemzésére vállalkozik, ha tiszta lappal nem indulhat is, kevés valódi előzményt talál. Ennek természetesen vannak előnyei, de kockázatai is. A legfőbb kockázat, hogy az értelmező szubjektivitást nem kötik a tudományos nyilvánosság kontrollmechanizmusainak működése közben kialakult (mindig viszonylagos) konszenzus evidenciái. Szabadságát parttalannak érezheti, ami fedezet nélküli állításokra, belemagyarázásokra, kritikátlan következtetésekre csábíthat. Ez a veszély engem is arra késztet, hogy megpróbáljak a lehető legmódszeresebben eljárni, s állításaimban elkülönítsem a hipotézis jellegű és a bizonyosság státusára esélyes állításokat.

Az elemzés kiindulópontjául Hans Robert Jauss megállapítását választom: ,,Az irodalmi hermeneutika azt a kérdést igyekszik rekonstruálni, amelyre a szöveg eredetileg válasz volt, s ebből kiindulva igyekszik visszaidézni a kérdéseknek és az elvárásoknak azt az életvilágbeli horizontját, melybe a mű a maga korában az eredeti címzettek számára belépett.”

Ismerjük a vers születésének konkrét körülményeit. Baráth Ferenc a Vasárnapi Újság 1900-as évfolyamának 48. számában így emlékszik rá: Vörösmarty ,,Egressy Galambos Sámuel vendége volt, ennek ma is a család kezén lévő pusztáján, Szentkirályon, Lacháza mellett. Az ebéd melletti beszélgetés közben jelenlévő barátai gyöngéden unszolták a költőt, hogy írjon már valamit, hiszen az ilyen szomorú időkben van legnagyobb szüksége a nemzetnek nagy költői vigasztalásra. Vörösmarty mindjárt az ebéd után egy oldalszobába vonult, s ott megírta A vén cigány három első szakaszát, melyet később otthon fejezett be.” (Vörösmarty és a forradalom).

erős metafizikai hajlam

Ez az epizód lehetőséget teremt arra, hogy rekonstruáljam azt az (esztétikai) alaphelyzetet, melyben Vörösmarty a későbbi vers csíráját papírra veti. Az unszolásnak ugyanis Vörösmartyt – mint lírai alanyt – elkerülhetetlenül azzal a kérdéssel kell szembesítenie: mit tehet a költő egy kultúra- és emberellenes korban? Vagy még általánosabban fogalmazva (s Vörösmarty erős metafizikai hajlama is följogosít az általánosabb kérdésfelvetésre): mi a művészet szerepe, funkciója egy kultúra- és emberellenes világban? Hogy Vörösmarty az ötvenes évek közepét ember- és kultúraellenesnek érzékelte, ahhoz nem férhet kétség.

Az is nyilvánvaló, hogy a választ, melyet a Baráth által felidézett kérés sugall (azaz, hogy a költő feladata az adott helyzetben a figyelemelterelés, a szórakoztatás), csakis paradoxnak érezhette. Evidens: ha a kérést teljesítené, megszűnne a szó korabeli értelmében vett művész lenni. A művészet funkciója ugyanis, amint azt a Gondolatok a könyvtárban is sugallja: a nemzet fölemelése, a nemzeti kultúra megteremtése:

Előttünk egy nemzetnek sorsa áll…

A Liszt Ferenchez explicite is megfogalmazza ezt a funkciót:

Zengj nekünk hatalmas húrjaiddal,
Hogy szívekbe menjen által a dal;
S a felébredt tiszta szenvedélyen
Nagy fiakban tettek érjenek,
És a gyenge és erős serényen
Tenni, tűrni egyesüljenek;
És a nemzet, mint egy férfi, álljon
Érc karokkal győzni a viszályon.

