Bíró Béla

SAJÁTOS MAGYAR DEMOKRÁCIÁINK

2013 február

SAJÁTOS MAGYAR DEMOKRÁCIÁINK

Kéthly Anna levelei[1] a hozzájuk mellékelt alapos kritikai apparátussal s a bevezető életrajzzal megismertetnek egy nagy formátumú politikus életével, mindennapjainak sokszor lélekölő küzdelmeivel. A legizgalmasabb számomra Kéthly demokrácia-felfogásának alakulása. Hogy a nyugati társadalmak politikai gyakorlatát és a kor politikai személyiségeinek jelentős részét jól ismerő, a nemzetközi intézmények működésébe közvetlenül betekintő, kivételes tehetségű és rendkívül tisztességes magyar politikus hogyan vélekedett a demokráciáról. Meddig tartott nála az együttműködési hajlandóság az ellenféllel, mi az, amit elfogadott mások nézeteiből, és mi az, amit már nem?

erős a reakció

Egyetértek Kéthly Anna kitűnő életrajzírójával: „Kéthly nem volt az ún. ‘abszolút demokrácia’ híve, demokráciakoncepciójának megfelelt, hogy a baloldali erők politikai nyomással kényszerítsék a kisgazdapárti vezetést a visszakozásra. Kéthly a ‘jobboldal’ előretörési kísérleteit látva nem ellenezte a SZEB [Szövetségi Ellenőrző Bizottság – B. B.] és a szovjet csapatok jelenlétét. Ebben a baloldal hátterének biztosítását látta. 1946 februárjában az SZDP parlamenti frakciójának egyik ülésén a szovjet csapatok kivonását követelő Peyernek válaszolva, leszögezte: Magyarországon olyan erős a reakció, hogy a baloldali erők addig lehetnek biztonságban, amíg a szovjet csapatok itt-tartózkodnak.”

Persze ekkor nem tudhatta, mivel jár majd a szovjet jelenlét. S kétségtelen: nem a szociáldemokratákon múlt, hogy Magyarországon és a környező államokban kommunista diktatúrák alakultak – ez akkor is bekövetkezett volna, ha Kéthly és társai elfogadják Peyer nézeteit. Mégis, Kéthly álláspontja – a demokrácia legitim felfüggesztésének elfogadása – a későbbi diktatúra csíráját is magában rejti. Kéthly emberi és politikai nagyságát jelzi, hogy amikor mindez nyilvánvaló lesz számára, szembefordul a kommunista manipulációkkal. De hogy illúziói az emigrációban is tovább élnek, azt jól jelzi a Kende Péternek címzett 1972. november 6-i levele: „én roppant toleráns vagyok minden politikai meggyőződéssel szemben, csak a ‘jobboldalt’ nem bírom.”

Pedig a demokrácia nem kényszeríthető senkire, és antidemokratikus eszközökkel nem is védhető meg. A demokrácia a másik fél létjogosultságának elismerésén alapul, akinek antidemokratikus törekvéseitől kizárólag a választók szabad (de alkotmányos) döntései óvhatnak meg, semmiképpen sem külső hatalmak vagy az államhatalom – választói preferenciákat semmibe vevő – erőszakszervei.

Az efféle eljárások elkerülhetetlenül diktatúrákba torkollnak. Az „abszolút demokrácia” fogalma képtelenség, a demokrácia ugyanis csak abszolút lehet, amennyiben társadalmi egyensúlyt jelent. Ez pedig csak az eltérő vélemény, érték- és érzésvilág legitimitásának maradéktalan elismerésén alapulhat. Aki a jobb- vagy a baloldalt „nem bírja”, jelentsenek bármit ezek a fogalmak, nem lehet demokrata.

