ANTI METAFIZIKA

Kállay Géza a metafizikáról szólva^[1] az „én”-t helyezte vizsgálódásai középpontjába. És joggal. A filozófia legmakacsabb kérdésgubanca ugyanis az öntudattal kapcsolatos: hogyan lehetek képes tudatosítani önmagamat, miként olvashatok saját gondolataimban, hogyan láthatom a világot, ha az az én gondolataimként áll össze? Egyáltalán: ki az, aki olvassa a gondolataimat, és ki az, aki gondolja? Ki fogja fel szellemi értelemben a tudatomként összeálló világot? Lehet-e ez a két „személy” ugyanaz, s ha igen, hát hogyan? A modern filozófia azzal kezdődik, hogy Descartes az egót teszi meg minden bizonyosságaink alapjává. Az ember érzékszervei, mondja, tökéletlenek, sőt, meg is csalhatnak bennünket (lásd: érzéki csalódások). Ha pedig bizonytalan észleletekre alapozok, a gondolkodás is szükségszerűen tévutakra vezet. Van azonban valami, amiben nem tévedhetek, s ez éppen az, hogy én, aki gondolkodom, egyszersmind létezem is. Lehet ennél nyilvánvalóbb? De hogy gondolkodom, nemcsak azt jelenti, hogy létezem, hanem azt is, hogy tudatában vagyok önnön létezésemnek. Önmagámra, illetve a világra vonatkozó tudásom biztos alapja tehát az öntudat. Ezt mondja ki a híres „cogito ergo sum”. Önnön létemben nem kételkedhetem, mert a kételkedésre eleve létezésem teremt lehetőséget. Önmagamról azonban nem érzékszerveim révén szerzek tudomást. Georges Simenon Bicêtre harangjai című regényének főhőse, miután az infarktusból magához tér, szinte érzéketlen, nem lát, nem hall, mozdulni sem képes, mégis tudatában van létezésének. Tud önmagáról. Nos, ez a tudás a filozófia legnagyobb rejtélye. Hogyan tudhatok önmagámról? És ki az, aki tud magamról, azaz rólam? Ennek a tudásnak valamiféle belső „érzékelésben” kell jelentkeznie. Ez pedig azért is problematikus, mert amit „belsőleg” érzékelünk, alapvetően különbözik a „kívülről” látottól. A kívülről vizsgált emberi agy nem lehet azonos a belülről észlelttel, azaz az öntudattal. „Bár a tudat ugyanúgy biológiai jelenség (…) – írja John R. Searle –, szubjektív első személyű ontológiája lehetetlenné teszi, hogy objektív, harmadik személyű jelenségekre vezessük vissza, mint ahogy a harmadik személyű jelenségeket, például az emésztést (…) visszavezettük”. Thomas Nagel meg így fogalmaz: „Élményeink egészen más értelemben vannak szellemünk belsejében, mint amilyenben agyunk koponyánk belsejében található. Egy másik ember felnyithatja a koponyánkat és belepillanthat annak belső életébe, szellemünket azonban nem nyithatja föl, nem pillanthat bele – legalábbis nem ugyanabban az értelemben (…) Ha élményfolyamataink másféleképpen vannak a tudatunkban, mint ahogyan a megfelelő agyi folyamatok agyunkban, úgy tűnik, mintha élményeink és egyéb pszichikai állapotaink nem lehetnének pusztán az agy fizikai állapotai. Ezért az embernek többnek kell lennie, mint puszta testbe ágyazott zümmögő idegrendszernek.

Egy lehetséges végkövetkeztetés úgy hangozhat, hogy léteznie kell egy léleknek, mely úgy kapcsolódik a testünkhöz, hogy kölcsönösen befolyásolják egymást. Ha ez érvényes, akkor nagyon különböző dologból épülünk fel: egy komplex fizikai testből és egy tisztán mentális lélekből. (Ezt a felfogást nevezzük dualizmusnak).”

