Bíró Béla

FOGALMAK ÉS MANIPULÁCIÓK

FOGALMAK ÉS MANIPULÁCIÓK

Tallár Ferenc Jogállam, demokrácia, nemzet. Kísérletek a társadalom egységének megteremtésére[1]című esszéjéhez Kiss Lajos András – kötetében is olvasható – tanulmánnyal kapcsolódott: Az újraegyesítés dilemmái.[2] De a két nagyszerű írás voltaképpen ürügy, hogy néhány – számomra fontos – kérdést megfogalmazzak. S talán a válaszokhoz vezető utakat is megkíséreljem kitapogatni.

A jogállam, a demokrácia és a nemzet fogalmai a mai politikai diskurzusban zavaróan többértelműek, a fogalmakat manipulatívan összemossák, a csúsztatások pedig általában nem ártatlanok.

puszta viszonyok

Az individuummal kezdem. Kiss Lajos András idézi Louis Dumont-t, aki szerint „a kultúrák kollektív individuumok”. Így a nyelvi-kulturális közösségekként funkcionáló államok is azok. Magam is így gondolom. De vajon csak a nemzet kollektív individuum? A család nem az? És a rokonság, a település, a régió és számtalan egyéb közösség – a maga szintjén – nem individualitásként funkcionál? Sőt, az egyes ember mint individuum, maga is szervekből, sejtekből, makromolekulákból, azaz „individuumokból” áll. A „lét nagy láncolata” is minden irányban efféle közösségi individuumokból szerveződik. És nincsen diszkontinuitás. Szoros kölcsönhatások fűzik ezeket egymáshoz. Azaz viszonyok. Persze ezek immateriálisak. Vagyis (látszólag) „csak annyiban” vannak, amennyiben elménk ezt észleli. Ám a szó hagyományos értelmében vett individuumok is puszta viszonyok. „Materiális létezők” gyanánt is. Úgynevezett kölcsönhatások hozzák létre őket. Az atomok elektronokból, protonokból és neutronokból állnak, az elemek közti viszonyok miatt lesznek atomok. A sejtek meg molekulákból, a szervek sejtekből, folytathatnám. A modern kvantumfizika már nemigen hisz még az úgynevezett részecskékben sem.[3] A „lét nagy láncolata” eszerint viszonyok viszonyainak „végeérhetetlen” halmaza. Végső fokon információké. A fizikusok többsége számára ez a „megfejthetetlen” rejtély lényege: hogyan válhat képessé a matematika a „képtelenségre”, hogy a fizikai világot adekvát módon leírja? Annak ellenére is, hogy semmiféle ok–okozati kapcsolat nem mutatható ki köztük.

jumpstory download20210522 101841

Benedict Anderson[4] elméletével némileg összhangban nem csupán a nemzet, de minden más közösség is „képzelt”, amennyiben – kölcsönviszonyok hálózataként – pusztán azok elméjében létezik, akik magát a hálózatot működtetik. Így aztán fenomenológiailag csupán fogalmakban megragadhatók. Kiss Lajos András idézi Nietzschét, hogy „A pozitivizmussal szemben, mely megáll annál a jelenségnél, hogy ’csak tények vannak’, azt mondanám: nem, pontosan tények nincsenek, csak interpretációk.”[5]

A fizikának vannak úgynevezett dimenziónélküli állandói. Vegyük a legegyszerűbb példát: egy proton és egy elektron tömegének arányát. A szóban forgó tömegeket (egyszerre mindkettőt) mérhetjük kilogrammban, vagy a spanyol „adarme”-tól az orosz „zolotnikig”-ig 185 (a Mértékegységlexikonban előforduló) mértékegységben, az arányra – a mérés módszerétől, helyétől és idejétől, a mérést végző személytől és minden más elképzelhető esetlegességtől függetlenül – minden esetben ugyanaz az érték, 1836,152673… adódik. Ezzel a számmal – közvetlenül, minden áttétel nélkül – a természet beszél hozzánk, még ha egyelőre nem is értjük, mit mond – a tudatunktól kétségtelenül független számot értelmezni sem tudhatjuk. Az 1836,152673 az egyik legmisztikusabb rejtély. A Szentháromság ehhez képest kézzel fogható valóság. A számok azonban önmagukban is viszonyok, amiből logikusan következik, hogy a viszonyoknak, bár tudatunk rögzíti azokat, e művelettől függetlenül is létezniük kell, ahogyan a proton és az elektron tömegének aránya is létezik. Vagyis nem pusztán „képzeletbeli”.

