Bíró Béla

A BIZONYOSSÁG BUKTATÓI

2004 március

A BIZONYOSSÁG BUKTATÓI

A posztmodern elméleti diskurzus egyik alapvető dogmája az emberi szellem egységének, egyetemességének és ellentmondás-mentességének hiányára vonatkozó feltevés.

Az ún. „nagy történet” lehetségességét tagadó posztmodern elméletírók abból indulnak ki, hogy „a 19. században az egyetlen, mindenki által elfogadott világmagyarázat nemcsak megszűnt, hanem még a lehetősége is végképp eltűnni látszott. Különböző világmagyarázatok rivalizáltak egymással, és ezáltal, még ha maguk kizárólagosságra tartottak is igényt, eleve relativizálták egymást.1 Nemcsak „minden Egész” törött el2, hanem a „nagy történet” helyébe a részleges érvényességű, „kis történetek” sokasága lépett.3

jobbára hallgat

És mert a feltevés fényében maguk a tények sem tudatunktól függetlenül létező entitások, hanem a megfigyelés során fölhasznált értelmezési keret (elmélet) hívja elő azokat, a lehetséges és egymással versengő elméletek egymással összeegyeztethetetlen tények sokaságát generálhatja. Annyiféle tényünk (s ebből következően valóságunk) lehet, ahány (összefüggő vagy összefüggéstelen) értelmezési lehetőségünk. Hogy ennek a gondolatnak a következetes érvényesítése a továbbra is észszerű (azaz egységes, egyetemes és ellentmondás-mentes gondolatrendszerekben gyökerező) modern technológia, jogrendszer, gazdaság teljes összeomlasztásával egyenértékű, hiszen a tudományos és a tudománytalan, a helyes és helytelen, az észszerű és az észszerűtlen megkülönböztetését teljesen lehetetlenné teszi, arról a posztmodern beszédmód jobbára hallgat, a kérdést a gyakorlat szférájába utalja, s a minősítés alapelveként a működőképességet jelöli meg. Ami a rendszer működését segíti, az tudományos, helyes és észszerű.

A szabály alól természetesen maga az irodalmi mű sem vonhatja ki magát. A műalkotásnak sem lehet egységes értelmezése. Sőt egységes értelmezései sem lehetnek. Az irodalomtudomány kísérleteit, hogy az irodalmi műveket egységes (valamint egyetemes és ellentmondás-mentes) értelemegyüttesek gyanánt ábrázolja, legfeljebb jó szándékú torzításnak kell tekintenünk, s az irodalmi mű sajnálatos félreértésének számlájára írhatjuk.

Ez a félreértés, érvel Hajdu Péter a már idézett, A regény egységességéről című írásában, Arisztotelész Poétikájára vezethető vissza, ámbár a ránk maradt drámai termés úgymond az arisztotelészi feltevést sem látszik igazolni. Aiszkhülosz és Euripidész drámáinak nagy része inkább ellentmond Arisztotelész tételeinek, semmint alátámasztaná azokat.4

A regény értelmezésére tett modernkori kísérletek csakis ezt az arisztotelészi hagyományt folytatva vélhették úgy, hogy a regény rendelkezik azzal a sajátossággal, melyet egységességnek nevezhetünk. Az igazán nagy művek ugyanis soha nem szoríthatók egyetlen értelmezési keretbe. Az európai hagyomány modernkori vonulatai az egységes értelmezésbe integrálhatatlan vonatkozásokat lényegtelennek, másodlagosnak vagy (mint Schleiermacher) a szerző személyiségéhez, és nem a mű belső lényegéhez tartozóknak tekintik.

