A JÓZANSÁG NEURÓZISA

Az idézetben^[1] számomra a legfontosabb, hogy Ady az „egyáltalán lehetséges legjózanabb valaki volt”, mert ebben a jellemzésben a magyar tragédia minden fensége és alantassága sűrűsödik.

A józanságnak is megvannak a maga szigorú határai. Ady bármennyire világosan látta a Szent István-i Magyarország eszméinek tarthatatlanságát, bármennyire tudta, hogy nem alapozható jövő anélkül, hogy becsületes kiegyezés szülessen a nemzetiségekkel, hogy tényleges politikai demokrácia legyen, amihez le kell mondani a történelmi lázálmokról, a magyar felsőbbrendűségről és a dominanciaigény bizonyos aspektusairól – hiába, mert még ő maga sem volt (nem lehetett) képes lemondani. Enélkül azonban a kiegyezés a kisebbségekkel nem reális alternatíva. Az egyébként sötéten nacionalista Octavian Gogával folytatott polémiájában Ady világosan látja, hogy a román hadsereg adott esetben elfoglalhatja Erdélyt, de nem veszi tudomásul, hogy a románoknak számarányuknál fogva joguk lehetne Romániához csatlakozni, s ezt Magyarország csak antidemokratikus eszközökkel akadályozhatná meg. Ma a liberális politikatudomány képviselőinek jelentős része is vallja, hogy az államból kiszakadás legitim demokratikus igényével „szemben” csak az tehető, hogy az adott állam a kisebbségek számára a nemzeti szabadság olyan fokát garantálja, mely – egyéb előnyökkel társulva – értelmessé teheti a bennmaradást az állami keretben. A tételnek konkrét igazolása a kanadai Quebec, melyben már kétszer rendeztek népszavazást a – döntő többségében franciák által lakott – tartomány kiválásáról, de a franciák többsége is ésszerűbbnek tartotta a bennmaradást. Ez csak a legteljesebb jogegyenlőség mellett lehetséges. Magyarországon azonban ez korántsem volt adott. A magyarok jelentékeny hányada magáénak érezte és érzi az országot, amely régóta nem csupán az övék, tán soha nem is volt. A jogegyenlőség tehát aligha kívánatos. És ezt Ady Endre is sejtette – ez az egyik tényező, ami őt is traumatizálta. Azóta már nemcsak a magyar állam népességének többsége véli, hogy önnön társadalmi, nemzeti-nemzetiségi és személyi biztonsága csak a vele együtt élő konkurens csoportok vagy személyek jogainak, mozgásterének, önrendelkezésének több-kevesebb korlátozásával, tehát az aszimmetrikus hatalmi viszonyok fenntartásával garantálható, hanem az utódállamok többsége is. S a jogosulatlan előnyök fenntartásának igénye őket is traumatizálja. A félelem a másiktól – ahogy Bibó is világosan látta – határokon innen és túl továbbra is megbénítja a politikai gondolkodást.

A legevidensebb igazságokat sem vagyunk képesek felismerni. 1918. július 30-án, kerek négy hónappal Erdély Romániához csatolása előtt, a magyar nyelvterület egyik legdemokratikusabb polgári lapja, a Brassói Lapok vezércikkírója (a H szignó mögött feltehetőleg Halász Gyula, a híres, Párizsban élő fotóművész, Brassai édesapja rejtőzhet) annak ellenére sem érez semmit a közelgő összeomlásból, hogy a román hadsereg egyszer már végigvonult Erdélyen. A lap a brassói román honleányoknak fel is rója a román csapatok bevonulásakor mutatott nemzeti lelkesedést. Egyébként indulatok és gyűlölködés nélkül. Nem bántani akar, csupán testvériesen felvilágosítani. Ígyen: „Az egyetlen szempont, amiből a magyarországi román, illetve nemzeti kérdés megérthető: a magyar nemzeti állam jövőjének a biztosítása. Ebből a szempontból egyedül azt a dönthetetlen igazságot vallhatjuk, hogy a területi közösség maga nem hazafiság, a magyar állam földjén lakó millióknak föl kell olvadniuk a magyar államisághoz való rajongó hűségben és odaadásban is. Amint a román fajt arccal és szívvel a magyar nép felé látjuk fordulni, s látható lesz benne az öntudatos akarat is, hogy ebben az irányban megmaradjon, megszűnik a román kérdés.”
A kommentár, azt hiszem, fölösleges. Mindehhez gondoljuk még hozzá a Cenk csúcsán nemrégen emelt Árpád-szobrot, mely büszke tekintettel szemléli az „ősi magyar földet”, s a dinamikusan formálódó magyar számbeli fölényt. Nem nehéz elképzelni, hogyan érezhetik magukat a brassói szászok és románok. A magyar népesség még az 1920-as népszámlálás eredményei szerint is a város többségi népessége, annak ellenére, hogy közben több ezren Magyarországra repatriálnak, s a város zsidó népessége sem vallhatja magát magyarnak. A cikkíró az összeomlás után is annak a Rákosi Viktornak a 30 millió magyarról szőtt gyönyörű álmáért lelkesedik majd, aki Magyarország összes nemzetiségét – az asszimiláció sikerét felhőtlenül megelőlegezve – máris magyarnak tekintette.

