Bíró Béla

TUDÓS TUDATLANSÁG

2009 július

TUDÓS TUDATLANSÁG

Néhány rangosnak számító agykutató is úgy véli, a külvilág merő illúzió, ahogyan a szabad akarat is öncsalás, melynek egyetlen értelme van: az ember számára elviselhetőbbé tenni az életet. Az agykutatás és a neurobiológia legújabb sztárjai mindezt arra a tényre alapozzák, hogy az agyban a cselekvési szándék kimutathatóan előbb jön létre, mintsem azt a kísérleti alany tudatosítaná. A tudatos döntés „minden kétséget kizáróan” utólagos belemagyarázás, illúziónk puszta „megideologizálása”. Nem az emberi személy dönt, hanem az agy neuronális gépezete, az ember maga is ennek az egymással kölcsönhatásban működő rendszernek a fikcója, még önmagával sincs kapcsolatban, hiszen sem a tőlünk független valóságnak, sem a neuronoktól valamiképp független emberi szellemnek nincs realitása: mindkettő neuronkisülések kaotikus játéka. A gondolat a kutatók jelentős részét boldoggá teszi. Wolf Singer vagy Gerhard Roth érezhetően örül, hogy végre sikerült megtalálni a létezés rejtélyét. Pascal még úgy vélte, az ember parány ugyan, a Világmindenség azonban hatalmas, s van valamiféle öröklét is, léteznek általa nem ismert és róla nem tudó terek, és egy nyúlfarknyi időre létezik ő maga is, hiszen döbbent kérdéseket tehet fel, és magyarázatokat kereshet. Mit szólna vajon gondolatainak utóéletéhez? Nemcsak az Isten, a világ, az én, de az öntudat szaktudományos elillanásához? Milyen volna az a rettegés, amellyel ez a „valóság” töltené el? Talán nem tévedek nagyot, ha úgy képzelem, hogy ezeknek a „kétségtelen tudományos igazságoknak a felismerése” Pascalban egyáltalán nem oldaná föl a végtelen térségek örök hallgatása keltette rettegést. Inkább azon töprengene: hol itt a hiba? Melyik az a hamis feltevés, mely effajta képtelenségekre vezethetett? S mivel minden a középpont elvesztésével kezdődött, feltehetően megpróbálná újragondolni a dolgot. Vajon az a tény, hogy az ember, a Föld, a Nap, a Tejút nem a világ közepe, szükségszerűen azt jelenti-e, hogy egyáltalán nincs is középpont? Vajon az általa is sűrűn idézett ősrégi gondolat, miszerint a Mindenség középpontja mindenütt van, kerülete pedig sehol, nem jár kézzel-fogható következményekkel? Milyen lehetne egy effajta tér? Vajon a körkerület és a gömbfelszín nem éppen ilyen? Ezeknek ugyanis minden pontjuk középpont, de minden irányban határtalanok is. A „kerület”, azaz a kintet a benttől elválasztó határ hiánya a szó legteljesebb értelmében vett határtalanság. S mi volna, ha háromdimenziós terünk is ilyen lenne, azaz egy negyedik dimenzióban önmagára záródva, térfogatának tényleg minden pontja középpontként funkcionálna? Ez a tér, bár minden dimenzióban zárt, valóban minden irányban határtalan is. Kifelé ugyanúgy, mint befelé! S ha így volna, kifelé indulva nem kellene-e belülről visszaérkeznünk a kiindulási pontba, befelé indulva pedig kívülről érkeznünk oda? Hogy ezt nem tehetjük meg, annak oka nyilvánvaló: a sejtjeinket alkotó molekulák és atomok közti kohéziós erők kint-bent irányban megkötöznek, akárcsak Platón barlanghasonlatának két dimenzióba zárt rabjait. Ez azonban nem jelentheti, hogy nem csupán a végtelen terek fognak körül bennünket, de – bizonyos értelemben – mi magunk is „körülfogjuk” a végtelen tereket? Azaz nemcsak parányiak vagyunk, de egyben hatalmasak is! Minden egyes ember, minden bolygó, minden galaxis a mindenség közepe is. Vajon az a kozmológusok által tényként kezelt feltevés, miszerint minden galaxis hozzánk viszonyított távolságával arányos sebességekkel tőlünk távolodik, nem épp ennek a ténynek igazolása?

S vajon, ha a tér körkörös, nem szükségszerű-e, hogy belsőleg – ellentétes irányból – önmagunkat is érzékeljük, hogy az emberi agy azért nem hierarchikus rendszer, azért nem lelhető fel benne semmiféle integráló központ, amelyben az emberi személyiség kialakulhatna, mert azt esetleg másik énünk képviseli? Hogy neuronjaink azért tudják úgymond „előre”, mit akarunk, mert cselekedeteink zöme tanult, s ezért valóban öntudatlan cselekedet. Hogy az akarat szabadsága a tudattalan cselekvés képességén (is) alapul. Korunk a negatív szabadság világa. Akkor vagyok szabad, ha mindentől és mindenkitől függetleníthetem magam. A pozitív szabadság ezzel szemben a képességeken és ezek kibontakoztatását lehetővé tévő természeti és társadalmi feltételeken múlik. De hogy a tudattalan képességek mikor aktivizálódnak és miért, azt a neuronális rendszer is csupán valamiféle vezérlőpult birtokában döntheti el. Azaz, a képességeket éppen a neuronok belső világára rálátó énünk hozhatja működésbe. Ama másik. Nem ostobaság azt hinni, hogy az a kevés, amit a világról és főként önmagunkról (a genetikai rendszer és a tudat működéséről) a szent tudomány szüntelenül változó módszereivel eleddig megtudhattunk, elégséges ahhoz, hogy a lét legmélyebb titkait egy csapásra és örökérvényűen megérthessük? Az igazán nagyok – a Cusanust alaposan ismerő Pascal is ezek közé tartozott – még a tudós tudatlanságban látták a világhoz és önmagunkhoz fűződő viszony emberhez méltó módozatát. Vajon mit értene ő manapság tudós tudatlanságon?

Az írás a Kell egy jó szó című sorozatba, egy Blaise Pascal-idézethez készült. Az idézet: „Ha elgondolkozom rajta, milyen rövid ideig tart az előtte volt és utána következő öröklétbe vesző életem, milyen kicsi az a tér, amelyet betöltök, sőt, az is, amit látok, az általam nem ismert és rólam nem tudó terek végtelenségében elmerülve, megrémülök, és döbbenten kérdezem, miért vagyok éppen itt és nem másutt, mert ennek nincs semmi magyarázata… E végtelen térségek örök hallgatása rettegéssel tölt el.” (Gondolatok, 205., 206.)
kép | adobe.com