AZ ÁLOM POKLA
1992 tél
„Álmodban új és ismeretlen városban lakni, hamari meghalást jegyez. Másutt ugyanis – nem tudni, hol – a halottak laknak” – mintha Borges idézne valahol egy középkori alkimistát, vagy obskúrus filozófust… már elvesztettem az idézet nyomát. Viszont nemrég álmomban idegen városban laktam, melyet biztató módon Phoenixnek hívtak. Öröm volt élni abban az idegen városban, idegen emberek között. Hamari meghalás után újjászületek tehát? Sőt, sutba vágom a jövő időt: álmom maga volt a „kis halál”, mely után máris újjászülettem: azóta Phoenix (Arizona állam) bevonult a magánmitológiámba. Jung értelmezésében bizonyára mások álmában is él ez a Phoenix. Talán érdemes volna összegyűlni az álombéli Phoenix-lakóknak, azoknak, kik – mint magam – csak álmukban jártak ott. Nekünk ugyanis nem kell már fáradságosan Amerikába, Arizona államba utaznunk: Phoenix jött el hozzánk.
Mindig tetszett Breton gesztusa. Neki ugyanis egy jósnő megjövendölte, hogy évtizedeket fog Kínában tölteni, s mikor valaki számon kérte, Breton dölyfösen felelte: „Beteljesült, azóta is ott élek…” Én meg Phoenixben, ahol narancsfák állnak a fenyőerdő közepén.
ostoba és visszataszító
Kevés ostobább és visszataszítóbb megállapítást ismerek Goethe híres mondatánál: „A klasszicizmus egészség, a romantika betegség.” Majdnem azt mondja: ,,Az élet egészség, az álom betegség.” Vagy: „az élet egészség, a művészet betegség”. Legalábbis az „elfajzott művészet”: ismerjük a szót és a fogalmat, Hitler, de Sztálinék is ujjal mutattak rá. Az álom (eszerint) nem más, mint elfajzott élet.
Üdvöz légy, elfajzott élet. Köszöntelek.
Paródiának, viccnek, szürreális „fekete humornak” vélnénk, pedig nem az: Lyonban működik egy Tudományos Akadémiához tartozó kutatócsoport. Vizsgálatának tárgya az álom biológiája és kémiája. Vezetője, bizonyos Michel Jouvet a „molekuláris onkológia”, valamint az ébrenlét neurobiológusa. (Molekuláris onirológus – szépen hangzik.) Ráadásul Az álmok kastélya címen olvasható szellemes regényt is publikál, melynek fiktív hőse egy 1770 körül élő Hugues de la Sceve nevű tudós tudatosan előidézett álmainak elemzését tartalmazza. Freud előtti, felvilágosodásra büszke kor fia e régi kutató, az egzakt tudományban, kémiában, biológiában felhőtlenül bízva faggatják az álmokat. De kiderül, nemcsak 1770-ben, a lyoni tudományos központban ma is folynak ilyen biológiai kísérletek. A leborotvált koponyára, a szemgolyóra tett finom huzalokkal mérik és elemzik a vizuális elektromosságot. A nagy cél talán, hogy az álmodó álmát kivetíthessék egy vászonra. Erről én már kora kamaszkorom óta ábrándozom. Ha sikerülne, mindannyian filmrendezőkké válnánk. Barátainkat meghívnánk, s míg mi alszunk, ők álmunkat filmként nézhetik. Bizonyára sikoltozva, megszégyenülve, elszörnyedve rohannának ki az álom-moziból.
Szeretett Unamunóm szeretett (és nálunk oly ismeretlen) könyvében, a Ködben van egy mondat: „A művészet legnemesebb és legmagasztosabb hivatása, hogy rábírja az embert arra, hogy a saját maga létezésében kételkedjék” – mondja a regény képzelt (tehát nem létező, s nemlétét nemes öniróniával elviselő, olykor kitalálójával, az íróval feleselő) hőse. Tegyük hozzá helyeslően: az álomnak ugyanez a hivatása. Amikor álmodunk, kételkedünk nappali létezésünkben. Ez boldogságos rémület, iszonyú, halálfélelmes öröm. Olyan, mint a szeretkezés.