Félreértés ne essék. Mi, magyarok sem vagyunk teljesen holdkórosak.

egyeduralkodó

Az elrugaszkodásnak a valóságtól látszólag szilárd alapja van. Franciaország sem volt sokáig nemzeti állam. Csupán az 1870-es évekkel kezdődően válik kizárólagossá a francia identitás, s egyeduralkodóvá a francia nyelv. A magyar uralkodó osztály pedig akkoriban rajongva szemlélte mindazt, ami Franciaországban történt. Fogalma sem volt arról, hogy rövidesen éppen a franciák kérdőjelezik meg – nemcsak a magyar asszimilációs törekvések, de a magyar államiság létjogosultságát is.

A magyar tragédia alapja, hogy az uralkodó osztály és az értelmiség színe-java (bizonyos mértékben Ady és Jászi is) nem a kisebbségi törekvésekre figyel, hanem olyan nyugati példákra, melyek akkor sikeresnek látszanak, de a mi kelet-közép-európai viszonyaink között bizonyosan követhetetlenek. Senkiben nem merül föl a kérdés, hogy ha nekünk jogunk van követni – a mai történelmi távlatból már erősen kérdésesnek tűnő francia példát –, a románoknak, a szerbeknek, a szlovákoknak miért ne volna? S ha van, kinek lesznek jobb esélyei törekvéseinek megvalósítására? Kossuth konföderációs eszméje már a múlté.

mi kisebbségiek

S a helyzet – lényegi vonásait tekintve – azóta sem változott. A különbség csak az, hogy manapság a szlovákok, a szerbek, az ukránok, és részben a románok érzik úgy, hogy jogot formálhatnak a francia példa követésére, s mi kisebbségiek érezzük, hogy e törekvés – az új Európában – morálisan és politikailag is megalapozatlan, követhetetlen.

Ezt a tényt a többség – a magyarországi – továbbra is képtelen tudatosítani, képtelen szembesülni egykori önmagával, s hogy a mai szlovák, szerb, ukrán, román nacionalisták arcvonásaiban mi, magyarok a saját nagyapáinkra ismerhetnénk, ahogyan nagyapáik arcvonásaiban a mai szlovákok, szerbek, ukránok, románok is miránk.

Igen, az a költő, aki mindezt talán nem látja világosan, de az idegeit túlfeszítő „egyáltalán lehetséges legnagyobb józansággal” sejti, csakis neurotikus lehet.

Ahogyan azóta is: mi mindannyian.

1. Az írás a Van fogalmad? sorozatba készült egy Fülep Lajos-idézethez. Az idézet: „Amit tudok, és amiről tanúskodhatok: Ady valóban az egyáltalán lehetséges legjózanabb valaki volt, ha a józanságnak is úgy vannak fokozatai, mint az élesenlátásnak… lehet, hogy olyan valóságlátással, amilyen az övé, nem lehetett verset írni – lényének egyik felét el kellett kábítania, hogy a másik fölszabaduljon, az, amelyik még hinni tudott a cselekvés értelmében, a többi között és a többivel együtt a verscselekvés értelmében, és hogy egyáltalán a vers játékához nyúljon – hiszen a vaskos, brutális, irgalmatlan valóság mellett a vers mégiscsak szavak zengése, nem ágyúé vagy harcba menők ‘harci Jézus-Máriá’-ja, neki meg nem volt más fegyvere, se harci serege.” Fülep Lajos: Ady éjszakái és éjszakája ↑

kép | Jené Stephaniuk, unsplash.com