a realizmus merő metafizika

Saját pillanatnyi tudatállapotainkat kivéve azonban mindent kívül észlelünk. A megfigyelés a megfigyelt dolgot annál inkább külsővé teszi, minél inkább a részletekre irányul. A csillagos ég élményének jelentősége többek között abban rejlik, hogy a barlang- vagy épületbelsőhöz hasonlóan olyan „objektum”, mely egészében körülvesz bennünket, tehát szintén belülről – mintegy működés közben – érzékelünk és tudatosítunk. A látvány minden kultúrában meghatározó. De amikor „bent”-ről beszélünk, a terminust kettős értelemben használjuk. Egyrészt mindennek, amit kint látunk, ahhoz, hogy láthassuk, belül, az elmében (az ún. tudati képben) kell megjelennie. Az én ugyanúgy a tudati kép középpontjában helyezkedik el, ahogyan testünket mindig a leképezett valóság középpontjában lévőnek tapasztaljuk. És ez független attól, hogy a tudatunktól független valóság valójában tudati konstrukció, és olyan létezőre vonatkozik, amelyről, ha a konstitutív érzékszervi és idegrendszeri aktusoktól eltekintünk, semmiféle tudásunk nem lehet; még létezésének bizonyítására sem vagyunk képesek. Az ún. realizmus merő metafizika. A tudattól független létező számomra csak tudatként létezhet. De visszatérve az alapkérdéshez: magától értetődő, hogy a belülről érzékelt, első személyű élmények a mi élményeink, s hogy ezek az érzetekből, emlékképekből, s az ezek közötti bonyolult – tudatos és tudattalan – viszonyokból, illetve a viszonyokat kisebb-nagyobb pontossággal rögzítő gondolatokból adódnak. Az érzetek, az emlékképek, a gondolatok azonban nem képesek önmagukat érzékelni: még akkor sem, ha rendkívül bonyolult, mégis meglepően racionális intuitív egységet, ún. „világot” alkotnak. Az életvilág is csak akkor érzékelhetné önmagát, ha kilépne magából, ha megkettőződne. Ha az egyik „világ”, melynek a gondolkodó (azaz önmagára visszahalló) én pusztán sűrűsödési pontja (centruma) volna, érzékelné a másikat, amelynek sűrűsödési pontjában, „énjében”, a „szemlélt világ” kialakul. Újból megkérdezhető hát: hogyan lehet „valaki” azonos velünk és – ugyanakkor, ugyanott és ugyanabban a vonatkozásban – hogyan különbözhet tőlünk? Ha a kérdésre viszonylag racionális választ szeretnénk adni, induljunk ki abból a hipotézisből, hogy a tér, melyben önnön gondolatainkra „rálátunk”, s amelyben a tudat szerveződik, körkörös, önmagára záródó. Hogy a tér ténylegesen elgörbülhet, nemcsak a Bolyai-Lobacsevszkij-féle geometriák ellentmondás-mentessége sugallja.

Arthur Eddington a 20. század második évtizedében fizikai kísérletekkel is bizonyította. A kísérlet (mely egyben Einstein relativitáselméletét is igazolta) azt mutatta, hogy az égbolt korábban megfigyelt részének csillagai a Nap közvetlen „környezetébe” kerülve más elrendezésben jelennek meg. A változást csak az magyarázhatja, hogy a Nap hatalmas tömege a fénysugarakat meggörbíti, a napkorong mögül érkező fénysugár belegörbül távcsövünkbe. A fényt kibocsátó csillagot a szembogarunkra merőlegesen beeső fénysugár meghosszabbításában látjuk, így a csillag képe a napkorongon kívül jelenik meg, bár korábbi ismereteink alapján tudjuk, hogy mögötte kellene lennie. A térgörbület valóságát a fekete lyukak (ma már kétségbevonhatatlan) létezése még evidensebbé teszi. A fekete lyukak körül ugyanis a tér a hatalmas tömegvonzás következtében nemcsak elgörbül, de önmagára is zárul, ami azt jelenti, hogy a fekete lyukat övező térgömb sugarai a középpontra görbülnek vissza. A sugarak meggörbülésének „megértése” azonban nehéz, mert a térfogat (negyedik dimenziós) körkörösségének képzetét követelné meg, de erre háromdimenziós fantáziánkkal képtelenek vagyunk. A „reflektáló tudat” csakis körkörös négydimenziós tértükörben válhat képessé, hogy önmagát (a „reflektált tudatot”) megfigyelje. Nagyon leegyszerűsítve: körkörös térben, ha balra „tekintenék”, valóban önmagamat kellene jobbról látnom – és fordítva. Persze jóval bonyolultabb jelenség az ún. kint-bent szimmetria, mikor kifelé tekintve a bentet látom. Mai ismereteink szerint az univerzum esetében is ez történik. Ha távcsövünkkel kifelé tekintünk, mind mélyebben hatolunk az ősrobbanás centrumába. Azaz paradox módon befelé látunk. Az univerzum külső horizontján annak belső horizontját észleljük, amennyiben a minél távolibb látvány egyben korábbi is. Az univerzum külső horizontján az ősrobbanást közvetlenül követő korra, azokra az első kozmikus képződményekre látunk, amelyek az anyag és a sugárzás szétválását követően lettek láthatók. Ez tény! De hogy miképpen történik, ismét csak bajos megmondani. Háromdimenziós térben gondolkodva elképzelhetetlen. Ahogyan az is nyilvánvaló, hogy a gondolkodó én (a „cogito énje”) és az azt megfigyelő-tudatosító én (a „reflektáló tudat”) háromdimenziós térben nem lehet azonos! Amennyiben a gondolkodás a sajátvilág összefüggéseinek tudatosítása, a gondolkodásra csak az teremt lehetőséget, ha az ént (magamat) valamilyen értelemben megkettőzöm. Sartre úgy véli, hogy „az Én a konkrét és pszichofizikai Magam számára az, ami a pont a három dimenzió számára: egy végtelenül összezsugorított Magam”. Erre a gondolatra azonban (mivel a „reflektáló tudat” maga már reflektálhatatlan) az önszemlélet (éppen körszerűsége folytán) sehogyan sem vezethet rá. A körkörösség minden valódi metafizika legbelsőbb lényege. Az alap, melyre gondolati rendszereink felépíthetők. Meglepő jelensége a modern filozófiának, hogy a fenomenológia, Heidegger és Merleau-Ponty ugyan eljut e körkörösség meghatározó szerepének felismeréséig, de a felismerés jelentőségét nem méri fel. Egy román filozófus, Constantin Noica jut talán a legtovább: „A filozófiai diszciplínák vizsgálata során láthattuk – írja –, hogy ezek csak akkor válhattak valóban filozófiaivá, ha tudatosították önnön körkörösségüket. A kör mindegyiküknél sajátos formát öltött (…) így vagy úgy minden filozófiai félfogás mint egész azzal végzi, hogy a körkörösség ‘bűnébe’ esik, és ha következetes önmagához, arra kényszerül, hogy elfogadja ezt (…). Valóban létezik tipikus ellenérv, mely minden filozófiai elmélet kapcsán megfogalmazható, és amelyet végül mindegyiknek vállalnia kell, hiszen csak így próbálhatja meg semlegesíteni destruktív jellegét. Ez mindannyiuk alapvető és megkerülhetetlen köre. A szkepticizmus nem szkeptikus, legalábbis saját szkepszisének vonatkozásában nem lehet az. A kriticizmus önmagára nézve nem kritikus, hanem dogmatikus (…) A realizmus szinte idealizmussá alakul, ha a realitásról szóló doktrínává válik (…) Minden filozófiai koncepció ellentmond önmagának, belesétál a bűvös körbe.”

