SZERELEM ÉS ÖNZÉS 

Hát igen, lehet, hogy „az igazi, a legveszedelmesebb világfelforgatók hálósipkában, lábukon papuccsal, meghitt családi tűzhely mellől szokták kivetni sarkaiból a földet”. Azt ugyanis, hogy a „kivetéshez” fix pontra van szükség, Archimédesz óta tudni véljük. Az alkotónak ilyesmi a szilárd, megbízható kapcsolat. A szövetséges társ. Különben pedig rossz hiedelem, hogy az önzetlenség önfeláldozás. Éppen ellenkezően! Az egyenlőtlen harc nagy szégyenéből születnek az önimádat önmaga-imái. A magyar költészetben mintha külön vonulata volna a büszkén vállalt arroganciának, Ady Endrétől Szabó Lőrincig – annak a férfigőgnek, amitől mindig szomorú leszek. Értelemellenes és jellegzetesen önsorsrontó attitűd. Hogyan válhatna szilárd támasszá az a nő, aki mint egy tárgy, olyan élettelen és akarattalan, ki mint lámpa, ha lecsavarom, nem él, mikor nem akarom? A házasság – a közhelyek szerint – legalábbis paradox, hiszen a személyiség szabad kiteljesítését csorbítja. Ám ha a szabadság fokát az önként vállalt kötöttséggel határozzuk meg, a kényszerűség, az önfeladás és a többi: más értelmet kap.

Hasonló figyelhető meg a népek „házasságai”-nál, s voltaképpen minden emberi kapcsolatban, a közösségek viszonyában is. Aki a másik ellenében próbálja a maga szabadságát, olyan rabságba kerül, amiből csak szakítással lehet kitörni. A szakítás pedig mindig véres. A pároké éppúgy, mint a közös államkeretbe zárt népeké. Petőfi egyensúlyérzékét illető kételyeim – mit tagadjam – az ő jakobinizmusából erednek. A jakobinus eszmék, bár politikailag látványosan megbuktak, kulturálisan ma is terhelik a népek és államok közti viszonyokat. Méghozzá a jakobinizmus stílusának látszólag ellentmondóan: alattomosan.

szabad választások során

Végtére is a szülés közben szlovákul jajongó anya magyar gyereke a neofiták buzgóságával utasított el mindent, ami nem teljesen magyar. Önnön identitását is szabad választások során átformálja kizárólagossá. S ha a forradalom győz, francia mintára minden bizonnyal a magyarosítás élharcosává válik (vagy marad?). A Duna-menti francia-hon koszorús költőjeként. Talán nem is sejti, hogy mások is készítgetik a maguk másféle Duna-menti francia-honjait. Fel sem villan benne, hogy például szlovák kötődéseit vállalva és őrizve használhatna legtöbbet választott nemzetének is. Persze tudom, groteszk, hogy minderről én tűnődöm – a románosítás szorításában élő határon túli magyar. Vagy mégsem? Mi, határon túli magyarok talán tisztábban látjuk, hová vezethet az elvakult nemzeti önzés. A totális elhülyüléshez! (Még akkor is, ha helyesírás-ellenőrzőm szerint nincs ilyen szó).

A korabeli nemzeti önzést Illyés Gyula sem érzékeli. Petőfit, a házasembert ragyogóan jeleníti meg, de Petőfit, a kultúrák házasságát családfői arroganciával elgondoló jakobinust nem képes észrevenni. Talán mert annyira hasonlít őrá magára. Egy határon túli magyart azonban Illyés pánszlávizmus-érvei aligha győzhetnek meg. Petőfiben az anyaországon kívül élő bizony akarata ellenére is kénytelen megpillantani az „agresszív magyar provincializmusból” a „román egyetemességbe” menekülő romániai magyar, a „nemzetáruló” magyarországi előképét. Igen, ilyen töményen-bonyolultan! S meglehet, Petőfi öntudatos magyarsága nem bűvöli el annyira, mint a kisebbségi magyarsággal egyébként mélyen együttérző Illyés Gyulát.

Az írás a KELL EGY JÓ SZÓ című sorozatba, egy Illyés Gyula-idézethez készült. Az idézet: „Szendrey éppoly kevéssé ‘zord apa’, akár az öreg Petrovics. Megérthetjük, hogy a jelentkező vőjelöltekben nem a költői tehetséget, hanem a jó férfitulajdonságokat, elsősorban a tehetősséget kereste. Maga is szókimondó ember, de – mint a szókimondók általában – nehezen bírta el a szókimondást. Az a mai napig bujkáló balhiedelem ejtette meg, hogy a költők valahogy több bort és nőt fogyasztanak, mint a közönséges halandók, s fő törekvésük, hogy padlásszobában haljanak meg, éhen. Az előtte ágáló, a szabadságról, az emberi, illetve a szerelmesek jogairól pattogó költőről kiváltképp ez lehetett a véleménye… Szendrey féltette agyon- kényeztetett, legkedvesebb lányát a hetyke fiatalembertől, aki az első komolyabb eszmecseréjük alkalmakor holmi francia ideákkal, az úri osztály közeli végével, forradalommal fenyegetőzve vérig sértette őt. Azt hiszem, közönséges hozományvadásznak tartotta.
Hogy is sejthette volna, hogy az elsápadó s neki-nekivörösödő fiatalemberben Európa legeszményibb férjjelöltje áll előtte? Szendrey nem tudta, hogy az igazi, a legveszedelmesebb világfelforgatók hálósipkában, lábukon papuccsal, meghitt családi tűzhely mellől szokták kivetni sarkaiból a földet.”
(Illyés Gyula: Petőfi)

kép | vecteezy.com