EGY TEGNAPI POLÉMIA MAI TANULSÁGAI

Az elmúlt közel nyolcvan esztendő során a román nyilvánosságban a Monarchiabeli nemzetiségi viszonyokról egyfajta apokaliptikus kép alakult ki, melyben az ezer évig tartó nemzetiségi elnyomás mítosza testesült meg. A magyar nyilvánosság bizonyos mértékig alkalmazkodott ehhez a képhez, amennyiben elismerte, hogy a Monarchia nemzetiségi politikája sok szempontból elhibázott volt, a magyar állam megtagadta a kisebbségek követeléseinek teljesítését. De a tények feltárásával jobbára adós maradt. És főként nem vetette össze a magyar állam által elkövetett hibákat a Trianon utáni utódállamok vétségeivel, és nem tette fel a kérdést: elkerülhető lett volna-e mindez?

suba alatt

Ennek két oka volt. A magyar közvéleménynek, ha tényleg szembenéz a kérdéssel, és nem csak formálisan, el kellett volna ismernie, hogy tévedett, sőt önmaga számára is tisztáznia kellett volna a tévedés okait és körülményeit, azaz végképp le kellett volna számolnia a nemzetállami gondolattal. Ennek azonban épp az ellenkezője történt. A hallgatásba annak a feltevésnek megtartása is belefért, hogy a kisebbségekkel szembeni magyar politika végső fokon helyes volt, hiszen, lám, az utódállamok Trianon után ugyanazt a politikát folytatják kisebbségeikkel, mint annak idején a magyarok, sőt, annál radikálisabban is! Más lehetőség nincs is, mint a nemzetállami. A kisebbségek beolvasztása, az asszimiláció a nemzetfejlődés természetes mozzanata. (A határon túl rekedt kisebbségek beolvasztására tett kísérletek tehát elvben helyesek, pusztán kifogásolható, hogy magyarok ellen irányulnak, akik mégiscsak a véreink, tehát legalábbis formálisan helytelenítenünk kell azokat.) Ez esetben a maradék országterületen, a korábbinál jóval kedvezőbb körülmények között, suba alatt, különösebb zaj nélkül be kell fejezni a Monarchiában elkezdett nemzeti homogenizáció folyamatát. A kísérlet, a térségben egyedülállóan, sikerre is vezetett. Magyarországnak – ha a cigányságtól eltekintünk – ma már gyakorlatilag nincsenek kisebbségei. Igaz, az erősödő antiszemitizmus és cigányellenesség félreérthetetlenül arra utal, hogy a nemzeti homogenizáció csak egy erősen torz, s lappangó feszültségekkel terhes formában „zárulhatott le”.

Azt a következtetést, hogy a nemzetállam az egyetlen lehetséges megoldás, a magyar politológia is a nyugat-európai – általában tipikusnak tekintett nemzetfejlődés úgynevezett végiggondolásának eredményeként vonta le. De hogy ez a „modell” itt nálunk Kelet-Közép-Európában soha nem volt működőképes, aligha szorul bizonyításra. Az asszimiláció mint a nemzetfejlődés „természetes” mozzanata a térség egyetlen országában sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Annak ellenére sem, hogy a körülmények itt a nyugat-európaiaknál messze kedvezőbbek voltak. A francia típusú centralizációt nem csupán a civil társadalom fejletlensége tette irgalmatlanul „hatékonnyá”, de a kommunista diktatúrák is úgy szolgáltatták ki a kisebbségeket a többség önkényének, hogy az önvédelem elemi lehetőségeitől is megfosztották őket.