Ennek az igazságnak negligálása – a jobb- és a baloldal részéről – máig ható következményekkel jár. És nemcsak a magyarországi, de a nyugati magyar szociáldemokrata mozgalom esetében is. A „mozgalom érdekében” eltűrt antidemokratizmus akadályozta a magyar emigráció egységes fellépését; Bölcsföldi Andor tekintélyelvű vezetési stílusa végül az emigráns Magyar Szociáldemokrata Pártot is válságba sodorta. Sajnos, Kéthly Anna nem elenyésző asszisztenciájával.

kibeszélhetetlen problémák

Mindez már előrevetíti a rendszerváltást követő fejleményeket. Mert nincs demokrácia anélkül, hogy a másik – normális körülmények közt mindig csak időleges – hatalmát, legalábbis jogát a hatalomhoz, elismerjem. Az ellenfél és nem az ellenség oldaláról érkező gyanúsítgatásnak, uszításnak, megbélyegzésnek csakis az veheti elejét, ha az effélére vetemedőt szűkebb és tágabb környezete elítéli. A másik démonizálása, a kibeszéletlen és kibeszélhetetlen problémák a demokrácia halálát jelentik. Az antidemokratizmus leghatásosabb ellenszere a tiszta, világos, empatikus beszéd. A másik elfogadása. Ez pusztán törvényi eszközökkel kivitelezhetetlen, a demokratikus működést a civil társadalom és a problémákat felmerülésük helyén és idején azonosító, megvitató és megoldó intézményrendszerek, azaz a társadalmi autonómia legkülönbözőbb formái teszik lehetségessé. A politikának nem is a problémákat kell megoldania, hanem a megoldásukra lehetőséget teremtő intézményi, adminisztratív, jogi feltételeket, vagyis a demokratikus játékszabályokat kell kialakítania.

Az indulatokat nem lehet betiltani, a tiltások csak elmélyíthetik ezeket. Azokat a kérdéseket kell kibeszélni és megoldani, amelyek mindkét oldalról elkerülhetetlenül kontrollálhatatlan érzelmekhez vezetnek. Nem azt kell megakadályozni, hogy a nyilvánosságban bizonyos dolgokról szólni lehessen, hanem hogy olyan emberek beszéljenek a nyilvánosságban, akik a demokratikus alapelveket megsértve beszélnek, illetve tesznek. A tiltás azonban ekkor is csak végső eszköz lehet. A németországi, kisebbségellenes gyilkosságsorozatot támogató neonáci párt betiltásáról zajló mai viták is jelzik, mennyire bonyolult problémáról van szó. A magyarországi Jobbik felfutása is a jobboldali gondolat bizonyos elemeinek tabuvá nyilvánításán, és nem a magyar választók náci szimpátiáin alapult. A Jobbik, sajnos, tudatosan aknázza ki a nemzetközi életben elfogadott diszkrimináció bizonyos elemeit. Amikor a szlovák szélsőjobb képviselője, Jan Slota a parlamentben amellett érvelt, hogy a magyarok nemzetbiztonsági kockázatot jelentenek, szavaitól senki nem határolódott el, beszédeit nem követte az összes demokratikus párt részvételével szervezett tömegtüntetés, a nemzetközi sajtóban nem indult kampány a szlovák magyarellenesség leleplezésére, sőt, a parlament törvényt szavazott meg, ami szerint az idegen állampolgársággal is rendelkezőket megfosztják szlovák állampolgárságuktól.

A magyar náci beszéd joggal verte ki a biztosítékot Magyarországon és a világban is. De fölvetődik a kérdés, hogy – Shylockkal szólva – a magyarnak nincs keze, szervezete, érzéke, érzelme, szenvedélye? nem ugyanaz a táplálék táplálja, nem ugyanaz a fegyver sebzi, nem ugyanaz a baj bántja, nem ugyanaz a gyógyszer gyógyítja-e, nem ugyanaz a tél és nyár hűti és hevíti…? Ha megszúrnak, nem vérzünk-e, ha csiklandoznak, nem nevetünk-e? ha megmérgeznek, nem halunk-e meg? és ha meggyaláznak, ne álljunk-e bosszút? Vajon nem a shylocki logika, és nem a magyar ember veleszületett elfogultsága szüli-e azokat a Jobbik-szavazókat, akik a náci képviselőket (szeretném nem leírni a nevüket!) a parlamentbe küldik?