„A varázsló, egy harmincon aluli férfi, akinek arca már egészen szomorú, ráncos és kisgyerekes volt a sok ópiumtól, cigarettától és csóktól – hamvazó szerdán kora hajnalban haldoklott…” (A varázsló halála). Csáth és a magyar irodalom egyik legszebb novellakezdése talán a „mese”, a romantika, a szecesszió halálának szimbóluma? Ugyanez idő tájt, épp a Nyugat első számában Szini Gyula programadó írása (A mese „halála”) persze épp arról szól, hogy a mese nem hal meg. A varázsló sem hal meg. Csak visszavonulnak. Olyan helyre, ahol sokkal erősebbek, ahol halhatatlanok, s véglegesen ők, a varázsló meg a mese diktálják az élők törvényeit. Ez a hely az álom.
horror-orgazmus
„Horror-orgazmus” – írja Szentkuthy a paroxizmusban zokogó gyerekről. A felnőttnek már csak az álom marad, ha horror-orgazmusra vágyik. Mi csak álmunkban tudunk úgy zokogni, mint a gyerekek…
Nem, nem a mennyek világa vár ott. Karinthy egyik utolsó novellájában a halálraítélt iszonyú álom szorításában vergődik: „Haja kuszáltan és csapzottan lengedezett, szinte csikorgott összeszorított foga, ajka legörbült, arckifejezése nem emberi irtózatban vonaglott”. A halálraítéltet aztán felébresztik, mert hajnalban akasztják. Az hálálkodva köszöni, hogy megmentették az álomtól. Az égő ház című Karinthy-novella pedig így végződik: „A szétszakadó képek kusza pókhálóját átlépve, utolsó érzésem valami homályos lelkiismeret-furdalás volt, hogy gyáván és ravaszul megszöktem, fölébredtem, és otthagytam őket az álom égő, csattogó poklában, mely abban a pillanatban, hogy eltűntem belőle, összeomlik a fejük felett”.
Pokol vagy mennyország, áldás vagy átok? „Az álom második élet.” Nerval e híres bevezető mondata az Auréliából mindent elmond: további hasonló erejű és érvényű igazságot e tárgyban majd csak a tudomány tud hozzátenni. De jóval Freud és Jung munkássága és felismerései előtt az álom már rég uralja az emberi kultúrát. Kínaiak és görögök, egymástól független kultúrák becsülték nagyra az álom tükrét, az ott látott múltat és jövőt, szörnyet és pillangót. A középkori kereszténység talán szigorúbb volt az álmokhoz, mint az ördög létezésének hiedelméhez. Az álom legközelebb a romantika megszületésekor lesz főszereplő, Goyánál és Novalisnál, Hoffmann-nál, Edgar Poe-nál. Vagy mégsem? Mert hisz Dantét és Boscht is lehet álmok reprodukálójának látni, nemcsak Dalit, s a szürrealisták minden régi értékben fellelik az álom ihletését. A klasszicizmus szörny-álmok nélküli „egészség”? Nemcsak a szorgos művészettörténész, de bármely érzékeny olvasó rálelhet a „barokk álomra” is, ha akar. S Calderónt olvasva, Góngorát olvasva hogyne akarna? Gogol nyilván E. Th. A. Hoffmann köpenyéből bújt ki, Dosztojevszkij meg a Gogoléból: ők nem is romantikusak, hanem valamivel „többek”. Megint vissza, a forrásokig: az álmot a Biblia, és a görögök találták fel – igen, csakhogy előttük már a sumérok, asszírok, hettiták és óegyiptomiak, minden ember, aki tehetséges volt, ha behunyta a szemét. Dosztojevszkij kegyetlen gesztussal tűzte ki az Északi-sarkra az álom vörös-fekete lobogóját. Ne is keressük az első álmodót. Szörnyű volna filológusként, történészként kutatni az álom útját: az álomból van felébredés, de a filológiából nincs.