Micsoda süllyedést jelentene ehhez képest, amit most követelnek tőle. Hiszen nem azt várják többé, hogy a nemzetet váteszként kivívja a mély süllyedésből, hanem hogy egy vén cigány méltatlan szerepét játssza el. Ne megvilágosítsa, fénybe emelje a befogadói tudatokat, hanem kioltsa őket, az öntudatlanság, a narkózis állapotába ragadja. Magyarán, úgy maradjon művész, hogy a szó mélyebb értelmében megszűnjön annak lenni. Ennek a paradoxonnak a metaforikus megjelenítése az önmagát dalra hajszoló vén cigány alakja. A paradoxont elmélyíti, hogy a metafora elvont terminusa, a ,,megjelenített” szólítja meg – valóságosan is – a konkrétat, a „megjelenítőt”.

A szimbólumban kifejeződő alapellentmondás az elmúlt fél évszázadban csak megerősödött, aminek két oka is van. Egyrészt a cigányzene esztétikai megítélésének radikálisan negatívvá válása, másrészt a művészet funkciójáról vallott felfogásunk mély átalakulása.

„Egyedül a műalkotásoknak nincs semmiféle funkciója a társadalom életfolyamatában – írja Hannah Arendt, korunk egyik legnagyobb hatású gondolkodója –; a szó szoros értelmében nem az emberek, hanem a világ számára készülnek, a világ pedig azután is fennmarad, hogy a halandók élete benne véget ér, s nemzedék nemzedéket követ… mivel bármi másnál tovább maradnak a világon, ezért mindennél világibbak… Nem csupán nem fogyasztási cikkek módján fogyasztjuk, s nem a használati tárgyakhoz hasonlóan használjuk őket; szándékosan kiemeljük a fogyasztás és a használat folyamatából, s elkülönítjük őket az emberi élet szükségleteinek szférájától… csakis a műalkotásokról mondható el, hogy készítésük egyetlen célja a megjelenés.”

Azokat a ,,funkciók”-at, melyeket a műalkotások betölthetnek, ma már egyértelműen esztétikán kívülieknek érezzük, s úgy véljük, ha elsődlegessé válnak, a műalkotásnak mint olyannak a leértékelődéséhez vezetnek. E „funkciók”-nak is van azonban hierarchiájuk: a megismerő, a pszichoanalitikai, a gyönyörködtető, a szórakoztató funkció a művészet lealacsonyításának lépcsőfokait is jelentik. Az egyik legalacsonyabb lépcsőfok, a legsilányabb szórakoztatás a gondűzőként-fájdalom-csillapítóként fogyasztott zene. A cigányzene „búfelejtő” jellegét a bor fogalmával való társítása is kiemeli, s a párhuzamot a „tele búval, borral” és „ne gondolj a gonddal” alliterációpár is hangsúlyossá teszi.

Ez azonban még nem minden. Jöhet rosszabb is. A vén cigány annak az – azóta kelet-európai valósággá vált – abszurditásnak perspektíváját is fölvillantja, amikor a művészet közvetlenül a pusztítás eszközévé válik: a vonóból bot lesz, s a kultúra – Kovács András Ferenccel szólva – a „sajátosság vértócsájába” fullad.

metafizikai-szimbolikus metamorfózis

A vonó és bot asszociálása egyúttal Vörösmarty fogalom-átértelmezési technikájára is rávilágít. A vonó ugyanis csak metafizikai áttételekkel válhat bottá, a szokásos képi-metaforikus átminősítés legfeljebb pálcát eredményezhetne. A vonó ebben az összefüggésben a művészet metaforája, ahogyan a bot is az, a nyers erőszaké. Hasonló metafizikai-szimbolikus metamorfózison esik át a vers csaknem minden kulcsszava, a gond, a bor, a szív, a vész, az ünnep, az öröm stb. Ezek a szavak a vers világában nem köznapi értelmükben, hanem metafizikai tartalmak foglalataiként jelennek meg, s az embernek szinte kedve volna nagybetűvel írni őket, ahogyan azt fél évszázaddal később Ady Endre teszi. (Megalapozottnak tűnik a feltevés, hogy Ady költészetének egyik legfontosabb ihletforrása éppen A vén cigány. A vers tudatosan megkomponált homályossága, lappangó szimbolizmusa, metafizikai érzékenysége Ady nagy szerepversei, Az ős Kaján, Harc a Nagyúrral, az Új s új lovat legfontosabb – a költő által is vállalt – magyar előzményének tekinthetők.)

