IDILL ZAPOROZSECBEN

Az ízléses kiállítású kötet a brassói fekete templom aljában meghúzódó ódon hangulatú antikváriumban, az Aldusban került a kezembe. Szerzője Gotthold Ephraim Lessing, címe Heldentum der Vernunft. Das Welt- und Kunstbild des Dichters. Aus seinen Schchriften ausgewählt von Dr. Rudolf K. Goldschmid-Jentner. (Az értelem hősiessége. A költő világ- és művészetfelfogása. Válogatta Dr. Rudolf K. Goldschmied-Jentner).

Lessing a kedvenceim közé tartozik, élvezettel lapoztam hát föl az Alfred Kröner által Stuttgartban év nélkül kiadott gót betűs kötetet, melyet Herder Lessinghez írott szavai vezetnek be.

A belső borítón 1958-as német nyelvű bejegyzés: Mathias Pilger, Hermannstadt (azaz: Nagyszeben). De a címoldalon, Lessing arcképével átellenben, román nyelvű bejegyzés is olvasható: „Primita în dar de la Cpt. Eggers la Zaporoje, interludiu între o sticla de sampanie si una de cogniac. H. Pignol, August 1943, Zaporoje.” Magyarul: Ajándék Eggers kapitánytól, interludium gyanánt egy üveg pezsgő és egy üveg konyak közt. H. Pignol, Zaporojec, 1943 augusztusa.

próbál visszautat találni

Ki lehet ez az Eggers kapitány, aki a filoszemita Lessing válogatott szövegeit viszi a tűzvonalba? Ki ez a német, aki a német élettér kiterjesztéséhez, az alacsonyabb rendű szláv népség térdre kényszerítésének és távlati exterminálásának nagy művéhez Lessinget olvassa szakirodalomként? Ki ez a korszerűtlen értelmiségi, aki – a humanizmust rövidesen a metafizika hamis idilljének nyilvánító Heidegger (ekkor a Harmadik Birodalom egyik legjelentősebb egyetemének rektora) kortársaként – a felvilágosodás racionalista világképébe kapaszkodva próbál visszautat találni az értelmes jövendőbe? S lehetséges ez egyáltalán? Vihet magával egy német kapitány a könyvégetések, a zsidók utcai üldözése, megalázása, elhurcolása, a velük rokonszenvezők lágerbe küldése után-közben Lessinget az orosz frontra? Nem fél, hogy gyanúba keveredik? Hogy a kötet illetéktelenek kezébe kerülhet? Hogy elvakult harcostársai vagy féltékeny beosztottjai felhasználhatják ellene?

A jelek szerint nem. Lessing árja származása (a vér misztériuma) úgy tűnik, képes a „botlásokat” is feledtetni. A kötet az utolsó könyvészeti adat tanúsága szerint 1939 után, azaz már a háború éveiben jelent meg, méghozzá a Harmadik Birodalomban, ami arra utal, hogy Hitler Németországában a Bölcs Náthán szerzősége önmagában nem elegendő, hogy a hatalom szemében kegyvesztetté váljon. Legalábbis, ha az irodalomtörténet már klasszikusnak könyvelte el. Ami egyszerre vigasztaló és lehangoló.

Magam is voltam katona. Békeidőben és a bánsági Lippán. Közülünk azonban senkinek meg sem fordulhatott a fejében, hogy „románellenes” vagy akár annak tekinthető irodalmat vigyen a kaszárnyába. Pedig nekünk – közkatonaként – jóval kevesebb volt a vesztenivalónk, mint egy német kapitánynak lehetett Zaporozsecnél és 1943 augusztusában! Több mint fél év telt el a sztálingrádi csata óta, s a közelben a háború, sőt a világtörténelem egyik legnagyobb ütközete zajlik éppen: a kurszki csata. Az oroszok számára itt nyílik út az Oderához…

De az sem kevésbé izgató – képzelgésre alkalmas – kérdés, hogy ki ez a nagyon franciás nevű román, aki Lessinget kap ajándékba?

megsemmisítő vereség

Milyen alapon bíznak meg egymásban? Miről beszélgetnek? Annak persze, hogy a vég kezdetét vette, feltehetően mindketten tudatában vannak. A kurszki csata tavasz óta tart. A német hadvezetés nagyszabású offenzíva-terve az oroszok tudomására jutott, akik tíz perccel a támadás kezdete előtt meglepetésszerű „ellentámadást” indítanak. Hatalmas tüzet zúdítanak a meglepett németekre. Akik szintén hatalmas tűzerővel válaszolnak. A szovjetek hétszeres védvonalát azonban ez alkalommal sem képesek áttörni. A pezsgős-konyakos éjszaka táján már nyilvánvaló, hogy a németek ismét megsemmisítő vereséget szenvedhetnek. Annak persze megint csak mindketten tudatában vannak, hogy Hitler hatalmas veszteségei dacára sem fogja föladni, hogy a végső összeomlásig még rettenetes, szenvedésekkel tele út vezet, s ha ép ésszel túl akarják élni a rájuk váró borzalmakat, bizony nagy szükség lehet az értelem hősiességére.

Pignol túléli a háborút. Bejegyzése egészen bizonyosan a háború utánról származik, Zaporozsecnél még nem lenne értelme, ott Eggers írhatna a kötetbe ajánló szavakat. Ő azonban nem teheti. S Pignolra is ráfér az óvatosság.

Igaz, ő már Zaporozsecnél is könnyebb helyzetben van. Közel a román határ, s egyébként is rövidesen megkezdődik az óvatos elszakadás a németektől, a román hadsereg egy éven belül átáll a szovjetek oldalára.

