NEMZET ÉS KÖRNYEZETE

A romániai környezetszennyezés régi és súlyos problémája a térségnek. A nemzetközi közösség számára azonban csak akkor vált azzá, amikor a Romániában eredő folyókon már Ukrajnába, Magyarországra és a Duna menti országokba is nagy tömegben és ismételten jutottak el súlyosan mérgező ipari mellékanyagok. Amíg a következmények belül maradtak az országhatárokon, sem kint, sem bent nem nyugtalanítottak (különösebben) senkit.

hasonló nyugati hóbort

A környezet károsítását a román nyilvánosság ma sem érzi valóságos veszélynek. A homoszexuálisok, a feministák, a csövesek és egyéb „deviáns” kisebbségek pátyolgatásához hasonló nyugati hóbortot vagy ennél is felháborítóbbat, a románellenes elfogultságok kiélésének puszta ürügyét látja és láttatja benne. Jól jelzik ezt azok az újságcikkek, melyek a ciánnal, nehézfémekkel, olajjal, háztartási szeméttel szennyezett vizekre vonatkozó magyar sajtótudósításokról szólva következetesen románellenes kampányt, illetve hangulatkeltést emlegetnek. Pedig a magyarországi olvasó nagyon jól tudja, ilyesmiről – ebben az esetben legalábbis – nemigen lehet szó. Kivételek (Magyar Fórum és háza tája) most is vannak, de a magyar média nagy nézettségű, illetve nagy példányszámú orgánumai ezúttal is visszafogottan, az esetleges román érzékenységeket és a Nyugat által is elvárt civilizált magatartás követelményeit is figyelembe véve reagáltak a valóban rendkívül súlyos fejleményekre. A román nyilvánosság magatartása a külföldi megfigyelőket is megdöbbentette.

A vendégtanárként Romániában élő Claude Karnoouh Környezeti katasztrófa és a civil társadalom című, a Dilemában közzétett írásában döbbent értetlenséggel nyugtázta, hogy a ciánszennyezésre a civil társadalom egyetlen orgánuma sem reagált. Az állam hivatalos képviselői közül is csupán a külügyminiszter fejtette ki véleményét – diplomatikusan megfoghatatlan mondatokban. Pedig a ciánszennyezés legfeljebb a csernobilihez hasonlítható környezeti katasztrófa volt, mely el egészen a Duna-deltáig négy folyó menti országot is érintett, halászokat és földműveseket sújtott, súlyos veszélyt jelentett a növény- és állatvilágra, sőt még az emberi életekre is.

Még a közvetlenül „érintettek”, a zöld pártok és a környezetvédelmi csoportok sem tiltakoztak, pedig Romániában is van belőlük jó néhány, s politikai ügyekben soha nem mutatkoznak félszegeknek. Az ausztráliai zöldek közbelépésére volt szükség, hogy a vállalat végül is beismerje bűnösségét, és kártérítést ígérjen.

Mindez annál is különösebb, mivel a szóban forgó bányavállalatok közvetlen környezetében, amint az a Duna TV helyszíni riportjából is kiderült, gyakran a kutak is mérgezettek, az emberek halakat telepítenek beléjük, s csak addig fogyasztják a vizüket, amíg a hal mozog. Arról is értesülhettünk, hogy a madarak, amikor a ciánt tartalmazó ülepítő fölé repülnek, rendszerint lezuhannak. Néhány nappal később a jelenség magyarázatára is fény derült, a bányavállalat egykori mérnöke, ma Magyarországon élő egyetemi oktató mondta el, hogy az egyik nagybányai vegyi kombinát olyan gázokat is kibocsát a légtérbe, melyek az ülepítőben található ciánvegyületekkel reakcióba lépve ciángázt hoznak létre. Ő éppen a nagy mennyiségű ciángáz hiányára alapozva vélte úgy, hogy a cianid nem az ülepítőkből került a folyóba, hanem közvetlenül valamelyik meglyukadt kezelőüstből. Ha ugyanis a cianid az ülepítőből származik, a – légkörben mindig kimutatható – gázokkal keveredve hatalmas mennyiségű, Nagybánya lakosságának életét is súlyosan veszélyeztető ciángáz keletkezhetett volna. Szerencsére nem ez történt. De ez is megtörténhetne.