halálösztön-novellák
A Traum és a „trauma” szó fenyegető testvérisége. Az álom pokla nélkül szürkébb és unalmas volna az élet. Nem is volna már élet. Chamisso hőse az árnyékát veszítette el, ki vágyna álmát elveszíteni? Tudjuk, ismerjük Freud teóriájának sarkkövét: minden álom vágyteljesítő álom. A rémálom is. Rettegésünk, a borzalmas érzés, mellyel felriadunk, ennek a titkolt vágyunknak az ára, mintegy ezzel leplezzük, tesszük szalonképessé önmagunk számára. Ha e tanítás igaz, a huszadik század magyar írói közül Karinthy vágyott leginkább a halálra. Bizarr módon egyik legelső novellájában pontosan leírta előre halálának körülményeit (cipőfűzés közben agyvérzés vagy agyérgörcs végzett vele). Felesége halálakor írta Naplójában: „mintha daganat nőtt volna az agyamban”. Mindezek után kísértetiesen hitelesek vagy súlyosak, életszerűek az ő rémálmai. Az álom Krúdynál és Karinthynál szerepel legtöbbször, de Krúdynál bizarr, csendes figura vagy költői kép, prózavers-hasonlat. Karinthynál mindig szörnyű horror lesz az álom. Halálösztön-novellák. A világirodalomban Ambrose Bierce hasonlítható csak hozzá.
Borges a Képzelt lények könyvében természetesen ír a Poklot őrző Cerberusról is, és különös kedvvel sorolja, hogy minden mitológiában, a skandinávtól a hinduig szörnykutyák (háromfejű vagy négyszemű ebek) őrzik a Poklot. Farkcsapással üdvözlik az érkezőt, a visszatérni igyekvőt acsarogva szétmarcangolják. Miként a túlvilágot, az álmot is ők őrzik, a csapzott szörny-kutyák. Nem engedik kimenekülni az álmodót. Nekem sok álmomban, s nem a legboldogítóbbakban ugrált a fekete kutya. Buñuel Az elhagyottak című filmjében lelőnek vagy agyonütnek egy nagy, durva suhancot: Buñuel halálvíziót iktat be, képáttűnéssel: fekete kutya rohan hosszasan, szemben a menekülővel (vagy üldözi a menekülőt?). De ez már szellemkutya a túlvilágról: képe áttűnéssel ráfényképeződik a suhanc haláltusájára. A legerősebb halál vízió, amit filmen láttam.
,,Az álom második élet.” A gondolat ma szinte közhelynek számít, mégsem vesszük komolyan. Novalis mondta ki először, vagy Nerval? Babits Gólyakalifájának elején, ha talán más szavakkal is, de ott olvasható. Álom és élet vergődik egymás satujában, kétfejű, boldogtalan szörnyként. Ez a Gólyakalifa tárgya 1916-ból. Később, Babitsról mit sem tudva az éjszaka írója, Julien Green Le Visionnaire című regényében ismét feldolgozza e témát. Míg ott az úrifiú Tábory Elemér egyik élete szép és irigylésre méltó, Greennél a főhős mindkét élete (a szegényé és gazdagé is, az álmot élő és az életet álmodóé egyaránt) szörnyű és elviselhetetlen. Igen: húsz évvel később íródott.
paranoiásan és dühöngve
Álomözön. A szürrealizmus diadalittas hajnalán zsonglőrködött Aragon a szavak álom-Niagarájával. Automatikus írással, szavak álomözönével kísérleteztek, de rikoltásuk hamar elhalt. Breton rádöbbent, hogy a szó az álom mellékterméke lehet csupán. Létezik ugyan automatikus írásként a szavak álomözöne is (bár Desnos, Péret, a szürrealisták közül néhány később beismerte, hogy mikor álmot színlelt, s szabadon asszociált: csalt). Breton néhány korai műve után soha nem fordult az automatikus írás dadaista hagyományú módszeréhez. Kristálytiszta, belső logikát teremtett: az álom és a külvilág laboratóriumát hozta létre. Álomban talált zagyva szavait elvetette, az álomban látott képeknek viszont megcsodálta szigorú belső logikáját. Ha Freud az álom pozitivistája, Breton az álom szellemtörténésze. Az álom elsősorban vizuális. Az álom: kép. Ezért nem az irodalomban, hanem a filmben és a festészetben kell keresnünk, a tükör oda vezet. Bosch vízióit ma sem tudják igazán megmagyarázni. Később, nemrég két rémálmodó tette rá életét és tehetségét, hogy kivetíthesse álmait. Dalí paranoiásan és dühöngve, tigrist, keblükben égő asztalfiókot rejtő zsiráfokat, szúnyoglábú, teveszerű elefántot… s mi mindent lát és láttat még. ,,Egy másodperccel a felébredés előtt abból az álomból, melyet egy narancs körül dongó darázs hangja váltott ki” – e nyakatekert című képén meztelen nő, két iszonyú tigris, távolabb szúnyoglábú elefánt, s néhány meghatározhatatlan tárgy hívogat a képzelet mocsarába. Chirico néptelen, elhagyott, épp ürességükkel fenyegető tereket és városokat mutat. Nála iszonyú a csend, nem bőg se darázs, se szúnyoglábú elefánt. Mégis, hajlok arra, hogy a néptelen városok fenyegető csendje ijesztőbb. Valami lappang a némaság mögött.