Számos matematikus hisz is abban, hogy a matematika autonóm valóságként létezik.

fölötte áll a valóságnak

Szintén kétségtelen, hogy a közösségek is léteznek, bár nagyrészt tudataink kölcsönhatásai hozzák létre azokat. Igaz, a nyelvet, melyet ezek a viszonyok beszélnek, szintén nemigen értjük. És itt lép be Kiss másik alapvető fogama: a képzelet. A viszonyok ugyanis számunkra valóban a képzelet termékei. A tapasztalat is képzelt valóság, amennyiben a közvetlenül érzékelhetetlen viszonyok képzeletbeli „realizálásán” alapul. Egy Jókai-anekdota jut erről az eszembe. Jókai Az aranyemberben lenyűgözően írja le a – Vaskapu gyanánt emlegetett – Duna-szorost. Jóval a regény megírása után valóban ellátogat a Vaskapuhoz, s mikor megkérdezték, hogyan írná le most, mikor már látta is, azt válaszolja, ma már nem lenne rá képes, mert látta. A képzelet mindig fölötte áll a valóságnak, mert a „valóság” voltaképpeni lényege: az alkotó viszonyrendszer ösztönös átlátása nyilatkozik meg benne.

Ezért a középkori „lét szakrális láncolatának” megszűnésével sem lett volna föltétlen szükséges, hogy a különböző szintű közösségi individualitások egységét, azt a bizonyos összetartozásérzést megalapozzuk. Maguk az elemek közti kölcsönhatások (a létezést megalapozó viszonyrendszerek) felismerése, a képzelet rögzíthette volna a tényleges valóságot. Ha magát a viszonyrendszert engedtük volna a maga természetes spontaneitásában érvényesülni.

jumpstory download20210522 101911

Logikus, hogy ennek evidenciája a felvilágosodást követően megingott. A felvilágosodás szabadság-ideológiája csak az egyes embert, az individuumot ismerte, és jobbára ma is csak azt tartja létezőnek. A létezés a jogalanyi státust jelentette. A közösségi jogok, a közösségi individuumok létének feltételezése fel sem merülhetett. Egyetlen kivétel: a nemzet. Az állampolgári közösséget az alkotmány révén maga az állam tételezte létezőnek. A folyamatot Tallár és Kiss egybehangzóan és hitelesen írja le. De mindkettőjüknél marad hiányérzetem. Az egymással szorosan összefüggő nemzet, demokrácia, jogállam kapcsán ugyanis az állampolgári közösség és a nyelvi-kulturális közösség fogalmait világosan meg kellene különböztetni. Mert a kettő csak látszatra azonos. Az államok elsöprő többségének – még a nyelvi-kulturális eredetét tekintve legheterogénebb Amerikai Egyesült Államoknak is – egyetlen hivatalos nyelve és – a legutóbbi időkig – egyetlen hivatalos kultúrája van. Az Amerikai Egyesült Államok – legalábbis hivatalosan – „egységes” nyelvi-kulturális közösség. Amikor 2006 tavaszán néhány kaliforniai nagyvárosban az illegális bevándorlók tüntetéseiken az amerikai nemzeti himnuszt saját nyelvükön, azaz spanyolul énekelték, Bush elnök ezt illegálisnak minősítette. Az amerikai „nemzeti himnusz” csakis angolul énekelhető.[6] Az angol többség tehát – az európai államok zömének többségeihez hasonlóan – a nemzet fogalmát saját szempontjai szerint határozhatja meg. Fenntarthatja magának a jogot, hogy nyelvi alapon kirekessze a nemzetből nemcsak a bevándorlókat, de akár az őslakos kisebbségeket is. Az állam voltaképpen nem képzeletbeli közösség, hanem a képzelet erőszakos megcsonkítása.

csak megtűrik őket

Annak ellenérére is, hogy az állampolgári és nyelvi-kulturális közösség azonosságának mítosza egyre kevésbé tartható fenn. A valóságban ez az azonosság a szó legrosszabb értelmében vett „képzelgés”. Elég, ha csak az önmagukat többnemzetiségűnek elismerő államokra (pl. Svájcra) utalok, vagy azokra az államszerűségekre, amelyek elismerni sem hajlandók nyelvi-kulturális kisebbségeik létét (Franciaország, Görögország stb.), esetleg csak megtűrik őket (Románia, Szlovákia stb.). Vagy a többnyelvű és -kultúrájú államszövetségekre, mint amilyenek az Európai Unió és persze az Egyesült Nemzetek Szervezete. Az állam és a nyelvi-kulturális közösség fogalmai még Európa nyelvileg-kulturálisan leghomogénebb államaiban sem lehetnek azonosak. A viszonylag homogén magyar nyelvi-kulturális közösség is meglehetősen különböző – nyelvileg, történetileg, társadalmilag, generációsan, területileg – közösségi individuumokból szerveződik.