Kész horror, nemde?

Ha mindehhez Kiskapus (vonatból is látható) koromfekete háztetőit, kerítéseit, fatörzseit, a hatalmas letarolt erdőségeket, a terméketlenné tett szántóföldeket, az ipari hulladékkal szennyezett ipartelepeket, a háztartási szemétben fuldokló nagyvárosokat is hozzászámítjuk, egy ökológiai rémálom körvonalai bontakoznak ki. Joggal merül föl a kérdés: hogyan lehetséges mindez? Hiszen ezek az iparvállalatok, gazdasági vállalkozások – zömükben – románok lakta területeket veszélyeztetnek. Főként és elsősorban!

teljes apátia

Azok az érvek, melyekkel a román és (általában) a balkáni társadalmak működési zavarait szokás magyarázni: a kollektivista látásmódok, premodern reflexek, törzsi mentalitások, ez esetben nyilvánvalóan elégteleneknek, sőt használhatatlanoknak mutatkoznak. Ilyen értelmezési keretben maga a környezetrombolás sem helyezhető el ellentmondásmentesen, hiszen az korántsem premodern, inkább tipikusan modern jelenség. A lakosság teljes apátiájára, a környezetrombolással, az életfeltételek közvetlen veszélyeztetésével szembeni közömbösségére meg végképp nem nyújthat magyarázatot. Egy premodern gondolati struktúrákhoz kötődő társadalom, mely rendkívül szoros szálakkal kötődik környezetéhez, hiszen – a szó szoros értelmében – abban és abból él, feltehetően réges-régen fellázadt volna a létfeltételeit veszélyeztető durva merényletsorozat ellen. Valami azonban szemmel láthatóan megköti nemcsak a kezét, de a képzeletét is. Ez pedig – minden jel szerint – a modernitás nemzeti ideológiája.

Paradox megfogalmazásnak tűnhet, de ha a fogalmat annak múlt századi értelmében használjuk, Románia ma (és még mindig) a világ egyik legmodernebb államának tekinthető. Maga a társadalmat dinamizáló célrendszer (az egységes, racionalizált, minden vonatkozásban homogén nemzetállam megteremtése) jellegzetesen modern kori. (A modern fogalmat ebben az értelmezésben a premodern, illetve a posztmodern fogalmaival kell szembeállítanunk. A szembeállítás ez utóbbi esetében lényegesen nehezebb, hiszen bizonyos vonatkozásokban mindkettőhöz — a premodernhez és a modernhez is — kapcsolódik, de mindkettőt el is utasítja.)

nem a harctéren

A nemzeti célok megvalósítása – tudjuk a nyugati államok történetéből – az egyéni élet elértéktelenedésével, az önfeláldozás kultuszával kezdődik. A sokszínűséget mint értéket gátlástalanul feláldozzák a nemzeti „globalizáció” oltárán. A franciák a nemzeti integrációt is éppoly egyetemesnek képzelték el és propagálták, mint napjaink multinacionális vállalatbirodalmai a planetáris integrációt. Mindent, ami ellenszegült ennek a globalizációnak (melyet akkortájt még nemzeti egységnek hívtak), irgalmatlanul el kellett tiporni. A legnyilvánvalóbb szimptóma a végső győzelemig vívott háború eszméjének megjelenése volt. A középkori háború még az észszerűség határai közt zajlott. Az ütközet kimenetele csupán a békekötés keretfeltételeit állította be. A vitás kérdéseket végső fokon a tárgyalóasztalnál és nem a harctéren oldották meg. A felek igyekeztek az adott körülmények közt legelfogadhatóbb kompromisszumot kimunkálni.

A modern kori háború, melynek egy meghatározott terület örök időkre szóló hovatartozását kellett eldöntenie, olyan kizárólagosságot eredményezett, melyet a legyőzött fél soha nem fogadhatott el, hiszen az a történelemből való kiradírozását jelentette volna. Ezért a győzelem csak az ellenség teljes és örökre szóló megsemmisítéseként volt elképzelhető. Amíg ez be nem következett, az egyénnek bármikor készen kellett állnia, hogy gondolkodás nélkül föláldozza életét a közösségért, melynek tagja volt. Az egyéni lét a közösségi célok függvényében jelentőségét veszíthette. Az arctalan hősi halottak tíz- és százezreit a közösségi képzelet a névtelen katona bronzalakjába olvasztotta be.

