EGY TERMÉSZETRAJZ EMBERSÉGE

Kevés könyvet olvastam életemben, mely oly céltudatosan és módszeresen teljesíti vállalt feladatát, mint az Arrobori. A könyv, szögezi le már a Bevezetésben Farkas Attila Márton, az „uralkodó (’hivatalos’) hazai közbeszédről” szól. „Azaz nem magáról a (rendszerváltás nyomán intézményesült – B. B.) igazságtalanságról, hanem arról a beszédmódról, ami az igazságtalanságot racionalizálni, beláttatni, s ezáltal elfogadtatni próbálja. Ami hol szofisztikáit sugallatok, hol didaktikus szájbarágások formájában, de mindenkor azt próbálja elhitetni, hogy ami rossz, az tulajdonképpen jó, esetleg szükséges, de legalábbis elkerülhetetlen – vagy még inkább: természetes. Vagyis a jelenlegi (illetve mindenkori) rendszer híveinek, fönntartóinak, kiszolgálóinak szövegeléséről, az abban és annak révén megnyilvánuló hatalmi arroganciáról, szervilizmusról, manipulációról és gondolati ürességről, továbbá e beszéd történeti vonatkozásairól és gyökereiről, társadalmi-kulturális beágyazottságáról.”

a legszenvedélyesebb érintettség

Nézzük meg hát, ki az, aki e nagyszabású és nem utolsósorban kivételes erkölcsi bátorságot igénylő vállalkozást véghez viszi? Farkas Attila Márton ugyanis művét nem tudományos munkaként, hanem tudományosan is megalapozott, ám módszertanában a szépirodalommal rokon vizsgálódásként határozza meg, melyben a történeti szempont a strukturálissal, a tárgyilagosság a szubjektivitással, a szenvtelen kívülállás a legszenvedélyesebb érintettséggel elegyedik. Az alcím a művet természetrajzként mutatja be, ez a természetrajz azonban szubjektív, sőt – a némileg megkopott humanizmus fogalom helyett talán alkalmasabb egy magyar megfelelőjét használnom – emberséges.

A legalapvetőbb tudományos módszer, melyet a szerző az elemzések során alkalmaz, az analógia, illetve ennek egyfajta – nehezen megnevezhető – ellentéte. Az analógia eltérő, s legtöbbször ellentétesnek feltüntetett jelenségekben pillantatja meg a hasonlóságot, az antianalógia azonosnak feltüntetett jelenségekben leplezi le a különbözőséget. A kötet a közbeszéd kulcsfogalmairól, a szocializmusról, a kapitalizmusról, a technokráciáról, a biztonságról és a fenyegetettségről, a csatlóslétről és a nemzeti önállóságról, a zsidó- és magyarkérdésről, a nacionalizmusról és az antinacionalizmusról sorra bebizonyítja, hogy nemcsak álságosak, de legtöbbször éppen önmaguk ellentétét jelentik.

Ez az alkotói módszer közelebb áll a művészethez, mint a szó hagyományos értelmében vett tudományhoz. Ám éppen ez a módszertan az, ami a szövegeknek a maradandó igazság auráját kölcsönözheti. A tudományos eredmények ugyanis idővel rendszerint elavulnak. A művészet igazságai, ha elegendően mélyek, képesek túlélni a művészeti divatokat. A kötetet alkotó szövegek műfaja az esszé. A választás magától értetődő. Ha ugyanis a mű önmagát tudományos munkaként tételezné, szerzője már eleve annak a technokrata megtévesztésnek a kísértését idézné magára, melyet A technokrata mákony című esszében oly éles elméjűen leleplez. Maga is azt hitethetné el velünk, hogy a tudományos racionalitás mezét öltve kilépett a kulturális tradíciók világából, s egy minden hagyomány fölé helyezhető egyetemes álláspontra, a megkérdőjelezhetetlen igazság álláspontjára helyezkedik. Ezzel azonban nem tenne egyebet, mint hogy elrejtené azt a kulturális hagyományt és identitást, melynek nevében értékítéleteit megfogalmazza. A kísértés annál is nagyobb, mert a szerző céltudatosan megpróbálja távol tartani magát az aktuálpolitikai küzdelmek örvényétől, mely a magyar kulturális és politikai elitet csaknem maradéktalanul magába szívja.

senkiföldjén

A kulturális relativizmus jócskán lejáratott, de alapvető igazságaiban továbbra is érvényes elméletéből tudjuk, hogy lehetetlen olyan nézőpontot kialakítani, mely az egyes kulturális tradíciók fölötti vagy akárcsak a különböző kulturális tradíciók közötti senkiföldjén rögzíthető. Beszélni csak egy meghatározott kulturális hagyomány talaján állva lehet. Főként, ha valaki még az igazság státuszára igényt tartó értékítéletek megfogalmazásához is ragaszkodik.

