ERDÉLY EURÓPÁBAN 

Erdély a Dák Királyságra vonatkozó tudósításokkal lép be a történeti tudatba. Az első bizonytalan említések az i. e. 2. századra utalnak. A különböző dák törzseket később Buerebiszta egyesíti egyetlen birodalomban, s a Krisztus utáni 1. századra a királyság olyannyira megerősödik, hogy Decebal dák király legyőzését és az ország meghódítását követően Rómában 123 napig tartó cirkuszi játékokat rendeznek, még érmeket is vernek Dacia capta felirattal. Az eseménynek Traianus császár hatalmas győzelmi oszlop felállításával állít emléket (Traianus oszlopa).

A terület civilizációján a 106-tól 271-ig tartó római hódoltság másfél évszázada mély nyomokat hagyott. Ennek településtörténeti és építészeti emlékei ma is mindenütt fellelhetők Erdély területén.

A rómaiak kivonulását követően a terület a „népvándorlás országútjává” válik, a vizigótok, a hunok, a gepidák, az avarok, majd a bolgárok vonják sorra hatalmuk alá, s hoznak létre hosszabb-rövidebb ideig fennálló birodalmakat.

A honfoglaló magyarság 895 táján főként bolgár-szláv népesség lakta területeket talált Erdélyben.

agresszív hangsúlyozás

A román népi elem jelenlétének, illetve hiányának kérdése régi és meglehetősen aszimmetrikus vita forrása. A hivatalos magyar politika jó fél évszázada törölte argumentuma sorából a történelmi elsőbbségre vonatkozó érveket (igaz, a két világháború közti periódusban a magyar irredentizmus is nagy előszeretettel hivatkozott a magyarok állítólagos történelmi elsőbbségére), a román politikai életben azonban a dáko-román kontinuitás-elmélete a 45 utáni időszakban is központi szerepet játszik. Megkérdőjelezése a kommunista diktatúra évtizedeiben a marxi eszmék megkérdőjelezésénél is súlyosabb, a szó szoros értelmében főbenjáró bűntettnek számít. ’89 után a kérdés agresszív hangsúlyozása a direkt politikai diskurzusból Romániában is kiszorulni látszik, de a háttérben ma is erőteljesen jelen van. Bár az újabb román történeti iskola lépten nyomon hangsúlyozza: a kérdésnek nincs politikai relevanciája, az elméletet továbbra is olyan erős történelmi hipotézisnek tartja, melyet kizárólag a magyarok vitatnak^[1]. Ez az állítás azonban sem a múltra, sem a jelenre nem érvényes. Az Erdélyben élő román népelem és a latin uralom közti összefüggést először Mátyás király humanistái állítják fel, és az őket követő magyar történetírók mentik át a modern korba. Az elmélet első kritikái is a magyarokkal nem túlságosan rokonszenvező német tudósoktól származnak. Az sem igaz, hogy a kontinuitás-elméletet pusztán a magyar tudósok kérdőjelezik meg. Nemzetközileg is általánosabb a kétely^[2]. A. csúsztatás magyarázata nézetem szerint az, hogy a román értelmiségi elit domináns része még mindig nem tett le a magyar kisebbség beolvasztásának szándékáról, bár a folyamat tempójának mérséklését és módszereinek humanizálását a korábbi türelmetlenségnél észszerűbbnek látja. A kontinuitás-elmélet a megvalósítás lélektani alapjait hivatott fenntartani. A román nacionalistának, aki a magyar nyelv lokális egyenjogúsításának igényét mereven elutasítja, a megfelelő magabiztossághoz továbbra is szüksége van a „jövevény” magyarokkal szembeni „őshonosság” öntudatára.

Szerencsére a román nyilvánosságban is mind többen vannak, akik érzékelik ennek az attitűdnek az abszurditását, s a kérdéskör megoldásának kulcsát az ország föderalizálásában, a kisebbségi autonómiák rendszerének kiépítésében, és nem az asszimilációban látják.

A honfoglalás korából származó régészeti leletek minden kétséget kizáróan gyér lakosságra utalnak. A népsűrűség, mely a hun uralmat követően erősen visszaesett, ekkor alig 3-4 fő négyzetkilométerenként. A népesedési vákuum egyszerre két irányból is szívta magába a más országokból a túlnépesedés vagy a népmozgások által kiszorított néprétegeket: Nyugatról és Keletről. Az első nagy betelepülési hullámnak Nyugatról főként észak-francia és vallon, Keletről főként böszörmény, úz, besenyő telepesek alkotják a gerincét, akik jobbára magyar környezetbe telepszenek le, s a 14. századra kevés kivételtől eltekintve beolvadnak. Anélkül, hogy bárki is asszimilálni akarta volna őket. Ennek akkor épp az ellenkezője érvényesült. Minden nép saját törvényei szerint élhetett, saját nyelvét használhatta, saját istenének áldozhatott. Az államalapító magyar király, I. István, fiához intézett (1015-ből származó) Intelmeinek VI., A vendégek befogadásáról és gyámolításáról szóló fejezete világosan beszél: „Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek vendégek, úgy különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak.”^[3] Ezek az elvek egyébként a kor európai társadalmára általában is érvényesek. Amint azt Szűcs Jenő is megjegyzi, a második szentencia szinte szó szerinti átvétel a kora középkori bajor jogkönyvből. „A középkor általános szemlélete gyökerezett meg Magyarországon is, mely éles ellentétben a nacionalizmus korával. egyrészt pozitívumnak – nem pedig ördögi rossznak – tekintette a népi sokszínűséget, másrészt sajátos értékként, már-már szentségként tisztelte a népek hagyományvilágát és jogait – ’szokásait’.^[4]

Az 1200-as években azonban megváltoztak a telepítés földrajzi és egyidejűleg jogi-intézményi keretei is. Olyan folyamatok indulnak be, melyek az ország újkori nemzetiségi összetételének kialakulása felé mutatnak. A királyi hatalom és a főúri nagybirtok közti rivalizálás az egyik legfontosabb társadalomtörténeti fejlemény.