értelmezési kísérletek

Az, hogy a modern szerző – egész a késő modern kor hajnaláig – tudatosan és bevallottan egységes mű megalkotására törekedett, ebből a szempontból úgymond lényegtelen, hiszen a szerzői szándék fikciója kívül esik a szakszerű értelmezés határain. Az egység hipotézise legfeljebb az olvasó értelemképző tevékenységében volna megalapozható. Ezért a szerző azokat az értelmezési kísérleteket tekinti át, amelyek ebből az olvasói törekvésből kiindulva vélik elérhetőnek az egységes értelmezést, illetve tartják azt elérhetetlennek, s végkövetkeztetésükkel a posztmodern hipotézis evidens igazolásaként mutatják fel önmagukat. A szerző, tanulmánya befejezéseként – James R. Kincaid5 írására alapozva – két lehetséges és egymást kizáró stratégiát mutat be. Az egyik Ralf Raderé, a másik Stanley Fishé. Rader úgy véli: „Abban találjuk élvezetünket, hogy megragadjuk az egyetlen átfogó intenciót és az ebből adódó sémát. Ha ez sikerült, jogunkban áll az olvasás folyamán kiküszöbölni minden lehetséges inkoherenciát és kétértelműséget, melyet nem lehetne feloldani az egész koherenciájának elismerése mellett.” Fish szerint ellenben: „A koherencia keresése nyomorúságos és gyáva védekezés az ürességgel szemben, ami viszont az egyetlen, ami létezik.”

Kincaid e két szélsőséges nézet közt próbál valamiféle középutat találni. „Az ő olvasója – foglalja össze Hajdu – nem dobja ki egész egyszerűen az általa kiválasztott legkedvesebb koherenciateremtő sémának ellentmondó elemeket, mint ahogyan Raderé tenné. De nem adja fel a megtalálni vélt koherenciát sem, ha egyszer ennek ellentmondó elemekbe ütközik, ahogyan a Fishé, hanem elraktározza a másik rivális szervezőelvet felépítő információkat, és legjobb esetben szembenéz a számos, egymással ellentétes, bár egyik esetben sem teljesen átfogó koherenciát teremtő szervezőelvek együttes jelenlétével.6

Kincaid megoldása azonban az igényes elemzőt aligha elégítheti ki. „De mit kezdhet az olvasó ezekkel az egymás mellett futó, rivális koherenciateremtő sémákkal? – teszi fel a kérdést Hajdu is. – Kincaid szerint semmit. Eleve kizárt, hogy ezek között valamiféle hierarchiát alakíthatna ki, hogy valamelyiket választhatná, hogy a többit aztán ennek rendelje alá, minthogy ezek a sémák inkompatibilisek. Az olvasó legfeljebb tudomásul veheti és élvezheti ezt a helyzetet. De a hierarchizálás, a mindegyikre kiterjedő, átfogó egység tételezésén és az inkompatibilis elemek létének puszta regisztrálásán kívül talán vannak más lehetőségek is. Ezek egyike volna a dialogicitás, ami párbeszédes viszonyt feltételezne a szöveg különböző, önállónak felismert, egymástól elkülönülő részei között, amelyek azonban többé nem támasztanak igényt a szöveg totalitására. A köztük fennálló dialogikus viszony azt jelentené, hogy az olvasó egymás felől olvassa, egymáshoz viszonyítja őket, anélkül azonban, hogy választani tudna közülük, vagy az egyiket a másiknak próbálná alárendelni. De még arról sincs szó, hogy az egyetlen egész különböző aspektusainak tekintené őket, melyek egymáshoz adódásából alakulna ki az egész képe, hiszen a részek inkompatibilitása kizárja ezt.7

És ezzel a posztmodern igazolást nyert: az irodalmi mű egysége (s egyúttal ellentmondás-mentessége és egyetemessége) is merő fikció. Ennek az egységnek a keresése már önmagában is reménytelenül modernekké, értsd ásatag gondolati reflexek korszerűtlen követőivé tesz bennünket. Ám sem Hajdu, sem mesterei nem teszik fel az egyszerű kérdést, hogy mire alapozható a nyilvánvaló tényként kezelt feltevés (lásd még Paul de Man Az olvasás allegóriái című művének bevezetőjét8), hogy a „részek” egymással összeegyeztethetetlenek? Mert az „összeegyeztethetetlenség” fogalmának csupán egy ellentmondás-mentesnek tételezett egységes és egyetemes értelmezési keretben lehet értelme. A különböző értelmezési paradigmák részeiként nincs köztük összeegyeztethetetlenség, mert nincs rendszerszerű kapcsolat sem. Puszta egymásmellettiség van. S ha valóban léteznek, azaz nem puszta agyrémek, az is lehetséges, hogy egy magasabb szintű rendszer keretében kiegészítik egymást (azaz mégiscsak összeegyeztethetőek). Az összeegyeztethetőség fogalma végső fokon a logikai ellentmondás fogalmára vezethető vissza. A logikai ellentmondás azonban csupán a formális logika egyetemes érvényű, egységes és ellentmondás-mentes rendszerén belül bukkanhat fel. Olyan logikai rendszerben, mely törli axiómái közül a kizárt harmadik elvét, nem bukkanhatnak fel logikai ellentmondások sem. (Egy ilyen rendszerben azonban nem tehetünk egyetlen értelmes kijelentést sem, itt ugyanis minden és mindennek az ellenkezője igaznak tekinthető.) Következésként: az összeegyeztethetetlenség tételezése az egyedül helyes elméleti keret (dogmatikus) tételezésével egyenértékű, melyben az adott vonatkozások összeegyeztethetetleneknek minősülhetnek.