Márpedig Farkas Attila Márton mindvégig sarkított ítéletet mond az értelmiségi (egészen pontosan: álértelmiségi) attitűdök fölött, melyeket elemez (méghozzá az árnyalt elméleti beszédnek azon a szintjén, mely a hivatalos magyar nyilvánosságból szinte teljességgel hiányzik). A szerzőnek ilyen esetben ahhoz, hogy értékítéletei érvényesek, azaz az olvasó által is ellenőrizhetők lehessenek, ki kell szolgáltatnia azokat a mércéket, melyeket az értékelés folyamatában érvényesít.

Mivel a racionalista egyetemesség technokrata trükkjét elutasítja, egyetlen lehetősége marad: a regényírói gyakorlatból jól ismert medialitás. Az esszék szövegébe kell belefogalmaznia annak az embernek a személyiségét, értékrendjét, világképét, aki magukat a szövegeket formába önti. Ez a személy természetesen nem föltétlenül azonos magával Farkas Attila Mártonnal, a magánszeméllyel. Kitalált, a szerző jobbik énjének mintájára alakított személyiség, aki alkatából adódóan alkalmas, hogy az adekvát ítélkezéshez szükséges intellektuális műveleteket elvégezhesse. Farkas Attila Márton igazságait ezért az sem semlegesíthetné, ha kiderülne, hogy szerzőnk egykor besúgóként szolgálta a pártállamot. Igaz, ez esetben nem tarthatna igényt arra, amire jelen esetben igen: hogy bizonyos értelemben erkölcsi példaképünknek tekintsük. Ennek oka, hogy az esszék általa megalkotott beszélője, akit a narratológia szerzői elbeszélőnek nevez, a szerző magánéletétől független léttel rendelkezik. Addig létezik, amíg kutat, összehasonlít, elemez, értékel. A kötet végén – legalábbis ennek a műnek a viszonylatában – megszűnik létezni. Ami nem jelenti, hogy más művekben, Balzac Emberi színjátékénak hőseihez hasonlatosan, ne kellhetne újra életre.

Mi az tehát, amit Farkas Attila Márton ezekben a szövegekben önnön fiktív alteregójáról (egészen pontosan a közbeszédet górcső alá vevő tudósnarrátorról) elmond?

Mindenekelőtt autonóm személyiség, aki a többség vélekedéseit, a közbeszéd kliséit és átgondolatlan értékítéleteit soha nem fogadja el mérlegelés nélkül.

éles különbség

Erre az attitűdre talán a baloldalisághoz és a marxizmushoz való viszonya a legjellemzőbb. A „beszélő” éles különbséget tesz a „létezett szocializmus” és a baloldali utópiák, jelesül a marxizmus közt. A szocializmust nem azért utasítja el, mert marxista és utópisztikus volt, hanem azért mert sem marxista, sem utópisztikus nem volt – legalábbis „létezett” formájában. Szerinte Marx kapitalizmus-kritikája ma is érvényes, sőt mintha csak mára vált volna igazán azzá: „Ironikus – írja a Bevezetésben –, hogy „a kapitalizmusra használt összes régi kommunista közhely igaznak bizonyult: extrém egyenlőtlenségek, a profit mindenekfelettisége, kulturális szennyáradat, politikai és piaci manipuláció, munkanélküliség és elszegényedés, a kisember kiszolgáltatottsága, gyerekmunka, drog és bűnözés, mindent átható korrupció, maffiák és gengszterek világa, infernális dekadencia, össztársadalmi és családon belüli elidegenedés, az alullévők érdekvédelmének hiánya, a jog- és esély-egyenlőség hamis látszata, neokolonialista kalandorháborúk, vallási fanatizmus, áltudományok és babonaság, rasszizmus és szélsőjobboldali eszmék terjedése, s persze a többpártrendszer álságos, kirakat-demokrácia volta.”