szellemi kiskorúság

Az 1945 utáni nyugati magyar emigráció – amint azt Kéthly Anna többször szóvá tette – nem kis részben a Horthy-rendszer, sőt, a nyilasok képviselőiből állt. De épp a magyarnál messzemenően demokratikusabb nyugati játéktér teremthetett volna lehetőséget, hogy a jobb- és a baloldal tisztességes (vagy immár tisztességre hajló) tagjai valamiféle valóban demokratikus keretben egyesítsék erőfeszítéseiket. Közös alap is kínálkozott: a kommunizmusellenesség, melyet kötelezően mindenféle diktatúra elutasításává kellett, és Nyugaton lehetett volna tágítani. Csakhogy az ellenfél alapvető jogainak tiszteletben tartását még egy Kéthly-formátumú magyar demokrata sem mindig fogadta el. Történetének számomra talán ez a legfontosabb tanulsága. S ez annál is jelentősebb, mert Kéthly nemcsak a demokratizmust tekinti meghatározó szempontnak; a nyugati demokrácia korlátait is éles szemmel veszi észre. Főként a marxi gazdaságelmélet alapos ismeretének hála. Már 1939 decemberében úgy véli, hogy „Exisztenciális bajok, ideológiai zűrzavar kavarodnak egymásba, és nem csodálnám, ha a végső kibontakozáskor egyetlen épelméjű ember sem maradna Európában. – Igaz, hogy már most sincs sok! – Rémület és megdöbbenés látni azt, hogy az értelemnek milyen kevés jelentősége van, és a szellemi kiskorúság milyen gátlástalan bátorsággal foglal el mindent.” Már az emigrációban – a magyar ügy kapcsán – is joggal jegyzi meg: „Ha csak feleannyi segítséget adnának szegény országunknak, mint amennyi szenzációt kifacsarnak belőle, akkor már holnap hazamehetnénk.” (1956. november 27.)

Olyan jelenségekre figyel fel, amelyek a nyugati társadalomtudósok és közgazdászok számára is csak manapság válnak evidenciává. Amikor az osztrák szociáldemokraták kilépnek a kormánykoalícióból, a reprivatizáció kapcsán írja, 1965 januárjában: „Az osztrák állami üzemek keleti szállításai nagy szálka az osztrák és a német nagyipar szemében. Ha ezen a szektoron be tudnak törni, akkor olyan zsíros falatot kaparintanak el, amiért érdemes [szociáldemokrata ellenes – B. B.] rágalmakat és hazugságokat terjeszteni.” (január 14). S néhány hónappal később: „a nyugati ‘gerieben’ kapitalisták ‘marxistábbak’, mint a marx-leninisták. A mi ellenvetéseinkre, hogy ezekkel a gazdasági előnyökkel segítik és erősítik a diktatúrát, azt felelik, hogy a politikai vonalat a gazdasági tények szabják meg.” (augusztus 2.) Világosan látja, hogy „az USA-ban sem fenékig tejföl a kapitalista mennyország.” (1966. január 19.) S ismét Ausztriáról: „Az új adórendelkezések elveszik a kisembertől azt, ami könnyen elérhető és [a tőkésnek – B. B.] meghagyják a profitot, ahol ügyes ügyvédek és adószakértők eddig is el tudták rejteni a jövedelmet. Ha pedig a szegény embert a tehetetlenség kétségbeesése valamilyen radikális eszköz használatára készteti, a hatalom kezében lévő ‘igazságügy’ gondoskodik arról, hogy a vagyonosak nyugodtan aludjanak.” (1966. december 14.)