3.

A vers megközelítését a mindenekfölöttien hangsúlyossá tett refrén vizsgálatával kezdem. Joggal feltételezhetem ugyanis, hogy a vers alapmotívumával összefüggő legfontosabb információk sűrűsödnek itt.

E négy soron belül külön lényegesek a nyomatékosító formaelemek: legtöbbször a hagyományos értelemben vett rímekben találhatók. Vörösmarty azonban rossz rímelő volt (ez egyetlen rímpár kivételével A vén cigányra is érvényes), s inkább a rím egy sajátos változatával, az alliterációval nyomatékosít.

Alliteráció van mind a négy sorban, és mind a négy sorban a sorvégeket emeli ki:

Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonódul bot,
Szív és pohár tele búval borral,

A negyedik sor alliterációja úgynevezett tőismétlés, figura etimologica:

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!

Az alliteráló mondatot azonban nemcsak a figura etimologica emeli ki, hanem az is, hogy a minden strófa végén ismétlődő refrén utolsó, tehát a strófavéggel is nyomatékosított gondolata.

Minden okom megvan tehát, hogy ezt a mondatot (mely a teljesen intuitív megközelítés számára is a vers nyilvánvaló kulcsmondata) alaposabban megvizsgáljam. A jelentéstani megközelítés evidenssé teszi, hogy itt nem csupán két – eredetében is összefüggő – szó, a ,,gondol” és a ,,gond” alliterál (lásd: Bárczi Géza: Magyar Szófejtő Szótár, gond címszó), hanem e két szó végső fokon azonos jelentésű is. A ,,gond” a Magyar Értelmező Kéziszótár szerint: „Nyugtalanító, nehezen megoldható kérdéssel való foglalkozás, az ezzel járó lelkiállapot.” A „foglalkozás” szón közvetlenebb értelemben szintén „gondol”-kodást kell értenünk. A ,,ne gondolj a gonddal” tehát formállogikailag így modellálható: „Ne gondolj arra, amire gondolsz.” Ez a felszólítás azonban a logikai paradoxonok szerkezetét juttatja eszünkbe.

A logikai paradoxonok alaptípusa a „nem mondok igazat”-szerű kijelentés (Lásd: „Minden krétai hazudik”). Ez az állítás, bárhogyan értelmezzem, ellentmond önmagának. Ha azt feltételezem, hogy hamis, akkor igaznak kell lennie, ha meg azt feltételezem, hogy igaz, csakis hamis lehet. A paradoxonokat egyrészt az autoreferencia (a kijelentés önmagára utalása), másrészt a tagadás okozza. (Az „azt hazudom, hogy visszatérek” vagy az „igazat beszélek” típusú kijelentések már nem paradoxonok, hiszen az első nem önmagára, hanem egy másik kijelentésre utal, a második meg, bár önmagára utal, nem tagadó értelmű). Van egy harmadik feltétel is, az ún. zártság, mely a krétai paradoxona esetében a minden, illetve a jelen idejűség révén jön létre.