Az eredmény mégis szinte már jelentéktelen. Az egyéb következmények viszont annál jelentékenyebbek. A nemzet-teremtés lázában nem a kisebbségek tűntek el, hanem a többségi társadalmak dezorganizálódtak. Az a tény, hogy a többség képviselői az „elnyomó kisebbségek” ellen folytatott „jogos” harcukban a törvényt gyakorlatilag büntetlenül áthághatták, az állami intézmények alkalmazottait elkerülhetetlenül korrumpálta. A földreform során – az „ezeréves elnyomás”-t úgymond kompenzálandó – a román származásúakat részesítették előnyben, az állami vállalatok román kézbe kerültek, a megszüntetett magyar intézményeket román intézményekkel helyettesítették. Mindezt a szocialista államosítás tetőzte be, melynek eredményeként az égvilágon minden állami kézbe került, s ezzel automatikusan románná alakult át. A magyarokat az államosított gyárak és a vállalatok élén fokozatosan románokra cserélték fel. A magyar kulturális intézményeket románokkal „egyesítették”. Élükre románokat helyeztek, akiknek az volt a feladatuk, hogy a magyar „részlegeket” szívós és alattomos céltudatossággal fokozatosan elsorvasszák.

vak odaadás

Ezeknek a románoknak azonban nem akármilyen, hanem „jó” románoknak kellett lenniük, akik bebizonyították, hogy a magyarok ellen folytatott „keresztes háború”-ban nem ismernek könyörületet, akik egész életüket a „román ügy” szolgálatának szentelik. Következésként az számított jó románnak, aki nem sokat adott az emberbaráti érzésekre, aki nem engedte magát a méltányosságra vonatkozó érvektől befolyásoltatni, és úgy tekintette, hogy a törvények csupán az „idegenekre” vagy a „rossz” románokra érvényesek, a jó románok fölöttük állnak, hiszen ők magát a Nemzetet szolgálják. Azt, hogy ki a „jó” román és ki nem, természetesen a jó románok döntötték el. Nem egyszer személyes rokonszenvek és érdekek alapján. A rokonok, a barátok, a közeli ismerősök automatikusan jó románnak minősültek, a politikai ellenfeleket, a vetélytársakat, a kellemetlen szomszédokat rossz románnak, azaz nemzetidegennek lehetett tekinteni. Az alapvető szempont a vak odaadás lett.

Fokozatosan Erdély is az Ókirályság színvonalára süllyedt. A németek és a zsidók elhagyták az országot. A magyarság jelentős része, főként az értelmiségiek, kivándoroltak Magyarországra.

Románia presztízse a nemzetközi közvéleményben fokozatosan romlott.

A végeredményt a Der Spiegel című német hírmagazin által az olvasók körében 2001 májusában végzett felmérés eredményei jelzik. A Der Spiegel kérdése a következő volt: „Az EU bővítésénél mely tagjelöltet tartja kívánatosnak és melyiket utasítja el (százalékban)?”

A statisztika mindkét vége közvetlenül érint bennünket, a lista ugyanis Magyarországgal kezdődik: a megkérdezettek 80 százaléka helyesli Magyarország felvételét, s csupán 16 százalékuk ellenzi, és Romániával ér véget: a megkérdezettek csupán 32 százaléka helyeselné Románia felvételét és 64 százalékuk utasítaná el. Románia előtt Törökország áll 40 százalék és Bulgária 48 százalékos elfogadottsággal.

Európa legjelentősebb államának lakói ma már a magyarokat tartják a legeuropaiabbaknak és rokonszenvesebbeknek, és azoktól a románoktól idegenkednek a leginkább, akik jó száz esztendeje Európa üdvöskéinek számítottak.

diadalmenetben

Ami azonban még lehangolóbb, hogy a Romániáról és a románokról kialakított vélekedések minden jel szerint kezdenek rögzülni az európai közvéleményben. Azaz kezdenek előítéletekké, a nemzet-karakterológia szterotípiáivá változni. Márpedig a sztereotípiák, amilyen könnyen kialakulnak, olyan nehezen tüntethetők el. Gondoljunk arra, hogy a múlt század derekán Kossuth Lajos még a szó szoros értelmében diadalmenetben járja végig Európát és Amerikát. A nyugati közvélemény útja során mindenütt hitet tesz a magyar szabadság mellett. Az ország-imázs, ahogyan manapság mondanók, akkor nem is lehetne jobb. De sem az otthon maradottak nem képesek Kossuth presztízsét a maguk javára kamatoztatni, sem maga Kossuth Lajos nem képes arra, hogy ezt a presztízst megőrizze. Az európai forradalmi szervezetekben a szomszédos nemzetekről, köztük a románokról is olyan nézeteket hangoztat, melyek fokozatosan megingatják az európaiak Kossuth demokratikus gondolkodásába vetett hitét. A Dunamedencei konföderáció gondolata pedig, mellyel Kossuth a – gondolkodását korában lenyűgöző – paradoxonokat próbálja feloldani, későn érkezik: És Magyarországról sem kap semmiféle támogatást. A magyar állam vezető körei nem konföderációban, hanem a kisebbségek gyors beolvasztásának stratégiaiban gondolkodnak, a kisebbségek pedig a kiválás esélyeit kezdik mérlegelni.

