BIOGAZDASÁGOK

Pár évvel ezelőtt még kevesen törődtek a biomozgalommal, és a legtöbb ember megmosolyogta a walesi herceget, mert különös figyelmet fordított a mára már központi kérdésre, hogy milyen növényeket termesszünk és milyen ételeket fogyasszunk. Manapság azonban a biomozgalom iránti érdeklődés meredeken ível fölfelé; feltűnően nő a biotermékek termelőinek, illetve fogyasztóinak száma, így az élelmiszerlánc minden tagja kénytelen újragondolni az utóbbi 50 év alapvető elveit.

A biomozgalomnak, népszerűsége és a mezőgazdasági fejlesztések rohamos újraértékelése ellenére, még mindig sok és kitartó bírálója akad. „Az organikus gazdálkodás nem tudja ellátni a világ folyamatosan gyarapodó lakosságát” – kiáltozzák; „képtelen kivédeni az éghajlat kiszámíthatatlanságát” – folytatják, és a már unalomig ismételt szavakkal fejezik be: „egyszerűen túl költséges.”

elvadultak és megöregedtek

A biogazdálkodás ellenzői még sok mást is mondanak, de mielőtt folytatnám, őszinte vallomást kell tennem. Valaha én is közéjük tartoztam. Egy kis gazdaságban nőttem fel, Sussexben. Természetesnek vettem a macskák, kutyák, pónik, tehenek, malacok, és csirkék seregét, no meg a két ludat; baljóslatúan Szentestének és Karácsony Napjának neveztük el a két állatot, de egyre inkább elvadultak és megöregedtek, s amikor elérkezett a pillanat, senkinek sem volt mersze megtenni a megfelelő lépéseket, hogy az asztalunkra kerülhessenek. Gazdaságunkban a műtrágya még újdonságnak számított. A rovarirtószerek ismeretlenek voltak; a sóskát, a csalánt és a bogáncsot magbafordulásuk után azonnal lekaszálták. Antibiotikumot csak végső megoldásként használtunk. Az „organikus” kifejezést sosem hallottam.

Elhatároztam, hogy gazdálkodó leszek. Mezőgazdasági főiskolán tanultam tovább, és emlékszem, hogyan próbáltam papíron megtervezni egy jövedelmező gazdaságot. Hamar fölismertem, hogy – látszólag – lehetetlen pénzt keresni, ha gyerekkorom gazdaságának hagyományos jellegét meg akarom tartani. A számok egyszerűen nem álltak össze. El kellett fogadnom: ha sikeres akarok lenni, szakosodnom kell.

Az ember termelhetett hatalmas kukoricaföldeken vagy vásárolhatott egy tejgazdaságot több tucat vagy több száz tehénnel – a sovány és legyengült, egyformán tarka jószágok lógó tőgyeit genetikusok tervezték, hogy minél nagyobb mennyiségű tejet adjanak. Vagy vehetett sok százezer, szorosan a ketrecbe zsúfolt csirkét is, hogy ne tudjanak szabadon mozogni, mert akkor veszendőbe megy a tojás előállítására vagy további zsír felhalmozására szánt drága energia. Vagy tarthatott kocákat szűk állásokban, és a szopós malacokat korán el kellett választani anyjuktól, hogy aztán félhomályban, deszkákon nőjenek föl trágya- és húgyszagtól bűzlő, áporodott levegőben. Ebben a világban a gazdálkodó állandó háborút viselt – a kémiai anyagok megdöbbentő arzenáljával sújtott le a földben, a sövényeken, a fákon, a tavakban és a levegőben ólálkodó ellenségre. Rovarirtó-, növényvédő- és gombaölőszerek biztosították a győzelmet. Az élő állománynál pedig csodás hatású antibiotikumokat vetettek be nap mint nap, hogy biztosítsák a gyarapodást és távol tartsák a betegségeket.