A „ne gondolj a gonddal” a paradoxon-képződés minden feltételének eleget tesz. A gondolkodást nyilvánvalóan önmagára vonatkoztatja, a negatív felszólítás, a „ne gondolj” ugyanis magára a gondolkodásra (a ,,gond”-ra) irányul. Az önfelszólítás (esetünkben az önmagamnak címzett tiltás) természetéből fakadóan zárt is, hiszen érvényességi köre csupán egyetlen személyre terjed ki, és csakis jelen idejű lehet.

spontán folyamat

A paradoxont csak az oldhatná fel, ha valami egyébre gondolhatnál, de ez (lélektani okokból) lehetetlen, épp ezért kell megtiltanod magadnak, hogy arra gondolj, amire gondolsz, mert nem tudsz másra gondolni. A „ne gondolj a gonddal” esetében tehát a „gond” rögeszmés jellege is a zártság alapfeltételének számít. A köznapi értelemben (azaz a „gond” értelmében) vett gondolkodás spontán folyamat, nem gondolhatok azt, amit akarok, csak azt, amit a gondolkodás logikai-asszociatív törvényei szerint, illetve fizikai-lélektani állapotom kényszereinek hatása alatt gondolhatok. Ahhoz, hogy véletlenül, spontán módon se gondolhassak arra, amire nem akarok gondolni, azt kell tudati kontroll alatt tartanom, amire nem akarok gondolni. Ezzel azonban éppen rá gondolok.

A paradoxon nem csupán a jelkép szintjén (művészetellenes művészet) jelenik meg, hanem szövegszinten is, a vers legnyomatékosabb mondatának logikai struktúrájában. Vörösmarty azonban – s épp ebben rejlik zsenialitása – ennél is tovább megy. A nyelvi automatizmuson, a „ne gondolj rá”-n alapuló kulcsmondatot – mintegy az orosz formalisták (főként Tinyanov) esztétikai krédójának „szellemé”-ben – nem csupán „eltávolítja”, s ezzel „előtérbe helyezi”, de egyben a vers ún. „dominánsává” is alakítja. A „ne gondolj a gonddal” paradoxona a vers szerkezeti alapelvévé válik. A refrén szinte rögeszmésen ismétli: „ne gondolj a gonddal”, a refrén közi sorok azonban épp a „gondot” gondolják. Amikor a vén cigány felszólítja magát, hogyan zenéljen, akkor is csak a „gond” nyelvét képes beszélni:

Véred forrjon mint az örvény árja…
Tanulj dalt a zengő zivatartól

Két párhuzamos szólam fut egymás mellett. A refrén és a költői látomás rögesz-mésen újra és újra visszatér; a különös, a racionalitás határait feszegető kettősség a vers függőleges szerkezetét valóban a zavart tudatállapotokra jellemző vonásokkal ruházza fel. Ezt erősíti a refrénközi sorok szándékosan laza, asszociatív kép-szerkesztése. (,,A költő iszonyodva nézi az érthetetlen jelenések gyors egymásutánját, a bengáli fény megvilágítású kísérteties képeket. Mintha itt volna a világ vége, az embernek égnek mered minden hajaszála” – írja Komlós Aladár). Ez azonban nem a véletlen, még kevésbé a költő őrültségének következménye, hanem egy nagyon pontos és következetes költői gondolkodás eredménye.

A vers paradox voltának föltárása nélkül A vén cigány nem is értelmezhető ellentmondásmentesen. Mi értelme lenne annak, hogy a lírai alany egyik pillanatban arra szólítja föl a vén cigányt, hogy ne gondoljon a ,,gond”-dal, a másikban meg a ,,gond” művészi kifejezését követeli tőle? A hagyományos megközelítés nézőpontjából ez valóban kész őrültség. Olyan őrültség, mely magát a verset mint esztétikai alakzatot semmisítené meg. Ilyesmiről azonban szó sincs. A lírai alany a paradoxonra alapozott értelmezésben nem homogén személyiség, az eltérő szólamok: a refrén és a refrénközi látomások a személyiség eltérő komponenseinek, a felettes énnek és az ösztön-énnek kifejeződései. A paradoxon forrása éppen az eltérő személyiségösszetevők egymásra csúszásában rejlik. A lírai alany és a vén cigány azonosságát-különbözőségét Vörösmarty a felettes én és az ösztön-én azonossága-különbözősége révén kettőzi meg. A vertikális szerkezet belső feszültségét ezeknek az összetevőknek a kontrasztba állítása természetesen csak tovább fokozza.

