Bíró Béla

PÁRHUZAMOS PARADIGMÁK

1998 augusztus

PÁRHUZAMOS PARADIGMÁK

Képzeletbeli könyvtárainkban különös rend honol. Elöl a mai szerzők, a divatosak, az érvényesek, mögöttük a tegnapiak, a félig már divatjamúltak, de még használhatók, s leghátul a tegnapelőttiek, az ócskák, a leharcoltak, az érvénytelenek.

Kuhn, a tegnap még egyedül korszerű, aki nélkül nem volt műveltség, s aki mellett a tudás folytonosságát (is) érzékelő korszerűtlen elme legfeljebb reflektálatlan dilettánsnak minősülhetett, ma már egy polccal hátrább került, néhány cím, szállóige és nekrológ maradt utána. A többi? Félresöpörte, „megcáfolta” (bizonnyal bosszúból) az általa olyannyira nem szívelt „haladás”. Mögötte Wittgenstein, Freud, Darwin, Hegel, Newton, Arisztotelész, Platón, s a sor végén mindőjük közül a leggyermetegebb, a „számmisztika” atyja, Püthagorasz.

nincs nála csodálatosabb

A Szerző, akinek éppen „igaza van”, mindig egyfajta csúcson áll, ahonnan önfeledten lemosolyoghat saját előtörténetére. Mert a csúcsról nézvést minden egyéb puszta előzmény. „Óriások vállán” áll, tekintete soha nem látott térségeket pásztáz, nem csoda hát, hogy nincs nála csodálatosabb. Műve végérvényes és (tulajdonképpen) felülmúlhatatlan. A jövő részletezheti, bővítheti, gazdagíthatja, de megváltoztatni? Lehetetlen!

Szent Ágoston, Bergson, Heidegger?! Ja! Azok ott, alant!

Fogalmaink egyértelműek. Hiába tudjuk az eszünkkel, hogy a fejlődés nem szüntelen és egyenletes emelkedés, hanem folytonos újrakezdés, hirtelen nézőpontváltások, szellemi mutációk sorozata, érezni, átélni, világképpé formálni csak az előbbit tudjuk. A fejlődésmítosz annyira vérünkké vált, hogy nem is tudunk már róla.

Taine szerint a történelem legfontosabb tanulsága, hogy mi, emberek, semmit sem tanulunk a történelemből. S valóban, hiába tapasztaljuk, szinte nap mint nap, hogy, amit korábban tévedhetetlen igazságnak (Sartre!) véltünk, az – épp a részletek vonatkozásában – újra és újra hamisnak, vagy legalábbis viszonylagosnak bizonyul, vakon ragaszkodunk kivételességünk téveszméjéhez. Pedig „tévedhetetlen” igazság csupán a tapasztalatban lelhető fel, és ott is csak azért, mert a tapasztalat nem szorul magyarázatra. Van. A „naplemente” – függetlenül attól, hogy a Nap bukik le a horizont mögött vagy a horizont bukik föl a Nap előtt – továbbra is ugyanaz a kiszámítható, mérhető, s így fölhasználható látvány, azaz gyakorlati „tény” marad.

Mélyebb értelemben persze közelről sem mindegy, hogy a két „elméletileg egyenértékű” lehetőség közül melyik mellett fogunk dönteni. Az értelmezési keret megváltoztatása magát a lényeget, az elméleti „tényt”, azaz a Napra és a Földre vonatkozó tudásunk mélyebb rétegeit változtatja meg. Alapvetően. A tény: értelmezés – állítja a posztmodern tudomány. Észleleteinket beillesztjük valamely elméleti keretbe, más észleletekkel összefüggésbe, megmagyarázzuk. Önmagában való tény nem létezik. A madam Chauchat-ról készült röntgenfelvétel merőben mást jelent Hans Castorpnak, a főorvosnak, a fotósnak, a filmet gyártó vállalat főmérnökének, az esztétának, a műgyűjtőnek, a kecskepásztornak.

kiszolgáltatottság a környezetnek

Kérdés persze, hogy mit látunk, amikor fogalmunk sem lehet róla, mi is az, amit látunk. Ha a posztmodern feltevés helyes, ilyen esetben nem látunk semmit. Csakhogy a növények is pontosan „látják”, hogy a Nap körbejár az égen, bár bizonyosan nincsenek róla elméleteik. Nekünk, embereknek is vannak olyan észleleteink (nevezzük őket elemieknek), melyek mögött nincs (tudatos) értelmezés, melyek egyszerűen csak vannak. Színérzékelésünk, zenei hallásunk, tapintóérzékünk öntudatlanul produkálják a tényeket. Lehetnek ezek viszonylagosak? A szó posztmodern értelmében aligha. Az állatok pontosan – „tudományos” ismereteinkkel összevetve is tévedhetetlenül – érzékelnek. A nagyfokú precizitás ára a kiszolgáltatottság a környezetnek, az állatok csak saját életterükben „tévedhetetlenek”, ha megváltozik a környezet, egyszerre védtelenekké válnak. Mi, emberek kevésbé vagyunk környezetünk rabjai. De kevésbé vagyunk tévedhetetlenek is. Azzal, hogy az evolúció föloldott bennünket a biológiai program rabsága alól és lehetővé tette számunkra, hogy kritikus helyzetekben magunk találhassuk meg a legkedvezőbb megoldást, nemcsak életesélyeinket növelte meg, kiszolgáltatott a tévedésnek is.