Akkor nemzeten mégiscsak lehetséges – szinte már tetszés szerint – nyelvi-kulturális közösséget és államot (azaz állampolgári közösséget) is érteni?

A nemzet, a nation eredetileg származási közösséget, a 19. században már csak mitizált – – mint a „franciák” esetében –, talán soha nem létezett törzset jelentett. A „közösségi tudat” egocentrikus „képzelgését”. S a francia felvilágosodás első, lényegében máig tovább élő manipulációja volt, hogy a nyelvi-kulturális közösségként fölfogható származási közösséget, az évszázadok, sőt évezredek óta már csak „képzelgés” gyanánt létező nemzetséget a többnemzetiségű és nagyrészt eltérő származású állammal mint állampolgári közösséggel azonosította. Az azonosítás alapozta meg az államot alkotó nyelvi-kulturális közösségek szétverésének és egyetlen nyelvi-kulturális „közösségbe” olvasztásának „világtörténelmi” teljesítményét. Ezzel vette kezdetét a nyelvi manipulációk sorozata, amely a modern társadalom- és jogtudományt is feloldhatatlan ellentmondások labirintusába kényszeríthette.

jumpstory download20210522 101928

Hogy miképpen vált az eltérő nyelvű és származású népcsoportokból álló francia társadalomból egynyelvű és egykultúrájú állampolgári közösség, azt Eugen Weber könyvéből[7] is megtudhatjuk.

De itt ismét előbukkant két fogalom, amelyet definiálnom kellene. A nép és a társadalom. A kettő megint csak nem azonos. A népet mint szuverént a modern társadalomtudomány az állampolgári közösség, vagyis az állam „szubjektumaként” emlegeti. Spanyolország például spanyolokból, katalánokból, baszkokból meg egész sereg más nyelvi-kulturális közösségből álló lakosságát a spanyol alkotmány spanyol népként emlegeti. A népet az állampolgári közösséggel azonosítja. A katalánok azonban a maguk rendjén szintén katalán népnek tekintik magukat. Ezen a jogon szeretnének kiválni Spanyolországból. Bár nyelvi-kulturális vonatkozásban Katalónia sem homogén, közel fele ma már spanyol vagy spanyol érzelmű. A „népek” így a szó szoros értelmében kizárják egymást. És mindig a többség javára. Nem csoda, hogy a modern kor háborúi lényegében nacionalista népirtások. A nemzetközi jogban (beszédes német nevén Völkerrecht, azaz népjog) a nép azonos az állampolgári közösség szinonimájaként is emlegetett társadalommal. De hogy a kettő mégsem azonos, azt a „civil társadalom” szókapcsolat is jelzi. „A társadalom az emberi együttélés viszonyainak meghatározott összessége.” A marxizmus a „meghatározott” terminuson a termelési viszonyokat, a modern jogállam a jogrendszert, a szakrális állam a vallást, a nemzeti állam (mely ismét nem föltétlenül azonos a nemzetállammal) nyelvi-kulturális identitást értett és ért. A társadalom egyébként – elvont jelentésében (society, community) – „államilag szervezett közösség” is lehet. A definíció nem zárja ki a nyelvi-kulturális többszínűséget.

egy teljes kulturális közösséget

Ezért jó lenne tisztázni mikor, hol és melyik jelentésükben használjuk a kifejezéseket. Az ujgurellenes kínai terror szankcionálására (ami a Nyugat és Kína közti feszültségek kiéleződésével párhuzamosan „valósággá” vált) a nemzetközi jog nem rendelkezik (Kína jogilag is megalapozott szankcionálására alkalmas) nemzetközi jogi terminusokkal. Adrian Zenz kénytelen leszögezni, hogy a népirtás fogalma jogilag egy közösség tagjainak vagy nagy részének fizikai megsemmisítését jelenti. A kínaiak eljárásaira vonatkoztatva a genocídium – lévén amúgy is homályos fogalom, hiszen soha nem lehet kizárólagos – nehezen indokolható. (A zsidók, cigányok, örmények a megsemmisítésükre irányuló eltökélt szándékok ellenére is tovább léteznek.) A kínaiak ráadásul nem testileg akarják megsemmisíteni az ujgurokat, csupán „tisztességes” han-kínaiakká próbálják átnevelni őket. Nem emberi testeket, hanem egy teljes kulturális közösséget akarnak megsemmisíteni. A genocídium fogalma annak ellenére is problematikus, hogy a jelenlegi jogállapotban, amint azt az interjú címe is jelzi, tényleg „A genocídium az egyetlen szó, amely az ujgurok számára kifejezi, amit el kell viselniük.”[8]

