Bíró Zsuzsa

A RENDÍTHETETLEN ÓLOMKATONA

Életkép 1962-ből

A RENDÍTHETETLEN ÓLOMKATONA

A kisebbik fiam még nincs kétéves, még érti az állatok beszédét, a bátyja három múlt, már titokzatos dolgokról tud, például felismeri Arnold Schönberg bécsi zeneszerző öregasszonyosra aszott arcképét, „Schünbej néni”, mondja, mert nem becsüli sokra a dodekafóniát. Az ő korában én a nürnbergi törvényekkel foglalkoztam, a zeneelmélet hidegen hagyott. Apám viszont, amikor hároméves volt, a kanizsai gyorsnak képzelte magát, naphosszat fütyült, pöfékelt és fel-le száguldott szülővárosa, Székesfehérvár utcáin. Anyai nagyapám, aki Bécsben született, Zürichben tanult és Pesten élt, korán rájött, hogy a békének nem a háború, hanem a félelem az ellentéte, álláspontjához makacsul ragaszkodott ezerkilencszáznegyvenegyig, majd gyorsan meghalt, mielőtt a második zsidótörvény bejött volna.
üres locsogás
Mostanában új szavakat tanulunk: enyhülés, ballisztikus rakéta, U-2, Omega, Beatles. A Nagyvilág című folyóirat Faulknert közöl és Goytisolo verseit. Hruscsov és Kennedy nyár elején Bécsben randevúznak. Megegyezni nem tudnak, de a találkozó barátságosan zajlik. Kelet-német lakosok ezrével menekülnek nyugatra, nem késlekedik a válasz, fal épül a két szektor közé. Az utolsó három ötvenhatos halálraítéltet augusztusban kivégzik. December közepén Izraelben Eichmannon is végrehajtják az ítéletet, nem vallja bűnösnek magát. A leggyávább gyilkos az, aki lelkifurdalást érez… – mondja Orestes Sartre Legyek című drámájában, én azonban a bűnbánatnál és önvádnál nem ismerek bátrabb dolgot, néha Sartre is mondhat butaságokat. „A könyv csak egy kis halom száraz falevél, a lektűr meg valami nagy, mozgó forma”, jelenti ki például Filozófiai helyzetek című kötetében, ám ez csak üres locsogás. És vajon nem merő hazardírozás-e a tétel, hogy a rosszat csak egy másik rosszal győzhetjük le? Ha az ember két pici gyerek társaságában tölti ideje nagy részét, a világ leegyszerűsödik, a szótár kitisztul, a szavak azt jelentik, amit jelentenek, a pelenka pelenkát, a rossz nem jót, a jó nem rosszat, a mama mamát.

Lassan talán a normalitás veszi át az uralmat a mindennapok fölött, és tért hódít a feltevés, hogy Hruscsov nem gonosz kényúr, aki óriási birodalmában fakó lován lépdelve halálos parancsokat osztogat, hanem közönséges öregember, a belénevelt rossz tulajdonságok ellenére bizonyos jóra való hajlammal.

bir_hr

És valóban, reményt keltő hírek jönnek néha Moszkvából: állítólag jövő hónapban jelenik meg ott egy nagyszerű irodalmi mű, amely egy szibériai munkatábor pokoli világában játszódik. A láger-téma nemrég még tabu volt, láss csodát, mégis engedik a megjelenését, sőt előre beharangozzák, és azt is közlik, hogy az író maga is ilyen lágerben raboskodott sok éven át, mégpedig ártatlanul. Néhány éve egy efféle híresztelésért is tíz év járt volna. Hérakleitosznak volt igaza, semmi sem állandó, csak a változás.

Hát ne örvendezzünk?
megszoktad a rabságot
Jó, módjával, óvatosan, apránként, éber figyelemmel, napról napra. Hat év telt el ötvenhat óta, már többen kijöttek a börtönből, köztük néhány barátom és főiskolai tanárom is. Az is jó, hogy néha banánt lehet vásárolni. Vagy olasz cipőt, amíg a készlet tart. Ha szerencsés vagy és sokféle feltételnek megfelelsz, akár Párizsba is utazhatsz. Olykor szabadnak érzed magad. Általában azonban rabnak, sebaj, megszoktad a rabságot, ez az élet rendje, ne zúgolódj, béke van, örvendezhetsz.