„…még a régi kommunisták is gyanakszanak arra a kelet–nyugati egyetértésre, amely az egyik oldalon az áruéhség miatt, a másik oldalon a remélt sok százezer fogyasztó miatt keresi a kibékülést.” (1967. április 19.) „…az a társadalmi rendszer, amelyben mi élünk, talán éppen a Szovjetunió jelenléte miatt igyekszik többet adni a profitból a munkásnak, mint amennyit elődei adtak meg, amennyiért [amennyit – B. B.] korábban ki lehetett belőlük kényszeríteni […] a kapitalista rend olyan mérhetetlen gazdaságot teremtett, hogy a termelőeszközök tulajdonosainak és a dolgozónak jövedelme ugyanolyan arányt mutat fel, mint a korai kapitalizmus idején. A gazdagok tehát egyre gazdagabbak lettek, a szegények pedig csak látszólag követték ezt az emelkedést, valójában szegényebbek lettek, mert munkájuk eredményéből nem kaptak annyit, amennyi megilletné őket.” (1967. november 9.) Az amerikai szakszervezetekről: Nixon „csak a bérek letörésével és az árak emelésével fog egyensúlyt teremteni.” (1969. január 29.)

Sajnos, a Kádár-rendszer elleni gyűlölete nem pusztán ezeken a nagyszerű elmére valló megfigyeléseken alapul. Bár meggyőződése, hogy „az orosz erőhelyzet sem az már ma, mint volt a háború befejezésekor”, az enyhülést nem tudja tárgyilagosan megközelíteni. Kádár elleni (megalapozott) gyűlölete hatalmasabb, mint a józan megfontolás. A „minél rosszabb, annál jobb” elve megakadályozza, hogy békés, demokratikus átalakulással számoljon. Hogy ne csak a konzerváló reflexeket, de a változás felé mutató folyamatokat is érzékelje.

Az amerikai helyzetre vonatkozó, mindig csak odavetett megjegyzései máig érvényesek. Robert Reich, Bill Clinton egykori munkaügyi miniszterének 2007-es, Superkapitalism. The Transformation of Business, Democracy and Everyday Life című könyvét olvasva, meghökkenve tapasztalom, hogy Kéthly Anna már mindent tudott, amit a California Egyetem világhírű professzora – fél évszázados távlatból visszatekintve – megfogalmaz. Reich is úgy véli, a demokratikus kapitalizmus a Kéthly által megfigyelt folyamatokkal (mindenekelőtt a szakszervezetek szétverésével és a profit-maximalizáció abszolutizálásával) indul el a gazdagok elképesztő meggazdagodásának és a szegényebbek nem kevésbé elképesztő elszegényedésének, azaz a szuperkapitalizmus kialakulásának útján.

alkatilag demokratikus

Kéthly kivételes szellemi képességekkel rendelkező megfigyelő. Ezért is feltűnőek számomra demokrácia-felfogásának megbicsaklásai. Nyilvánvalóan nem vele mint magánszeméllyel van baj, hanem azzal a magyar kulturális és politikai hagyománnyal, amely még az alkatilag demokratikus látásmóddal rendelkezőket is megakadályozza, hogy tolerálják a másféle véleményt. Mindig van egy határ, egy hátsó gondolat, egy titkolt félelemérzés, amely a toleranciát kisiklatja. Kéthly Anna is osztozik ezen a hagyományon. Márpedig ha ő belül van, mindannyian belül vagyunk. Ha Kéthly Anna, a par excellence magyar demokrata is megretten a demokráciától, akkor mit tesznek-mondanak a fasiszta, illetve a kommunista nosztalgiák megkésett hívei? Nagyjából azt, amit ma magunk körül tapasztalunk.

  1. Kéthly Anna válogatott levelei (1921–1976); a bevezető tanulmányt írta, a dokumentumokat válogatta és a kötetet összeállította Strassenreiter Erzsébet, Napvilág Kiadó, 2011.
kép | Alexander Calder művei, wikiart.org