S ahogyan nem retteg attól, hogy kommunistának fogják titulálni, attól sem fél, hogy a nemzetárulók vagy az antiszemiták közé lökik.

A magyar szélsőjobbról írja: „Ha a legkülönfélébb radikális és szélsőjobbos irányzatok nézetei közötti összes ellentmondást kiiktatjuk, minden eltűnik, még a nacionalizmus is, s nem marad más, csak a pőre zsidógyűlölet. Ez a hazai radikális jobboldaliság egyetlen valódi fix pontja, közös nevezője… Keresztény-nemzeti tábor – kereszténység és nemzet nélkül. Ez ma a ’tiszta-jobboldaliság’ lényege, melyhez esetleg még a meghatároz(hat)atlan kommunistaellenesség társul. Legalábbis a retorikában, mert az előbbi tényező ezt bármikor fölülírhatja, és a volt MSZMP-párttag – sőt funkcionárius vagy akár spicli – is bármikor ‘igaz magyar’ lesz, ha használhat a ‘nemzeti oldalnak’, vagy: ha antiszemita… Mint mágnes a vasreszeléket, úgy rántotta magához – és össze – az antiszemitizmus a legkülönfélébb ízlésű, olykor teljesen ellentétes világnézetű és szocializációjú embereket, és így kristályosodott ki a mindenféle eszmék zavaros kotyvalékából ez a bizarr, még alapelemeiben is gyakran változó, ellentmondásokkal terhelt ‘radikális jobboldaliság’.”

De a „balliberális közbeszédről’” sincs sokkal jobb véleménnyel: „A lényeg: csak ez a minden világok legjobbika ne sérüljön, mert az védelmet nyújt a zsidóknak. És vesszen minden, aminek akár többszörös áttétellel is, de valamiféle antiszemita kicsengése, áthallása, asszociációja, konklúziója lehet. Ezért nem szabad Amerikát szidni, nem szabad a kapitalizmust szidni, nem szabad a tőkét – különösképpen a nagytőkét, a ‘nemzetközi tőkét’ –szidni. Nem ildomos keményebb kritikával illetni a nyugati társadalmakat és a nyugati kultúrát. Demagógia és elitizmus a kereskedelmi tévék szennyműsorait froclizni, nacionalizmus a magyar nyelv tisztasága védelmében szót emelni. Nem szerencsés a szegénységről, elidegenedésről vagy környezetpusztításról beszélni, a kizsákmányolás említése pedig egyenesen tabu. Hogy miért? Nehogy antiszemitizmus legyen… Ezért gúnyolandó és rekesztendő ki bárminemű rendszerkritika, még a legenyhébb, leghalvány-rózsaszínűbb is: nehogy itten antiszemitizmus legyen… Ha pedig a szegénység, a kiszolgáltatottság és egyenlőtlenség, vagy a környezetpusztítás a maga lokális konkrétumaiban ne adj’ isten magyar problémaként tűnik elő, a frász még nagyobb. Ez ugyanis azt jelzi, hogy a magyarok már megint magyarkodnak, aminek a vége mindig az, hogy ütik és viszik a zsidókat.”

Ezt a hangot csak olyan „narrátor” ütheti meg, akit a magyarsághoz és a zsidósághoz egyaránt erős szálak fűznek, aki nem fél a tiszta beszédtől, mert tiszta a lelkiismerete. Túlságosan szereti a zsidókat és túlságosan fájnak neki bizonyos magyarok színvonaltalan zagyvaságai, hogy képes lehetne elhallgatni az őket érintő igazságokat.

mai haláltánc

Farkas Attila Márton könyvének „narrátora” tiszta ember. Értelmiségi, akinek van vállalható igazsága, s aki ezért az igazságért hajlandó bármit kockára tenni. Legfontosabb tulajdonsága a felelősségérzet. A felelőtlenség, a köpenyegforgatás, a promiszkuitás mai haláltáncában felelősséget érez és vállal mindannyiunkért. S kíméletlenül meg- és elítéli azokat, akik a csoportfélelmeket kivételezett helyzetük tartósítása, illetve az ilyen helyzet elérése érdekében ajzzák föl és aknázzák ki.