Örvendeztem.

A gyerekek is örvendeztek.

A szüleim, akikkel együtt laktunk, már két hete gyógyüdülésen voltak a Mátrában, a férjem Weimarban abszolvált egy féléves ösztöndíjat, csak mi hárman tartózkodtunk a lakásban, szoros egységben, újságot nem olvastam, híreket nem hallgattam, a munkámmal nem foglalkoztam, a barátoknak letagadtam magunkat, az időn kívül éltünk, a semmittevés tartományában.

Kaptunk valakitől egy diafilmet, Andersen egyik ismert műve volt, a rendíthetetlen ólomkatona meséje. Mindig utáltam ezt a sztorit, amelyben sok szenvedés és áldozat árán sincs boldog befejezés, a szerelmes katona és a balerina nem lesznek egymáséi, hanem mindketten elégnek a kályhában. Gyűlöletes história, a kicsik azonban áhítattal nézték, a látvány varázsolta el őket, a kastély, a park, a balerina fodros ruhája, a katonák vonulása, ez volt az első, filmre hasonlító valami, amit életükben láthattak, újra és újra kérték, hogy vetítsem le, a kísérő szövegre nem tartottak igényt. Ám egyszerre a kicsi mérgesen sírva fakadt, és amikor karba akartam venni, az öklével ütlegelt, ettől a bátyja is megbolondult, ő is sírni kezdett, dühödten fellökte a vetítőt, és kirohant a szobából.

Rejtélyes incidens volt, tisztázása valahogy elmaradt.
néma harci dobok
Magyarázatul talán csak annyi, hogy a kisgyerekek a némán dübörgő harci dobokat is meghallják. Ó és nemcsak a néma harci dobok szóltak azokban a percekben, más furcsaság is volt, a szél bevágta az ablakot, képek estek le a falról, sötét felhők takarták el a napot, az égbolt dübörgött (talán az apokalipszis lovasai száguldottak), és a telefon is többször megszólalt, de ha felvettem, letették, ellenőrizték, van-e otthon valaki. A gyerekek viszont már megnyugodtak, a kicsi úgy döntött, alszik egyet a szőnyegen, a bátyja a retikülömben kotorászott, ezt imádta, mindent kiszedni, megvizsgálni, esetleg kipróbálni, a fémpénzekkel gurigázni, az ilyesmivel jól elvolt, szóval az idill helyreállt, a szélroham is elült, és a sötét felhők eloszlottak.

Október huszonhetedike, délelőtt tizenegy volt. Be kellett ismernem, az elmúlt két hét alatt szándékosan nem akartam észrevenni, hogy a hidegháború ijesztő fordulatot vett, a kubaiak ugyanis nagy mennyiségű atomhajtású rakétát halmoztak fel a szigetükön. Azt is tudtam, hogy az amerikaiak jóképű új elnöke szigorú megtorlásról beszél, Hruscsov meg elszántnak mutatkozik. De hogy hova eszkalálódik az egész, arról fogalmam sem volt. Némely tudósok úgy vélik, az atomrobbanás okozta irtózatos forróságban az óceánok vize elpárolog, a nyertesek és vesztesek egyaránt belezuhannak a semmibe, apám szerint addig van béke, amíg a nagyhatalmak fel vannak fegyverkezve. De „ki szavatol a Lady biztonságáért?” Ki akartam nyitni a rádiót, aztán meggondoltam magam, a BBC zöreje és surrogása felébresztené a kicsit…

bir1

Délután elvittem a gyerekeket az Állatkertbe. Főleg a nemrég született pici cerkófmajommal és rokonszenves mamájával barátkoztunk. Ők bennünket bámultak, mi őket bámultuk (narancssárgás szemöldök, fehér arc, fehér szakáll és bajusz), a nagyobbik fiam néhány dalt énekelt nekik a kiscsoportos repertoárjából, a majmok kedvtelve hallgatták, különösen a Hull a pelyhes fehér hót. A kicsinek nem volt kedvére ez a nagy barátkozás, kijelentette, a majmok rondák, és hátat fordított a ketrecnek, szerencsére a zsiráfoktól el volt ragadtatva. Szóval jó, békés szombat délután volt.