egységes etnikai tömbök

A betelepítések második nagy hullámát a 13. század második felében a szászok, a kunok és a németek egységes etnikai tömbökként való letelepítése jelentette. E betelepítések fő feladata a királyi hatalom növelése volt: „az idegen jövevények annak arányában jelentenek gazdasági vagy katonai – következésképpen politikai – ellensúlyt a nagybirtokkal szemben, minél összefüggőbb területen és minél zártabb népi egységben élnek, ’hűségük’ fejében pedig intézményesen biztosíttatnak ’népük szokásai’ – csakhogy most már nem elszórt faluközösségekben, mint a 11–12. században, hanem népes tömbökben.”^[5]

A betelepítés emberanyagát továbbra is a Nyugat és a Kelet szolgáltatja II. András az Erdélybe települő szászok számára egyetlen összefüggő területet jelölt ki lakhelyül, s a terület zártsága érdekében még az ott élő magyar nyelvű és kultúrájú székelyeket is Erdély keleti sarkába telepítette át. Privilégiumban garantálta, hogy saját vezetőik, egyetlen bíró alá rendelve, autonóm önkormányzatban élhessenek. A szászok és a németek a német nyelvterület legkülönbözőbb részeiből kerülnek Erdélybe, és sajátos „szász” etnikai-nyelvi arculatuk is itt jön létre. A kialakuló városokba és bányavidékekre beáramló németség is a kiváltságos autonóm lét, a communitas révén őrizhette meg – a szigetszerű elszórtság ellenére is – etnikai folyamatosságát.

Valamivel később IV. Béla az előrenyomuló tatárok elől az országba bekéredzkedő kunokat és jászokat is összefüggő tömbökben – igaz, a magyar nyelvterület központi részén – telepítette le. Szűcs Jenő szavaival: „biztosítva hagyományos életkereteiket és szokásrendjüket, minek fejében tíz kun főember különös nomád ceremónia keretében ’népük szokása szerint’ tette le az esküt, hogy ’a magyarok földjét a király híveiként a tatárokkal és más népekkel szemben megvédik’.”^[6] A magyar nyelvterület közepén letelepedett kunok és a közéjük ékelt, szintén Keletről érkező jászok azonban – lévén hagyományaikban és szokásaikban a magyarokhoz nagyon hasonlók – a 18. századig autonóm berendezkedésük, a területi alapokra (a magyar etnikumú székelyeknél a legutóbbi időkig fennmaradt „székekre”) épített önkormányzat dacára is fokozatosan beolvadtak.

A nemzetiségi lakosság legnagyobb tömbjei azonban egy harmadik modell szerint alakultak ki. A 13. század második felére a nyugati betelepülők második hulláma is elapad, keletről is mérséklődik az áramlás, a mongol birodalom bekebelezi a korábban Nyugat felé sodródó népelemeket. A betelepítés mégis folytatódik, de a jövevények a továbbiakban a szomszédos országokból érkeznek, és főként a perifériákon telepszenek meg. Ezek az ugyancsak összefüggő tömbökben élő népelemek már nem olvadnak a magyarságba, megőrzik etnikai azonosságukat, s az idők folyamán újabb és újabb utánpótlást is kapnak. Ezeket a telepeseket a király továbbra is egységes „népekként” kezeli. S végül a királyi hatalommal rivalizáló nagybirtok is belép a „népek gyűjtésének” versenyébe. A hatások azonosak. A betelepítések továbbra is az ország gyérebben lakott perifériáit érintik.

beáramlás

Az első összefüggő román tömbök délkeleten a Fogarasi havasok (Munţii Fãgãraşului) alján elterülő Terra Blacorumnak is nevezett területen, valamint Hátszeg (Hateg) vidékén alakulnak ki. A beáramlás azonban a pusztító hatású tatárjárás után erősödik föl, mely az ország népességének jelentős részét – főként az erdélyi és a bánsági területeken – a szó szoros értelmében kiirtja. Kiüresedett falvak, elpusztult városok maradtak a nyomában. A király és a nagybirtok, a főúri és egyházi uradalmak versengve hívják az országba az új telepeseket. A betelepítés ütemét érzékelteti, hogy míg a 13. században az írott forrásokból a románoknak mindössze tíz állandó települése ismert, a következő század első felében 217 új falu jelenik meg. Az így létrejövő közösségek is megőrizték jogszokásaikat, és önkormányzati rendszert alakíthattak ki, s ahogy az 1595. évi törvény kimondta „… a maguk szokásai szerint… a királyi felség, a vajdák, a bánok és egyéb országtartó tisztek hívására és biztosítékai mellett laknak helyeiken”. Ez az önkormányzat azonban lényegesen (s az újkor elején a nemzetiségek által már támadottan) különbözött a szászokétól: többé nem az egységes entitásként kezelt „nép”, hanem sok-sok egymással össze nem függő népi csoport helyi jogszokásai voltak a mérvadóak, az önkormányzat fölött pedig egy felső réteg őrködött, melynek tagjai előbb-utóbb általában felszívódtak a magyar nemességbe, s ezzel az önkormányzat etnikai alapjai nemcsak megszűntek, de a „magyar” földesúr–„román” paraszt nacionalisták által abszolutizált és ezer esztendőre visszavetített „ellentétét”, az ezeresztendős irgalmatlan elmagyarosítás (önellentmondó) mítoszát segítettek megalapozni.