A mi esetünkben tehát két stratégia összjátéka az, ami a „tényeket” létrehozza. Egyik: a velünk született biológiai program. Az általa kreált „tények” (a biológiailag általában irreleváns érzéki csalódásoktól eltekintve) abszolútak. A másik: a gondolkodás. Az általa kreált tények valóban viszonylagosak, hiszen az értelmezéshez használt elméleteket is mi magunk hozzuk létre. S elméleteinkben legalább annyira a mi sajátos nézőpontjaink, a fizikai, társadalmi és szellemi téridőben elfoglalt helyünk fejeződik ki, mint valamely „objektív” valóság. A posztmodern a „tényeknek” ezt az utóbbi csoportját abszolutizálja. De ezzel ellentmondásba is bonyolódik önmagával.

Az a „tény”, hogy „minden tény viszonylagos”, nem lehet viszonylagos, hiszen ha önmagára vonatkoztatnók, maga is viszonylagossá, azaz értelmetlenné válna. Ahhoz azonban, hogy bizonyos tényekről eldönthessük, hogy valóban viszonylagosak-e vagy sem, legalább egy abszolút tényre van szükségünk. A „minden tény viszonylagos” kijelentésnek tehát abszolútnak kéne lennie. Ekkor azonban – tartalma szerint legalábbis – nem lehetne tény (vagyis igaz). Ha nem akarunk ellentmondásba keveredni önmagunkkal, csakis abból a feltevésből indulhatunk ki, hogy számunkra, emberek számára „bizonyos tények abszolútak”.

Ha vannak abszolút tényeink (ahogyan a fenomenológia véli és a természettudomány is vallja), de a tényeknek végső fokon mégiscsak viszonylagosaknak (azaz elméletfüggőknek) kell lenniük (ahogyan a tudományfilozófia állítja), léteznie kell egy elméletnek, melynek nem vagyunk tudatában, de amelyet tudatunk öntudatlanul is működtet, melyből tehát velünk született képességeink (s velük elméleteink axiómái is) erednek. Ennek az elméletnek természetesen abszolútnak, azaz teljesnek és elvileg hibátlannak kell lennie, hiszen az általunk ismert legbonyolultabb anyagi rendszerek, a biológiaiak csak akkor működhetnek – az esetek elsöprő többségében hibátlanul –, ha működésük alapelvei az elemi részecskék, az atomok, a molekulák léttörvényeivel (az általunk ismertekkel és a számunkra ismeretlenekkel egyaránt) teljes (vagy csaknem teljes) összhangban állnak. Magyarán egy növénynek, állatnak, az emberi agynak, a szellemnek anélkül, hogy tudhatna róla, birtokában kell lennie annak a (szükségszerűen zárt, következésként véges) elméletnek, melyet az emberi tudomány kezdetei óta keresünk, de eddig nem sikerült megtalálnunk.

Ennek az elméletnek természetesen a végső elvekre kell vonatkoznia, azokra, melyek minden partikuláris „nézőpontból azonosakként jelennek meg, mert bizonyos értelemben minden „nézőponttól azonos „távolság”-ra esnek. (Egy önmagára záruló térfogatban – s az expanzió tanúsága szerint az Univerzum „térfogat’”-a csakis ilyen lehet – ez magától értetődő következmény.) Ez az elmélet bizonyos vonatkozásokban szintén lehet korlátozott, de nála jobbat (értsd átfogóbbat) csak akkor lehetne keresni, ha a biológiai lények és az emberi elme működését már kielégítően föltártuk volna. Addig nyugodtan ráhagyatkozhatunk. (Más lehetőségünk – egyelőre? – nincs is.)

reminiszcencia-elmélet

Platón úgy vélte: az ember anélkül tud, hogy tudomása volna róla. A „hogyan lehetséges új ismeret?” kérdésére máig nem létezik meggyőzőbb válasz, mint Szókratészé: ahhoz, hogy az igazságra rátalálhass, keresned kell, de ahhoz, hogy kereshesd, tudnod kell, hogy mit keresel”. Az ember homályosan emlékszik valamire, amit egykor, még születése előtt, bizonyosan tudott. Ez a híres reminiszcencia-elmélet.