jumpstory download20210522 101940

A genocídium vádja azonban nem súlyosbítja, sőt bizonyos értelemben még enyhíti is a tényt. Zenz szerint ugyanis az a folyamat, melyre ő az etnocídium kifejezést tartaná megfelelőnek, a genocídiumnál is súlyosabb emberiségellenes vétek. A genocídium áldozatának szenvedése a halállal véget ér, az etnocídium áldozatainak azonban egy életen át kell elviselniük a lélekgyilkosságot. Zenz egyébként kételkedik, hogy az általa javasolt megnevezés a nemzetközi jogban meghonosítható-e. Mert az eljárás – bár kevésbé brutális, sőt, gyakran tüntetően emberségesnek aposztrofált eszközökkel – bevett gyakorlat a nyugati államokban (lásd őshonos kisebbségek, bevándorlók stb.).

Amikor olyan szókapcsolatokkal találkozom, mint a „törzsi nacionalizmus”, képtelen vagyok eldönteni, hogy – ott és akkor – Kreón „állampolgári nacionalizmus”-ára vagy Antigoné „törzsi nacionalizmus”-ára voksoljak-e. Antigoné Polüneikész végtisztességhez való jogát, a „törzsi társadalom” szokásrendjének alapját védelmezi. Ráadásul „nacionalizmusból” manapság is kétféle van: nyelvi-kulturális és nemzetállami. (A napóleoni háborúkat vagy az első világháborút nem a – még tisztán francia nyelvű – Île-de-France vívja, hanem a nyelvileg-kulturálisan még nagyrészt többnemzetiségű francia állam.) Aminek az Antigonéban még van értelme, a 18–19. század Franciaországában (majd világszerte) semmi sincs. A modern nacionalizmus minden lehet, csak törzsi nem, még a szó átvitt értelmében sem.

nyelvi manipuláció

Ez a fogalom ugyanolyan nyelvi manipuláció, mint a nyelvi-kulturális közösségek etnikumokká nyilvánítása. A terminusban ugyanis a kisebbségben élő nyelvi-kulturális közösségek vagy kisebb államok iránti megvetés bujkál. Így vagyok én is etnikum. Ha nép vagy nemzet lennék, könnyen nacionalistává, esetleg rasszistává válhatok. Hogy ez ne következzen be, vagy a románságba kellene beolvadnom, vagy Magyarországra áttelepednem, akkor etnikum helyett állampolgárrá (is) válhatnék.

Mellesleg ránk, emberekre vonatkoztatva nincs értelme a faj (rassz) fogalmának. Az emberi rasszok ugyanúgy alfajok, mint a kutyák vagy a macskák megszámlálhatatlan változata. A különböző rasszok nem hozhatnak létre utódokat, az emberek viszont legyenek fehérek, feketék, sárgák vagy vörösek, akadálytalanul keveredhetnek. Akárcsak a különböző „fajta” macskák vagy kutyák.

A „lét nagy láncolatának” társadalmi folytonosságát önkényesen felszámoló nemzeti állam, mely önmagát egynyelvűnek és „egynemzetiségűnek” tekinti, hübrisz. Az ötlet a máig érvényesített francia típusú nemzetfelfogásból ered. A nyaktiló emlékének hathatós támogatásával. A forradalom a föderatív gondolat jegyében indul. A gondolatot a girondista vezetők lefejezése és a jakobinus központosítás egyetemessé tétele tüntette el a közéletből. A többnyelvű és -kultúrájú Svájc azonban paradox módon (főleg hatalomtechnikai okokból) Napóleonnak köszönheti kantonális rendszerének megszilárdulását.

jumpstory download20210522 102020

Kétségtelen, hogy minden nép és társadalom jobbára idegen népek meghódítása és asszimilálása révén jött létre. A magyar is. Mégis rejtély, hogy ha a görögöknek sikerült a vérbosszú intézményét független jogintézmények kialakításával felszámolni, s a másik ember tulajdonának elsajátítását, vagy az illető meggyilkolását – büntetendő cselekedetként – szankcionálni, miért nem lehetett ugyanezt, a másik nyelvi-kulturális közösség területének, népességének és egyéb javainak elrablását (az etnocídiumot) kiiktatni a társadalmi létből?