A refrénközi sorok azonban szakaszokon átnyúló vízszintes szerkezetbe is szerveződnek. S ennek a szerkezetnek a vers végső jelentése szempontjából meghatározó szerepe van. Ez adja meg a bűvös körből való kitörés, a logikai paradoxon feloldásának kulcsát is.

E szerkezet első eleme a második szakaszban jelenik meg. A „hogyan”-ra vonatkozó instrukciók formájában. Ezek az instrukciók, bár természeti képeken alapulnak, alapvetően a költői én belső kivetülései:

Véred forrjon mint az örvény árja.
Rendüljön meg a velő agyadban.
Szemed égjen mint az üstökös láng.
Húrod zengjen vésznél szilajabban.
És keményen mint a jég verése,

A képek nyomában fölcsap egy sikolyszerű, de minden kétséget kizáróan a külvilág tényeit összegző közlés:

Odalett az emberek vetése.

A harmadik szakaszban folytatódik az instrukciósor, és a tényközlő rész két sorra bővül:

Háború van most a nagy világban.
Isten sírja reszket a szent honban.

Ennek a két sornak a tényszerűségét a közvetlen aktualitás is kiemeli, az utalás az akkor zajló (az orosz argumentációban Krisztus sírjának felszabadításáért indított) krími háborúra vonatkozik.

A negyedik szakasz a hallucináció és az emlékezet, a képzelet és az érzékelés határvidékét jeleníti meg. A kint és a bent határán vagyunk. Innen a kérdőhangsúlyok:

Kié volt ez elfojtott sohajtás,
Mi üvölt, sír e vad rohanatban.
Ki dörömböl az ég boltozatján.
Mi zokog mint malom a pokolban.
Hulló angyal, tört szív, őrült lélek.
Vert hadak vagy vakmerő remények?

Az ötödik szakasz, melyet még mindig a „mintha” vezet be, az ,,újrá”-val már egyértelműen a távol és a közelmúlt valóságába vezet át, s mint Levendel Júlia észrevette, a térperspektívát az időperspektívával egészíti ki:

Mintha újra hallanók a pusztán
A lázadt ember vad keserveit.
Gyilkos testvér botja zuhanását,
S az első árvák sírbeszédeit,
A keselynek szárnya csattogását,
Prométheusz halhatatlan kínját.

Az emberi nem tragikus története tárul föl előttünk, az első testvérgyilkosságtól az emberbarát hérosz Prométheusz iszonyú büntetéséig.

körkörös világkép

A hatodik szakasz a kultúrtörténeti nézőpontot kozmikussá tágítja. A látvány valahonnan az Univerzum határvidékéről tárul előnkbe, ahonnan a Föld is „vak csillag” csupán. Az „örvény árjával” indult emberközeli víziósor, folyton táguló perspektívában eléri a természeti világ határait. Ahonnan nincsen tovább. Ez azonban a romantikus Vörösmarty természetes látószöge. „A magasztos stílus lényegét az elvonatkoztatásban kell keresni – írja róla Babits. – A reálistól való nagy távolság következménye ez a stílus: messziről vagy magasból nézve a részletek, az individuális vonalak elmosódnak, csak a nagy átfogó percepciók maradnak meg. Vörösmarty az az ember, aki nem látja az erdőtől a fákat… Ez a stílus nemcsak vágyódás, küzdés, felemelkedés a realitás feletti régiókba, hanem már fent lakás, minden felszállást megelőző apriorisztikus lelkiállapot. A világot olyan messziről nézi, hogy látásában a végtelen távolságok is benne vannak.” Ez a végtelenség nem Giordano Bruno végtelen kozmosza, inkább a görögség körkörös világa. Vörösmarty nem képes fenntartások nélkül elfogadni a linearitás reneszánsszal kezdődő és a romantikában végérvényessé merevedő metafizikáját. Ösztönösen is érzi, a körkörös világkép „bukása” nem lehet végleges fejleménye az emberi szellem fejlődésének. Világlátása ennyiben túl is mutat a romantikán, melyben Hauser Arnold éppen a lineáris idő végső diadalát látja. Vörösmarty soha nem tudta teljesen elfogadni a felvilágosodás fejlődésmítoszát (Lásd: Gondolatok a könyvtárban. Emberek), s akárcsak Hölderlin vagy Nietzsche, műveiben (a Csongor és Tündétől A vén cigányig) ő is a görög világlátás egyfajta modern változatát próbálta megteremteni.