Borges, az Ezeregyéjszaka hódolója soha nem hagyja feledni, hogy nemcsak európai álmok léteznek, hogy Kína, India, Japán álmodói színesebb víziókat látnak. A moziba persze a japán film hozta a legszörnyűbb álmokat. (Kurosawa, vagy a Kwaidan teáscsészéből elővigyorgó rém-szamurája vetekedhet csak Buñuellel).
Indiában nem akarják „megfejteni” az álmokat. Racionális magyarázatra Európa, a görögök vágytak. Az álomfejtés: „Via regia, királyi út a tudattalan felé” – mondta büszkén Freud. Kár, hogy a film lehetőségeiben nem látta meg az igazi királyi utat. Mindannyiunk királyi ösvénye lehetne: játékösvény a tudattalan felé. Gyermeki út. S hogy mégsem lett az? Mintha a gyerek-álmodót állandóan felébresztenék, gügyögő, de erőszakos felnőttek, szülők hamis, „okos” álmokat táplálnának bele.
Van-e álom-esztétika? Van-e „formanyelve” a belső éjszakák képeinek? Ha van, a nagyközeli, a premier plán uralja. Az álom premier plánja. (Eizenstein ír anyja játékosan ijesztő, közel hajló nagy arcáról, és a filmjében közeledő vészt hozó, megállíthatatlan mozdony közelijéről: sokat megsejtett.)
Gogol egymásba kapcsolódó, álomból álomba vezető labirintust elevenít meg Az arckép című írásában. A sorozatálmok, az összefüggést mímelő álomszériák talán még különösebbek. Az álmodó csak felébredés után töprenghet kábán az ismétlés kis „csúszásain”, elmozdulásokon, finom vagy sokatmondó különbségeken. Az álom munkafázisai, a képzelet önmagát tökéletesítő, vagy a lényeget mind tökéletesebben elleplező mesterkedései ezek. Olykor álmunkban egy régebbi álomfejezetre hivatkozik valaki, holott ez a valaki először jelent meg. Miért hivatkozik hát sosem volt önmagára, s valami kuszán átláthatatlan szövevény eddigi fejezeteire? Mi a titkos célja? Mit forral? Életünkre tör vagy segíteni akar?
arcukon elomló tehetetlenség
Az érettségi rémálmát sokan idézik fel rémülten. Én azonban tucatszor álmodtam azt, napfényes, nyugodt álomrealizmussal előadva, hogy értesítenek, a gimnázium egész negyedik évét újra kell járni (húsz-huszonöt-harminc évvel utána). Ellopózom az iskola kapuja elé, töprengek: megpróbáljam, vagy, mivel úgysem bírnám ki még egyszer, inkább öngyilkos legyek? Meglepetésemre néhány volt osztálytársam is ott bolyong az iskola körül, ugyanilyen gondolatokkal. Ötvenéves, meglett emberek, arcukon elomló tehetetlenség.
Gyermekgyilkos vagyok: a pincében gyerekhullákat találtak. Zaj, kiabálás a házban: a nyomozók a gangokat körbejárva közelednek a harmadik emeleti lakásomhoz. A lakók csoportokba verődve bámulnak fölfelé. Magam is csak ekkor döbbenek rá, hogy én vagyok a gyilkos. A gyilkosság képsora, eseménye, „lefolyása” fel sem idéződik, nem emlékszem rá, csak a leleplezett tényre: igen, én voltam. Miért?, kérdem halálra válva, s felkapaszkodom az ablakpárkányra, hogy levessem magam.