Magánemberként valószínűleg éjjeliőr vagy alkalmi munkákból tengődő értelmiségi, vagy ha még nem az, hát rövidesen azzá válhat. Ahhoz azonban, hogy e szövegek megszülethessenek, egy másik anomáliára is szükség van, valakiknek ki kellett találniuk és a fikció teréből olvasható-hallható szövegek együttesévé kellett konvertálniuk egy fórumot, melyet mindközönségesen Liget néven ismerünk, s mely épp oly valószínűtlen-irreális képződménye a mai magyar valóságnak, mint Farkas Attila Márton csodálatra méltó narrátora, mint e narrátor csodálatos megalkotója, maga Farkas Attila Márton.

E kötet önmagában ragyogó bizonyság arra, hogy az individuális és a kollektív identitások nem ellentétei egymásnak, hanem az egészséges személyiség komplementer összetevői. A határon túli kisebbségekről folyó szégyenteljes magyarországi diskurzusban e kötet szerzője talán az egyetlen, aki ide-oda kacsingatások nélkül kimondja a magától értetődő, de az egymással élethalálharcot vívó álvélekedések agresszív csatazajában kimondhatatlannak tűnő igazságot: „a magyar sovinizmustól való történelmi eredetű, némelyeknél már-már mániákus félelem” jegyében a „legradikálisabb nacionalizmus iránt is elnéző megértést lehet tanúsítani, ha zsidó nacionalizmusról van szó, és a legaljább xenofóbia is támogatandó, ha bármilyen módon és/vagy formában a magyar nacionalizmust – vagyis áttételesen az antiszemitizmus vélelmezett szellemi bázisát – hivatott ellehetetleníteni. Lehet például sunyi idegengyűlölő kampányt folytatni az erdélyi magyarok ellen, akik ‘veszélyeztetik a munkahelyeket’, illetőleg ‘elveszik a tisztességes, becsületes magyar ember kenyerét’ – legalábbis ezt hallhattuk hol rejtettebb-finomabb, hol nyíltabb-durvább formában a kettős állampolgárságról tartott népszavazás ellenkampányának leghathatósabb érveként. Egy harcosan ‘másságista’ ismerősöm erre úgy reagált, hogy bár ő sem ért egyet az erdélyiek elleni uszítással, ám most ebben a kritikus helyzetben mégis támogatandó, mert minden fölhasználható taktikai eszközként, ami a magyar nacionalizmust gyengíti.”

A társadalom a szerző és „narrátora” szemében nem csupán autonóm individuumok, de a legkülönfélébb közösségi individualitások összessége is. A nemzet (bár az adott keretben nem nyílik lehetősége, hogy definíciókkal kísérletezzen) számára éppoly létező fogalom, mint az egyén, az osztály, a kulturális és a vallási kisebbségek.

a politikai arénában

Farkas Attila Márton „ narrátora” ezeknek a morális sajátosságoknak a birtokában és az elméleti háttér előtt már valóban nekiláthat, hogy a magyar hivatalos közbeszéd megalkuvás nélküli analízisét elvégezze. A „hivatalos” közbeszédet számára a politikai arénában egymással szemben álló felek együttes (egymást generáló) diskurzusai alkotják. Nyilván nem egyenlő súllyal és ebből következően nem egyenlő veszélyességgel.

A szembenálló pólusokat – ennek implicit kimondásához sem mindennapi bátorságra van szükség – a politika szolgálatába szegődött (azaz gyakorlatilag a teljes) balliberális értelmiség és a szélsőjobb „ideológusai” képezik. Voltaképpen a nagy többség, azaz a FIDESZ- és az MSZP-szavazók feje felett. A szövegekből világosan kiderül, hogy a szélsőségek párban játszanak, egymás nélkül semmi esélyük nem volna, hogy hatalmukban tartsák a választóközönséget.

S azokra a diskurzusalakító módszerekre is fény derül, melyek a szövegek hátterében állnak.