A betelepítések történetét áttekintő Szűcs Jenő végkövetkeztetéseit egészében érdemes idézni: „Magyarország nemzetiségei együttesen a középkor végén az akkori mintegy négymilliós népesség 20-25 százalékát tették ki. Ha nem is modern értelemben, a kor valóban ’nemzetiségeknek’ tekintette őket. Egy belga krónikában olvasható, hogy az 1447. évben magyarországi vallonok látogatnak el Liège-be, s elmondták, hogy őseiket a magyar király szívesen fogadta, földet adott nekik, egyben lelkükre kötötte, hogy nyelvüket ne feledjék el. A nyelvet valóban mintegy ’természeti’ adottságnak vagy tulajdonnak fogta fel a kor. Ezt a kötöttséget fejezte ki eredetileg a latin natio szó is, a nascor (’születni’) származéka, szoros etimológiai kapcsolatban a natura (’természet’) fogalmával. Oláh Miklós… (román származású püspök és humanista – B. B.) a nyelvet tekintette a ’nációk’ legfőbb ismérvének (’mind eltérő nyelvet beszélnek’). Éppígy elidegeníthetetlen emberi jognak, mintegy természetes tulajdonnak tekintették mindvégig a középkoron át a népek ’szokásait’. Ugyanakkor minden ellentmondás nélkül lehetett valaki például nemzetisége szerint olasz (natione latinus) és egyben magyar (ungarus) – ahogy egy somogyvári apátról már az 1204. évben mondták. A középkor forrásaiban az „idegen” (alienus, extraneus) mindig külföldit jelent. A korszemlélet szerint a tucatnyi ’náció’ együttesen alkotta Magyarország ’népét’.”^[7]

háromszög

1526-ban, a mohácsi csatában, melyet a történelmi emlékezet „mohácsi vészként” tart nyilván, a középkori magyar állam megsemmisül. A király elesik, s az ország rövidesen három részre szakad. A nyugati és északi rész a Habsburg Birodalom örökös tartományává alakul. A középső háromszög, melynek csúcsa jóval Buda fölé nyúlik, s magában foglalja az Alföldet, a Dunántúl keleti felét, az Északi Középhegység egy részét és Erdély keleti csücskét, idővel mindjobban a Török Birodalom részévé válik. Erdélyben pedig kialakul a többé-kevésbé önálló, de döntően a török érdekszférába tartozó, s a magyar nemzeti törekvések folytonosságát továbbra is fenntartó, túlnyomóan protestáns Erdélyi Fejedelemség, mely „aranykorában” kisebb hatalmi centrummá alakul.

Buda 1686-os felszabadításával véget ér a 150 esztendős török uralom. Magyarország középső területeit és Erdélyt a Habsburg Birodalom kebelezi be. A Habsburg-uralom ellen fellángoló – II. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelem vezette – szabadságharcban magyarok és románok még együtt harcolnak az „idegenek” ellen.

Az etnikai – nyelvi vagy vallási – villongások a teljes magyar középkoron át ismeretlenek. Még a nemzeti sérelmek hangyaszorgalmú gyűjtögetésére szakosodott nacionalistáknak (magyaroknak és nem magyaroknak) sem sikerült az újkor hajnala előtti időkből valamiféle egymás ellen irányuló atrocitást előbányászniuk. Az első esemény, melynek később markánsan etnikai színezetet lehetett adni, s melyben a paraszt–földesúr ellentéttel valóban jelentkeznek az etnikai hovatartozást érintő vallási aspektusok is, az 1784-es parasztlázadás, melynek brutális megtorlása (a felkelés két vezetőjét a kor rettenetes szokása szerint kerékbe törték, a harmadik is csak úgy szabadulhatott meg a tortúrától, hogy a börtönben önkezével vetett véget életének) a román nemzeti mitológiában a kisebbségellenes magyar brutalitás legfőbb szimbólumává emelkedett.

(Igaz, a székely Dózsa Györgynek, az 1514-es egész Erdélyre kiterjedő parasztfelkelés vezérének legalább ilyen kegyetlen sors jutott osztályrészül, őt is tüzes trónon égették meg, s társait arra kényszerítették, hogy égett húsából egyenek. A nacionalista diskurzus teljes koherenciájának megteremtése érdekében azonban a román történetírás a színtiszta magyar vidéken született, románul feltehetőleg nem vagy rosszul beszélő parasztvezért is gátlástalanul Gheorghe Doja-ra keresztelte át, s szintén a magyar barbárság román mártírjaként tüntette fel.)

Az újabb kutatások azonban meggyőzően bizonyították, hogy a Horia, Cloşca és Crişan-féle felkelésben magyar jobbágyok egész sora is részt vett, abrudbányai és annak környékéről való magyar bányászok, Kisenyed környéki szász falvak, s a túlnyomóan magyar többségű Torockószentgyörgy lakossága is a felkelők oldalára állt; Torda és Kolozs megyében is számos magyar jobbágyot ítéltek el a felkelésben való részvételért. A kétségtelenül kimutatható „magyar-ellenes” atrocitások valójában inkább vallási, semmint nemzeti természetűek.

történelmi nosztalgia

Ha jellegzetesen nemzeti jellegű (vagyis az értelmiség által befolyásolt, illetve irányított) konfliktusok az 1848-as forradalomig és szabadságharcig nincsenek is, a vallási jellegű ellentétek a reformáció időszakától Erdélyben is mindennaposak. Itt azonban Európa más államaitól eltérően erős a hajlam a realitások tudomásulvételére. Erdély bizonyos részeiben (Csíkban például) a reformáció nem képes megvetni a lábát, s a csíkiak különbözését még az erősen katolikusellenesre hangolt (a katolicizmust bizonyos időszakokban törvényen kívül helyező) protestáns hatalom is tudomásul veszi. Fokozatosan kialakul a négy bevett felekezet (református, evangélikus, katolikus, unitárius) rendszere, s ezek státusát a nem ritka feszültségek ellenére is türelmi törvények rendezik. (Az országgyűlés már 1557 júniusában kimondja a szabad vallásgyakorlás elvét, s ezt később több alkalommal is megerősíti.) Igaz, a román ortodox egyház nem tartozik az elismert felekezetek közé, aminek oka a románok sajátos jogállása, akik, mint láttuk, nem román etnikumuk alapján, hanem rendi státusuk szerint tagozódnak a feudális nációkba (ugyanezen okból a zsidó, az örmény, a muzulmán felekezet sem számít „bevettnek”). A teljes 17. századon át református fejedelmek uralkodnak Erdélyben. Ez azonban csupán hegemóniát és nem kizárólagosságot jelent. A „négy vallás rendszere” nem teszi egyenrangúvá a felekezeteket, de – Trócsányi Zsolt megfogalmazásában – „mégis több, emberségesebb, mint a korabeli Európa reformációjának és ellenreformációjának legtöbbször türelmetlen világa. Az ortodoxia, amelyet túlnyomó többségében az erdélyi románság képvisel, törvényesen létező, de nem bevett, csak megtűrt felekezet Erdélyben. Püspöke van – időnként több is –, papsága, egyházközösségei működhetnek, csak nem olyan biztos jogi alapon, mint a négy bevett felekezeté. A reformáció megpróbál behatolni közéjük is – csekély eredménnyel.” Nem a népek és vallások együttélésének „tündérkertje” ez, ahogyan a magyar történelmi nosztalgia gyakorta felmagasztosította, hanem „erősen különböző jogállású népcsoportok rendezett, törvények szabályozta együttélése, bizonyos nyitottsággal a kapukon kívül maradottak felé…”, ezért sok vonatkozásban valóban korszerű, a harmadik évezred törekvései felé mutat, lényege pedig: „A felekezeti realitások józan tudomásulvétele, s ennek alapján az együttélésnek a kor és a régió színvonalához képest emberséges formáinak kidolgozása…”^[8]

