ÓCEÁNUSZODA
2010 június

Fénygömb a kínzókádban
Hosszan bámulva a képeket meg a fürdőzőket egyre inkább csodálkozom, milyen kevés a víztükör ezeken a fotókon.
Mintha egy épület lapos tetejét homokkal borították volna. A tető egyik sarkán furcsa kéményféle: talán más, több mint egyszerű kémény, de nem tudom, mi. Távolabb szürke folyó vagy az ég piszkos szürkén. A tető homokjában széteső embercsoport. Mókásan torz mozdulatok és testtartás. Szétszéledt vándorcirkusz maradványa vagy elmekórházi ápoltak, egyikük vidám erőművészt utánoz.
gonosz paródia
Másik fotó: az egyetlen, ahol biztosan vizet és partot látunk. A víz látványát rútul megzavarja két testes férfi. A két testes férfi erőltetett-tréfás birkózásra készül: egyik már a vízben dagad, másik még a parton. Menzel Szeszélyes nyár című remekművének gonosz paródiájaként hat rám e két félizmos kövér. Annak ernyedt és éltes tóparti naplopói rokonszenves figurák. Ez a kettő itt olyan, mintha két fürdőnadrágos Tito marsall fenyegetné egymást reumás nyári hadijátékon.
Sugárzik itt a legtöbb képen valami tejfehér kínzó fény, legalábbis a fürdőházon belül. Itt lapul a vízkúrának minden ijesztése, az iszapfürdő álom-abszurduma. A folyosó vízkúrázók barlangjába vezet: itt nincs nyári nyaralás, itt téli gyógymunka folyik. Makacs bezárkózás, önkéntes önmagunkba menekülés. A barlang forró vagy jeges vizébe, ide már csak betegnek nyilvánítva kerülhetünk.
fogalma sincs
Van, aki soha nem kerül be, ők tudatlan boldogságot árasztanak. Ellenfényben egy férfi és egy nő, a férfi épp befelé fotóz: a sötét gyógyfolyosóba bele. A szép nő érdekes, nekem tetsző nyári ruhában. Örömmosoly az arcán: fogalma sincs, mit rejt a folyosó. A fotót készítő férfi sem tudja, pedig nyilván az ő fotóit látjuk. Vagy egy másik tudatlanét.
Talán épp ők készítették a fotót, ahol belülre kerülünk, és onnan megint kifelé látunk, a folyosó elejéről sötét sávon át fény-ablakba. Az ablak előtt (alatt?) gyógykád és pad. Úgy érzem, a gyógykádban és -padon kínzatás folyik. A kínpad előtt vastag némber, fürdő-markotányosnő takarja a kínzottat.
Másik fotó, másik kád. Itt egy fényarc kinéz, kiviláglik a medence-kádból. Arctalan fényfej. Az összes fotó közül fény-ügyben ez a legrejtélyesebb, rafinált. Jobbról természetes fény jön az ablakból, és alulról egy másik, erős fény megvilágítja a kádból kibukkanó fejet. Ki kínoz kit? Medencekád, rögtönzöm semlegesen, jó kis szó: de mit jelent? Első pillantásra igen, mintha kádban volna a test, víz fölött ez az arc – de nemcsak úgy egyszerűen víz fölött, nem: valamire támaszkodik az állával. Nehéz rájönnöm, mire: fa? fémlap? Már az is furcsa, hogy vajon miért kell a kádban állónak az állát kitámasztania (ha mesterkélten akarom mondani: „lógni az állával”), bár lehet, hogy csak békésen nekitámasztja. Valahogy dramatizálom a képet, biztos nem véletlenül. Még szokatlanabb ez az arcfény: a fényforrás rafináltan és pimaszul rejtett. Mellesleg bosszantóan fogalmam sincs, miféle főzőlap vagy sütőtető, vagy mi lehet az szintén jobbra, a kádat fedő tetőn vagy lapon, amiről szintén nincs sejtésem, mi is lehet, mi a célja. Gondolkodom, nem értem – tehát nem vagyok…
nem azonosítható
Most új felfedezés: bosszankodva látom, hogy a talán gyógykádból kinéző fénygömb-fej, akár támaszt, akár nem az állával, nem is vízből emelkedik ki, hanem valami nehezen vagy sehogy nem azonosítható fehéres anyagból. Olyan, mint amikor a színpadon imitálják a tengert, például Shakespeare A vihar című művében, amit a legjobb rendezők is el szoktak rontani, és gyakran épp a díszlettel. Tán úgy: díszlet és jelmez, vízidíszlet. Dunyha, paplan, valami vizet pótló fehérség? Viszont, ha dunyha, paplan, ha csak jelmez, akkor sehol a víz a kádban, akkor eszerint nem is vízzel teli kádból néz ki a fényarc, megbuktam. Vagy itt dunyhával tömött kádban ülnek a vízipáciensek?
Legjobb, ha feladom a küzdelmet, hogy megérthessem. Lássam úgy – és mért ne lássam –, hogy a fotós nem akarja elárulni titkait. Akkor örömmel nem értem, mint egy szürrealista művész képét. Fénygömb az arc egy része, ezzel az arcról kérdez valamit. Eddig én kérdeztem, most a fénykép kérdez. Hiszen Magritte képzelete játszott így a fénnyel. Ha nem volt világos: fehérré robbantotta, ha volt: feketévé. És Man Ray – ő talán készített is ilyen fotót.
Zárókép a hintázó nő. Ő az talán, aki nemrég csinos ruhában tudatlanul mosolygott a folyosó bejáratánál? Mögötte egy nyitott uszoda kőpárkánya, kicsit hasonlít az esztergomi uszodáéra. Mintha a belső, zárt fénybarlang sehol sem volna. A hintázó, ha járt is a barlangban, már túl van az egészen, és elfelejtette, mintha sohasem gyötörték volna iszappal és iszapgépezetekkel. Ehhez felhőtlen mosolyú butaság kell. Az egész fürdő-sorozat rejtélyes – ha marslakónak, földönkívülinek levetítik, száz elemző marsbéli tudós és száz földi év sem elég, hogy megfejtsék: kik ezek az emberek, mi célt szolgál a hely, és mit művelnek a szerkezetekkel. Egyáltalán, mi ez az egész: komédia vagy tragédia?
melankólia
Néha nagy tengeri kikötők mellett pici uszodát nyitnak, szelíd folyóvízzel. Pireuszban láttam ilyet. Óriási komphajók melankóliája napnyugtakor vagy hajnalban. Mindig napnyugtakor, vagy hajnalban indulnak, ezért a melankólia. Sokáig bámultam, ahogy indultak a hajók távoli kikötőkbe, november eleje volt, nagy meleg, loncsos kutyák, turisták, hajléktalanok és koldusok. Aztán körbejártam a kis, csendes uszodát. Félig lehet csak körbejárni, mert hátul magas sziklafal a határa, és a tenger, a kikötő felől sem látható a belseje: magas párkánnyal elkerített épület. Fönt mintha lapos teteje volna, homokkal beszórva, egyik sarkában valami díszkémény-féle.
Alkonyatkor beléptem az uszodába, reméltem, van gyógyfürdője is, káddal, iszappakolással.