SHAKESPEARE A VÉGEKEN

Kállay Géza az irodalomért a filozófia, a filozófiáért az irodalom szeretetével rajong.^[1] Ez a kettősség nemcsak attól óvja meg, hogy az elmélet ismert túlzásaiba essen, de attól is, hogy a művészek hagyományos elméletellenességét a kelleténél komolyabban vegye.

Az irodalomtudomány divatos irányzatainak képviselői ugyanis, Heideggerre alapozva, úgy vélik, hogy „nyelvünk határai világunk határai”, az emberi valóság „faltól falig nyelv”. Kállay Gézát – bár őt magát is főként a nyelv határvidékei érdeklik – irodalom-érzékenysége megkíméli ettől a tévképzettől. Wittgenstein filozófiáját továbbgondolva eleve úgy véli, hogy a nyelv nem pusztán kifejezi, hanem megjeleníti, sugallja, sejteti azt a valóságot, mely pusztán nyelvi eszközökkel soha nem fejezhető ki, legalábbis megnyugtatóan nem. Vagyis a kimondhatatlan feltérképezése a mögötte rejlő valóság fogalmakon túli megragadását is segítheti.

elméletük a végtelenhez közelít

De Dantóval sem azonosul, aki szerint a filozófiának sikerült, illetve sikerülhetne úgymond „kisemmizni” a művészetet. Danto arra gyanakszik, hogy a filozófiák végső soron büntetőintézmények, melyek leginkább egy szörny féken tartását szolgáló – azaz valamiféle súlyos metafizikai veszélyt elhárítani igyekvő – labirintusra emlékeztetnek…”, s úgy véli, éppenséggel „az esztétika az az eszköz”, mely a művészettel „elbánhat”. A posztmodern művészetelmélet látlelete Danto megfogalmazásában így hangzik: „A művészet végső beteljesedése […] saját filozófiája”. „S ha ez így van – teszi hozzá –, akkor bizonyos értelemben a művészet véget ért”, hiszen a tárgyak (a műalkotások – B. B.) nullához közelítenek, ahogyan elméletük a végtelenhez közelít, vagyis voltaképpen nincs is más, mint elmélet, a művészet végül feloldódik az önmagára vonatkozó tiszta gondolatban, s csak saját elméleti tudatosságának tárgyaként őrződik meg valami belőle.”

Kállay Géza könyve ezzel szemben azt sugallja, hogy a művészet és az elmélet nem falhatják fel egymást, sőt, meg sem lehetnek egymás nélkül. A művészet és a filozófia (és filozófián ebben az összefüggésben továbbra is az ún. tudományosan megalapozott elméletet értjük) egyszerre jelenik meg, együtt formálódnak már Platón óta (a rajongás és a gyűlölködés által egyensúlyban tartott) folytonos kölcsönhatásban. De bármily közel kerülnek egymáshoz, egy valamiben mindig és elkerülhetetlenül különbözni fognak: a tudomány csak végső fokon érheti el azt, ami a művészetnek éppenséggel a kiinduló pontja: a teljességet. A tudomány mindig csak a világ valamely részletét vizsgálja, még akkor is, ha olyan a „teljességgel” rokon értelmű fogalmakat vizsgál, mint a „lét” vagy a „világmindenség”. Ezek esetében is kénytelen elvonatkoztatni. A művészet viszont, koncentráljon bár a valóság mégoly apró részletére, önmagában teljes, mert a létezés egészére nyitott képet jelenít meg, melyet az olvasó minden befogadás során teljes, mert intuitív egységben szemlélt világgá formál.

A művészet és az elmélet manapság tapasztalt „egybeolvadása” ezért nem föltétlenül végérvényes, és azt sem föltétlenül jelenti, hogy a művészet pusztán az elmélet tökéletlenebb változata, vagy hogy a tudományt az alapjául szolgáló művészi intuíció puszta sterilizálásának kellene tekintenünk.