A 19. század elején, a „reformkor”-nak nevezett társadalmi, politikai és nem utolsósorban nemzeti-kulturális megújhodás korában majd a század nagy Habsburg-ellenes vállalkozásában, az 1848-49-es forradalomban és szabadságharcban az együttélésnek ezek a közel 900 esztendős hagyományai egyszerre látványosan csődöt mondanak.

Az ok talán a reformkori magyar (és nem csak magyar!) értelmiség gondolkodásának mélységesen paradox voltában rejlik. S a paradoxon sok vonatkozásban még ma is kísért. A legjelesebb magyar történészek munkáiban is találkozhatunk vele.

A románok „ragaszkodtak ahhoz a korszerűtlen elképzelésükhöz, hogy mindenekelőtt nyilvánítsák őket Erdély negyedik rendi nemzetének”^[9] – írja Katona Tamás, de azt sem ő, sem más magyar történészek nem hangsúlyozzák, hogy a magyarok voltaképpen ugyanilyen korszerűtlen (bár némileg korszerű köntösbe, például a király és a rendek közti „társadalmi szerződés” magyar hagyományának hangoztatására alapozott) elképzelésekhez ragaszkodnak. A paradoxont az Amerikában élő magyar törtérnész. Deák István ragadta meg – könyve címében is világosan – Lawful Revolution^[10] (Jogos forradalom) A magyar forradalmárok (is) Werbőczy középkori törvénykönyvével a kezükben vívnának modern polgári forradalmat. Úgy akarnak modern értelemben vett társadalmi jogegyenlőséget teremteni, hogy azt kulturális-nyelvi egyenlőtlenségekre alapoznák. A szándék valóságtól elrugaszkodottsága annál is szembeötlőbb, mert a középkori Magyarországon a magyar állami adminisztráció, az oktatás és az egyház hivatalos nyelve a – magyar etnikum számára is idegen – latin. A „hivatalos nyelv” tehát a magyarságot elvileg sem hozhatta a többi nemzetiséggel szemben kivételezett helyzetbe. Az ország minden lakosára kötelezővé teendő magyar államnyelv viszont a kisebbségek etnikai-nyelvi különállására nézve valóban komoly veszélyt jelenthetett. A forradalom ideológusai a jövő Magyarországát az angol–francia „modell”, illetve az ezzel lényegileg azonosnak vélt Szent István-i magyar „modell” egyvelegének gondolták el. De mindkét „modellt” alaposan félreértették.

egész sereg történelmi véletlen

Nem vették – és legyünk igazságosak – nem is vehették észre (hiszen ez még Nyugat-Európa kortárs történészeinek is csak kín-keserves szellemi erőfeszítések árán sikerül, ha sikerül), hogy a francia és angol fejlődés együtt sem „tipikus”, inkább egész sereg történelmi véletlen „szerencsés” egybeesésének következménye. Azt, hogy a „világforradalom irányába mutató kapitalista fejlődés mintaországa”, Anglia a 16. és a 18. század között közelről sem valamely immanens történetfilozófiai logika szerint válik azzá a modern, tőkés országgá, melynek Karl Marx, Max Weber és mások bemutatták. Alan McFarlane Az angol individualizmus eredete^[11] című sokat vitatott, de alapvető állításaiban máig cáfolhatatlan munkájában bizonyította. Az Anglia által bejárt fejlődési út egyedi – modellnek semmiképpen sem tekinthető.

Hasonló kételyeket fogalmaz meg (főként a francia fejlődés vonatkozásában) Ernest Gellner is. „Az a megkülönböztetett, mobil és írásbeliségre támaszkodó munkamegosztás, mely valóban elvezet a nemzeti közösség modern tudatához, történelmileg egyedi jelenség (…) Ezt a társadalmat nem a munkamegosztás mint olyan hozta létre, hanem annak egy meghatározott formája (…) Az indusztrializmust létrehozó társadalom – a történelem valami furcsa szeszélye folytán – már az átalakulás bekövetkezte előtt rendelkezett annak néhány kulturális sajátosságával”.^[12]

Ami meg a Szent István-i birodalmat illeti, az a társadalom-berendezkedés ideológiai alapjainak radikális különbözősége ellenére is inkább emlékeztet az Európai Unióra, semmint a századvég vagy a századelő Angliájára (hogy Franciaországról ne is beszéljünk).

1848-ban a 19., sőt jórészt a 20. század ideológiai mércéje szerint is a magyarok képviselték a modernebb gondolkodásmódot.