Tökéletesen egyetértek Tallár Ferenccel, hogy „a kapitalizmusra nem építhető olyan társadalom, mely fölé egy értelmes egész ege borul”. És éppen azért nem, mert a kapitalizmus tettlegesen is a másik ember és a másik állam javainak elsajátítását legalizálja.

Hogy a profitmaximalizáció mechanizmusaira épülő kapitalista gazdaság a földi ökoszisztéma természetadta keretei közt nem tartható fenn, ma már nyilvánvaló. Jó lenne azon is töprengeni, hogyan lehet visszatérni a „lét nagy láncolatának” természetes – a hierarchiák kölcsönösségére alapozott – rendjéhez.

Persze a hierarchiák kölcsönössége is paradox szókapcsolat: a kiegyensúlyozott rend, sőt mindenféle rend csak hierarchikus lehet, de csak akkor maradhat meg rend gyanánt, ha a hierarchia nem egyirányú. Ha az egymás fölé, illetve alá rendelt szintek – a szubszidiaritás elvével összhangban – kölcsönösen függnek egymástól.

indulatoktól függetlenített

1989 táján, amikor mindannyian az úgynevezett rendszerváltások lázában égtünk, az egyik leggyakoribb idea, amely a politikai diskurzusban előfordult, éppen az ún. kisebbségi demokráciák szubszidiaritásként emlegetett alapelve volt. A terminus a demokratikus politikai rendszer meghatározó elvét rögzíti: a társadalmi problémákat azokon a szinteken kell és lehet megoldani, ahol azok létrejönnek. Az elv szorosan kötődik a demokratikus politikai rendszerek másik meghatározó követelményéhez, a kompromisszumkényszerhez, a különböző álláspontok kölcsönösen elfogulatlan (nem érzelemmentes – mert az soha nem lehetséges –, hanem az indulatoktól függetlenített) megvitatásához, és azoknak a mindenki számára elfogadható engedményeknek a felkutatásához, amelyek a hosszabb távú megoldásokat lehetővé teszik.

A fogalomnak akkortájt – a szélsőségesen centralizált diktatúrákból jövet – különös jelentőséget kellett tulajdonítanunk. Az elv nekünk, kisebbségieknek még többet ígért, mint a többségnek, hiszen azt jelentette, hogy saját ügyeinkről saját közvetlen életvilágunkban dönthetünk. Külső beleszólás nélkül vagy a velünk együtt élő, legtöbbször kisebbségi „többségiekkel” értelmes egyetértésben.

Ezek a célkitűzések részben megvalósultak, létrejöttek a központi hatalomtól némileg független helyhatóságok, melyekbe magunk választhattuk vezetőinket, vagy legalábbis befolyásolhattuk a helyhatóságok döntéshozó szerveinek megválasztását és működését.

Sajnos, az elvet az Európai Unió is csak részben alkalmazta, az egyes államokon belüli régiók viszonylatában már nem. Hogy egy adott területen milyen hivatalos nyelvek beszélhetők, milyen kulturális szimbólumok használata jogosult vagy jogosulatlan, hogy az országos többséghez tartozó helyi kisebbségek helyi dominanciára vonatkozó igényei milyen mértékben korlátozhatók, az már az egyes államok hatáskörében maradt. Így számos alapvető kérdésben nem sok változott. A szubszidiaritás terminus fokozatosan eltűnt a politikai diskurzusból, vagy egyenesen az úgynevezett szeparatista törekvések szinonimájává vált. Ráadásul az utóbbi korántsem a kisebbségi közösségek államon belüli önrendelkezésének formáját, hanem az államból kiválás – alkotmányaink által szigorúan szankcionált – törekvését „jelentette”.

jumpstory download20210522 102033

Az utóbbi évtizedben a fogalom az Európai Unióban is egyre kevésbé érvényesült. Az egyes államok által delegált bürokraták, a biztosok alkotta Európai Bizottság, azaz az európai „kormányzat” nemcsak az Európai Tanácstól, az állam és kormányfők képviselte legfőbb döntéshozó szervtől, de gyakran a közvetlenül (tehát demokratikusan választott) Parlamenttől is függetlenítette magát. Egyre több kompetenciát sajátított ki. A célt az Unió vezető államai – főként Franciaország – világosan meg is jelölték: az európai „népek” közti „szolidaritásra” alapozott Európai Egyesült Államok megvalósítása. Vagyis a francia állam centralizált modelljének kiterjesztése az Unió teljes politikai rendszerére.