A század végére a Monarchia és benne Magyarország a népek börtöneként kerül be az európai köztudatba. És innen már nyílegyenesen vezet az út a birodalom és az ország feldarabolásáig. A múlt század végére kialakult magyarellenes előítéleteket száz év alatt sem sikerült maradéktalanul eloszlatnunk. Ha a nemzeti problematikáról van szó, minket magyarokat ma is túl könnyedén nyilvánítanak nacionalistáknak, s a magyar nacionalizmust, amint azt az elmúlt egy évtizedben is tapasztalhattuk, még mindig – a Magyarország iránti fokozódó rokonszenv dacára is – veszedelmesebbnek ítélik a környező államok nacionalizmusánál.

A román értelmiség létfontosságú dolgokat tanulhatna Magyarország történetéből, ha az irántunk érzett előítéleteit végre valóban felfüggesztve, tárgyilagosan gondolná végig a román-magyar viszony utóbbi 150 esztendejének történetét.

A kérdés, melyet a román értelmiségnek föl kéne tennie, hogy esetükben is a trianonihoz hasonló tragédiákra van-e szükség, vagy végre beindul az az öntisztulási folyamat, mely nemzeti kataklizmák nélkül is elvezethet a kijózanodáshoz. Ennek egyelőre nem sok jele van.

Ha magunkat, magyarokat nem számítom, kevés olyan népről hallottam a történelemben, mely ilyen gyanútlan és könnyelmű felelőtlenséggel rohant volna egyenesen a szakadéknak.

Annak, aki föl akarja mérni a román tragédia méreteit, az első világháború előttről származó erdélyi román szövegeket ajánlhatok figyelmébe. Íme, egy részlet Octavian Goga híres – a Românul (A román) című lap 1913. január 7-ei számának 2-4. oldalán megjelent – írásából:

keleti nyegleség

„Különösen ismert az a hiperbolikus szellem, az a mértéktelen túlzás, mellyel magyar honfitársunk szokásos módon hirdeti faji kvalitásait. A magyar publicisztika, irodalmunk, csakúgy visszhangzik ama keleti nyegleség bántó hangjaitól, mely csak szuperlatívuszokat talál, amikor bármiféle sajátosságáról van szó Árpád nemzetének: Az önbírálat e hiányában, a nagyzási hóbort és a beteges túlzás figyelembe nem vételének jegyében haladt nálunk a közszellem, és folyt a társadalmi nevelés. Az emberi nem által megmászott gondolatcsúcsok a magyar becslés retortáján át nyomorúságos, értéktelen vakondtúrásokká válnak, ellenben a turáni agyvelő ártatlan életmegnyilvánulásai is óriási méreteket öltenek.

Nem hiszem, hogy legyen ország, ahol több ember volna tévedésben saját értékét illetőleg, ahol többen lennének olyan széles gesztusokkal és oly rosszul alkalmazott nemzeti büszkeséggel, mint Magyarországon. Sehol sem találni oly rossz indulatú köztisztviselőket, oly brutális kalauzokat, és oly ütlegelésre kész csendőröket. Egy nyugati idegenre nézve ez a furcsa világ, e vitéz és harcos emberek, ez a nevetséges grandezzával viselkedés idegenszerű látvány és szánakozó mosolyra vagy gúnyra indító.” (Egy anakronizmus: a magyar nemzeti kultúra)

Alig 88 esztendő telt el azóta, de tartok tőle, hogy az a bizonyos „nyugati idegen”, ha Goga úr extravagáns leírásaiból tájékozódna, fatálisan eltévedne, úgy tűnik, a románoknak sikerült bennünket, magyarokat lemásolni – méghozzá elképesztő precizitással.