A huszadik században ez a világlátás két „letisztult” változatban, az osztály nélküli társadalom, illetve a nemzetállam, azaz a kommunizmus és a fasizmus lázálmaként vált hírhedetté. Az egyéniség autonómiáját, az egyéni élet értékét, az emberi méltóságot mindkettő a lehető legalacsonyabb szintre szállította le. S e kettő nálunk, Kelet-Közép-Európában még át is hatotta egymást. Úgy fertőzte a lelkeket, hogy bár formailag szemben álltak egymással, az egyik hatása mindig a másikét erősíthette. Ezek a társadalmak anélkül fasizálódhattak, hogy szocialisztikus mentalitásaikat levetkőzték volna, úgy térhettek át a kommunizmusra, hogy a fasizmus idején kialakított reflexekről le kellett volna mondaniuk, s a kommunizmus bukása után is anélkül térhettek vissza a nemzeti ideológiához, hogy kommunisztikus látásmódjukat föl kellett volna adniuk. Sőt, a kommunista ideológia működésének utolsó évtizedeiben a legtöbb országban fokozatosan magába olvasztotta a nemzeti szocializmus „értékeit” is. Magyarország (Lengyelországhoz és Csehországhoz hasonlóan) ebből a szempontból is kedvező kivételnek tűnt. A Szovjetunió és Jugoszlávia utódállamai azonban a tipikus tüneteket produkálták. Úgy látszott, Románia sem kerülheti el a sorsát. A marosvásárhelyi epizódot követően mégis sikerült megmenekülnie az etnikai összecsapások eszkalációjának veszedelmétől, bár ez kétségtelenül inkább a magyar kisebbség és nem utolsósorban a magyarországi politikai elit önmérsékletének, mintsem a román politika megfontoltságának köszönhető.

A modernitás önpusztító mítoszaitól azonban Romániának a mai napig sem sikerült megszabadulnia. A rendszer lényegi vonatkozásaiban alig változott. A következményeknek egyéb területeken kellett felszínre törniük. A korszerűtlen, energiaigényes és környezetellenes technológiák egyre jobban megterhelték a gazdaságot. A nemzeti bezárkózás logikája lehetetlenné tette a gazdasági rendszer megreformálását, a posztmodern integráció előnyeinek kihasználását. A hátrányokat azonban már nem képesek elhárítani. Ezért az országnak egyszerre kell elviselnie a modern és a posztmodern globalizáció összes negatív következményét, azok minden előnye nélkül. A vállalatok egyre kevesebbet termelnek, egyre kisebb haszonnal. A környezet megóvására és fenntartására egyre kevesebb jut. Ez már önmagában is meglehetősen kiúttalan helyzetet teremt.

Mindezt tovább súlyosbítja a társadalmi szolidaritás csaknem teljes hiánya. A nemzetteremtés ezekben a hatalmas történeti, társadalmi, etnikai, nyelvi, vallási különbségek által szétszabdalt társadalmakban a létező közösségeknek a nemzet megálmodott, de természeténél fogva fiktív közösségével helyettesítést jelentett. A nemzet magasztos, ám nehezen tapintható értékeiért meg lehetett halni, élni azonban csupán kézzelfoghatóbb célokért érdemes. A nemzeti közösség nem az élő emberközi kapcsolatok világában jött létre, hanem írók, politikusok, polgárok álmodták meg, értelmiségi írószobák magányában vagy kávéházak asztalainál, s az álmot egy racionalizált, személytelen bürokratikus állami intézményrendszernek, az iskolának, a sajtónak, a színháznak, a politikai korteshadjáratoknak kellett – a lelkekben – életre hívniuk. Az a közösség, amely a nemzet projektje fölött bábáskodott, egy politikusokból, értelmiségiekből, művészekből álló – rendszerint rokoni szálakkal is egymáshoz kapcsolt – szűk, önmagát nemzetinek tekintő (de származása tekintetében meglehetősen heterogén) elit (lásd: a Vörösmartyak, Perczelek, Vachottok (Vahotok), Kossuthok családi összefonódását a magyar reformkorban).