A tervet Németország kétségek közt fogadta. Politikai szempontból számára is imponálónak tűnt, hiszen így akaratát akadálytalanul érvényesíthette volna, csakhogy a kivitelezés gazdasági terheit gyakorlatilag neki kell vállalni. Németországot végül a bevándorláspolitika kudarcai kényszerítették arra, hogy – ha komoly gazdasági fenntartásokkal is – Franciaország oldalára álljon. Úgy tűnt, csak a központosítás teremthet lehetőséget, hogy az illegális bevándorlás virtuális haszonélvezői a terheket „méltányosan” szétterítsék minden tagállamra.

durva megnyirbálás

Az Európai Egyesült Államok ötletéhez azonban a balliberális többségnek meg kellett volna nyernie a kisebb keleti államok egyetértését, s erre egyetlen megoldás kínálkozott: a klasszikus oszd meg és uralkodj. A nemzetállami nacionalizmus legitimálása. A szuverenitásról, a szubszidiaritás államok közti változatáról lemondva az egyes államok a korábbinál is szabadabb kezet kaptak, hogy a belső szubszidiaritást felszámolják. Ami főként a nyelvi-kulturális kisebbségek jogainak durva megnyirbálását, a hivatalosként aposztrofált államnyelv erőltetett terjesztését, a kisebbségi nyelvhasználat szívós visszaszorítását jelentette. S mivel ebben a kérdésben az európai államok többsége érdekelt, gyakorlatilag mindenki beadta a derekát.

Az Európai Egyesült Államok olyan különös államszövetségnek ígérkezik, melyben a tagállamok – a nyelvi-kulturális identitáson kívül – szuverenitásuk minden lényeges elemét feladják. Félek, hogy a nyelvi-kulturális szuverenitás, mai szóval a nemzetállami önérzet nem erősíti az Unió kohézióját, hanem felmorzsolja azt. A „lét nagy láncolatának” európai álma szétfoszlóban van. A valóban elfogadható megoldás pedig nem a szubszidiaritás államok közti változatának, a szuverenitásnak a felszámolása, hanem az államokon belüli szubszidiaritás (a helyi önrendelkezés, a belső szuverenitás) kiterjesztése lenne. Ez utóbbit egykor autonómiának is nevezték. Amennyiben az autonóm ember és közösség az általa meghozott törvényeknek engedelmeskedik. Az államok közt és az államokon belül egyaránt. Az Európai Unió nyelvi-kulturális sokszínűségét csakis így lehetne összeegyeztetni az egyes államokon belüli, s a bevándorlással tovább bővülő nyelvi-kulturális sokszínűséggel.

jumpstory download20210522 102053

Kár, hogy a fogalmak tisztázása helyett a fogalmakkal való manipulációk váltak alapszabállyá. A „politikailag korrekt beszédmód” a nyelvi manipuláció technikáit viheti veszedelmes tökélyre.

  1. Tallár Ferenc: https://ligetmuhely/jogallam-demokracia-nemzet/ 48. oldal
  2. In: Kiss Lajos András: A képzelőerő hatalma, Liget Műhely Alapítvány, Budapest, 2021.
  3. Lásd Sabine Hossenfelder: Lost in Math: How Beauty Leads Physics Astray, Kindle Paperwhite, 2018.
  4. Benedict Anderson: Elképzelt közösségek. Gondolatok a nacionalizmus eredetéről és elterjedéséről, L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2006.
  5. Friedrich Nietzsche: A hatalom akarása, Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2002, 218. o.
  6. Lásd: Judith Butler – Gayatri Chakravorty Spivak: Who sings The Nation-State? Language, Politics, Belonging, Seagull Books, Oxford/New York/Calcutta, 2007, 41–43 o.
  7. Eugen Weber: Peasants into Frenchmen. The Modernization of Rural France, 1870–1914, Stanford University Press, 1976.
  8. Lásd: Genozid ist das einzige Wort, das für Uiguren richtig ausdrückt, was sie als Volk durchmachen – Patrich Zoll interjúja a Neue Zürher Zeitung 2021 március 18-i számában.
kép | jumpstory.com