De mai nézőpontból úgy tűnik, a magyarországi kisebbségek nem annyira a „haladás”, a „polgárosodás”, hanem egy önkényes megfontolások alapján szükségszerűnek kikiáltott, s idővel valóságos nemzeti rögeszmévé fajult társadalommodell ellen szálltak síkra. S nem ártana felülvizsgálni, vajon nem a kisebbségi értelmiség képviselői voltak-e azok, akik a térség társadalmainak belső jellegzetességeihez jobban illeszkedő, azaz történelmileg adekvátabb társadalommodell létrehozását szorgalmazták?

Borsi-Kálmán Béla is leszögezi^[13], hogy a magyar emigráció Havasalföldön és Moldvában tartózkodó tárgyalóképes tagjai, amikor a térség jövőbeli fejlődésének esélyeit is fölmérve, a népek közötti összefogás lehetőségeit keresik, a „bizánci politikai iskola” kései, európaizálódott képviselőivel, s ezek erdélyi származású tanácsadóival, azaz kivétel nélkül európai műveltségű értelmiségiekkel kerültek szembe, akik – a negyvennyolcas testvérkonfliktus traumájának hatása alatt – a kor színvonalán remélnek megoldást a román–magyar viszonyra.

Érdemes tehát megnézni: mit óhajtanak ezek a történelmi szereplők? Kogãlniçeanu 1886-os parlamenti beszédében a román–magyar tárgyalásokra vonatkozóan mondja: „Azért támogattam őket (t. a magyarokat), uraim, hogy elérjem: Erdély maradjon olyannak, amilyennek Isten teremtette… soknyelvű (poliglott) országnak, olyan országnak, amely összekötő kapocs legyen a magyar és a román nemzet között.”^[14]

A nyilvánvaló magyarellenes elfogultságok dacára (melyek egyébként a kor magyar közvéleményében élő kisebbségellenes elfogultságok tükörképei) a román kisebbségi értelmiség teoretikusai józan és ma is figyelemre méltó elemzését adják a kor magyar politikai életének, s a kisebbségi kérdés megoldására vonatkozó elképzeléseikben nyoma sincs primitív vagy korszerűtlen szemléletnek – ezek a gondolatok ma aktuálisabbak, mint valaha.

elmagyarosítás

Az erdélyi román követelések explicit megfogalmazója. Papiu-Illarian a magyar polgárosodás doktrínájában teljes joggal fedezi fel az elmagyarosítás veszélyét. E veszéllyel szemben két alternatívát lát: az ország föderalizálását, vagy ha ezt nem lehet elérni, a szecessziót. Sajnos azonban – amint azt maga megvallja – nem talált egyetlen olyan pártot vagy személyt sem, aki azt mondta volna magyar honfitársainak: „mindnyájan tévedtek és hibát követtek el, az egyetlen menekvés azon igazság és örök méltányosság, mely a természet hatalmas követelménye: s ez az egyének és nemzetek egyenlősége; gyertek, mondjuk a szlávoknak és a románoknak: ezer évig igazságtalanok voltunk veletek szemben, ezután nem leszünk; felejtsük el a múltat, ezentúl kapocs, testvériség, testvéri-nemzeti konföderáció legyen az alapja közös jövőnk javának és boldogságának.”^[15]

Ha Erdély hovatartozásának kérdése a „vagy-vagy” terminusaiban fogalmazódik meg (s ha őszinték vagyunk, el kell ismernünk, hogy a hivatalos magyar politika legfeljebb a Monarchia végnapjaiban, tragikusan megkésve gondolt komolyan az „is-is” lehetőségére), a románság következetesen gondolkodó képviselőinek nem lehetett más választásuk, mint a szecesszió, ahogyan negyvennyolcban sem volt más választásuk, mint hogy az egységes magyar állam megvalósításán fáradozó magyar forradalmárokkal szemben a románokat is egyenjogúsító államszövetség ígéretét rejtő Monarchia fennmaradása mellett, és a szecesszió ellen kötelezzék el magukat.

S tették mindezt olyan időszakban, amikor – Eugen Weber munkája, a Peasants to Frenchmen^[16] szerint – még a franciaországi homogenizáció sem visszafordíthatatlan, amikor tehát a nemzetiségvesztés lehetősége minálunk még ugyanolyan (vagy csaknem ugyanolyan) reális adottság, mint Franciaországban.

A magyar történetírásban nagy előszeretettel^[17] használt „reakciós” és „haladó” terminusok értelmetlenek. 1848-ban a kisebbségek azok, akik az államszövetség, s implicite a történelmi Magyarország virtuális fennmaradása mellett szállnak síkra, s a kisebbségi kérdés lényegét nem érzékelő magyar politikusok azok, akik a szétesést távlatilag elkerülhetetlenné teszik, bár látszólag épp ennek a megakadályozása érdekében ágálnak.

A kor dokumentumaival ma ismerkedő olvasó számára éppen az okozhatja a legnagyobb meglepetést, hogy az erdélyi románság képviselőinek nézetei és vélekedései közelebb állnak a mai egységesülő Európa politikusainak nézeteihez. (Ezekből az Ausztriát „szabad népek szabad szövetsége” gyanánt elképzelő tervezetekből jó ízelítőt nyújt Miskolczy Ambrus az Erdély története III. kötetében^[18]). Igaz, a fenti Papiu idézetből is kiderül, a történelmi valóságot mitikus fogantatású ideológiai konstrukcióvá torzító nemzeti elfogultság elemei már ekkor jelen vannak a román gondolkodásban is (lásd: „ezer évig igazságtalanok voltunk veletek szemben…”).

idegen modell

A nagy kérdés, melyet a magyar és nem magyar történettudománynak előbb-utóbb föl kell tennie: vajon a térségben bekövetkezett kataklizmák nem annak következményei-e, hogy a „szemét Párizsra vető” magyar értelmiségi elit a kelet-közép-európai realitásoktól merőben idegen modellt próbál ráerőszakolni a valóságra? S ami még tragikusabb, hogy ami a magyaroknak nem sikerül, azt 1919-ben egy összehasonlíthatatlanul nagyobb gazdasági és katonai erő birtokában – és teljesen azonos eszmei tartalommal! megteszi a Nyugat.

