IKERMÍTOSZOK

Amióta az eszedet tudod, minden mély benyomásod és élményed azt sugallja, hogy Isten a világot valamikor szeptember táján teremtette. De mert a tudomány és a filozófia jó ideje majdnem bizonyosra veszi, hogy a teremtés előtt idő sem létezett, a sugallatot kénytelen voltál némileg korrigálni. Ma már magad is úgy véled, hogy az időtlen örökkévalóságba ágyazódó Világnak, ha nem is szeptemberben, de mindenképpen valamely megkésett szeptemberi kánikulával kellett kezdődnie.

Az Ősrobbanás – állítják a tudósok – pokolbéli nyomással és hőséggel járt, melyben a nemlét szimmetriái létszilánkokként röpültek széjjel, de továbbra is őriztek valamicskét a semmi szépségeiből. Rettenetes lehetett és bizonyos értelemben gyönyörű is. A tűzijáték hátterében Isten megalázott és kisemmizett társát, Lucifert is mindig ott gyanítottad. Igaz, az Úr hamarosan megtisztogatta a Mindenséget ellenlábasától és annak terroristáitól. Elkezdődött a helyreállítás.

Azóta is minden, ami rettenetes és minden, ami gyönyörű, szeptemberben következik be.

Hogy a saját példátoknál maradjunk: Anikó, félresikerült (mármint némileg, mert mindig lányt szerettetek volna) utódaid szépséges anyja épp e hónap 21. napján született. És megismerkedni is szeptemberben, a hónap 7. napján ismerkedtetek meg.

boldoggá tett

18. életévedben jártál. Épp akkor döntötted el, hogy a német–magyar helyett, melyre szüleid szántak román–magyarra iratkozol be. A román–magyarra ugyanis két tárgyból kellett volna felvételizni, a német–magyarhoz azonban – Romániában – harmadikként lett volna szükséged a németre. A németet imádtad, a hármas számtól azonban ösztönösen viszolyogtál, a kettes és a négyes volt az, mely mindig boldoggá tett. Mint ezúttal is. A döntés meglehetős időt vett igénybe, át kellett gondolnod a dolgot. Úgy ülhettél ott, a papírlap előtt, mint Rodin Gondolkodója. Talán a mély kultúrtörténeti asszociációkat keltő póznak köszönhetted, hogy majdani szerelmed és feleséged, aki eltévedt a beiratkozási űrlap bikkfanyelvének labirintusában, téged szemelt ki segítőnek.

– Ne haragudj…! – fordult feléd.

Hogy mi is volt a problémája, már nem tudod, talán akkor sem tudtad, hiszen ránéztél és mindent felejtettél, már csak azt tudtad bizonyossággal, hogy ő az! De azt is rögtön fölmérted, hogy neked ehhez a lányhoz soha nem lehet semmi közöd. Túlságosan, sőt valószínűtlenül szép! Semmi esélyed! Reménytelen szerelmek, siralmas felsülések és nevetségbe fúló rajongások tucatjaival a hátad mögött, pontosan tudtad: ha nem akarsz újabb kudarcot, menekülnöd kell. Ész nélkül. Sőt, azt is láthattad, hogy mindezt látja rajtad.

Szemmel láthatóan élvezte a hatást, a hatását. Gépiesen kisegítetted, aztán visszahajoltál saját űrlapod fölé. Későn.

– Ne haragudj… – kezdett bele ismét. – Nem tudod, hol van a bentlakás?

Nem tudtad.

– Jó, akkor megkereshetjük. Közben megihatnánk egy kávét is.

Még soha életedben nem sikerült meggyőznöd egyetlen lányt sem arról, hogy érdemes veled kettesben maradnia, ez meg téged hív, hogy kettesben kávézgassatok. Menekülni! – diktálták az ösztöneid. Tudtad már: vannak lányok, akik vérszomjas rokonaikhoz, a cicákhoz hasonlóan a kivégzés előtt még hosszan elgyönyörködnek az áldozat vergődésében.