Jelentheti viszont, hogy a pusztán logikai-mennyiségi alapelvekre épülő modern tudomány módszertana a valóság egészének leírására ez idő szerint egyszerűen alkalmatlan. Az egyes tudományok világképei sem egyenként, sem összességükben nem szolgáltathatják a világ képét. A műalkotásként fölfogott filozófia sem egyéb, mint a filozófia narratívává formált, azaz valamely elbeszélő médium által közvetített, eredendő egysége. Voltaképpen ezzel kísérletezett Wittgenstein és Heidegger is.

A művészet ma is azért szükséges, mert vannak dolgok, melyekhez a logika, a nyelvészet és a természettudományok eszközeivel nem férkőzhetünk közelebb. Az irodalom nyelve, mely nem ellentmondásmentes logikai struktúrákból építkezik, mint a tudomány, hanem a lét és a nyelv ellentéteiből, alapvetően a paradoxonok nyelve. Az állítás, mely képes bennünk a létezés legteljesebb intenzitását felidézni, valamilyen értelemben mindig paradox. A közvetlen valóságot azonban törvényszerűségek irányítják. S ezek pontos leírására a tudomány racionális és empirikus módszerei az igazán alkalmasak. Csakhogy ezek a módszerek a horizontig meghosszabbítva éppúgy paradoxonokra vezetnek, mint a művészet alkotásai. A világ mint Egész tehát a tudományos megközelítésnek (legyen szó filozófiáról, természet- vagy embertudományokról) makacsul ellenáll: kétértelműnek mutatkozik. A paradoxont mint a világ szerkezeti alapelvét legharmonikusabban a művészet képes magába építeni úgy, hogy azt önnön szerkezeti alapelvévé teszi.

a horizontig meghosszabbítva

De mert a tudomány gondolatmenetei a horizontig meghosszabbítva (és mi a filozófia, ha nem éppen ez a meghosszabbítás?) paradoxonokba torkollnak, a filozófia és a művészet annak ellenére is kiegészítik egymást, hogy ugyanahhoz a dologhoz, a világhoz, ellentétes irányokból közelítenek. Az egyik a kezdet, a másik a vég felől.

Kállay Shakespeare-könyvének legnagyobb erénye, hogy külön-külön, minden dráma kapcsán rátalál azokra az ellentétekre, amelyek a formállogikai megközelítésnek makacsul ellenállnak, és ezekből bontja ki, nemcsak a műalkotás jelentését, de azt a filozófiai gondolatot is, amely az ellentétekben implicite megjelenik.

Az ő Shakespeare-je hosszú évszázadokkal előttünk fedezi fel Wittgenstein és Heidegger filozófiájának magvát. A szerző ezt minden elemzett dráma kapcsán (hogy egy Kállay által nem kedvelt szókapcsolattal éljek) szinte már „kétséget kizáróan” bizonyítja. A felismerés azonban nem korlátozható Wittgensteinre és Heideggerre, a bizonyítási eljárást a korábbi korok Shakespeare-kutatói is elvégezhették volna, sőt, gyakorta el is végezték. Marx és követői is Shakespeare-ben látták a marxizmus egyik legjelentősebb előfutárát (lásd Almási Miklós drámaelméleti munkáit), ahogyan Shakespeare drámáiból a teológiai gondolkodás is a Gondviselés működésének „hiteles” megjelenítését olvasta ki (lásd: Martin Lings). S ez a lehetőség nyilvánvalóan az eljövendő korok kutatói előtt is nyitva áll, azaz Shakespeare-ben ők is koruk legjelentősebb filozófusainak legfontosabb előzményét pillanthatják majd meg.