Bármennyire meghökkentőnek tűnhet is, manapság mind makacsabbul tér vissza a gondolat, hogy az emberiség „memóriája” az idők folyamán fokozatosan romlott, hogy az emberi civilizáció „fejlődése” épp ettől a Platón által sejtett eredendő tudástól való folyamatos távolodás. Az emberi szellem fejlődésének egyik leglátványosabb fordulata, a természettudományok matematizálása is a Platónhoz való – részleges – visszatérésnek köszönhető. De ez is csak kezdetben (a reneszánszban) vitt közelebb az eredendő elmélethez, önnön misztikus gyökereinek fokozatos elmetszésével végül még távolabb is sodort tőle.

Az igazi kérdés persze az, miért érezzük a folyamatos ismeretvesztést mégis folyamatos ismeretgyarapodásnak? Úgy vélem: a „használható” és az „érthető” fogalmainak következetes összemosása miatt. A modern ember meg van győződve róla, hogy amit használni tud, azt már érti is. E tévedést legszemléletesebben a 19–20. század valóban csodálatos felfedezésének, az elektromágnesességnek a példáján szemléltethetnék.

E felfedezésnek köszönhetően ma már sokkal „okosabbak”, „tájékozottabbak”, „ügyesebbek” vagyunk, mint elődeink. Gépkocsijaink, lakásaink, tévékészülékeink és komputereink mind-mind az elektromosságon és a mágnesességen alapulnak, a fizikai-intellektuális képességeinket „hosszabbítják meg”. Az is bizonyosra vehető, hogy az elektromágnesesség alapelvei olyan tények, melyeknek tapasztalati leírását a tudomány későbbi alakulása sem változtathatja meg. Vajon azt jelenti-e ez, hogy az elektromágnesességet sikerült megértenünk? Közelről sem. Magáról az elektromágnesességről ma sem tudunk jóformán semmit. Nem ismerjük az eredetét, nem értjük állandóinak értékét, az elektromosság és a mágnesesség kapcsolatát, az elektromágneses hullám terjedésének mechanizmusát, a mágneses monopólusok (értsd: független töltéshordozók) hiányát. Magyarán semmit, ami valóban lényeges. Ragyogóan tudjuk viszont használni, kitűnően ismerjük a „szokásait”, az úgynevezett okokat és okozatokat.

A mikrofizika legújabb eredményei éppenséggel azt sugallják, hogy az elektromágnesesség valódi lényegével összefüggő alapkérdéseket a keleti misztikus filozófiák összehasonlíthatatlanul jobban értették, mint mi. De az önmagát komolynak tekintő (s a csúcson álló) modern tudós a mikrofizika és a keleti filozófiák közti analógiákat nem tekintheti egyébnek, mint „álmisztikus zagyvaságok”-nak. Hogyan érthették volna az elektromágnesesség lényegét, ha magáról az elektromágnesességről még csak sejtelmük sem volt?

a világot értették

A választ, hogy ugyanis önmagukat, s ezáltal azt a világot értették (legalábbis többé-kevésbé jobban, mint mi ma), melynek az elektromágnesesség is egyik megnyilvánulása csupán, szintén el kell utasítaniuk. A feltevés, hogy valaki értheti az Univerzumot anélkül, hogy annak legkisebb zugát is kimerítően ismerhetné, „holisztikus ostobaság”.

(Hogy ma már a „komoly” tudósok közt is mind többen akadnak, akiket megfertőz az álmisztikus holizmus, az épp a modernitás szétesettségének egyik legfontosabb tünete. A posztmodern ebben a vonatkozásban a modern tökéletes – azaz megszüntetve megőrző – paródiája.)

Arisztotelész az Univerzumot még egyfajta organizmusnak fogta föl, akárcsak a keleti filozófiák, de egyben racionalizálta is. A középkor világképét ő uralja. Az újkorban az organikus felfogás helyébe a Platóntól örökölt mennyiségi paradigma lép, hogy az organizmus fogalmát a gépezetével helyettesítse. A modern természettudomány nemcsak Arisztotelészhez talál vissza (miközben az újkor mechanisztikus világképét fokozatosan elutasítja), de lassan Platón miszticizmusát (a világot organikussá szervező természeti szimmetriákat) is felfedezi. Úgy tűnik, az emberi szellem párhuzamos – egymást az uralkodó elmélet „zárványai” gyanánt túlélő – paradigmákat építgetve halad előre. Platón és Arisztotelész, Parmenidész és Herakleitosz, Zénón és Démokritosz változó esélyekkel korrigálják a vállukon álló törpék elgondolásait.

Sőt, manapság mintha közelednének is egymáshoz. A modernitás talán legnagyobb elméleti botránya, a hullám és a részecske egységének felismerése az első komoly példája az egymást (abszolút) kizáró paradigmák „összeolvadásának”. Ez volna a jel, hogy az eredendő elmélethez (melyben az „egymást kizáró” leírások magától értetődő, szerves egységet alkothatnak) egyszer mégiscsak visszatalálhatunk?

Talán.

kép | shutterstock.com