Mégis mentél, szinte hipnotizáltan. Igaz, szilárdan eltökélted: ki sem nyitod a szádat. Anyád szerint, aki a túlcsorduló szeretet rettenetével figyelte szerelmi kísérleteidet, ilyenkor hajlamos voltál tücsköt-bogarat összebeszélni, hogy szellemes, mulatságos és imponáló férfi benyomását kelthesd. És amikor megérezted, hogy a benyomás valójában lapos, unalmas és szánalomra méltó, még kétségbeesettebben hajszoltad a szellemességet és a mulatságosságot, a dolog minden szellemtelen és szánalomra méltó következményével egyetemben. Hallgatni! – tanácsolta anyád, engedd, hogy a másik mutassa magát, ahhoz igazodj! A tanácsot most sem tudtad volna megfogadni. De érezted: a buzgólkodásnak nincs is értelme. Ha hallgatsz és résen vagy, a kínos csalódástól talán megkímélheted magad.

tücsköt-bogarat

Anikó pedig beszélt, beszélt, beszélt. Tücsköt-bogarat összehordott. Ha kívülről nézed, az első pillanatban talán laposnak és unalmasnak tűnt. Csakhogy nagyon is benne voltál. Így aztán rettenetesen gyönyörűnek láttad, s következésként szellemesnek és mulatságosnak is. S egyszerre mindketten ott találtátok magatokat, ahová valójában mindig is tartoztatok: az irodalomban. Művelt volt. És egyszerre te is művelt lettél. Tücsköt-bogarat összehordtatok. A végén már kizárólag vers-be-be-szél-tél és ő is vers-be-be-szélt. Minden idézetedre megvolt a sajátja, ahogy neked is az övéire. Úgy váltatok el, mintha örök idők óta ismernétek egymást, és mintha el se válnátok. Később vettétek észre, hogy – klasszikus vígjátéki recept szerint –bemutatkozni is elfelejtettetek. Csak azt tudtad, hogy ő magyar–franciára felvételizik.

Csodálatos volt vele, mégis örültél, hogy sikerült megszabadulnod tőle! Kiváltottad az ebédjegyeket. Megebédeltél. Aztán elindultál a könyvtárba. Alig tetted ki a lábad az épületből, egymásba futottatok.

– Te is a könyvtárba tartasz? – kérdezte.

Bólintottál. És egymás mellé váltottatok helyet. Randevúról még szó sem lehetett, de fölösleges is lett volna: nem tudtátok úgy kitenni a lábatokat a lakásból, hogy ne találkozzatok. A helyzetet a magyar vizsga tette végképp kiúttalanná. Neked a névsor elején kellett bemenned, neki a végén. Miután te befejezted, betuszkolt a könyvtárba, hogy ne zavard. Ha túlvan rajta, utánad jön. Csokonai-kötetet kértél, s a Lilla-verseket olvasgattad. „A hatalmas szerelemnek / Megemésztő tüze bánt. / Te lehetsz írja sebemnek. / Gyönyörű kis tulipánt!”

Jó órába telt, mire – ragyogó arccal – megjelent. A nyakadba ugrott:

– Nagyon tudtam!

– Mit húztál?

Csokonait, a Lilla-verseket! Szenzációs volt! Mintha súgott volna valaki!

– Én voltam az! – jegyezted meg szerényen.

– Sejtettem – mondta.

S beszámolódat úgy hallgatta végig, mintha a reggeliről társalognátok. Már te is tudtad: valóban súgtál.

A legkülönösebb azonban az volt, hogy kezdtél úgy viselkedni, mint egy született nőcsábász. Még Annuskát is, volt iskolatársnődet (kivel véletlenül találkoztatok össze) egyfajta aduként játszottad ki (merthogy titokban még mindig a menekülésen járhatott az eszed?). Ani később vallotta meg, hogy jócskán féltékennyé tetted. S a telepatikus véletlenek ettől kezdve még inkább szaporodtak. Kitaláltátok egymás minden gondolatát. (Kivéve, ha nem. De a sors kézzel fogható jelenléte annyira lenyűgözött benneteket, hogy az ilyen esetek nem is számítottak.) Továbbra is mindig és mindenütt összefutottatok. A felső beavatkozás ténye annyira evidens volt, hogy beszélni sem kellett róla. A történet nem igényelt verbális adalékokat, zajlott, a narratív forma lebírhatatlan szabályai szerint.