Eggers kapitány hasonlóban aligha reménykedhet. Ha csak nem hal „hősi” halált abban a háborúban, amelynek értelmét, a jelek szerint, kezdettől nem látja, két lehetősége van: „visszavonul” az Oderáig vagy fogságba esik. Hogy mi történhet vele Szibériában, azt nagyjából tudjuk. S akkor sem jobbak a kilátásai, ha sikerül visszavonulnia. A német tévéadók (főként az n-tv) dokumentumfilmjeiből arról is van már tudomásunk, hogyan festettek az utolsó hetek, hónapok.

Azt azonban aligha tudhatjuk, hogyan festett mindez a Bölcs Náthánt olvasó és ajándékozó Eggers nézőpontjából? Hogyan lehetett nap mint nap elviselni a tudatot, hogy ami történik, nemcsak emberellenes, aljas és életveszélyes, de tökéletesen értelmetlen is? Hogyan lehetett ép ésszel és lélekkel fogadni és továbbítani parancsokat, amelyek annál rettenetesebbek, minél szakszerűbbek? Igaz, a Kurszkot követő pánik és kapkodás, a fokozódó zűrzavar már oldhatta a rettenetet (az elvakultság, a kegyetlenség, a barbarizmus rettenetét), hogy az üldöztetés (a félelem, a bizonytalanság, az elveszettség) iszonyatával cserélődjön.

Lehet-e esélye Eggers kapitánynak, hogy túlélje az utolsó napokat is? És ha mégis túléli? Mi következhet utána? Az NDK kommunista terrorja? Felcsaphat Bölcs Náthán kommunistának? Talán. S ha igen, azt hogy éli túl? Mert a fasizmus nyíltan kultúraellenesnek vallotta magát, a létért folytatott küzdelem (biológiai) törvényének nevében oldotta föl az erkölcsi gátlásokat. De mi a teendő, ha az emberiség legszentebb eszméi (a humánum) jegyében teszik (majdnem) ugyanezt? S ha én, Eggers kapitány is kénytelen vagyok közrejátszani ebben, hiszen a pokolból szabadulva, lessingi lelkesedéssel erre tettem fel az életemet?

Hányan lehettek az ilyen Eggers kapitányok? Bizonyos, hogy ők voltak kisebbségben. De épp ezért érdekesek… Tudom, a német szellemi életnek elsősorban a többség elfogultságaival, bűneivel és tévedéseivel kellett elszámolni. Az Eggersek irodalomba emelése önfelmentésnek tűnhetett volna… Elérkezhet az ő idejük?

fájdalmasan sematikus

A bejegyzés is gyanút ébreszt bennem, hogy a németekről alkotott képünk még mindig fájdalmasan sematikus. Mert a fasiszta hadigépezetben is maradhatott szabad ember. Vajon a túloldalon, a győzteseknél is lehetett így? A kurszki hős olvashatott betiltott könyveket? Nehéz elképzelni, hogy ajándékozzon.

S vajon mi lett Pignollal?

A könyvet az ötvenes évek végén a nagyszebeni Mathias Pilger szerezte meg, aki, vagy akinek az utódai a hetvenes évek végéig Ceaușescu – önmagát „antifasisztá”-nak aposztrofáló (valójában nyíltan rasszista) – diktatúrája elől a Német Szövetségi Köztársaságba telepedtek.

Bizonyára Pignolnak sem volt könnyű. Őt, a román hadsereg németül is folyékonyan beszélő, „nyugati nevű” tisztjét szintén nem kényeztethette el a szép új világ. Egyik ismerősöm katonatiszt nagyapjára (közismert román katonatiszt dinasztia utolsó tagja) gondolok, aki az oroszországi, majd a németországi háború „hőseként” székely szolgálólányát feleségül véve, a kommunista megtorlás elől közénk, magyarok közé menekült a Székelyföldre, de itt sem lehetett nyugalma. Negyvenévesen öngyilkos lett.

Pignol végezhette börtönben vagy munkatáborban is.

Ahhoz azonban nincs elég fantáziám, hogy az ágyban, párnák közt idilljét köré képzeljem. Ahogyan Eggers köré sem sikerül. Pedig milyen szép lett volna, az értelmes munka utáni értelmes pihenés édes óráiban Lessinget lapozgatni, s az értelem heroizmusáról elmélkedni. Korunk azonban nem szereti az idilli megoldásokat. Az értelem és az ész „pátosza” éppoly nevetséges ma, mint a fiatal életüket fasiszta, illetve kommunista diktatúráért feláldozó Eggersek „hősiessége”. Maholnap csak az értelmetlenben, a kaotikusban, a szennyesben találunk (némi) gyönyörűséget (persze a gyönyörűség gyönyörként értelmezendő.) Lessing nem divat. Amire nem volt képes a fasiszta háború és kommunista béke, azt elhozta nekünk a háborút és békét transzcendáló globális demokrácia. A sóvárgott tolerancia és dialógus helyébe a puszta célszerűségre alapozott instrumentalitás lépett. A hazugság, ha célra vezet, ma tisztességnek állítja magát. Ha meg nem, az ostobaságé, ami a becstelenség másik szinonimája.

Mégsem hagy nyugodni a képzeletem. Mióta a könyv itt fekszik az íróasztalomon, gyakorta látom magam kettejük között harmadikként a kétségbeesés és a reménytelenség mélységeiben, mégis pezsgővel, konyakkal – amint Lessing könyveivel ajándékozgatjuk egymást.

kép | shutterstock.com