Bíró Béla

A TÖBBSÉGI

2006 december

A TÖBBSÉGI

Csehországtól Lengyelországig, Magyarországtól Romániáig és Bulgáriától Észtországig kormányválságok bénítják a politikai életet. A társadalom azonos nagyságrendű többségekre tagolódik: patthelyzet alakul ki. A szokványos politikatudomány szemszögéből képtelenség ugyan, de ezeknek a társadalmaknak nem is lehetnek kisebbségei. A kisebbség itt a jogfosztottság, a kisemmizettség, a megalázottság szinonimája volna. Márpedig egy demokráciában ilyesmi elfogadhatatlan. Így aztán az egyénnek nálunk egyetlen esélye marad: másokat és főként önmagát meggyőzni arról, hogy ő igenis többségi, egészen pontosan – hiszen az ellentábor is többséginek tételezi önmagát – ő a tulajdonképpeni többségi.
tipikus akárki
Ma már nyugodtan elvethetjük azt az idilli feltevést, hogy a térség diktatúráiban mindig egy kisebbség terrorizálta a többséget; hogy Sztálin és Hitler egymagukban, sátáni ravaszsággal és ügyességgel maszekolták össze egyszemélyes diktatúrácskáikat. Martin Heidegger az állatlét filozófiai analízise során arról beszél, hogy az állati organizmust nem a szervek teszik képessé az érzékelésre, hanem az érzékelési képesség hozza létre a szerveket mint készséges kiszolgálókat. Azt hiszem, ez a társadalmi organizmusra is érvényes. Hitlert és Sztálint a társadalmak sajátos képessége, a többségiség termelte ki. A hatalmat Németországban, Oroszországban és Kelet-Közép-Európa csatlós államaiban is egy többség ragadta magához. A nép. Formailag legitim módon, lelkesen és őszintén, aztán formailag törvénytelenül, lelkiismeretlenül és alattomosan továbbra is az aktívan vagy passzívan együttműködő többség tartotta meg. Közben sem a személyek változtak (viszonylag kevés kivételtől eltekintve), csupán az egyes ember más-más készségei és képességei kerültek előtérbe. A nagy (de kisszámú) többség mindig magával sodorta a gyors és könnyű érvényesülésre áhítozó kisebb (de számosabb) többségeket is. A heideggeri értelemben vett (azaz a nem-tulajdonképpeniségnek, hanyatlásnak, mindennapiságnak kiszolgáltatott) „akárkiket”. Talán nem véletlen, hogy a posztmodern filozófia Nietzsche mellett legnagyobb előfutára, sőt, bizonyos értelemben apostola, magánemberként maga is gyakorta tipikus akárkiként viselkedett, s hogy ma már a világ leghatalmasabb államát is egy efféle akárki irányítja.

Mivel két többség nem fér meg egy csárdában, a kisebbségi lét pedig élhetetlen, a többségeknek kölcsönösen kisebbségivé, azaz jogfosztottá, kisemmizetté, kiszolgáltatottá kell alázniuk egymást.

Magyarországon úgy, hogy a közélet színterein a demokráciát tépik ketté: közvetlenre vagy képviseletire. Romániában (egyelőre) úgy, hogy a többségek (az ellenzék bevonásával) és államelnöki vezénylettel a kormányon belül teszik ugyanezt. Ha létezni akar, mindenkinek és mindenáron többséginek kell maradni. Meghátrálás nincs. Védekezni (mármint támadni) kell mindenfelől és az utolsó emberig. Ő, a legeslegutolsó, aztán már valóban és tulajdonképpen többségi lehet. S ezzel a hőn óhajtott társadalmi béke is eljövend.

Az ismét Évája nélkül maradt Ádámnak már nem is marad más dolga, mint a zavartalan gondolkodás.

kép | Frederic Lezmi, lensculture.com