finom öniróniával

A későbbi évtizedekben sem volt mit hozzátenni, már csak mesélni kellett. Emlék gyanánt. Együtt és felváltva, finom öniróniával és halálos komolyan. Sosem lehetett tudni, hogy a hallgatóság min mosolyog, rajtatok vagy a történeteken. Az persze kezdettől világos volt, hogy Kolozsvár központjában a diákok által látogatott helyszíneken nem volt nehéz összeszaladni. Főként, ha mindketten ugyanannak az előző napi beszélgetésnek a nyomvonalán indultatok útnak. Ha mindketten tízig számoltatok (a kettő és a négy mellett ez volt a másik bűvös számotok), mielőtt (vagy miután) valami fontosra szánnátok magatokat. Igaz, legalább ennyire könnyű lett volna elkerülni egymást. Elég ilyenkor akár egyetlen, apró számolási hiba, és szaladgálhattok egymás előtt vagy egymás mögött. Igaz, ha kellő szívóssággal teszitek (és utólag már egészen bizonyos: tettétek volna) előbb-utóbb (egy újabb számolási hiba eredményeként) mindenképpen találkoznotok kellett. De ti nem előbb-utóbb találkoztatok, hanem rögtön. És mindig! (A kivételektől akkor még szintén eltekintve! Később már el sem kellett tekinteni.)

Az emlékek baráti összejöveteleken, családi évfordulókon újra és újra felbukkantak. A világirodalom remekművei ennek a szeptembernek a kellékeivé lettek: arcok, helyszínek, jelenetek, replikák bútorzata. A templom, ahol először megfogtátok egymás kezét. A vízpart, ahol kibarkochbáztátok: a „szeretlek”-et. A park fáinak boltíve, mely alatt először csókoltátok meg egymást. És minden későbbi élményetek is ennek a mítosznak a világát gazdagította. Így formálódott tökéletessé. Túlságosan is tökéletessé. Olyannyira, hogy egy idő után már elmesélni sem lehetett. Nem volt, aki meséljen (művésznek kellett volna lenni ehhez), és nemigen volt már az sem, aki meghallgatja. A baráti kör széthullott, a leghálásabb hallgatóság, a gyerekek szétszéledtek és cinikussá értek. Egy idő után egymásnak is ritkán meséltetek. De hogy a másik is sűrűn gondol minderre, az biztos volt. Főként ilyenkor, szeptember elején.

A történet úgy alakult, hogy mit sem változott. Igaz, az idő Ani finom vonásaira is mindenféle jeleket rajzolt. Nemcsak hátrányára, előnyére is. Te ugyanolyan szépnek láttad (és látod), mint 40 esztendőkkel ezelőtt. Minden jel arra utal, hogy a legvalószínűtlenebb történet történik meg veletek. És mégis megtörténhet.

Mint akkor, szeptemberben.

Szinte már titkolni való csoda, hogy még mindig. Sőt, néha tán jobban is. Ráérősebben. Nem igaz, hogy nem gondoltál rá: ez valami abnormitás. Betegség. Egyfajta szexuális elferdülés. Igaz sem lehet! És tudod: nem is egészen az. Voltak és vannak pillanatok, amikor úgy érzed, megfojt a bezártság, menekülnöd kell. Elmúlnak. És marad a mámor, hogy mégsem menekültél (nem nagyon menekültél).

Az életben semmi nincs, ami nélkülünk igaz lehetne. Mindig legalább két lehetőség közt választhatunk: milyenek akarunk lenni, jók vagy rosszak, boldogok vagy boldogtalanok, gyűlölködők vagy szerelmesek. Hogy épkézláb lelkek maradtok-e vagy belerokkantok. Hogy mertek-e büszkék lenni arra, amit (talán) restellni illene. Az élet lassan elmúlik, de szeptember továbbra is van. Csak azért is!

kép | Suzanne Duchamp művei, wikiart.org