Shakespeare életművében következésként és lényegileg a filozófia történetének teljes múltja és teljes jövője benne foglaltatik. Shakespeare elmélyült tanulmányozása – persze a Kállay-féle felkészültséghez hasonló elmélyülésre gondolok – akár fölöslegessé is teheti a filozófiai stúdiumokat. Vajon, ha valaki nagyon nekiveselkedik, kedvence életművén – lehet Szophoklész, Dante, Cervantes, Rabelais, Stendhal, Balzac, Tolsztoj, Dosztojevszkij vagy Csehov – ugyancsak képes volna mindezt bemutatni? Egy idő óta különben is közhellyé vált, hogy a művészeti alkotások nem változatlanok az időben. A későbbi (művészeti és filozófiai) remeklések részévé válnak a valamikor létrejött műalkotásnak – ahogyan a korábbiak, amelyeket követtek, vagy éppenséggel elutasítottak. Ezek akkor is „részei” a műnek, ha a szöveg közvetlenül nem utal rájuk. A szerzői és az olvasói tudat metszéspontjában létrejövő konkrét-aktuális műalkotás mintegy beszippantja, magába építi őket.

Ehhez azonban az eredeti műnek tartalmaznia kell a korábbi vagy későbbi irodalmi és filozófiai eszme csíráját legalább. A valódi remekművekben ezek a csírák hiánytalanul megvannak, hiszen a remekmű alapelve éppen a teljesség, az, amit az egykor orákulummá nyilvánított, mára pedig – legalább annyira méltatlanul – elfeledett Lukács György „intenzív totalitás”-nak nevezett. Mivel az élő valóság mindig ellentétekből épül fel, elvileg minden – a valóság komplexitását valóban leképező – műalkotásnak is feloldhatatlan (mert egymást nem kizáró, hanem kiegészítő) ellentétekből kell építkeznie.

Ez pedig a művészet minden remeklésére jellemző. A filozófia esetében azonban azoknak a műveknek, melyek ezt az ideált megközelítik, szükségszerűen el kell távolodniuk a hagyományos (logikailag következetes, eszmeileg koherens) filozófiai mű ideáljától, azaz a lét teljes érvényűnek szánt és (mégis) ellentmondásmentes leírásától, s ahogyan az Wittgenstein Filozófiai vizsgálódások című munkájában vagy Heidegger Lét és időjében is történik, az elvileg teljes fogalomkészletre alapozó rendszeralkotás ideálját feladva nyelvükben és formájukban egyaránt az irodalmi forma – lényegileg paradox – követelményeihez igazodnak.

megkülönböztethetetlen

Ugyanez történik az irodalomban is. A mindinkább önmaga elmélete, az alkotás filozófiájaként megjelenő műalkotás a logikailag következetes, eszmeileg koherens világképek inkompatibilitásaként tételezi önmagát. Így az irodalom mint a filozófiatörténet képmása, és a filozófia mint az irodalmi műalkotás képmása tényleg megkülönböztethetetlenné fonódik össze. A filozófia felfalja az irodalmat, az irodalom a filozófiát.

Kállay azonban, bár e lehetőséggel maga is tisztában van, az irodalmat és a filozófiát továbbra is komplementer, egymást megvilágító-kiteljesítő, és nem megsemmisítő lehetőségeknek érzékeli. Shakespeare életműve, sugallja, azért tartalmazhatja a filozófiatörténet teljes múltját és teljes jövőjét, mert valamiképpen azt a teljességet teszi az olvasó, illetve a néző élményévé, melynek a részleges – s ezért szükségképp mindig egyoldalú – filozófiai rendszerek a tudományos módszer koherencia-igénye miatt csak bizonyos aspektusait képesek leírni.

Ha közvetve is, de a teljesség fogalmával függ össze annak az elemzési módszernek a lehetségessége is, melyet Kállay mindig alkalmaz, s melyet a „cseppben a tenger” módszerének nevezhetnénk. Minden esetben egy emblematikus szövegrészre alapoz, mely – értelmezésében – a dráma gondolati lényegét sűríti. Ezeknek a szövegrészeknek (jobbára a főhős monológjainak) elemzése olyan mélységekbe világít, melyek fölött a felületes olvasat legtöbbször gyanútlanul siklik át.

Kállay elemzései a szó legteljesebb értelmében lenyűgözők!