Már aludtak mind a ketten, én azon töprengtem, hogy zöldborsót pucoljak-e vagy a félretett munkámmal foglalkozzam, amikor ismeretlen nő csengetett be.
fölösleges cifraság
A neve nem fontos, mondta az ajtóban. Az ember bizonyos életkorban rájön, hogy a nevek csak fölösleges cifraságok. Tisztában van vele, hogy a helyzet e pillanatban egyenlőtlen, mert ő tud rólam egyet és mást, én meg róla semmit, de most próbáljuk magunkat ezen túltenni.

Hellyel kínálom, leül, egy pohár vizet kér, kiissza, nem köszöni meg, furcsán, mereven néz, talán nem is pislog. Alacsony kis nő, negyven és ötven között, különös ismertetőjegy nélkül, kivéve a sapkáját, amit nem vesz le a fejéről, piros svájci sapka, régi darab, valamikor én is hordtam ilyet, a Távol Moszkvától című szovjet regény komszomolista hősnőjére, Tányára akartam hasonlítani, aki piros svájci sapkával a fején épített egy gigászi erőművet.

Szerencse, hogy otthon talál, mondja a nő rekedten, holnap már késő volna. Holnap nagy valószínűséggel ledobják a bombát. Mi vagy ők. Vagy megfordítva. És pakk. Volt egyszer egy Föld nevű bolygó…

Feldúltnak látszik, nyugtatgatom, hidegháborús trükkökről van szó, nem kell bedőlni, ő viszont óv attól, hogy tévhitekben ringatózzam, szó sincs arról, hogy a Föld körüli mágneses burok megvédene bennünket…

Nem ringatózom, miről beszél?

Adok neki öt percet, árulja el mért jött, öt perc múlva jönnek az esti hírek.

Maga elé teszi a karóráját, egy pillanatig vár, nagy lélegzetet vesz, és közli, hogy annak idején, ötvenkettő körül, ő volt az, aki engem kirúgatott az egyetemről.

Ütés a gyomorszájra.

bir4

Konkrét oka erre nem volt, nem ismert engem, nem is volt kíváncsi rám, így adódott. A főhatóságon ült az irodában, néha rábökött egy névre, egyik vagy másik, mindegy, mindenki gyanús, mind ellenségesek a rendszerrel… Később azzal vádolták, hogy szabályosan megtizedelte a hallgatókat, nem tagadja, ennek is volt némi alapja. De mindez már a múlté, azóta meglelte a helyes utat, új ember lett, rátalált a hitre, vagy a hit talált rá. És mindenkitől bocsánatot kér, akit megbántott. Tőlem is. Ezért jött ma este ide. Bocsánatért.

– És aztán ásó, kapa, örök barátság? – kérdezem.

Zavarba jön, hebeg, nem lehet tudni, mit hoz a holnap… ilyenkor az ember számvetést csinál…

– És eltörli a múltat? – kérdezem.

Motyog valamit a „tiszta lapról”.

Aha. Jön a bomba, fél, biztosítja a belépőjét a mennyországba. Rám ne számítson. Letelt az öt perc, felkérem, hogy távozzon, nem mozdul, nem hisz a fülének, takarodjon a pokolba, már ordítok…
nagy, verekedős álom
A szomszéd szobában az egyik gyerek felsír. Aztán a másik is sír. Ülnek az ágyukban, a hüvelykujjukat szopják, lassan elállnak a könnyeik, rosszat álmodott, mondja a nagy, verekedős álom volt. Nem kérdezi, miért kiabáltam az előbb. Az öccse azt állítja, ő nem is aludt, ő sohasem alszik, és vizet kér. Félve megyek ki, nem akarom itt találni a nőt, de szerencsére eltávozott. Mire visszaérek a vízzel, a kicsi mély álomba merült, a bátyja mesét követel, mit meséljek? Az ólomkatonát, mondja a gyerek.

A háború ezúttal elmaradt.

Másnap délben a kubai válság véget ért, az oroszok megkezdték a rakéták kivonását.

kép | assets.nydailynews.com, darkroom.baltimoresun.com, awesomestories.com, iho.hu