Mindez azonban nem jelenti, hogy mi magyarok kiláboltunk volna a kelet-o közép-európai történelemből. Sőt, sok vonatkozásban még mélyebbre „süllyedtünk” benne. Megtanultunk a Nyugat igényeihez jó évszázados késéssel igazodni, a térség realitásaihoz azonban ma sem. Ez a tény, és hogy a történelmet mi magunk sem dolgoztuk fel, veszedelmes feszültségek halmozódásához vezetett.

Hogy Goga ezeket a vádakat egyáltalán megfogalmazhatta, önmagában is sokatmondó. Még akkor is, ha a szöveg evidensen nem mentes a román nacionalista túlzásaitól. De ezek sem véletlenek. Tudjuk, Gagát már diákkorában érték sérelmek. A román érdekek védelmében kifejtett tevékenységét a magyar állam szervei mindvégig gyanakodva figyelték, a belügyminisztérium minden lépését nyomon követte. Egyetemi éveiben vizsgálatot is kezdeményeztek ellene, melyről egy szüleinek címzett ‘levélben számolt be.^[1]

szekuritátés kihallgatások

A rektori kancellária titkára, dr. Margitai, ahogyan azt Goga leírja, egyebek között azt kérte számon rajta, hogy „jó magyar”-nak tekinti-e magát vagy sem? Amire Goga azzal válaszolt, hogy jó állampolgárnak tartja magát, aki a hazáért bármely áldozatra kész. („Mit mondhattam volna egyebet?” – kérdezi a szüleitől.) A kancelláriai titkár a nemzeti hovatartozást a közvéleményben uralkodó nézetekkel összhangban nyilvánvalóan összemosta az állampolgársággal, Goga viszont a kettő közt ösztönösen is különbséget tett. A beszélgetés egyéb ként szinte lidércesen emlékeztet a későbbi szekuritátés kihallgatásokra. A hangnem és a hangulat annak ellenére is azonos, hogy Goga keményen visszautasíthatja a vádakat, s a kihallgatást nem követi megtorlás.

Ezek a sérelmek, természetesen, csakis nacionalista ellenreakciókat válthattak ki. A nemzeti érzelmű fiatalember fokozatosan elfogult nacionalistává válik, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy átveszi a magyar nacionalisták gondolkodásmódját és érvrendszerét.

Tudjuk, Beöthy Zsolt hírhedt irodalomtörténetéből is szigorlatozott. Az uralkodásra termett volgai lovas mítosza, a szintúgy uralkodásra termett római légiók kései leszármazottjának szemében tényleg csakis groteszk anakronizmusnak, sőt felháborító provokációnak volt felfogható.

Ennek ellenére, ha nem lennének súlyos igazságai, a vádakat maga sem fogalmazhatná meg a fenti élességgel. Sajnos vannak. Olyannyira, hogy ezeket az igazságokat vitapartnerei sem vonhatják kétségbe. Inkább hallgatnak róluk. Pedig a cikk vehemens magyar reakciókat váltott ki. A polémia éle azonban nem annyira a fentebb idézett diagnózis, inkább az írás antiszemita hangvétele ellen irányult.