Egyetlen példa: Az ember alatti létből megtapasztalt emberfelettit, a szamárként megélt tündér-idillt a Szentivánéji álom Zubolya úgy fejezi ki, hogy Pál Apostol Korinthusiakhoz intézett 1. levelének sorait parafrazálva az érzékszervek illetékességi területét zavarja össze: „Ember szeme nem hallott olyat, ember füle nem látott olyat, ember keze nem képes azt ízlelni, se nyelve felfogni, se szíve kimondani, milyet álmodtam én.” Shakespeare egy – a korban közismert szöveg – szerkezetét kaszálja össze, hogy a hallgatóban a textuális élmény révén Zuboly nyelven túli élményének, a kimondhatatlannak nyelvi megfelelőjét megteremtse. A konvencionális szöveg, melynek a nézői tudatba mélyen bevésődött megfeleléseit Shakespeare össze nem illő fogalom-társításokká változtatja, arra kényszeríti a dráma hallgatóságát, hogy a logikai zűrzavart a kimondhatatlanból fakadó lelki zűrzavar élményére fordítsa le, az ellentéteket, illetve összeegyeztethetetlenségeket a felfoghatatlan megragadásának élményévé „értelmezze át”. Kállay Frank Kermode és Jan Kott nyomán, de eredeti szempontok és szellemes megfigyelések tömkelegét felvonultatva jóval a nyelv határain innen marad ugyan, mégis sikerül mélyen a nyelv határai mögé jutnia.

Macbeth tőrmonológjából is az ismeretelmélet nagy dilemmáira lát rá (miközben Wittgenstein Filozófiai vizsgálódások című művének általam ismert legremekebb értelmezését nyújtja).

A Tévedések vígjátékának zűrzavarából az idő és az önazonosság összefüggéseit bontja ki, Hamlet nagymonológjában a lét lehetőségét” vizsgálja „az ismeretet és a tettet szüntelenül önmagává lényegítő gondolkodás” perspektívájában, a Lear királyban „a végső helyzetben feltörő tudás és az isteni tett, a teremtés létté válásának lehetősége” áll a vizsgálódás fókuszában. Az Otellóban, hogy miként lehet valaki „önmaga”, miközben „valójában a másik”? A velencei kalmárban is a jelentéselmélet alap-dilemmáit leli fel. S végül A vihar elemzése – egyebek közt – abba az alapvető kérdésbe fut, hogy „Válhat-e ’csodá’-vá az ’idegenség’ a hazafelé vezető úton”?

vadonatúj és meghökkentő

A már említett Szentivánéji álom elemzése során – mintegy mellesleg – az érzékelés izgalmas elméletét is kidolgozza, sőt, a mennyiség és a minőség összefüggéseinek újszerű vizsgálata közben a posztposztmodern tudományosság olyan gondolatait előlegezi meg, melyek talán a modernitás világképének torzulásait is képesek lesznek helyreigazítani. Nézetei összecsengenek Brian Goodwinnak a 21. század első 50 évére vonatkozó vadonatúj és meghökkentő tudományos prognózisával, hogy „A mennyiségi szemléletű természettudomány […] árnyékában […] már észrevehetjük a minőség tudományának néhány elemét, amely tudomány visszaállítaná a minőségi ítéleteknek ugyanazt a rangját, melyet hétköznapi életünkben is elfoglalnak, ahol ítéleteink a minőségtől és a mennyiségtől egyaránt függenek. Ez a lépés azzal a felismeréssel jár majd együtt, hogy az érzések nemcsak a mi sajátosságaink, hanem a természet többi részére éppoly jellemzőek, bármilyen is a formájuk.”

Itt persze keveset markolhatok Kállay ötleteiből, elemzői- és nyelvi bravúrjaiból, filozófiai felfedezéseinek bemutatásából. A méltató csak irigyelheti az olvasót, akire még a könyv élménye vár. De annak sem kell lemondania az élvezetről, aki az első olvasáson már túlesett, hiszen az újraolvasás újabb és újabb felfedezésekkel szolgál. Kállay Géza dolgozatai többek puszta filozófiánál és irodalomelméletnél, s akárcsak tárgyuk, a shakespeare-i dráma, kimeríthetetlenek.

1. A NYELV HATÁRAI című kötet bemutatójára készült írás. ↑

2. kép | unsplash.com