Pedig a modern filozófiában e felismerés minden feltétele adott. Heideggernél például szinte rögeszmeszerűen visszatér a körkörösség. Igaz, a heideggeri „Zirkel”, illetve „Kreis” kapcsán a Heidegger-irodalom legfeljebb a hermeneutikai kört emlegeti, holott ezeket a fogalmakat aligha redukálhatjuk pusztán hermeneutikaira. „Mindenhol egyfajta körözés – állapítja meg Heidegger a Metafizika alapfogalmaiban. – A filozófia körben mozgása megint olyasmi, ami a közönséges értelem ellenére van. Ez mindig egyenesen csak a célhoz akar eljutni, ahogy az ember egy fogással birtokba veszi a dolgokat. Körben járni – ez nem vezet sehova. Mindenekelőtt elszédít, és a szédülés félelmetes. Az ember úgy tűnik fel önmaga előtt, mintha a semmiben lógna. Ezért csak semmiféle körmozgást és kört se! (…) A körmozgásnál nem az a döntő, amit a közönséges értelem egyedül lát, hogy a kerület mentén megyünk, és visszatérünk rajta ugyanarra a helyre, hanem a körbenjárásban lehetséges, és egyedül abban lehetséges pillantás a centrumba mint olyanba. A centrum mint olyan csak a körülötte való körözésben nyilvánul meg. Ezért minden arra irányuló kísérlet. hogy a korszerűt kiérveljük a filozófiából, elvezet a filozófiától; és minden ellenvetés, mely azzal az érvvel dolgozik, hogy a vizsgálódás körszerű, már azt bizonyítja, hogy egyáltalán nem filozófiai ellenvetés, tehát a filozófiával szemben semmitmondó.”

önmagát mint egészet

De a heideggeri filozófia minden alapfogalma körkörös. Már magát a „jelenvaló-létet” (azaz a „világképző” emberi lényt) is a körrel definiálja, ráadásul többszörösen is. Heidegger „jelenvalóléte” nem részként viszonyul az egészhez, maga az egész önmagát mint egészet érti meg. S mégis: a kört Heidegger kívül rekeszti a lételméleten, azaz a kör, mely szemmel láthatóan mindennek az alapja, Heidegger értelmezésében puszta dologként (állagként) jelenik meg. Az állagnak pedig itt nincs egzisztenciája.