Ez a szép, új világ rendkívüli vonzerővel hatott az emberre. Lesz bőségesen olcsó élelmiszer, és boldogan élünk, míg meg nem halunk. Az utolsó szóig elhittem az egészet. Még cikket is írtam az egyetemi lapban, azt állítva, hogy a kilátások nemcsak vonzóak, de egyedülálló nyereséggel is kecsegtetnek. Szigorúan bíráltam a gazdálkodókat, amiért siránkoznak, miközben a bankba járnak a brit adófizetők busás támogatásával a zsebükben.

Az egyetemről a televízióhoz kerültem, és rengeteget utaztam világszerte, egyik válságtól vagy katasztrófától a másikig. Indiában, Latin-Amerikában, de különösen Afrikában, ott is főként Etiópiában láttam az akkor széles körben természeti katasztrófaként emlegetett események hátborzongató következményeit. Elmaradó esőzések, aszályok, száron szikkadó mag, gabonahiány. Éhező emberek.

1973-ban szinte felfoghatatlan mértékű szenvedés fogadott Etiópiában: halottak és haldoklók az út mentén, az ideiglenes szállásokon, a városokban, a falvakban mindenütt. Halomban hevertek az elföldelésre váró tetemek, egész családok, családanyák, családfők, gyermekek és csecsemők. Láttam fiatal anyát, amint halott csecsemőjét melléhez szorítva siratja, s ilyenkor eszembe jutott a belseni koncentrációs tábor, amelynek borzalmaival apám ismertette meg a világot 1945-ben. Senki sem gondolta Belsenről, hogy természeti katasztrófa: mindenki tudta, hogy egy gonosz látomás terv szerinti megvalósítása.

Ezt az első etiópiai éhínséget, illetve az elsőt, amelyre a nemzetközi közvélemény is felfigyelt – bár nagyban különbözött a Belsenben elkövetett emberiség elleni bűntettől – lehetetlen volt elnézően mellébeszélve természeti katasztrófának beállítani.

Igaz, hogy nem hullott csapadék, de nagy mértékű volt a talajerózió is. Fákat, erdőket vágtak ki, hogy biztosítsák a tüzelőt, és még a legtermékenyebb talaj is riasztó mértékű eróziót mutatott. A víztározó és öntöző rendszer hiánya szembeötlő volt, és az is, hogy csak a szegények nélkülöznek, a gazdagok, a földtulajdonosok, a kereskedők, a hivatalnokok, a miniszterek és a tábornokok továbbra is jómódban éltek.

olvastam és okultam

Találkoztam nálam tanultabb emberekkel, olvastam és okultam. Végül arra a véleményre jutottam, hogy a természeti katasztrófák szinte sosem „természetesek”; a környezet rombolása egyszerre ok és okozat; szövevényes rendszer terméke, amelyek közül a szegénység, a méltánytalanság, a korrupció, az elnyomás és a háború a legnyilvánvalóbbak. Mindez ördögi kört alkot, ártatlan emberek százmillióit fogva tartó örvényt.

Amit a Harmadik Világ legszegényebb országainak legszegényebb részein láttam az elmúlt 25 évben, alapjaiban kérdőjelezi meg a fenntartható fejlődés fogalmát. Sehol a földön nem valósítható meg a fenntartható fejlődés, amíg a világ népességének többsége elszegényedik, és csak egy kis százaléka gazdagodik. Ez nem a fejlődés, hanem a katasztrófa tünete. Ha van némi értelme a fenntartható fejlődésnek, akkor a túlélésünkhöz szükséges források egyenlő használatát kell jelentenie.

Ez az a pont, ahol véleményem szerint a fenntartható fejlődés ügye találkozik a biomozgalommal. Az organikus termelés alapja, hogy harc helyett együttműködhetünk a természettel; előállítható jó minőségű, tápláló élelmiszer anélkül, hogy célba vennénk a környék összes ragadozóját; a megfelelő időzítés és az átgondoltan alkalmazott vetésforgó a biodiverzitás iránti tisztelettel társulva a legfenntarthatóbb mezőgazdasági forma, amely óvja a környezetet, javítja egészségünket, és nem gyöngíti, hanem megszilárdítja a vidéki közösségek társadalmi és gazdasági kapcsolatait.