A térség igazi tragédiája, hogy azok a kisebbségi politikusok, akik helyzetükből fakadóan realistán és jobbára elfogultságoktól mentesen (legalábbis a magyaroknál, illetve a németeknél elfogulatlanabbul) szemlélhették a térség helyzetét, s így e sajátos helyzetnek megfelelő társadalomfejlődési alternatíva kialakításában meghatározó szerepet játszhattak volna, saját nemzetállamaikban a térséget nemcsak politikailag, de szellemileg-kulturálisan is megbetegítő hamis alternatíva megvalósítóivá váltak, és szerepüket az a kisebbségi magyarság, németség, zsidóság „vette át”, amelynek – demográfiai adottságai és történelmi tradíciói miatt, s a nemzetközi közösség rokonszenvének teljes hiányában – erre a feladatra alkalmatlannak kellett bizonyulnia.

Hogy a kisebbségi törekvések hátterében 1848-ban is ott sejlenek a romantikus történelmi teóriákra (jelesül a kontinuitás-elméletre) alapozott hegemonisztikus törekvések is, közelről sem a románság eredendő perfiditását bizonyítja, a konföderatív megoldás ugyanis a hegemonisztikus törekvések közti középút. A közösségek csak akkor hajlamosak föderalisztlkus megoldásokat elfogadni, ha azok a legkisebb lemondással járnak, ha minden más módon csak többet veszíthetnének, mint amennyit a konföderációval nyerhetnek. A konföderáció valójában nem is egyéb, mint a kultúrák mindig hegemonisztikus indíttatású versengésének realista-racionális (tehát demokratikus) keretek közé szorítása. Ha a felek nem hajlandóak észszerű kompromisszumra, szükségszerűen a kizárólagos megoldásoknak kell felülkerekedniük.

A kelet-közép-európai megbékélés nem lehetséges addig, amíg ezt a kérdést a magyar és nemzetközi történetírás föl nem dolgozza. Mert bár az egykor volt magyar területeket az utódállamok birtokolják, e területek története, tetszik vagy nem tetszik ez nacionalistáinknak, nemzetközi. Azt a történeti koncepciót, mely hosszú távon mindenki számára elfogadhatóvá válhat, mert egyszerre szolgáltat igazságot az egykori magyarországi nemzetiségeknek és a mai magyar kisebbségeknek, s e kisebbségeket olyan alternatíva előharcosainak tünteti fel, melytől csak a magyar uralkodó osztályok relatív „értetlensége” téríthette el őket, a narrativitás elméleteire alapozott posztmodern történettudománynak előbb-utóbb „fel kell találnia”.

Ehhez a célkitűzéshez legközelebb kétségtelenül a magyar történettudomány jutott. Szász Zoltán egy interjúban így fogalmazott: „Nem úgy áll számomra a kérdés, hogy ha nem jön a világháború, akkor is fölbomlik-e a Monarchia, hanem úgy, hogy ha nem jön a világháború, akkor is átalakul-e a Monarchia? Kimutatható, hogy a háborút megelőzően még a magyar politikai körök is, nemcsak a liberálisok, de a konzervatív Tisza István is, arra az eredményre jutnak, hogy föl kell rúgni a 67-es gondolatrendet, és neki kell állni egyenként tárgyalni a nemzetiségi pártok vezetőivel, olyan pártok vezetőivel, melyeket a hivatalos politikai gondolkodás nem akart elismerni politikai partnernek. (…) A románok sem úgy mentek be 1914-ben a háborúba, hogy no, mi át fogunk állni az Antant oldalára. Nem. Az elgondolás részükről az volt: mi is támogatjuk ezt a háborút, és cserében jogokat fogunk kapni. Ez jól érzékelteti, hogy bármi történt volna, annak a jogkiterjesztés irányába kellett volna hatnia.”

ismerték az autonómiákat

De a helyzet később sem egyszerre lesz kedvezőtlen. Ami a konkrét történelmi helyzetben – mégiscsak – a Monarchiából való kiválás mellett voksoló erdélyi románságot illeti: „Az ő elképzeléseikben a román állam nem mint Magyarország örök ellensége jelenik meg, az új államhatár nem teljes elválasztó vonalat jelent a két ország között, s abban is reménykedtek, hogy az érdemi együttműködés lehetséges a térség népei között. S ami még fontosabb, az erdélyi román politikusok ismerték az autonómiákat, tudták, hogy mi a szász universitas, mi a szék, mi a vármegye. Ott harcoltak évtizedeken át a vármegyében, mely az országgyűlés mellett az állam másik legfontosabb politikai szerve volt. A megyegyűléseken akkor is ott voltak a románok, amikor az országos politikából a passzivizmus jegyében kivonultak. Ők ezzel a politikai gyakorlattal teljesen szakítani nem akartak, s 1918 után is természetes volt számukra, hogy a lokális autonómiák rendszere kombinálódik a központi hatalommal, nem kerülhet túlsúlyra semmiféle centralizáció, főként abszolutisztikus centralizáció. Ők a dualista állam parlamenti rendszeréből, korlátaiból éppen azt a következtetést vonták le, hogy egy jobbat, egy demokratikusabbat kell létrehozni, s minél kevesebb hatalmat biztosítani a fővárosban.”^[19]

Az ország szétesését követően a román hatalom ugyanazokkal a problémákkal találta szemben magát, mint korábban a magyarok. Igaz, az erdélyi magyarság, németség és zsidóság még inkább kisebbségbe került, tehát a többség önnön nemzeti államának kialakítását egy demokratikus princípium, a nemzeti önrendelkezési elv demokratikus úton való érvényesítéseként tüntethette fel.