Az egység öntudatos tagadása tehát az összeegyeztethetőséget tagadó (magasabb) egység öntudatlan, de annál dogmatikusabb tételezésén alapul.

önmagukat is hatálytalanítják

A posztmodern elméletek sajátosságát, hogy önmagukra alkalmazva önmagukat is hatálytalanítják, már Ann Jefferson is megfogalmazta, amikor a Derrida által lerombolt logocentrizmus alkalmazását épp Derrida gondolatainak értelmezésében látta elkerülhetetlennek: „Amit mondani próbáltam – hogy tudniillik az írást nem a szerző szubjektív szándékai irányítják, hogy a gondolatok nem léteznek az őket ‘kifejező’ nyelvtől függetlenül –, (elkerülhetetlenül) ellentmondásba kerül azzal, ahogyan mindezt elmondtam. Ahhoz […], hogy a kifejtés retorikáját használhassuk, bizonyos értelemben szükségképpen el kell árulnunk Derrida legértékesebb belátásait.9

A posztmodern „összeegyeztethetetlenség”-gel azonban egyéb bajok is vannak. Abból ugyanis főként és mindenekelőtt arra következtethetnék, hogy az elméleti keret, melyen belül az inkompatibilitást kimondom, hibás, vagy nem teljes. Ez pedig maga az ún. posztmodern elméleti beszédmód.

A posztmodern legmisztikusabb rejtélye, hogy minek alapján következtetnek Lyotard, Derrida, de Man és követőik arra, hogy az „összeegyeztethetetlenség” minden elméleti keretben, az összes ismertben és az összes ismeretlenben is érvényes, hiszen ehhez minden elképzelhető (tehát az idők végezetéig lehetségesnek bizonyuló) elméletet (paradigmát) ismerniük kellene. Ha csak nem feltételezzük, hogy az elméletíró önmagát a – posztmodern által egyébként elméleti lehetőségként is kizárt – „nagy történet” Istenével téveszti össze, vagy hogy a posztmodern az emberiség szellemi fejlődésének utolsó, legmagasabb foka, ez után már nem következik, mert nem következhet abszolút semmi. Ellenkező esetben bármikor előfordulhat, hogy felbukkan egy elmélet, melyben a korábban inkompatibilisnek „bizonyult” elemek magasabb egység egymást kiegészítő összetevőinek bizonyulnak. Nehéz elgondolni, hogy a posztmodernek mire alapozhatják állításukat, hogy az egység, egyetemesség és koherencia illúziója örökre és visszafordíthatatlanul összeomlott? Honnan ez a (legtöbbször éppen a mindentudás explicit tagadására alapozott) meghökkentő bizonyosság?

Csak az Úr a megmondhatója!

kitűnően megvannak egymással

Mert hogy a kijelentés akkor sem megalapozható, ha a tudományos igazságok minden kétséget kizáróan bizonyíthatóak.10 A „hullám-részecske inkompatibilitás” ugyanis, mely a posztmodern elmélet egyik legfontosabb természettudományos „argumentumá”-nak tekinthető, korántsem a természet egységének tagadását jelenti. A hullám és a részecske csupán számunkra, emberek számára zárják ki egymást. Amúgy nemcsak kitűnően megvannak egymással, de el sem képzelhetők egymás nélkül. A természet ún. komplementer (azaz egymást kiegészítő) sajátosságait tükrözik, együttesen adják azt, amit fizikai világnak nevezünk.”11