Az utolsó szakasz reménye tehát nem deus ex machinaként jelenik meg a vers végén, irracionális betétként, hanem a refrénközi szövegrészekben elénk tárt víziósor belső logikájának szerves következménye. Mert a világ körkörös. A visszatérés szükségszerű:

A vak csillag, ez a nyomoru föld
Hadd forogjon keserű levében,
S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől
Tisztuljon meg a vihar hevében,
És hadd jöjjön el Noé bárkája,
Mely egy uj világot zár magába.

A megtisztulás, az újjászületés, az újrakezdés motívumai, melyek a perspektíva kozmikussá tágulását követik, a mitikus őskor zárt isteni Univerzumának a fogalomkészletéből származnak. Felbukkanásuk tehát valóban az egykor volt isteni harmónia továbbélésének reményét sugallja.

A 7. szakasz első sora, a bűvös körből kilépés pillanata:

Húzd, de mégse, – hagyj békét a húrnak.
Lesz még egyszer ünnep a világon;

A helyreálló harmónia reménye (sőt bizonyossága), mely a világnézeti „paradigmaváltással” következik be, a vers egyetlen tökéletes rímpárjával ajándékoz meg:

Akkor húzd meg újra lelkesedve,
Isteneknek teljék benne kedve.

A vers így nem két („Húzd, de mégse” előtti és utáni) időtömbre oszlik, hanem ugyanúgy háromra, mint az Előszó. A jelen és jövő mellett kimondatlanul benne van a múlt is. Az első szakasz utalása, a „megittad az árát”, nyilván a szebb időkre, a boldogságra, a fiatalkori álmokra, a sikerekre, s mélyebb metafizikai értelemben az elveszített Paradicsomra utal.

Az Ünnep világa valójában visszatérés ehhez a múlthoz. Mintha az Előszó nagy tablója kelne ismét életre, amikor:

Öröm- s reménytől reszketett a lég.
Megszülni vágyván a szent szózatot,
Mely által a világot mint egy új, egy
Dicsőbb teremtés hangján üdvözölje.

A ciklikus idő (a „hajfodrász” alakjában visszatérő tavasz) az Előszóban még erősen ironikus. Ekkor Vörösmarty számára még a linearitás (a jóvátehetetlen pusztulás) a valóságos és a ciklicitás (a „virágok bársonyába” öltöző, „illattal elkendőzött” arcú „agg föld” tavasza) a látszat. A viszonylatok A vén cigánnyal visszájukra fordulnak. Vörösmarty a kétségbeesés és a csalódottság mélypontján mintegy rehabilitálja a ciklikus időt, s ezzel a verset a magyar univerzumból az egyetemes történetfilozófiai és metafizikai összefüggések világába emeli. A vers végső fokon nem is egyéb, mint a hagyománnyal, illetve a formálódó modernitással folytatott intertextuális dialógus. (E hipotézis mellett a kultúrtörténeti utalások tudatos fölerősítésére irányuló – a szövegváltozatok összehasonlítása révén kimutatható – erőfeszítések is tanúskodnak).