A közbeszéd alakítói úgy változtatják meg a fogalmakat, hogy az általuk jelölt lényeg lehetőleg változatlan maradhasson. Így Farkas a mai hivatalos közbeszéd gyökereit Werbőczyig vezetheti vissza és bizonyíthatja, hogy a Werbőczy által kialakított mentális sémák a radikálisnak látszó történelmi változások (a török, Habsburg, szovjet, amerikai dominanciák) folyamatában szinte változatlanul élnek tovább. És az elit úgy tart életben fogalmakat, hogy azok jelentését (az általuk megnevezett jelenségeket) sokszor az ellentétességig megváltoztatja.

S történik mindez szinte már a román vígjátékíró, Ion Luca Caragiale politikai bohózatainak szellemében, akinek kisember hősei pártjuk politikai programjának kidolgozásakor így okoskodnak: „Igen, benne vagyok, változtassunk itt-ott valamicskét, de csak ha minden változatlan marad, vagy ne változtassunk egy jottányit sem, de akkor itt-ott, a lényegesebb pontokon, változnia kell ennek-annak.”

A végeredmény mindkét esetben azonos: semmi nem az, aminek látszik vagy mondja magát. Egy idő után minden lényeges fogalom éppen önnön ellentétét jelenti, mert az adott skizofrén kontextusokban csak azt jelentheti.

az unalomig ismerős

Farkas Attila Márton szövegei a déjà vu élményével ajándékoznak meg. Szerzőjük legrejtettebb gondolatainkat mondja ki. A szövegek azonban nemcsak felszabadítanak, le is taglóznak. Igaz, az ambivalencia nem a szövegekből, hanem önnön manipuláltságunk és manipulálhatóságunk felismeréséből fakad. Amit itt elmondanak nekünk, mindannyiunk számára az unalomig ismerősnek hat. Anélkül, hogy tudatosítottuk volna, mindannyian elgondoltuk már őket. Csakhogy egyikünkben sem volt elég lelkierő és bátorság ahhoz, hogy – akárcsak a belső monológ szintjén – ki is mondjuk. Ránk is érvényes Farkas Attila Márton diagnózisa: „A kötelező politikai illemtan terrorja amolyan virtuális gondolatrendőrségként működik: belső cenzúrát épít a gondolkodásba és gondolatbűnöket regisztráltat – magával a cenzúrázottal.” Kinek nem saját élménye az a „személyes tapasztalat”, melyet a szerző-narrátor az „elbeszélés” egy fontos pillanatában megoszt velünk? „Sehol annyi intoleráns emberrel nem találkoztam, mint éppen azok közt, akiknek minden második szava a ‘másság’ vagy a ‘tolerancia’. (Talán a szélsőjobb kivételével.) Ez az intolerancia olykor a kíméletlenségig torzulhat. S mikor a progresszió terrorba és diktatúrába fullad, a szabadság jelszava is hazugsággá lesz.” És ki az, aki ezt (a szélsőjobbtól eltekintve) eddig valóban szóvá tette?

Sokáig azt gondoltam, hogy ez az (egy ideje általam is kapiskált) igazság csupán a kívülről érkezettek számára evidencia, a „bentiek” valami sajátos csőlátás következtében képtelenek észrevenni. Mostantól tudom: valószínűleg többé-kevésbé mindenki látja, de gyávaságból, érdekből, vagy szervilizmusból csaknem mindenki elhallgatja, s aki nem, az is csak azért, mert őrá ellentétes ideológiai elfogultságai miatt ugyanaz az intolerancia jellemző.

És a kötet nem csupán a diagnózist fogalmazza meg, hatalmas tényanyag és műveltség birtokában, az okokat is félreérthetetlenül kimondja: „A Kádár-korszak pedig egyáltalán nem zárult le. Olyannyira folytonos, hogy simán túlélte 1989-et, méghozzá minden emberi és politikai velejárójával. Még mindig ugyanaz a csatlós ország, ugyanaz a gazdasági és politikai kiszolgáltatottság, ugyanaz az elit, ugyanazok az ügyeskedők, ugyanazok a nyertesek és vesztesek, ugyanaz a korrupció, ugyanazok a kioktató szövegek, ugyanaz a dögletes konformizmus, ugyanaz a szervilizmus, ugyanaz a cinizmus és közöny, ugyanaz az álszent siránkozás, ugyanaz a kisstílűség. Külön tanulságos, hogy az utóbbi években a politikusok hirtelenjében milyen meleg és megértő szavakkal szólnak a Kádár-korszak kisemberéről – még az oly előszeretettel kommunistázó jobboldalon is. Ami mutatja, hogy a Kádár-rendszer megítélése mennyire érzékeny pont, hogy azt nem lehet csak úgy büntetlenül ‘szidni’, mert az emberek nagy része zokon veszi…”