Ez azonban látszat. A valóságban az új államkeretek kialakításának nem sok köze volt a demokráciához, a háború győztesei büntettek és jutalmaztak, a határokat nem az etnikai elv, hanem a titkos szerződésekben vállalt kötelezettségek, gazdasági és stratégiai megfontolások, a nagyhatalmi érdekek határozzák meg. A tárgyilagosan mérlegelő politikus számára nyilvánvaló: az önrendelkezési elv következetes és elfogulatlan érvényesítése a status quót bármikor felborogathatja. Sőt, a méltánytalanságok adott esetben újabb méltánytalanságokhoz kínálnak ürügyet. Következésként az etnikai arányokat kell – bármi áron és amíg nem késő – megváltoztatni.

Alternatíva nincs. Az eufemisztikusan továbbra is „politikai” nemzetnek nyilvánított etnocentrikus nemzetállam itt már nem a „jobbik” lehetőség, hanem az egyetlen és kizárólagos. A kisebbségek puszta léte is az állam integritását fenyegeti. A befogadás és kirekesztés közti szoros rokonság leplezetlen világossággal mutatkozik meg, a kisebbségek nyíltan idegeneknek minősülnek a nemzeti államban, de abban a pillanatban, melyben fölveszik a többségi identitást, hazaérkeztek, a többség „szereti és tiszteli” őket, maguk is meggyőződhetnek róla: többséginek lenni „szép és jó dolog”. Ez a szépség és jóság főként abban nyilvánulhat meg, hogy az újdonsült többségi polgár államhatalmi segédlettel szoríthatja ki a nyilvánosságból azokat a kisebbségieket, akik „az igazságot” nem képesek felismerni. Sőt, lojalitását argumentálandó, maga is büntetlenül gyalázhatja és alázhatja meg egykori sorstársait.

Az asszimilációs stratégia demokratikus érvekkel megalapozhatatlan, az új államok értelmiségi osztálya tehát arra kényszerül, hogy csaknem mindent átvegyen a magyaroktól, amit korábban jogos erkölcsi megvetéssel utasított el. Az első foglalók gőgje a kontinuitás-elméletben köszönt vissza. Az ezeréves magyar államiság a római és a szláv ősiség mítoszává alakul, a nemzetiségekről jószerével tudomást sem vevő magyar történelem a magyarokról tudomást sem vevő román, szlovák, szerb „történelem”-nek adja át helyét A szittya mitológia is a maga pejoratív pompájában bontakozik ki, és fordul egykori hirdetői ellen.

Az utódok azonban jócskán tovább is fejlesztik a magyar eszköztárat. A múlt kilép a tudomány béklyóiból, államvallássá, liturgiává alakul. Ennek az „egységes nemzeti állam”-nak ugyanis egyetlen fundamentuma lehet az ősök kultusza.

történelmi szkepszis

A nemzeti eszme ideológusainak kapóra jön a századvég és a századelő történelmi szkepszise is. A történettudományt „állítólagos cselekményekről és ezek állítólagos okairól alkotott vélekedések halmazá”-nak tekintő Nietzsche és a történetírás múzsáját, Cliót a „hazugság szifilisze által megfertőzött utcalány”-nak tituláló Schopenhauer mély hatást gyakorol a román szellemi élet legnagyobbjaira. A modern román történettudomány megalkotója, Nicolae Iorga a forradalmárok radikalizmusával szögezi le: „Az igazság az, ami a nemzetnek hasznára van”.

A történettudomány egyfajta költészet, mely szuverén módon bánik a történeti anyaggal, onnan meríti tényeit, ahol azok fellelhetők (jobbára a magyar történettudományból), s a köztük lévő hézagokat a fenti utilitárius értelemben vett „igazsággal” tölti ki. Hézagok pedig bőven akadnak. A dákoromán kontinuitás-elmélet jó ezer évvel nem tud elszámolni. Ezt az ezer évet következésként azzal lehet kitölteni, amivel csak akarjuk, a fontos, hogy a fogyasztó, a nemzet higgyen benne. A nemzet pedig természeténél fogva hiszékeny, bármit hajlandó készpénznek venni, ami „hasznára van”.

A kisebbségiek meg, akiknek az efféle igazság nincsen hasznukra, nem sokat számítanak, az ő esetükre a rosszhiszeműség vélelme érvényes. Ők amúgy sem hinnének el semmit, ami többségi.

A nemzetépítés feltételei is jóval „kedvezőbbekké” válnak. Az új nemzeti államot még az a veszély sem fenyegeti, mely Magyarország esetében immanens volt, hogy ugyanis széteshetne. Ad abszurdum vitt nemzetállami centralizáció, a társadalom tűrőképességének határáig növelt hadsereg, betonbiztos nemzetközi garanciák állnak mögötte A felelőtlenség tehát határtalanná fokozható.

A hazafiság a nemzetállami szabadpiac legfontosabb fizetőeszközévé válik, s így gyorsan ki is üresedik. Az inflálódott nemzeti értékek nem a társadalom politikai közösségét segítenek kikristályosítani, csupán a társadalom kulturális és anyagi javainak egyenlőtlen és igazságtalan elosztását legitimálják. Az állami intézmények tekintélye mélypontra süllyed, hiszen ezek az intézmények nem az állam polgárainak, hanem bizonyos polgárainak érdekeit képviselik A kisemmizettek följogosítva érzik magukat. hogy ott szabotáljanak, ahol tehetik, a klienseket meg maga a rendszer hatalmazza fel, hogy gátlás és lelkifurdalás nélkül kiszipolyozzák az államot.

bonyolultabb szövevény

A „politikai nemzet” prófétái az erkölcsök megromlása fölött keseregnek, az állam intézményeinek tekintélyét siratják, a nemzeti értékek relativizációját kárhoztatják, s a megoldást ismét csak az „ugyanabból több” elvében, a nemzeti értékek ún. rehabilitációjában, a nemzeti homogenizáció kiteljesítésében látják. Hogy a nemzeti értékeket nem a nemzeti pluralizmus relativizálja? Hogy a szó tudományos értelmében vett értékrelativizmus nem az értékekben rejlő kategorikus imperativus tagadását, hanem az értékek érvényességi körének pontosabb körülhatárolását, az értékek komplexitásának elismerését jelentené? Hogy az összetettebb értékek nem kevésbé abszolútak, mint a tízparancsolat erkölcsi értékei, csupán egy időközben bonyolultabbá, nehezebben kiismerhetővé, kölcsönös függőségek minden korábbinál bonyolultabb szövevényévé vált valóságra vonatkoznak? Arról szó sem esik. Ahogyan arról sem, hogy a leegyszerűsítési kísérletek csak a valóságot erőszakolhatják meg, s csakis manipulatív szándékokat szolgálhatnak „hatékonyan”.