megtervezett zűrzavar

Ahhoz azonban, hogy a „nemzet” kialakulhasson, a társadalom reális közösségeit, lehetőség szerint, le kell rombolni. El kell tüntetni a területi, szociális, történeti különbségeket. Az etnikai, nyelvi, vallási kisebbségekről nem is beszélve. Ennek a programnak a megvalósítására a szocializmus, ez a gondosan megtervezett zűrzavar, megkésve bár, de soha nem látott (sőt korábban el sem képzelhető) feltételeket teremtett. A szocialista „új ember” a modernitás típusszemélyiségének színtiszta (értsd: minden történeti, földrajzi, társadalmi meghatározottságtól függetlenített) változata. Az a „tradíció”, melyben az új embert az oktatási rendszer meggyökerezteti, egy látszatra osztály meghatározottságú (valójában pusztán elitista) nemzeti mitológia, melynek hazug voltával többé-kevésbé mindenki tisztában van.

A hazug kollektivizmus mindig hamis individualizmust termel ki önmaga ellenében. A rendszer a személyiség legalantasabb vonásait, a leggátlástalanabb önzést kultiválta, miközben a hivatalos ideológia folyton-folyvást önzetlenséget, a közösségi értékek kultuszát propagálta. A liberalizmus ideológiája tévesen állítja szembe egymással a kollektivizmus és az individualizmus fogalmait. Ezek soha nem ellentétei, mindig kiegészítői egymásnak. A valóságos ellentét a természetes, illetve természetellenes közösségi tudat, a természetes, illetve természetellenes individualizmus fogalmai közt feszül.

Az egészséges kollektivizmus mindig egészséges individualizmussal társul (lásd: reneszánsz), a beteges kollektivizmusok azonban mindig kóros individualizmussal (vallási türelmetlenség, osztály vagy nemzeti kizárólagosságok). A betegesen kollektivista társadalmak tagjai képtelenek individuumokként viselkedni, s ezért a valóságos szolidaritás érzése is ismeretlen marad számukra.

Az úgynevezett szocialista iparosítás ráadásul a városi közösségeket is teljes mértékben dezorganizálta. Az eltérő társadalmi rétegekből, tájegységekről, kulturális közösségekből összecsődített népességet nem sikerült reális közösségekké szervezni, hiszen a fő cél éppen a tradicionális közösségek szétverése volt. 1919-ben, sőt még 1945-ben is az erdélyi városok többségének hagyományos népessége magyar vagy német, szociálisan főként polgár és értelmiségi. A fokozatosan többségivé váló román népesség azonban nem az adott városok környezetéből, „vidékéről” került a városba, hanem távoli, eltérő történeti, társadalmi hagyományok által megszervezett régiókból érkezett, s emiatt nemcsak a már létező csoport-struktúrába és intézményrendszerbe nem integrálódhattak, de maguk sem ötvöződhettek szerves közösségekké. Ráadásul nagy többségük erősen tradicionalista társadalmakból került át, szinte egyik napról a másikra, felületes képzési procedúrák nyomán egy erősen bürokratikus, technokrata – azaz eredendő reflexeitől radikálisan eltérő – társadalmi miliőbe. Az egyetlen valóban közösségi vonás a városok hagyományos közösségi kultúráját, az épületek árasztotta történelmi légkört „birtokló” magyar, német, zsidó, örmény kisebbséggel szembeni kisebbrendűségi komplexus, melynek kompenzálására az uralkodó nemzethez tartozás magasabbrendűségi komplexusát propagáló nemzeti ideológia intézményesen diktatórikus lehetőségeket is teremtett.

fogódzókat kínáltak

A „mi” és az „ők” fogalmai a rendkívül komplex, csaknem kiismerhetetlennek bizonyuló világban kényelmes, a hatalom által formálisan és informálisan is megkövetelt, s ezért kényeztetően „szilárd” fogódzókat kínáltak. Az ideológia a társadalom minden jelenségét az „ami jó nekünk, az rossz nekik” és „ami rossz nekik, az jó nekünk” érzelmileg is telített alapelvei szerint értelmezte.

