Bíró Béla

A RÉMHÍR LOGIKÁJA

2009 szeptember

A RÉMHÍR LOGIKÁJA

A közvélemény várakozásaival a legnépszerűbb politikusoknak is számolniuk kell, különben kiszámíthatatlanokká válnak az események. Nassim Nicolas Taleb A fekete hattyú című – Amerikában és Nyugat-Európában épp betsellernek számító – könyvében ezt a jelenséget nevezi a „rendkívül valószínűtlen kihívásának”. Ha a politika, a gazdaság, a kulturális vagy a tudományos élet túl hosszú időn át nem akar vagy nem képes tudomást venni a („nem is létező”) tényekről, egy időn túl minden, akár a legvalószínűtlenebb is lehetségessé lesz – állítja Taleb.

A valószínűtlenség legvalószínűbb táptalaja a politikában mindig a rémhír.
őrültség
Bronislaw Baczko híres könyvében – A francia forradalom gaztetteiben – meséli el, hogy a forradalom, pontosan a jakobinus diktatúra második esztendejének (1795-nek) termidor 9-ről 10-re virradó éjszakáján, a párizsiak hirtelen rebesgetni kezdték, hogy Maximillian Robespierre feleségül akarja venni XVI. Lajos leányát (a templomos lovagok egykori palotájának tornyában tartották fogva), s királlyá koronáztatja magát. Korábban aligha akadt volna párizsi polgár, aki a köztársasági gondolat megszállottjáról, a forradalmi következetesség és radikalizmus mintaképéről, a puritán erkölcs megtestestesítőjéről effajta őrültséget elhisz, arról pedig, hogy komoly presztízsveszteség nélkül tovább is adja, végképp szó sem lehetett. Termidor 9-ről 10-re virradóan azonban, amikor már mindenki belefáradt a mindent átitató gyanakvásba és félelembe, egyre többen adtak hitelt a hírnek. Robespierre és társai ugyanazoknak az összeesküvés-elméleteknek estek áldozatul, amelyeknek kieszelését és alkalmazását a politikai küzdelmekben korábban maguk vitték tökélyre.

frenta, adobe.com

frenta, adobe.com

A történészek az egyébként közismert híresztelést általában figyelmen kívül hagyják. Annyira abszurdnak és megalapozatlannak találják, hogy úgy vélik, nincs mihez kezdeni vele, pedig ez az abszurd rémhír többet elmond a forradalom végnapjainak feszültségéről, az elviselhetetlen lelkiállapotról, mely Robespierre és társai bukásához vezetett, mint ezer oldalnyi tudós értekezés. Ha valaki végigköveti Robespierre életének eseményeit, kénytelen megállapítani, hogy utolsó lélegzetéig hű maradt önmagához, a forradalom céljait szolgálta, fanatikusan, abban a hitben, hogy a kérlelhetetlen erkölcsi parancsolatok terrorisztikus érvényesítése révén, tűzzel és vassal akár, egy új, megtisztult és következetes világrendet alapozhat meg. Mégis el kellett buknia. Éppen mert túlságosan következetes, túlságosan magabiztos és túlságosan racionális (Madáchcsal szólva „luciferi”) volt. Az élet ugyanis nem az. A társadalmi lét ellentétes elvek és hatalmak folytonos kompromisszumain alapul, a haladás irányai csak kísérletezésekkel, próbálgatásokkal jelölhetők és formálhatók, s a döntésekben meghatározó szerepük van az érzelemnek.

Az emberi élet és a társadalom nagy problémáinak soha nincs egyetlen és végérvényes megoldása. Mindig több alternatíva létezik egyidejűleg, s rendszerint ezek sem kizárják, hanem kiegészítik egymást. Ha a politikusok megpróbálják a velük szemben álló alternatívát örökre és végérvényesen kirekeszteni a társadalmi valóságból, ezzel nem csökkentik, hanem éppenséggel mértéktelenné növelhetik esélyeit.
ma már nem attól
Az úgynevezett baloldali értelmiségi elit ahelyett, hogy a rendszerváltás kezdete óta a magyar társadalom heveny problémájaként jelentkező nemzeti kérdésre a konzervatívokkal és a jobboldal egyéb erőivel együttműködve keresett volna korszerű, de az állampolgárok túlnyomó többségével is elfogadtatható választ, olyan alternatívát igyekezett érvényesíteni, mely Nyugaton sem számított teljességgel elfogadottnak. Ennek a nemzetet állampolgári közösségként tételező elgondolásnak az erőltetése olyan – elkeseredett és egymás kíméletlen lejáratását és erkölcsi megbélyegzését mindennapossá tévő – jobb–bal konfrontációhoz vezetett, mely a szemben álló feleket arra kényszerítette, hogy minden egyéb szempontot a politikai ellenfél hatalomból kizárásának rendeljen alá. Mára már nyilvánvaló, a politikai szintér radikális átrendeződése nélkül „kiút” sem képzelhető el. A következő választásokon a szélsőjobb is győzedelmesen vonulhat be a nagypolitikába, s nagyrészt épp a baloldal szavazóbázisára alapozva (például Ózdon), mely korábban végérvényesen kiszorulni látszott mindenféle hatalomból. A szocialisták és a liberálisok addig riogatták a magyar társadalmat fasizmussal, hogy az átlagemberből kiveszett minden veszélyérzet. Gyakorta utazom, s gyakran Magyarországról érkezők, vagy oda visszatérők társaságában. Lehetetlen nem észrevenni a változást. Egymást érik a rémhírek. Olyan dolgokkal riogatják egymást, melyek korábban kategorikusan tabunak számítottak. Mintha varázslat tört volna meg. A nézőpontrendszer, mely a látásmódot meghatározta, szinte egyik napról a másikra alakult át. Az emberek továbbra is félnek, de jól érzékelhetően ma már nem attól, amitől tegnap.

Elisanth, adobe.com

Elisanth, adobe.com

A mai magyar társadalomban hihető az olyasféle rémhír is, hogy Robespierre elvenni készül a király lányát. Sőt, hogy már el is vette. Mert a „változásokkal” nem köszöntött be a várva várt szabadság; továbbra is „fortélyos félelem igazgat” – egyre fortélyosabb. A félelemnek pedig mintha egyetlen ellenszere volna: a hatalom. Valamiféle (a többséget „megvédelmező”) győzedelmes császárság következik? Annyi bizonyos, hogy mint minden erőn fölüli hódítás, ez is csak győzedelmes katasztrófába torkolhat. Nem szeretnék rémhíreket terjeszteni, de – ha jól emlékszem – Napóleonnak is Waterloo lett a vége.

Nem volna okosabb… Itt megszakítom magamat, mielőtt újra, én is jelmondatot idéznék, hogy „rendezni végre közös dolgainkat”… Amíg még lehet. De lehet-e még?

A Hallom a híreket című összeállításból
felső kép | Bits and Splits, adobe.com