radikálisan különböző világképek

A kérdésnek, hogy e dialógusban mi a szándékos és mi a pusztán ösztönös, az irodalomtörténész számára talán lehet értelme, az értelmező számára nincs. Vörösmarty (,,tudományos” bizonyossággal aligha kiismerhető) szándékaitól függetlenül – az egyetlen (számomra hozzáférhető) műegészben, saját befogadói élményemben találok erre a lehetőségre. (Lásd Roland Barthes: ,,a szöveg egységét nem eredete, hanem rendeltetése adja”.) Lehet, hogy e látomás bizonyos aspektusait én magam vetítem a műbe, de ha ott találok rájuk, kétségtelenül a műhöz tartoznak. A kérdésnek, hogy van-e vagy nincs jogom ,,belemagyarázni”, kevés az értelme, hiszen ,,belemagyarázások” nélkül aligha képzelhető el befogadás. Mi lenne a mienktől oly radikálisan különböző világképek elemeiként létrejött Gilgamesből vagy a görög drámákból, ha „belemagyarázásainkról” le kellene mondanunk? Ami persze nem jelenti, hogy a „belemagyarázásnak” nincsenek határai, de e határokat nézetem szerint csak – a befogadó műveként is – megszülető konkrét műegész belső koherenciája szabhatja meg.

A vers dinamikai szerkezete, mely a függőleges és a vízszintes szerkezet egymásrahatásának eredményeként jön létre, szintén a körkörösséget látszik alátámasztani. A párhuzamos szólamok közt egyértelműen pozitív visszacsatolásos viszony van. Az önmarcangoló, önhajszoló stílus mindjobban fölpörgeti a verset. A refrén és a tragikus látomások kontrasztja mind erőteljesebb, a hang és hangulat mind zaklatottabb – egészen a kifulladásig. Ez a retorikai-versbeszédbeli „kifulladás” azonban a „vész elvérzik a csatákon” tökéletes párja, mintegy versdinamikai szentesítése.

Talán ebben rejlik a vers páratlanul jó szavalhatóságának-mondhatóságának titka is. A versmondó magával a versmondással mint beszédaktussal igazolja Vörösmarty reményének létjogosultságát. A biológiai életciklusok, s így a versmondói lendület is ciklikus természetű, nem fokozható a végtelenségig, hogy folytatódhasson, a körciklus vetületének is tekintett ingamozgás logikája szerint vissza kell térnie a kezdetekhez.

5.

Az utolsó szakaszban a refrén is megváltozik. A megváltoztatott sorok pedig többszörösen is nyomatékossá válnak. Vers-zárlatként és a refrén tagadásaként.

sajátos autonómia

Mint korábban láttuk, a paradoxon eredete az autoreferenciában, s a gondolat ezzel összefüggő meghatározatlanságában rejlik. Ha a gond, melyre gondolni kell, többé nem a vén cigány gondja, hanem a világé, azaz ha a közösségi gondok bénító rögeszméből valóban a közösség, a világ (intézményes) gondjaivá válnak, a paradoxon automatikusan megszűnik. A gond, melyet a vers sajátos metafizikai értelemben használ, a jelzős szerkezetben visszanyeri eredeti, meghatározott értelmét, s ezzel a világ a vers logikáján belül is visszatér a normalitásba. (A fogalmak átértelmezése a vers egyéb alapfogalmaira is kiterjed, a bor is az „öröm borá”-vá alakul, a szív a megemeltebb szű alakban jelenik meg.) Ebben a világban a művészet is visszanyerheti a maga sajátos autonómiáját, ismét a szó (bizonnyal Vörösmarty által is ismert) kanti értelmében vett érdek nélküli foglalatossággá válhat, melynek egyetlen célja a Hannah Arendt-i megjelenés.

A ,,ne gondolj a világ gondjával” így a vers alapjául szolgáló formállogikai paradoxon logikai-esztétikai értelmű ,,feloldásával” egyenértékű.

Azt persze nehéz lenne (ha egyáltalán lehetséges) eldönteni, hogy Vörösmarty csupán érzékelte a ,,ne gondolj a gonddal” paradox jellegét, vagy tudatában volt a megfogalmazás paradox voltának. De a válasz nem érintené az elemzés gondolatmenetének lényegét.

kép | shutterstock.com