A környezetszennyezés sújtotta máramarosi román paraszt vagy a közép-erdélyi munkás tragédiája észrevétlenül vált részévé a végső győzelemért folytatott küzdelemnek. Annak ellenére is, hogy magát a küzdelmet a politikai elit (nyugati nyomásra) többé-kevésbé már tárgytalannak nyilvánította, az értelmiség egy – szűk, de gyorsan bővülő – rétege pedig ma már a román társadalom létérdekeit fenyegető anomáliának tekinti. A nemzeti homogenizáció eszméje és eszménye ugyanis a szélesebb nyilvánosság számára, főként a sajtót továbbra is kezében tartó „nemzeti” értelmiség „jóvoltából” továbbra is „szentnek” számít. Ennek a modern értelmiségnek a környezet gondjai nem válhatnak saját gondjaivá, hiszen a szó szigorú és átvitt értelmében vett környezetét még mindig nem érezheti a magáénak. Ezt a környezetet csupán egy fiktív közösség, a nemzet részeseként, és nem többé-kevésbé személyes kötődések jogán, a környezetet belakó valóságos (azaz inhomogén) közösség tagjaként, másokkal történetileg és aktuálisan is egyenrangú individuumként birtokolja.

Ezek az anomáliák természetesen a modernitás emberének anomáliái, a megkésett nemzetállamokban azonban tiszta, végső lényegükre lemeztelenített formájukban jelennek meg. A világgazdaság globalizációja voltaképpen a nemzetállami globalizációt ismétli meg immár planetáris szinten. A nemzetállamok lebontása nem jelenti a nemzetállami logika lebontását is. Igaz, van egy alapvető különbség. A planetáris globalizáció folyamatában megjelenik már a valóban ellentétes tendencia is. A nemzetállami globalizációval szemben álló kisebbségi törekvések még semmiben sem különböztek a többségiektől, ugyanannak az éremnek a visszáját mutatták csupán. A modernitás logikája ellen irányuló posztmodern törekvések, a környezetvédelem, a sajátoshoz, a regionálishoz, az individuálishoz való visszatérés trendjei új alternatívát is körvonalaznak. Ez az alternatíva a modernitás empirikus-racionalista világképének keretei közt természetesen nem válhat uralkodóvá, hiszen a rendszer lényegével (a mennyiségi elv dominanciájával) áll ellentétben. Kibontakozására csak egy új világnézeti paradigma teremthet lehetőséget. Ez pedig, amint azt Thomas Kuhn a Tudományos forradalmak elmélete című könyve alapján valószínűsíthető, nem fokozatosan, hanem pillanatszerűen, a világkép egészének gyors és sok vonatkozásban váratlan átrendeződése révén alakulhat ki.

Abból a posztmodern perspektívából, mely minden radikalizmusa dacára a modernnek pusztán a végső stádiuma, egy ilyen áttörés lehetősége minimálisnak tűnik. A rendszer logikája nem az áttörés, hanem a szétesés: az elkerülhetetlennek tűnő környezeti katasztrófa van beprogramozva.

A posztmodern szellemi perifériáján azonban már munkálnak azok az erők, melyek a – modernitáshoz még a tagadás gesztusával sem kapcsolódó – valóban radikálisan új paradigmát készítik elő. S ezek a tendenciák a román társadalomban is jelen vannak. A 22 című értelmiségi réteglapban (a lapcím 1989. december 22-ére, a Ceaușescu-ellenes felkelés győzelmének napjára utal), egyelőre elszigetelten, de imponáló egyértelműséggel a legszigorúbb környezetvédelmi kívánalmakat kielégítő kritika is napvilágot lát. Paul Tumanian A cianidok és a mass-média című írásában nem csupán a magyarellenes elfogultságokkal számol le rokonszenves elfogulatlansággal, de a posztmodern rendszerkritika felemás megoldáskísérleteivel szemben is súlyos kételyeket fogalmaz meg. A környezetidegen „nemzeti” ipar fenntartásának kétségbeesetten abszurd kísérletében, a környezetvédelem átgondolatlanságában, a törvénykezés felemás voltában, mely továbbra is a következmények eltussolásának kommunista modelljét követi, a román társadalom ellen irányuló durva és következményeiben beláthatatlan merényletet lát.

A környezet számára már nem a nemzet, hanem az ember a környezet.

kép | Luigi Guardigli művei, wikiart.org