Ismereteink alapján nem zárható ki, hogy az a körkörösség, mely a jelenvalólét „sajátszerűségében” megnyilatkozik, a létezés – és nem pusztán a jelenvalólét – alapsajátsága, vagyis a maga sajátos módján minden létező egyben valamiféle időben létező jelenvalólét is, így élő kapcsolatban (egyfajta nem tudatos „metafizikai kölcsönhatásban”) állhat önmagával. A feltevésnél is súlyosabban esik a latba, hogy a heideggeri álláspont az emberi jelenvalólétet a természeti fejlődés (vagy tárgyilagosabb megnevezéssel: a legtágabb értelemben vett történelem) végső stádiumaként (vagy éppenséggel örökkévaló állapotaként) rögzíti. A kő ugyanis Heidegger szerint „világtalan”, az állat „világszegény”, és csak az ember tekinthető „világképzőnek”, azaz teljes értékű (a „tulajdonképpeniség” lehetőségét is hordozó) létezőnek. De mi a garancia arra, hogy a biológiai vagy szellemi evolúció nem vezet el olyan „még-jelenvalóbb-lét” kialakulásához, melynek nézőpontjából a mi – jelenvalólétként adott – világunk éppoly primitívnek minősül, mint számunkra az állat „világszegénysége” vagy a kő (feltételezett) „világtalansága”? A jelenvalólét ontológiai kivételességét (melynek az öntudat vonatkozásában persze megvan a maga kétségtelen alapja) Heidegger éppoly dogmatikusan tételezi, ahogyan az általa bírált nagy metafizikai rendszerek megalkotói, Descartes, Kant, Hegel a saját „megkérdőjelezhetetlen” metafizikai előfeltevéseiket. Ezzel azonban Heidegger hermeneutikája a kör metafizikáját – a metafizikai hipotézist – leplezi el, melyre egész elmélete felépül. A körkörösség hipotézise ugyanis a legtisztább metafizika, sem tapasztalatilag, sem logikailag nem igazolható. A legmélyebben metafizikai tételek pedig éppen a szemléletesség és az ellentmondás-mentesség követelményével összeegyeztethetetlenek, és mégis minden vonatkozásban, fizikailag, kozmológialig, filozófiailag, esztétikailag, sőt, morálisan is megkerülhetetlenek. Igaz, a háromdimenziós és lineáris világképre alapozott gondolkodás keretei közt a körkörösség hipotézisének elutasítása valóban elkerülhetetlen, de ha a világ (az azt megjelenítő jelenvalólét) háromnál több dimenziós és körkörös volna, merőben más geometriának, illetve logikának kellene modellezni, mint amilyet ma ismerünk.

A hangsúly az és-en van, hiszen a tudomány eleddig a két lehetőséget (a háromnál nagyobb dimenziószámét és a körkörösségét) csak külön-külön vizsgálta és – ekként! – elvetni is tényleg „megalapozottan” vetette el, hiszen külön-külön tarthatatlanok. A reális tér, ha eukleidészi, nem lehet háromnál több dimenziós, ha meg háromdimenziós, nem lehet körkörös. A geometria, az elektromosságtan, a kozmológia, a történettudomány, sőt, a filozófia legjelentősebb teljesítményei rejtetten továbbra is kénytelenek így vagy úgy a körkörösségre (is) alapozni, illetve minden tényleg alapvető kérdés kapcsán elkerülhetetlenül a körkörösségbe kell torkollniuk. S a harmadik dimenzió körkörössége a negyedik dimenzió létét (a körkörös harmadik dimenziót) is szükségszerűen implikálja. A két alternatíva következetes (azaz a természeti szimmetriákat is szem előtt tartó) összekapcsolása azonban ismereteim szerint még senkiben sem merült fel, legalábbis komoly lehetőségként. Hasonló lehetőséget még a legmetafizikaibb fizikai teória, az ún. húrelmélet is csak érintőlegesen vesz figyelembe. Így aztán a modern-posztmodern tudományosság (és főként a filozófia) a dimenzióelmélet kérdéseit részben, a körkörösségéit csaknem teljes egészében szőnyeg alá söpörte, átmenetileg kívül rekesztette a tudományosan vizsgálható (értsd: szalonképes) kérdések körén. Az ellentétek összetartozására, a hierarchia „megszűnésével” járó egyenértékűségekre, az eldönthetetlen problémák létére és egyebekre Heidegger posztmodern követőinek mind nyakatekertebb magyarázatokat kellett és kell kieszelniük, méghozzá olyan metafizikaellenesség keretében, mely önnön metafizikai előfeltevéseit módszerré alakítva véli „kiiktatni” a filozófiai gondolkodásból.

1. Kállay Géza: KULCSFOGALMAK KULCSFOGALMA: METAFIZIKA ÉS MÉLYSZERKEZET
   https://ligetmuhely.com/liget/kallay-geza-kulcsfogalmak-kulcsfogalma/ ↑

kép | Jack Youngerman művei, wikiart.org