Bíró Béla

POSZTMODERN ARISZTOPHANÉSZ

1998 július

POSZTMODERN ARISZTOPHANÉSZ

Kedvenc posztmodern szerzőmet olvasgatom, Arisztophanészt. Elgondolom, mennyire élvezhette az athéni amfieátrum nézőterének közönsége az utalások, idézetek, parafrázisok, ironikus ötletek káprázatos zuhatagát. Sajnálhatjuk, hogy ez az élvezet számunkra már alig hozzáférhető. Pedig mennyire szájunk íze szerinti volna! Arisztophanész éppoly otthonosan alkalmazza a paródiát, éppoly intertextuális, éppúgy keveri a nézőpontokat, éppoly reflektált és sokrétegű, mint manapság, mondjuk Esterházy Péter. Csakhogy az utalások, célzások, idézetek túlnyomó többsége időközben lábjegyzetekbe, tudós tanulmányokba, néhány klasszika-filológus tudatába vonult vissza, illetve visszahozhatatlanul elveszett számunkra. Ez persze minden olyan művészet velejárója, amely túl szoros szálakkal kötődik saját korához. Arisztophanész pedig, akárcsak Esterházy, saját korának kultúrájával, ízlésével, ismeretvilágával dialogizál. Azt fordítja visszájára és mutatja fel, azt kritizálja és erősíti meg, azt rombolja le és alkotja újra. Azzal él vissza, hogy élhessen vele. Próbálok még meg sem született, de immár esedékes unokám majdani tekintetével beleolvasni a mai posztmodernbe. A kis unoka bizonyosan más nyelvet beszél majd. (No, nem arra gondolok, hogy addigra végképp ránk telepszik valamely angolból-magyarból összegyúrt poszt-posztmodern lengvics-féleség, hanem arra, hogy őt akkorra más diskurzusok, más szerzők, más csodák nyűgözik le.) Feltehetőleg úgy néz miránk, mint mi Gyöngyösire. Sőt, úgyabbul. Vajon mit ért majd abból, hogy „vállt vállnak vetve harcolnak. (Parttalanul)”? Hol lesz akkor már a „váll váll mellett”, és hol lesz Roger Garaudy? Vagy abból, hogy „Baittrok Péter lassan, ahogy a quano, föláll”? Hol lesz akkor már József Attila? (Miért, ma hol van?) A kérdés a mű (maradjunk a Termelési regénynél) csaknem minden – valóban telitalálatszerű – mondata kapcsán fölvethető. S vajon mit ért majd a kis unoka a tanácsteremben dúló várostromból? Honnan jön majd rá, hogy amit Esterházy itt leír, az egy „termelési csata”, hogy a szöveg voltaképpen ezt a „fogalmat” fordítja le szocreálról posztreálra? A megnevezés ugyanis Esterházynál egyetlenegyszer sem fordul elő (minek is fordulna, az olvasónak még tele vele). De húsz év múlva hol lesznek már azok a termelési értekezletek, melyeket Esterházy egyszerre az Egri csillagok és Az acélt megedzik hetvenes évekbeli parafrázisává modellál. Az ábrázolás egymással szembeállított szintjei – amúgy posztmodern módra – túl vannak magán a szövegen. Tegnap még elég volt slágvortokban utalni rájuk, hogy belépjenek a műbe, hogy annak szerves részévé váljanak. Vannak, vagyunk (istenem, mind kevesebben), akiknek ma is elég. Amíg bárki számára elérhetőek, a mű (bár útja rejtve van) csodásan működik. Az Egri csillagokat (optimistának vagy pesszimistának illik-e lennem?) feltehetően unokám is ismeri majd, de a születésük pillanatában is olvashatatlan, s mára méltán elfeledett „hús-vér” termelési regényeknek feltehetően a híre sem lesz már elérhető. (Megnéztem újabb lexikonjainkat és irodalomtörténeteinket, szerfelett szemérmesek, egyetlen címecskét sem emlegetnek már.) A szöveg megalkotásához kénytelen lesz saját korának termelési értekezleteit behívni a műbe. ha lesz róluk fogalma egyáltalán! S ha nem? Mi marad? A blődli? S arra fölépíthető majd a szerkezet? Ami az Esterházy család legendáriumát is illeti: mit tud majd az én kis unokám arról, amire Esterházy szintén csak utalgat (hiszen „mi fél szavakból is értjük egymást”): a Don-kanyarról, a kitelepítésekről, ’56-ról, Kádár Jánosról? (Leendő apja – sőt, bizonyos vonatkozásokban nagyapja is – csak sejtésekre szorítkozhat már, agyuk térségeit a kor újabb és másabb élményekkel zsúfolta tele.)

Fog ez menni?

szűkítés

Az olvasónak az alkotófolyamatba való mind eltökéltebb bevonása maradandó következményekkel járhat: minél árnyaltabb, sziporkázóbb a stílus, a szövegnek annál specifikusabb nyelvi-tudati rétegeket kell mozgósítania, annál szűkebb azoknak a köre, akik a mű olvasójává-társalkotójává válhatnak. A szűkítés nemcsak térben, időben is érvényesül. Minél markánsabb a dialogikus jelleg, annál mulandóbb az az asszociációs bázis, melyre a műalkotás még fölépíthető.

vecteezy abstract oil painting background impressionist style 6665748

Hannah Arendt a műalkotás lényegét látja abban, hogy időtlen, hogy a tömegművészettől eltérően nem egyszeri fogyasztásra szolgál. A valódi művészetnek ez a sajátossága újabban mintha veszélybe került volna. A posztmodern, ha következetes marad önmagához, az irodalmat szintén egyszeri fogyasztásra szánt termékké teheti, melyet közvetlenül elkészítését követően (ki nem hűljön már!) maga a szerző fog elfogyasztani. Vagy mégsem? Hiszen az utókor hozzáírhatja majd a könyvhöz a jegyzetek jegyzeteit, majd a jegyzetek jegyzeteinek jegyzeteit és így tovább, határ a végtelen. Egy idő után esetleg valaki az egészet újraírhatja, valahogy úgy, mint Borges Menardja a Don Quijotét. Opera aperta? Igen, ez is egy lehetőség.

Számomra mégis Arisztophanész a vigasz. Ő máris az a posztmodern, aki élt, aki él, és aki (mert az ő esetében az ige jövő idejének teljesedését is bizonyosra vehetjük) élni fog. Igaz, ehhez a teljesítményhez Arisztophanésznek kell lenni mindenestől. S természetesen kell hozzá némi Homérosz is, no és Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész…

Még mindig nem késő! Írók, magyarok, alkossatok remekműveket!

kép | vecteezy.com