„Mindennek ellenére – írja a modern tudományelmélet egyik legjelesebb alakja, Jakob Bronowski – feltételezzük, hogy a természet engedelmeskedik a maga törvényeinek, s hogy ezek pontos és konzisztens rendszert alkotnak. Ha viszont ez így van, akkor e törvények belső formulája merőben különbözik mindattól, amit ismerünk. Az előbbiekről jelenleg még csak körvonalaiban sincs elképzelésünk. A rendelkezésünkre álló formális eszközökkel való leírásuk pedig nem a természet makacs ellenállása miatt lesz tökéletlen, hanem mert a nyelvet korlátozottan használjuk. Ez a korlát nem emberi esendőségből fakad, hanem épp ellenkezőleg, a nyelv logikailag nem kielégítő voltából.12 (Kiemelés – B. B.)

Az idézet azt sugallja, hogy a művészeteket éppen az emberi nyelv logikailag nem kielégítő volta teszi szükségessé. Az emberi szellemnek az alapvetően logikára alapozott tudományos beszédmód mellett elengedhetetlen szüksége volt (és van) a művészetekre is, hiszen a logika – ez a tudományos világkép születésének kezdeteinél még nyilvánvalónak tűnt – csupán az emberi világ egy töredékének ellentmondás-mentes feldolgozására alkalmas. Mára ismét kezd nyilvánvalóvá válni, hogy a végső kérdések megválaszolására, sőt legtöbbször megfogalmazásukra sem képes.13 A művészet életképességét éppen az adja, hogy a logika mellett a létezés alogikus (logikán túli, de korántsem logikátlan)14 aspektusait is képes „érzékelni” és megragadni. Vagyis olyan emberi képességek karbantartását vállalhatja, melyek nélkül az emberi szellem egyszerűen kiszikkadhatna. A műalkotás egységét e két aspektus kölcsönhatása, vagy – bahtyini terminusokban – „dialógusa” adja. Ez az egység azonban a befogadó számára csak intuitíve megközelíthető. Az intuíció és a logika a szó szigorú értelmében persze összeegyeztethetetlenek, amennyiben az egyik racionális, a másik irracionális. Ez az összeegyeztethetetlenség azonban csupán a logika (azaz a tiszta ráció) nézőpontjából létezik. Az intuíció nemcsak hogy nem zárja ki a logikát, de összes logikai rendszereink intuitív (azaz logikailag igazolhatatlan) sarkigazságokon (axiómákon) alapulnak. A valóság a „kezdet” és a „vég” dimenziójában szigorúan transzcendens természetű. (Azaz sem nem szemléletes, sem nem logikus.) A logikai rendszerek alapelemeit (az axiómákat) és a különböző logikai rendszerek egységét (a fenomenológiai értelemben vett „világot”) csakis intuitíve tudjuk megkonstruálni. Az intuíció sem mindig jelent szemléletességet (lásd: misztikus intuíció), a művészi egység – igazán mély aspektusaiban – ugyanúgy nem szemléletes, mint a mikrofizika.

Mindez arra utal, hogy a műalkotás „részei”-nek összeegyeztethetetlensége nem a mű, nem is a befogadás immanenciájára, kizárólag az inadekvát vizsgálati módszerre, a bevallottan „logocentrizmus” ellenes, de gyakorlatilag szélsőségesen logicista posztmodern vizsgálódásra vezethető vissza.

A művészetben, amennyiben az – József Attilával szólva – logika, de nem tudomány, nem kunszt logikai ellentmondásokat kikutatni. Mert a költészet logikája nem tudományos, hanem sajátosan intuitív művészi logika. És nem csak az övé. Szintén Bronowski ébreszt rá, hogy a formális logika szemüvegén át nézve a tudomány nagy felfedezőinek „logikája” is merőben „logikátlan”: „Azt a lépést, amikor egy új axiómát tesz valaki a többi mellé, nem lehet mechanizálni. Az értelem szabad játéka ez, amely kívül esik a logikai folyamatok körén. (…) E tekintetben nincs különbség a tudomány és az irodalom között: itt is ott is az értelem dönt úgy, hogy egy szabadon választott, nem mechanikus aktus eredményeképp gazdagítani fog egy fennálló rendszert. […]