Gyakran állok egy nagy, sík mezőn, s az égboltot nézem, ahol halk, óriás légi szerkezetek úsznak fenyegetően alacsonyan. Halk?, mondom, de hiszen teljesen némák, s épp némaságuk az iszonyú, meg a lassú lebegésük. Máskor egy nagy, átláthatatlan és düledező, elhanyagolt házban menekülök valami vagy valaki elől. Beugrom egy liftbe, ez is szinte romos, roncslift, recseg-ropog, eresztékei alig tartják. De elindul fölfelé, egyre gyorsabban emelkedik, tudom, nem áll meg, tetőt, mennyezet átütve röpít fenyegetően az elképzelhetetlen magasba. Miért megy mindig rémületesen fölfelé? Miért nem le, a pincébe, pokolba, alvilágba? Vagy az alvilág a mennyekben van?
Kafka minden főműve rejtett álomleírásnak látszik. De van néhány jegyzőkönyv-szerű álomfeljegyzése is. Az Átváltozás nyilvánvaló álom, és a Naplóban szerepel is egy álomelőzmény. „Butaság volna, ha fellázadnék, az álom a legártatlanabb lény, és az álmatlan ember a legbűnösebb” – írja (Levél Milenának). Egyik álma a Naplóban: nagy, kövér meztelen embert legyőz egy csapat férfi (köztük ő); kályhába akarják gyömöszölni, de nehezen megy, így csak a lábát dugják be. (Apa-álom ez is.) Az apa-álmok a legszörnyűbbek. Ha igaz a Jung-teória, szörnyű apaálmaink közösek: ha nem – egyedül viaskodunk a legyőzhetetlen apával. Álmomban egy alkalommal Sztálin megölésére készültünk húgommal. Sztálin szigorú plakát-nyájassággal, pipázva, mint a régi híradófilmekben. Nyájasan fölénk tornyosul, beszédet tart, nyugodtan mosolyog, hatalma kikezdhetetlen. Húgommal kétségbeesett jeleket váltunk egymással: „öld meg már!” Talán, ha felüvöltenék, erőm támadna a tettre. De torkomból alig hallható sipítás tör elő, senki még csak észre sem veszi.
A film: fekete-fehér, expresszionista álom (Caligari, Mabuse) vagy Dalí és Buñuel szürrealista álma. Hozott-e diadalmas fordulatot a film megjelenése az álom feltárásában? Csak az ígéretét hozta. Igaz lenne, hogy mindannyian ritkán álmodunk színesben? Ha igen, a némafilm álomszerűsége majdnem teljes lehetett. A fekete-fehér hangosfilmé már csekélyebb, de még őrzött valami álomhangulatot. A színes hangosfilm semmit.
A film és az álom lényege a hangulat. Elmesélve se álmunk cselekménye, se a film cselekménye nem érezteti a rettenetét. Valami lappangó, titkos hangulat üzen a rettenet birodalmából, harsogás nélkül. ,,Hideg verejték; őrült félelem; a jelenség borzalmas életszerűsége” (nem akárhonnan, Gogol már emlegetett Az arcképéből idézem, de bárhonnan lehetne: nyelvi klisék nélkül lehetetlen volna az iszonyatot éreztetni. Mert átélni csak a képek tengerén lebegve tudjuk. A film, hogy ezt nem tudta beteljesíteni, a művészettörténet legnagyobb árulását követte el.).
minden fordítva
A Lift rémálmainkban miért fölfelé robog egyre gyorsabban? Fönt van a Pokol? Lehetne talán jelzés a másvilágról, ahol majd minden fordítva lesz?
Egy Kassák-vers helyes szövegén vitatkoztak néhány éve: ,,le az állam-dekorációkkal” vagy ,,le az álom-dekorációkkal”. Az álom pokla, mondom, de az állam-dekorációktól jobban rettegek és undorodom.
Álommunka, szerette mondani Freud. Zavar e kifejezése, a pedáns kispolgári viselkedésű zseni szava, a keménykalapos professzoré, a németé: „munka”. Egy fenét munka: szenvedély, öröm, félelem. Miért csak a szeretkezés a ,,kis halál”? Az álom is az. Az „álommunka” ostoba házi feladatát szerintem az a Freud által idézett kisfiú oldotta meg a legszabadabban, aki felébredése után megkérdezte az anyukájától: „Miért vitte a papa a fejét egy tányéron?”
Álomhumor, álomnevetés? Erre kevés példát ismerünk. Álomsírás: ezt már inkább, igen. Ha az álomnak nincs humora, akkor valóban Freud dr. találta fel az álmot.