Arra a kérdésre sincs válasz: miért ne lehetne valaki az állam lojális polgára anélkül, hogy az állam többségét alkotó etnikai, nyelvi, kulturális vagy vallási közösség lojális tagjává válik. Hiszen (amint azt a magyar királyság fennállásának félezer éve is bizonyítja) egészen más típusú érték az állam (király) iránti lojalitás, és megint más a valamely kultúrához, nyelvhez, etnikai vagy vallási közösséghez ragaszkodás.

Azt, hogy feltehetően nem a két értéktípus szétválasztása, hanem összemosása az, ami mindkét értékrend inflálódásához, a társadalom – állam és nemzet – kohéziós erőinek meggyöngüléséhez, vagy éppenséggel megszűnéséhez vezethet, szintén nemigen mondja el senki. Pedig azok az állami intézmények, amelyeknek célja a társadalmi csoportok közti egyenlőtlenségek tartósítása, tekintélyüket nem erkölcsi vagy politikai értékekre, hanem a nyers erőszak vagy a manipuláció technikáira alapozzák, mert csak azokra alapozhatják. A politikai nemzet, illetve a nemzetálIam eszméje is ilyen manipuláció, mely hosszú távon csakis erőszakba torkollhat.

A „politikai nemzet”-nek ahhoz, hogy a „többségi” etnikum többségét is magához „asszimilálhassa”, „egységes” kulturális és történeti hagyományt kell teremtenie. És mert ősökből-hősökből mindig akut hiány mutatkozik, az asszimilációt visszamenőleg kell elkezdeni. Az ősök arcvonásait a történettudomány a többség nevében uralkodó kisebbség képzeletbeli utódainak képére és hasonlatosságára teremti meg, a múlt – a szó mélyebb értelmében – nem más, mint a jövő.

A végkifejlet azonban ismét nem lehet kétséges, hiszen olyan állam, mely önnön szellemi-morális alapjait rombolja le, mely az önbecsülés és a teremtő élet illúzióját csupán a nemzeti elvakultság mind erősebb mérgeivel képes fölidézni, az öngyilkosság felé halad.

A térség világosan gondolkodó elméi számára az új évezred első éveire nem maradt más reménység, mint a nemzeti pluralizmus – a múltból még itt maradt parázsként pislákoló – hagyományaihoz való fokozatos visszatérés: az Európai Unió.

Mert Bodor Ádámmal, a Magyarországra települt erdélyi novellistával szólva: „A másság gazdagította nemcsak a vidéket, bennünket is. Ezért most már nem is bírom elképzelni, miféle boldogság várhat erre a földre nélkülünk. Inkább úgy érzem, ha ünnepélyesen bejelentik majd, hogy az utolsó idegen is beolvadt vagy túl van már a határon, a dáridó elmarad és az ott maradottakra, az üres templomokra kietlen, döbbent csönd ereszkedik”.^[20]

1. Neagoe Djuvara: Scurta istoriea românilor, Editura Humanitas, Bucuresti, 1990 ↑

2. Colin McEvedy: The Penguin Atlas of Medieval History, 78. o. ↑

3. István király Intelmei, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1982, 17–18. o. ↑

4. SZŰCS Jenő A középkori Magyarország népei, in, Erdély a históriában, Székelyudvarhely, 1992. ↑

5. Uo. 19. o. ↑

6. Uo. 20. o. ↑

7. Uo. 24. o. ↑

8. Trócsányi Zsolt: Három nép, három nemzet, négy vallás, in. Erdély a históriában, Székelyudvarhely, 1992, 48. o. ↑

9. Katona Tamás: Nemzeti összeütközések 1848–49-ben, in. Erdély a históriában, Székelyudvarhely, 1992, 81. o. ↑

10. lstvan Deak: The Lawful Revolution, Louis Kossuth and the Hungarians 1848-49, New York, 1989. ↑

11. Alan MacFarlane: Az angol individualizmus eredete, Századvég – Hajnal István kör. Bp., 1993. ↑

12. Ernest Gellner: A nacionalizmus és a komplex társadalmak kohéziójának két formája, in: A nacionalizmus, Tanulmány Kiadó, Pécs, 1995, 211. o. ↑

13. Összefoglaló jelleggel Borsi-Kálmán Béla: Nemzetfogalom és nemzetstratégiák. A Kossuth-emigráció és a román nemzeti törekvések kapcsolatának történetéhez. Akadémiai Kiadó, Budapest. 1993. Ez a könyv angol fordításban is hozzáférhető. ↑

14. Borsi-Kálmán Béla: Illúziókergetés vagy ismétléskényszer? Kritérion Könyvkiadó – Balassi Kiadó. 1995. 145. o. ↑

15. Idézi: Köpeczi Béla: Nemzetképkutatás és a XIX. századi román irodalom magyarságképe, Akadémiai Kiadó. Bp., 1995. 118. o. ↑

16. Eugen Weber: Peasants to Frenchmen. The Modernization of Rural France 1870–1914. Stanford University Press. Stanford California. 1976. ↑

17. Köpeczi 124. o. ↑

18. Erdély története. I–III., főszerkesztő: Köpeczi Béla. Akadémiai Könyvkiadó. 1986. ↑

19. Szász Zoltán: Az együttélés nem illúzió (Bíró Béla interjúja). Brassói Lapok. 1996, 47. szám. ↑

20. Bíró Béla interjúja, Brassói Lapok, 1996/2 ↑

kép | vecteezy.com