önkolonizáció

A társadalom autonómiájának teljes hiánya, a politikai-gazdasági elit és a külföld előtti hajbókolás, az ún. „önkolonizáció” törvényszerűnek látszik. Ez a mai Magyarországon a hatalom és a befolyás megtartásának sine qua nonja. A balliberális értelmiség a belső és a külső hatalmasok gátlástalan kiszolgálásával varázsolja önmagát minden konkurencia számára érinthetetlenné. Ezzel azonban ez az értelmiség a látszatra istenített Nyugatot is elárulja, sőt mindenekelőtt azt árulja el. Farkas Attila Márton szerint ugyanis „a Nyugatról importált kulturális minták automatikus átvétele, illetve en bloc a Nyugat istenítése és utánzása képviseli talán legkevésbé a nyugati mentalitást és gondolkodásmódot (vagy legalábbis, amelyet akként szoktunk ünnepelni). De némi túlzással fogalmazhatunk úgy is, hogy éppen az ‘ez itt még nem Amerika’ alapállása miatt nem lehet itt soha Amerika, a ‘még távol vagyunk Európától’ miatt maradunk mindenkor távol Európától. Ezért paradox-ironikus az öngyarmatosító gondolkodásmód, és akadálya annak a fejlődésnek, amelyet harsányan propagál, vagy aminek hiányán siránkozik.”

A könyv sorsa természetesen ugyanannak a paradoxonnak a jegyében áll majd, mint amelyet oly meggyőzően bemutat. A „narrátornak” arra kell vágynia, hogy igazságait elhallgassák, mert az állításai akkor bizonyulhatnak igazaknak. Ő már eleve tudatában van a siker lehetetlenségének, s nem is vágyik rá. De hát a szerző, aki épp abban különbözik „narrátorától”, hogy maga is esendő ember, sikerre – visszhangos és országos sikerre – vágyik.

Egy normális világban ez a kötet minden bizonnyal – intellektuális erényei, tematikája és erkölcsi súlya folytán – a közbeszéd egyik központi témájává válna. De nem nehéz megjósolni, hogy ez esetben effajta veszély nem fenyeget. A Ligeten kívül aligha fog bárki is szót ejteni róla. A szólás szabadsága ezekben a hetekben sem az Arroboriról fog szólni, még a Záróra szakértői sem erről fognak vitatkozni, az internetes fórumokon sem vált ki napokon át dübörgő reakciólavinát. Nemcsak dicsérni nem fogják, szétszedni és megrágalmazni sem. Nem csinálhatnak botrányt belőle. A hatásos igazságoknak a diktatúrákban és az áldemokráciákban egyetlen hatásos „ellenszerük” van: a teljes elhallgatás.

Szóra sem érdemes. Egyébként sem üti meg a mércét. És tényleg: ez a kötet „szakmailag” minősíthetetlen, van képe nem azt a nyelvet beszélni, amit a kérdéskör „tisztességes magyar szakértői” beszélnek. Ha a „szakértelem” valóban „azt jelenti, hogy a rendszer elrejti azokat a mechanizmusokat, melyeken keresztül az ‘illetékes’ szakértők valóságos szakismereteket, a társadalomtól elkülönült politikai hatalommá, hatalomfenntartó erővé transzformálják”, az Arrobori csakis híjával lehet minden „szakértelemnek”, hiszen explicit célja éppen az, hogy ezt a „szakértelmet” leplezze.

Ez a malőr azonban, mely a könyv legbensőbb lényegéből fakad, maradandóságának jottányit sem árthat. A kimondott igazság elpusztíthatatlan része az emberi világnak. Az Isten sem teheti többé meg nem történtté.

kép | Szentgyörgyi Zsolt rajzai