Az írás legjellemzőbb aspektusa ugyanis nem az, ahogyan Goga a magyar kultúra nacionalizmusát támadja, hanem ahogyan a magyar kultúrát „megvédi”:

„Egy idegen olvasóra nézve, ki ismeri a magyar népet, és ismeri azokat az irodalmi műveket, melyekben jellemvonásai meg voltak rögzítve, a jelenkori irodalom teljesen idegen képet mutat. (…)

Többé nem harcoló irodalom, a küzdőtéren nincsenek harcosok, nem látod többé, a nemzeti küzdelmek népszónokait. Nem akadsz fenn többé a turáni hevességnek erélyes hangjain, szemed láttára rajzolódnak a nemzetközi művészetnek szomorú, sötét képei és elhasznált kliséi. Kínzott szellem, egy túlzott személyiség hánykódásai, durva cinizmus és hallatlan frivolitás kérnek szót a mostani termelésükben. A paraszt megszűnt irodalmi tárgynak lenni, a nemes alig tűnik: föl egy-egy színdarabban, hogy nevetséges prózával gyönyörködtesse a nézőket. Az a híd, mely a mai és a múlt magyar szellemet összekösse, megszakadt, ama társadalmi elemeknek, melyek: e népnek történelmét csinálták, nincs szavuk az irodalomban. Helyettük a színpadon a lipótvárosi ügyvédet, az utilitarista polgárt, a városit találod, aki vak a természet szépségeivel szemben. A költőknek rímbe kell szedni az aszfalt összes nyomorúságaitól nyugtalanított lélek lázait, strófáiból kikeresheted a minden hittől megfosztott modern pogánynak spleenjét vagy keserűségét, a hajdani panteizmus színes képei helyett komor sötétséget fogsz találni. Egy könyv végére érve, ha rekonstruálod a szerző személyiségét, kínosan fog érinteni új ismeretséged. Magadhoz térve hamarosan megállapíthatod, ennek az úrnak semmi köze sincs az ezeréves magyarság egész történelmi tépelődéséhez, Árpádtól Arany Jánosig. Ez az úr szabott alakja a modern ahasverizmusnak, kivel Ostende-ban, a Riviérán, és a Singapore-ba menő hajó fedélzetén találkozunk. Neve Meyer, Durand vagy Löwy, és mindig ilyen volt. (…)

Honnan ered a mai magyar irodalomnak ez az idegen ábrázata? A válasz rövid és egyszersmind világos: Budapest. Budapest pusztításai, vannak ezeken az idegen lapokon. Ez a hirtelen város, a maga amerikanizmusával, kabaréival, zsidóival, Dohány utcai zsargonjával, éjszakai obszcenitásaival, ez a rögtönzött hangya fészek rányomta pecsétjét a magyar irodalomra. Ennek a metropolisnak hagyomány nélküli fajkeverékéből, mely bennszülött svábokból, túlnyomó számú zsidókból és importált magyarokból áll, egy sajátos etnikai keverék támadt, mely a magyar fajra úgy életmód, mint lelki tekintetben idegen, mely parasztokból, nemesi osztályból és a vidéki városok friss polgárságából támadt. E keveréket minden faji vonás tekintetében a szemita elem determinálja, úgy értelmi képességére nézve, mint gazdasági és számbeli hatalom tekintetében. Másutt sehol meg nem adott politikai szabadsága és GaIíciához közelléte folytán ez a zsidó áradat évről évre nőtt, egyre kevesebb akadályra talált az inferióris bennszülöttekben, és itt a Duns partján fészket verve, ismert intelligenciájával és élelmességével megkaparintotta a kereskedelmet, ipart, kultúrát. A közélet megnyilvánulásának minden ágát elárasztotta ez a nyughatatlan nagy képességű nép. Tudatos munkában töltött félszázad elég volt, hogy mint bevándorolt megsemmisítse egy eléggé halvány múlt jellegét, és a lenyűgözöttek összes attribútumaiból csupán a magyar nyelvet vette át a maga füle szerint módosítva, hogy Budapestből megteremtette a szemita kultúrának leghatalmasabb empóriumát. (…)

kompenzál

Ezek a sorok tényleg mindent elmondanak a kor uralkodó világképéről. A magyar közvélemény hangulatát kitűnően érzékelő Goga ugyanis ezekkel a mondatokkal kompenzál, ezekkel vásárolja meg a jogot az igazmondáshoz. Azoktól, akiket tulajdonképpen támad! És számítása hiánytalanul beválik. Állításait, legalábbis ami az újabb magyar irodalom zsidó jellegére vonatkozókat illeti, a kor uralkodó konzervatív irodalmának legjelentősebb orgánumai és képviselői veszik védelmükbe: a Magyar Kultúra és a „Tisza István által irányított” Magyar Figyelő, illetve Burján Károly és Szabolcska Mihály.^[2]