Nemrég láttam egy átlagosnál alig butább amerikai álomhorrort (érdekes, a horrorfilmek fele álmokkal szélhámoskodik), melyben nagy, fekete és piros fénnyel világító szemű kutyák üldözik a hőst. A Kutya valóban az álom kedvelt szörnye. Ez a fennkölt misztikusoknak kevéssé tetszhet. Ősi képzeteket sugalló, misztikus állat inkább a macska. Lehet, hogy néhány kiválasztott ember álmában a macska a főborzalom?
A Vörös szoba álma. Kamaszfiú egy gyönyörű tündérrel álmodik, szeretkezik. Felébredve fiatal szolgálólány látja combján az álom-ondót; előbb pirul, majd nevetve folytatja vele az álmot. Az álom segít: ha nem a fiú álmában történik, a szolgálólánynak sem jut eszébe szeretkezni vele, s a combjára száradt ondótól is inkább viszolyogna. Az álom átcsapott a valóságba. Breton, nyilván függetlenül a nem is ismert kínai regénytől (családregény, melyet különösen utált), legszebb könyvét, egy napló-esszét, a Közlekedő edényeket írta az álom és a külső valóság egymást segítő, egymással közlekedő edényként viselkedő összjátékáról.
Tenger, hajók, nagy vizek, óceánok. Edgar Poe és Lautréamont ismerte őket a valóságban is, de aki nem ismeri, az is folyton déltengerekről álmodik.
A vágy titokzatos tárgya, mondja Buñuel. Szép Ernő így sóhajt: Szegény, grófnővel álmodott... Buñuel vágyának titokzatos tárgya a magyar költő álmában az elérhetetlen grófnő. A szerelem vak, a libidó önkényes. Buñuel álmodozó öregura a Viridianában apácáktól hazahívott, szűz unokahúgát akarja, bármilyen aljas módszerrel is megszerezni. A vágy titokzatos tárgyában a vágy képe megkettőződik, égi és földi szerető lesz belőle. Egy szecessziós grófnővel, bevallom, én sem érném be. Nekem más alakban tündöklik fel a vágy titokzatos tárgya: a lovaglócsizmás grófnő taszít, a szecessziós álomszimbólum ébredésre ösztökél. Arisztokrata szépség helyett kis segédszínésznőre vágyom, cigány virágáruslányra, presszóskisasszonyra vagy szemüveges könyvtároslányra.
Szegény, bárkivel álmodom…
Az Ezeregyéjszaka álmai? Gulácsy álomképei? ,,Az ópiumszívó álma” – bámuljuk. Mindig bizonyos dölyffel tekintettem a szesz vagy a kábítószer rabjaira, akik rám tekintenek dölyffel, hogy én gyáva vagyok megfizetni csodás mámoruk árát. De hisz nekem segédeszközök, nekem szesz és ópium nélkül is vannak olyan álmaim és vízióim, mint nekik. Ha akarom, minden éjjel megálmodom az ópiumszívó halálos álmát ópium nélkül! Ki a bátrabb?
az élet a második álom
A halálraítélt hálásan köszöni, hogy felébresztették. Nem lehet tudni, vajon ő is csak homályos foltokban emlékezik rémálmára. Most könnyű mosollyal, megkönnyebbülten megy a kivégzőosztag vagy az akasztófa elé. Az álom pokla az élet pokla. Az álom nem második élet, hanem megfordítva: az élet a második álom. Álom és élet nem rokonok, nem egymást kicsit szégyenlő atyafiak, s nem egymás kiegészítői vagy hasonmásai. Azonosak. Két szó ugyanarra a fogalomra. Nincs még két szinonima, mely inkább, mely teljesebben jelölné ugyanazt. Kabbalisztikus két szó: mintha Jehova tiltott, kimondhatatlan nevére talált volna az ember (álmában?) teljesen azonost jelentő két szót. Ne keresgéljünk tovább a szinonimaszótárban. A Létezés amúgy is megnevezhetetlen, miként JHVH (a „léteztető” neve) is az. Ezért az Álom és az Élet azonossága felülmúlhatatlan kabbalisztikus abszurdum: a megnevezhetetlenre, a felfoghatatlanra (a létezésre) két megnevezhető szó is van. Álom és élet. Ezért azonos az álom pokla az élet poklával. Édes ajándék, mint az öngyilkosság szabad óceánba csábító függönye. A függönyt állandóan finom szellő mozgatja, olykor beleshetünk mögéje. Ennél nagyobb élménye nemigen van a létezésnek.