FELSZABADULÁS
2008 december

A verseny, amint azt már Tacitus is világosan látta, az értékek kiválasztódásának nem föltétlenül megbízható módja, sőt, még legkedvezőbb változataiban is felfordulással fenyegethet. (Majdnem felfordult a világ akkor is, midőn az elsőségért a jók közt dúlt a harc…). Igaz, azt is látta, hogy a végeredmény nem föltétlenül katasztrófa (… mégis megmaradt Gaius Iulius Caesar, megmaradt Caesar Augustus győzelme után a birodalom; megmaradt volna Pompeius és Brutus alatt a köztársaság). De mi változtatja a versenyt katasztrófává?
a politikusok minősége
A válasz ma már közhelynek számít: a demokratikus játékszabályok hiánya. S mert a demokratikus rendszerek fölfele, az antidemokratikusak lefele húznak, a politikusok minősége a demokrácia minőségének pontos fokmérője is lehet. 1919-ben Románia és Finnország analóg helyzetből indult – enyhén a finnek hátrányára. De mert a románok a nemzeti egységesítést a populizmus és a legalizált korrupció módszerével törekedtek megvalósítani, a finnek ellenben az egyéni és közösségi esélyegyenlőségre és méltányosságra alapozott politika mellett döntöttek, a román demokrácia a Balkán színvonalára züllött, miközben Finnország alig néhány évtized alatt Európa egyik legkulturáltabb államává szerveződött.
A demokrácia fogalma természetesen további pontosításra szorul: a rendszerek működőképessége két alapvető adottságon múlik. Az egyik az állampolgárok egészséges ítélőképessége, a másik az igazság és a hamisság megkülönböztetése, s főként, hogy az általános és a partikuláris értékek különbözésének legyenek többé-kevésbé megbízható kritériumai. Ha az állampolgárok ítélőképességét irracionális tényezők (sértettség, gyűlölködés, félelem) megzavarják, ha az igazság és a hamisság közti különbségtétel kritériumai elmosódnak (mert a sértettség, gyűlölködés, félelem az általános értékek vonatkozásában is kizárólagosságot és ebből következően kompromisszumképtelenséget gerjeszt), a verseny a silány jellemeknek kedvez. Azoknak, akik mély meggyőződéssel képesek hazudni, akik szemrebbenés nélkül az ellenkezőjét mondják annak, amit gondolnak és gátlástalanul az ellenkezőjét teszik annak is, amit mondanak – egyszóval erkölcsi megfontolások nélkül törnek hatalomra. S persze közülük is csak azok kerülnek a csúcsra, akik a többség legalantasabb vágyait, törekvéseit képesek meglovagolni, és a politika bűnrészeseivé züllesztik az állam – elvben szabad – polgárait.
Ha valaki efféle eszközöket alkalmaz a hatalmi versengésben, a tapasztalatok szerint elkerülhetetlenné válik, hogy előbb-utóbb ellenfele is hasonlóan járjon el… S egy idő után már eldönthetetlen, hogy ki kezdte, mert mindkét fél a másikat vádolja az erkölcsi és szellemi züllés elindításával. A magyar szocialisták például korszerű európai értékeket képviselve nyerték meg a választásokat, de módszereik fokozatosan megkérdőjelezték a hirdetett elvek tisztaságát. Így a jobboldal jutott hatalomra. De ez sem bizonyult jobbnak – ugyanazt a kizárólagosságot próbálta érvényesíteni, mint elődje: ellenkező előjellel. Nem csoda, hogy az immár görcsösen hajszolt hatalmat nem sikerült még visszaszereznie sem. Igaz, az „oroszlán torkából menekült” szocialisták már maguk sem az európai értékekre, hanem nyíltan a választók titkos félelmeire, önzésére, történelmi traumáira alapozták érveiket. A fasiszta veszély kommunisták által már jócskán lejáratott rémképének felmelegítése azonban legfeljebb a jobboldal érveit illusztrálhatta, s az antikommunista szenvedélyek jobboldali felszítása is csak a baloldal antifasiszta érvrendszerét szilárdíthatta meg… Az általános stratégia hatott. Kiderült, hogy mindenkinek akad félnivalója. Az örvény az egész társadalmat magába nyelte, a vélekedéseket és érzeteket hamis vagy igaz voltuktól függetlenül tovább torzítva, tényként rögzítette – nem volt többé visszaút. A választóknak pedig választaniuk is csak tacitusi értelemben, azaz „két olyan ember közül” lehetett, „akiknek háborújában” csak azt tudhatják, „hogy az lesz a rosszabb, aki győz”. A kialakult helyzet bizonyos szempontból talán Otho és Vitellius párharcánál is riasztóbb. A rómaiak Tacitus szerint még kerülték a templomokat, nem vitte rá őket a lélek, hogy siralmas vezéreikért magasabb hatalmakhoz fohászkodjanak, mi magyarok azonban valósággal özönlünk a különféle istentiszteletekre (ma népgyűlés a nevük), s bár vezéreinkért épp oly „istentelenség” „könyörögni”, mint Othóért és Vitelliusért volt, a „könyörgés” lassan össztársadalmi méreteket ölt.
a vágy talán kifejezhető
A jelen pillanatban talán mindenekelőtt valamiféle rálátásra és belátásra volna szükség „a heveny láz után”, a kölcsönösen összehozott tévképzetek alóli felszabadulásra. Megoldási recept természetesen nincs, ezt semmiféle jó szó meg nem mondhatja, de a vágy talán kifejezhető, erősíthető, ebben a szövegkörnyezetben is fölmutatható, például József Attila imént idézett töredékével: Mint a Tejút a vonuló / egek táguló / boltozatán / s mint a valóság heveny láz után / ugy ragyog és világit / lelkemben, mely világot áhit / az emberi fölszabadulás.