De itt is, ott is ugyanaz a lépés vezet az új felfedezéshez: a lépés megtételének pillanatában semmilyen logikai rendszerben sem vagyunk, az egyik rendszer már a hátunk mögött, a kialakításra váró másikba meg éppen belépnénk, de ahol vagyunk, az a logikán kívüli senki földje.15

komoly fenntartásokkal

Következésként: az a tény, hogy az irodalmi műnek vannak logikai sémákba gyömöszölhetetlen vonatkozásai, korántsem arra figyelmeztet, hogy a műalkotások egysége puszta illúzió, inkább hogy a posztmodern irodalomtudomány „egységére, „egyetemesség”-re és „ellentmondás-mentesség”-re vonatkozó feltevéseit kell komoly fenntartásokkal fogadnunk. Minden jel arra vall, hogy ezek a feltevések a művészeti jelenségek alapvető félreértésén alapulnak.

A posztmodern művészetelemzés, amikor arra ösztönzi az olvasót, hogy a műalkotást ún. „inkompatibilitások”-ra vezesse vissza, nem a műalkotás legbenső lényegének megismerését, hanem lerombolását eredményezi. Igaz, hogy az „inkompatibilitások” feltárásának a műmegértés folyamatában is meghatározó jelentősége lehet (sőt minden alkalmas elemzés esetében van is), hiszen éppen a logika vagy a szemlélet számára ellentmondásos elemek azok, melyek a befogadót a valóságot súlyosan beszűkítő és ezzel eltorzító empirikus-racionalista értelmezések elégtelenségére és a valóság logikán túli megértésének szükségességére és lehetségességére figyelmeztetik. Ezek a felismerések azonban az egészséges szellemiségű olvasót nem az egység tagadására, hanem a logikailag megvalósíthatatlan egység intuitív felépítésére (a nyelvi, a képi, a logikai inkongruenciák, impertinenciák, inkompatibilitások és egyéb szép szavakkal megnevezett összeegyeztethetetlenségek ösztönös-spontán meghaladására) ösztönözik. Az egységesség ugyanis a szónak ebben a második értelmében a művészet voltaképpeni lényege.16

Hogy „a 19. században az egyetlen, mindenki által elfogadott világmagyarázat nemcsak megszűnt, hanem még a lehetősége is végképp eltűnni látszott”, nem következik föltétlenül az egységes világmagyarázat elvi lehetetlenségéből, sokkal inkább annak a ténynek a következménye, hogy a racionális logikára és az empirizmusra alapozott világkép és tudományosság (a kuhni „normál tudomány 17) jelenlegi formájában elérte teljesítőképességének végső határait. A továbblépésre csak akkor van lehetőség, ha a korábban megtagadott alternatívák: a misztikus, ezoterikus, alogikus ismereteket az emberi szellem újra felfedezi, ha visszatérünk azoknak az eredeti választásoknak a határvidékére, ahol a modernitás világképe a konkurens alternatívák kizárásával monista gondolatrendszerként jött létre. A tudomány, a filozófia és a vallás felismerése arra vall, hogy a természet és az emberi világ duális. Inkompatibilisnek tűnő, de az emberi elme és annak egyik legfontosabb „kutató-műhelye”, a művészet által intuitív egységbe foglalt princípiumok egymást kiegészítő, feltételező, sőt megalapozó „dialógus”-ára (végső fokon a természettudományos komplementaritás elvének valamely változatára) épül.

egyfajta idealizmus

„A szkepticizmus (…) – amint azt Constantin Nioca megállapítja – nem szkeptikus, legalábbis saját szkepszisének vonatkozásában nem lehet az. A kriticizmus önmagára nézve nem kritikus, hanem dogmatikus; kanti formájában előfeltevésként kell elfogadnia az érzékelés eredendő szintetikus egységét, sőt a magánvalót is. Általánosságban maga az idealizmus sem idealista: előbb-utóbb kénytelen kinyilatkoztatni az eszme vagy az én objektivitását. A realizmus szinte egyfajta idealizmussá alakul, amennyiben a realitásról szóló doktrínává válik. […] Egy monász nézőpontjából (márpedig egy monász számára csak ez a nézőpont létezhet), nem foghatod föl magát a monadologiát sem. Minden filozófiai koncepció szükségszerűen ellentmond önmagának, belesétál a bűvös körbe.”18 Ezeknek az egymásnak látszatra ellentmondó, sőt egymást kizáró elméleti építményeknek az egységét19 csupán a művészet – intuitív egységek megalkotására sarkalló – „logiká”-ja képes áthidalni.