Az organikus termelés arra az elvre épül, hogy az élővilág láncolatában minden faj jelenléte fontos, és a baktériumoktól a gombákig, az ízeltlábúaktól a gerincesekig kölcsönösen függnek egymástól. Ez a rendszer tartja életben a bioszférát és rajta keresztül az emberiséget.

A kapcsolatrendszer összetettségét mutatja, hogy ha egy öreg bükkerdőben kiásunk egy köbméter földet, 50 000 kis földigilisztát, 50 000 ízeltlábút és atkát és 12 millió orsógilisztát találunk. Ennek a földnek egyetlen grammjában 30 000 protozoa, 50 000 alga, 400 000 gomba és milliárdnyi ismeretlen fajhoz tartozó baktérium fedezhető fel.

A talaj gyógyít, regenerál és életre kelt, a betegséget egészséggé, az öregséget ifjúsággá, a halált életté formálja. Ha nem gondoskodunk róla megfelelően, megszűnnek a közösségek, mert megfelelő gondoskodás nélkül nincs élet. Wendel Berry, amerikai költő, gazdálkodó és filozófus a termőföld organikus életéről lírai, szinte spirituális ihletettséggel ír: „A talaj élő anyag. És sír is egyben. Az egészséges termőtalaj legalábbis az. Tele van elpusztult állatok és növények tetemeivel, testekkel, amelyek más testeken vándoroltak keresztül … az egyetlen út a termőtalajba más testeken keresztül vezet. De függetlenül a bomlás mértékétől, vagy hogy hányszor fogyasztották el őket, az élettelen testek hozzájárulnak egy új élet születéséhez. Amikor a termőtalajt betölti a halál, betölti az élet is … A termőtalaj termékenysége bizonyítja, hogy a halál nem hosszantartó állapot.”

látni annyi, mint hinni

A walesi herceg kedvelt mondása: látni annyi, mint hinni. Ha organikus termesztésű gabonatáblát látunk, megértjük a mondás igazát. Láttam már levéltetvektől feketéllő és ragacsos babföldet. Látszólag a termés pusztulófélben volt. Három hónap múlva a levéltetvek nyomtalanul eltűntek, és öröm volt a termésre nézni. Mi történt? Nem rovarirtót használtak, nem is gombaölőszert. A munkát a környező sövényeken életre kelő katicabogarak végezték el, a vegyszermentes környezetben tömegesen pusztították a levéltetveket és megtisztították a termést. A folyamat minden évben megismétlődik, nincs szükség vegyszerekre. A kutatási eredmények mind nagyobb számban igazolják az organikus gazdálkodás jótékony hatását, a biodiverzitás egyre szélesebb körű védelmét. A biogazdálkodás rendkívül hatékonyan védi Anglia vadállományát is.

Azzal fejezem be, amivel kezdtem: néhány gondolattal a helyi gazdálkodásról és saját okulásomról. Korábban azt hittem, az intenzív gazdálkodásé a jövő – minél többet termel valaki, annál több embert tud ellátni; és ez mindenkit boldoggá tesz. De azokban az években elszigetelt egységként tekintettem a mezőgazdaságra, elkerülte a figyelmemet, hogy a kisgazdaság nem csupán az élelmiszerellátásról gondoskodik, hanem a világhoz kötő kapcsolataink bonyolult rendszerének is része. Minél többet olvastam és láttam, annál nagyobb távlatok nyíltak meg előttem. Véleményem szerint a vegyszermentes mezőgazdaságnak jelentős szerepet kell játszania ebben a távlati képben: segíthet egy olyan jövőt megteremteni, amelyben utódaink – gyerekeink és az ő gyerekeik – visszatekintve azt mondhatják: „nekik köszönhetjük önbecsülésünket”.

kép | Ivan Eyre művei, wikiart.org