Goga fő vádjai a szerző céljainak megfelelően háttérbe szorulnak. Az ő közvetlen célja ugyanis már nem a magyar közvélemény kisebbségellenes hangulatának megváltoztatása, ennek a lehetőségében már régen nem hisz, sőt a magyar-román konfrontációt a nemzetállami törekvések természetes és elkerülhetetlen következményének tekinti. A román olvasót a magyar államból való kiválás perspektívájában, a magyar kultúra vonzerejétől szeretné megóvni azzal, hogy a magyar kultúrát közönséges zsidó banzájként „leplezi le”, az asszimilációs kényszert próbálja ellensúlyozni. És e célt olvasói körében kétségtelenül el is éri.

A hivatalos magyar kultúra kisebbségellenessége, a faji gőg a széles körű polémiában (melyben Braun Róbert, Ignotus és sokan mások is megszólalnak) meg sem jelenik. Goga vádjai mögött még a vitát „lezáró” Ady is pusztán „irigység”-et lát:

„Bizony ez a furcsa Magyarország egy kicsit mindig Európával élte az életét, a keresztes hadjáratokon, protestantizmuson, franciás forradalmon keresztül egészen a szocializmus testes, izmos való valóságáig. Szerencsénk vagy átkunk: nemcsak keresztül-kasul hatott, de át- és áthasogatott bennünket a legnagyobb civilizációk minden kilüktetése. Nem mondom, hogy elképzelhetetlen, de egyelőre szédítően nagy, színesen gazdag a románságnak a mi intellektuális kultúránk, főképpen pedig vakító, tehát bosszantó is. (…) Nem esküszöm meg, hogy a romániai katonaság nem veheti el valahogyan, egyszer, tőlünk Erdélyt, de magyarságunkat, s ennek termő lélek-ligetét le nem bocskorolhatja soha.”

E sorokkal azonban (a magyar olvasó számára bizonnyal még észrevétlenül) maga Ady is azt a gőgöt reprodukálja, némileg kulturáltabb változatban, melyet Goga Zichy közoktatási miniszternél mint kulturálatlant kifogásol.

az önmagunkkal való szembe nézés

Annak a ténynek, hogy e gőg analízisét azóta sem végeztük el, súlyos következményei vannak. S az önmagunkkal való szembe nézés kötelezettségétől sem mentesít, hogy a túloldalon is olyan ellenfelekkel álltunk szemben, mint a xenofób és antiszemita Octavian Goga.

Mert már akkor voltak mások is. Például a polémiában Goga ellen kiálló, s a román konzervatív sajtó által durván támadott Emil Isac. Igaz, 1919 után Romániában sem az Emil Isacok, hanem az Octavian Gogák kerültek hatalomra. (Goga – kell ezt még mondanom? – fasiszta miniszterként zárja politikai karrierjét.)

A tisztázatlanságnak máig ható következményei vannak.

Az a tény azonban, hogy a Goga által mefisztói céltudatossággal átvett antiszemita diskurzus ma is hat és hódít, minden bizonnyal a századvég nemzeti problematikájának lezáratlanságára, a nemzetállami ideológia kiúttalanságának fel nem ismerésére vezethető vissza.

1. Az ide vonatkozó levelet nemrégen a Románia litararǎ című irodalmi lap tette közzé: Octavian Goga – Inedit., 2001. március 28–április 3., 12–13. oldal. ↑

2. A vita egészére vonatkozóan lásd: Ady összes prózai művei, Újságcikkek tanulmányok XI., Akadémiai Könyvkiadó, 1982. Sajtó alá rendezte: Láng József, 196–214. Goga és Ady szövegeit is e kötetből idéztem. ↑

kép | vecteezy.com