A művészet egységteremtő funkciójának tagadása a művészet tagadását jelentheti.

Minden bizonnyal Bahtyinnak van igaza, aki „mindig hangsúlyozta, hogy a polifóniából, a különböző szólamok és nyelvek dialógusából végül ki kell alakulnia a regény egységének.”20 Hajdu Péter úgy véli: az egységességnek ez a követelménye Bahtyin elméletéből „egyáltalán nem következett”, de, azt hiszem, ismét téved. Az egységkövetelmény az irodalom logikus és alogikus aspektusait egyaránt a művek szerves összetevőiként tételező, az érték intuitív fogalmát központi kategóriaként érvényesítő bahtyini művészetfelfogásból igenis szervesen következik.

1 Hajdu Péter: A regény egységességéről. In: Az elbeszélés módozatai. Narratíva és identitás (szerk.: Józan Ildikó – Kulcsár Szabó Ernő – Szegedy-Maszák Mihály), Osiris Könyvkiadó, Budapest, 2003, 19–20 oldal.
2 Lásd Borchmeyer híres megfogalmazását, hogy aki az egység elvesztését veszteségnek érzi, még a modernitásban van. (Dieter Borchmeyer: W. Welsch: Unsere Postmoderne Moderne, Poetica, 21 (1989), 212. oldal.
3 Lásd Jean-François Lyotard: A posztmodern állapot. In Jürgen Habermas – Jean François Lyotard – Richard Rorty: A posztmodern állapot, Századvég Kiadó, Budapest, 1993, 7–143. oldal.
4 Uo. 17. oldal.
5 James R. Kincaid: Coherent Readers, Incoherents Texts, Critical Inquiry 4/1977
6 Hajdu. I. m., 24. oldal.
7 Uo. 24–25 oldal
8 Paul de Man: Az olvasás allegóriái, Ictus Kiadó és JATE Irodalomelméleti Csoport, Szeged, 1999
9 Ann Jefferson: Strukturalizmus és posztstrukturalizmus. In Bevezetés a modern irodalomelméletbe. Összehasonlító áttekintés (szerk.: Ann Jefferson, David Robey), 135–136. oldal.
10 Lásd még Del Ratzsch: Miből lesz a tudomány? Rövid bevezetés a tudományfilozófiába. Harmat Kiadó, Budapest, 2002.
11 A posztmodern képviselői félreértenek egy természettudományos elméletet, és azt ebben az eltorzított formában teszik meg elméletük argumentumává. Lásd még: Alain Sokal – Jean Brichmond: Intellektuális imposztorok. Posztmodern értelmiségiek visszaélése a tudománnyal, Typotex Kiadó, Budapest, 2000.
12 Jakob Bronowski: A természet logikája, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1986, 56–58. oldal.
13 Lásd még Ratzsch: i. m.
14 A fogalomra vonatkozóan lásd Alekszej Loszev: A mítosz dialektikája, Európa Könyvkiadó, Budapest. 2000, 226, 281, 300. oldal.
15 Bronowski: I. m., 61–63. oldal.
16 Lásd Roman Jakobsonnak, Jean Cohennek és másoknak a nyelv poétikai funkciójára vonatkozó megfontolásait.
17 Lásd Thomas Kuhn: The Structure of Scientific Revolutions, The University of Chicago Press, 1970
18 Constantin Noica: Devenirea întru ființă. Editura științifică și enciclopedică, Bucuresti, 1981, 34. oldal. A cím magyar fordításban: A változatlan önmagává változása, szó szerint: Változás a létben.
19 Paul Ricoeur: Temps et recit, I–III, Edition de Seuil, Paris, 1983–1984–1985; illetve Jean-Pierre Changeux – Paul Ricoeur: A természet és a szabályok, Osiris Kiadó, Budapest, 2001.
20 Hajdu: i. m., 25. oldal.
kép | shutterstock.com